Korai zsengém

Jelentem, varrtam egy párnát. Kívülről biztatóan néz ki, azért a belsejét megvizsgálva magán viseli a varrótudományom kezdetlegessége miatti gyermekbetegségeket, de azért egész tetszetős lett. Nem beszélve arról, hogy karácsonyi ajándéknak készült, és amennyire ki tudtam venni a visszafogott reakcióból, tetszett a célszemélynek:).

Karácsonyi leltár

Kommercializálódás ide vagy oda, én igenis szeretem a karácsonyi ajándékozást. Főleg a készített ajándékokat, adni és kapni is, de egyébként is igaz, hogy nagyon tudok örülni nagyon sokmindennek, tehát könnyű ajándékalany vagyok:). Leginkább pedig azt szeretem, amikor van időm ajándékokat készíteni. Ezért el is határoztam, hogy tíz év folyamatos nyomasztás után ez az utolsó karácsony, amit beárnyékol bármilyen vizsgaidőszak. Alig várom a következő év decemberét!

Tehát ajándékok: íme az idei karácsonyi termés szavakban és képekben:

• Lazacrózsaszín "design" sapi Nagymamámtól. Hihetetlen, hogy néha mennyire fején találja a stílusszöget a maga 77 évével, máskor viszont kiüldöz a világból a vajszínű, egyenes szabású, derékig érő bőrkabátokkal és hasonló turis szerzeményekkel.

Á.-tól:

• 2011-es zsebnaptár á la környezetkímélés. Nagyon szép, és az az örömöm is megvan, hogy újrafelhasznált papírra írhatok egész jövő évben.
• Pompomos Manka. Puha, mályvarózsaszín, pompomos design baba. És nagggyon puha! Egyelőre félek hozzáérni, nem szeretném, ha összecsomósodna. Mert most isteni puha, ha még nem mondtam volna:).
• panyizsuzsi ékszerek. Vidám esték és Téli romantika...hmm, pont a hangulatomhoz illőek:). Azt hiszem az utóbbi az első a panyizsuzsi medálok között, ami igazán "én vagyok", és így a mono gyűrűk nyomdokaiba lép.
• Zagabo vásárlási utalvány. Tarjouskuponki rulez :). Még jó, mert már meg is rendeltem a ruhát, amiért ezzel fogok fizetni. Mi is lenne velem nélküled, Á.?!
• Csodás festett-dekupázsolt "design" ékszeres doboz, Á. munkája. Bizony! Csak ámulok és bámulok, annyira széééép! És pont kellett a panyizsuzsi medáloknak :).
• Csodás festett-dekupázsolt "design" poháralátét, szintén Á. munkája. Na, ezektől leesett az állam. Mindegyiken egy-egy európai nagyváros hirdeti magát Londontól Oslóig, Velencétől Berlinig, és persze New York sem maradhatott ki. Jól is jön, az albérlet nappalijának antik asztala már nem sokáig bírta volna a strapát :P.

Z.-től:

• Pihe-puha, ha-tal-mas, szupermeleg pléd. Fantörpikus, azzal kelek, azzal fekszem, azzal alszom, azzal dolgozom a -16 fokban :P.
• Gyönyörű piroscsillámos szalmadíszek a jövő évi piros-arany karácsonyfára. Nem pirosarany, hanem piros-arany...bár arra még a pirosarany is illik:).
• Cukormentes Galler étcsoki (úgyis megtudom, hogy honnan van!!:P), étcsokiba forgatott kakaóbab-darabok, (yummmie) és sós kesudió, chilis-lime-os tésztaköntösbe bújtatott földimogyoró (yummmiee) - a laktózmentes karácsony részeként.

• Aputól pedig egy NAGY adag péksüti magos barnazsömlével, csokis croissant-nal, mákos patkóval, kuglóffal, babapiskótával és teakeksszel - az enzimes karácsony jegyében :).

Holnap pedig Vodafone kedd, és két film: Tamara Drewe (premier előtt, ezzel történelmet írok) és Fényes csillag (Bright Star). Két feliratos, angol nyelvű film!!! Imádom a Vodafone-os tesó előnyeit :P

All I Want for Christmas...is something I'll never get

Igenigenigenigen!!! Persze, hogy a Cabaret-t énekelte, egész nap olyan erősen éreztem, hihetetlen! Ilyenkor mindig direkt hangosan kimondom, hogy tudjam, nem csak képzelődtem. Vagyis még itthon a koncert előtt megkérdeztem magamtól, hogy most valóban van ennek a megérzésnek jelentősége, és tényleg a Cabaret lesz az egyik szám, vagy csak én szeretném annyira. Nem csak én szerettem volna annyira.


Végre egy koncert, amire harminc év után elmegyek, végre egy dal, amit tudok kívülről, és akkor persze beleütközöm abba az akadályba, hogy az égvilágon semmi, de semmi hangom nincs! Ezt nagyon sajnálom. Legalább csak egy picit tudnék énekelni, nem Melinda-szinten, de legalább annyira, hogy értékelhető - és legfőképp hallható - legyen, ha kinyitom a számat. De nem, simán elcsuklik a hangom a legalacsonyabb magas hangoknál is, és jobb híján fájdalmas vonyításnak tűnik, ahogy próbálkozom. Persze nem próbálkozom sokat, mert drága a csempe, a csillár, az ablaküveg és ehhez hasonló veszélyeztetett tárgyak, de egy koncert mégis más. Lehet, hogy karácsonyra énekhangért kellene levelet írnom Lappföldre.

Jó lenne, ha ilyet tudnék:

Itt a filmrészlet is, de a beágyazás természetesen tiltott: http://www.youtube.com/watch?v=XVSmT4nNEkQ

Free at last!

Mmmmm...majd' négy hónap után először eszem joghurtot. Igazi, tejből készült joghurtot. Pont olyat, mint a képen. Mennyei! Köszönjük, SPAR!

Noha a szójajoghurt is nagyon-nagyon ízlik, az "igazi" mellett szól, hogy természetes kalciumot és még sok egyéb jót tartalmaz, illetve az, hogy bár a többi joghurtnál kétszer drágább, még így is feleannyiba kerül, mint egy doboz szójajoghurt. Így gyanítom, hogy több joghurtot fogok enni, bár a hatásairól csak később tudok nyilatkozni.

Ha valakit érdekelnek a SPAR laktóz-és gluténmentes termékei, itt megtalálja őket: http://www.spar.hu/spar/spar_markatermekek/sparfreefrom.htm

A márkatermékeken kívül is nagyon sok laktózmentes felvágott és sajt kapható a SPAR üzletekben, ezért mindenképpen dicséret illeti őket, hiszen a legtöbb nagyáruház ilyen jellegű kínálata kimerül a szója-és rizsitalban. Jajj, most nagyon jól érzem magam (közérzet-update pár óra múlva:)).

I love a Cabaret!

Ma este Megasztár klubkoncert, alig várom!!! Legfőképp azt remélem, hogy Szíj Melindától a Cabaret-t vagy az All That Jazzt is hallhatjuk, persze mindent szívesen hallgatok tőle. Addig ismételek:P.
Először is ezzel:



És természetesen Lizával: http://www.youtube.com/watch?v=moOamKxW844&feature=related
(A filmrészleteket nem lehet beágyazni, de muszáj eredetiben látni!)

Végül az egyik kedvenc előadásommal, imádom, ahogy Natasha énekli ezt a dalt:

Sál, kérem, SÁL!

A derékmelegítő pár évvel ezelőtti megjelenése igencsak kiverte nálam a biztosítékot, amikor a nyilvánvaló hőmérsékleti és kevésbé nyilvánvaló esztétikai tényezők miatt már szintén sok éve próbáltam megfelelő hosszúságú felsőket vásárolni, sikertelenül. Milyen egyszerű lenne - gondoltam én - normális derékhosszú pólókat és pulcsikat gyártani, mindjárt nem lenne szükség derékmelegítőre. De hát nem úgy van az, ugye, mert amíg rövid pólóban derékmelegítővel trendi az ember, addig az ugyanolyan hőszigetelési és hájrejtési funkciókkal bíró hosszú derekú felsőkben divatjamúlt...

Sajnos azonban én már csak ilyen vagyok, még ha trendivé válási kényszeremben engedtem volna is valaha a nyomásnak, XS-es méret híján soha nem lehetett opció a veséim önkéntes lefagyasztása. Volt idő, hogy sálat tekertem a derekamra (pre-derékmelegítős idők), aztán a derékmelegítőkkel együtt újra megjelentek a normális hosszú felsők, így sosem volt rá szükségem. Ahogy látom, most újra virágzik a derékmelegítő-ipar, amivel már úgy-ahogy megbékéltem. Ámde...ma láttam e remek darabok mellett egy érdekes formájút is, amelyen a felirat fennen hirdette, hogy "nyakmelegítő". Na, gondoltam, elmentek a francba, azt nem úgy hívják, hogy sál???

Persze nem, a nyakmelegítő még csak véletlenül sem egyenlő a sállal, az ugyanis a derékmelegítőhöz hasonló tapadós, nyakformára kialakított ruhadarab. Csak azt nem tudom, hogy a ma látott rondaokkersárga példányt ki fogja egy öltözék kiegészítőjeként hordani (mint a derékmelegítőt), ha pedig úgyis leveszi, akkor miért is nem jó a sál? Most majd megint kimegyek a divatból azzal, hogy sálat hordok. Pedig épp 3 napja kaptam egy körkörös darabot, ami elvileg hiper up-to-date, vagyis épp jó időben lettem volna nagyon menő...ha nem szól közbe 3 nap után a nyakmelegítő:P.

Előkarácsonyi meglepetés - nekem

Az utolsó karácsonyi WAMP-on sikerült beszereznem az eddigi legjobban tetsző darabokat, talán kezdek belejönni a "művészpiaci válogatásba" :).

Kedvenc tervezőim munkáit természetesen most is megcsodáltam, amit nagyon élveztem, illetve három enzimmel elcsábultam egy gyömbéres fehércsoki mousse-ra, ami viszont hiba volt. A mérleg persze abszolút pozitív, annyi csodás árut láttam, és még gyerekkorom is megidéződött a Hupikék Törpikék "Asztronautörp" című könyvecskével.

Persze az előző évezredben, amikor én gyerek voltam, még "Pilótörp" névre hallgatott (köszi az infót, Á.), és a mostani klasszikus képeskönyvivel ellentétben képregényes formátumú volt, de a grafika szerencsére ugyanaz maradt. Mindössze kedvenc párbeszédemet nem találtam meg benne:

• "Messze vagyunk még, Törpapa?"
• "Mindjárt ott vagyunk."
• "Messze vagyunk még, Törpapa?"
• "Már nem sok, bírjátok ki!"
• "És most, messze vagyunk még, Törpapa?"
• "Most már messze!"

:)

Ami a vásárlást illeti, már készültem önmagam megajándékozására, hiszen a Zagabótól egy korábban megrendelt, teljesen egyedi darabot hoztam el, illetve a GomBolt ékszerei között szerettem bele egy fülbevaló-gyűrű együttesbe, ami véletlenül nagyon jól illik az új felsőmhöz. Ugye?

Mivel van már ebből a szabásból egy szürke és egy fekete felsőm is, az utóbbi színt pedig nálam elég nehéz überelni, nem gondoltam volna, hogy épp a színes lesz a kedvencem. Még csak kétszer próbáltam fel, de már most folyton ezt szeretném viselni. Úgyhogy holnap ebben az összeállításban kezdek! A hangjegyes ékszerek pedig...rám néztek, és tudtam, hogy engem vártak. Mondom, kezdek belejönni :).

Lost in Translation

Hihetetlen, hogy a szinkronizált filmek feliratos verzióját nagyítóval kell vadászni a mozikban, főleg, ha egy animációs darabról van szó, amit ugye a közhiedelem szerint leginkább gyerekek néznek meg. Pedig nem. Így is a MOM vagy az Aréna Pláza mozijaiba kell menni, ha eredeti hangra vágyom, most azonban kiderült, hogy pár héttel a bemutató után például a Gru feliratos változatának bottal üthetem a nyomát. Vagyis Csepelig azért már végképp nem fogok érte hóban-fagyban elutazni, hogy egész napos program kerekedjen egy másfél órás filmből.

Én is ilyen leszek, ha nem találok feliratos változatot

Volt egy időszak, amikor még úgy ahogy megbékéltem a szinkronnal, de az utóbbi pár hónapban a sikítófrász kerülget, ha kiderül, hogy egy filmet nem tudok eredetiben megnézni. Ha már beszél valaki egy másik nyelvet, kihasználhatná, hogy annak minden közvetítő erejével szól hozzá egy eredeti nyelven megírt alkotás; főleg, ha ez a nyelv az angol, ami a külföldi filmek jelentős részének is nyelve. Ráadásul a külföldieknek is ez az egyetlen megoldás a mozira, ha Magyarországon tartózkodnak, tehát talán joggal várom el, hogy mindig legyen elérhető feliratos verzió. A jó szinkron még hagyján lenne, de a mostaniak szörnyűségével együtt az élmény nagy része elveszik a magyar hanggal. Ezért még a magyar szöveg kárpótolhatna, ami persze nagyon sokszor szenzációs, viszont azt a feliraton is látom és gyönyörködhetek benne.


Így aztán marad a félmegoldás, és örülök annak, hogy így a nagyvászon vetítések lecsengése idején a Puskinba is jutott egy kópia, még akkor is, ha szinkronos; és ezeket az előnyöket kidomborítva megnézem ott a filmet. Igaz, hogy az animációs mozik szinkronja azért még mindig jóval magasabb színvonalú, mint a "felnőtteknek szóló" filmeké - a bébiételekhez hasonlóan, anyagi nehézségek ide vagy oda, arra még ebben a szakmában is odafigyelnek, hogy a gyerekek minőséget kapjanak -, de azért némi hiányérzetem így is marad. Amit majd pótolok DVD-ről a számítógépem képernyőjén, és megpróbálom ebből, illetve a nagyvásznon látott magyar verzióból összetenni a "moziélményt". Vagy valami olyasmit.

You've gotta be kidding me, right?

Muszáj volt újra megnéznem, hogy jól emlékszem-e. Íme, a 2010-es évre kiadott tejcukormentes termékek TELJES listája:

http://holisztikus.blogspot.com/p/laktozmentes-elelmiszerek-listaja.html

Ugye ez egy VICC??? Jól értsem, hogy egyetlen baromfiból készült sovány húskészítmény sincs közte, viszont az Univer majonéz, amitől nyomdafestéket és ételekről szóló blogbejegyzést nem tűrő tüneteim lettek - összetéveszthetetlen laktóz-reakció - bezzeg szerepel rajta!!! Nem elég, hogy bármilyen termék, amit megveszek, és NINCS rajta feltüntetve semmi tejszármazék, még az ALLERGÉNEK KÖZÖTT SEM, az előbb említett hatást váltja ki, de még a hivatalos listára is tesznek olyat, amitől rögtön rohan az ember (vagyis nem rögtön, hanem valószínűleg órákkal később, a legalkalmatlanabb pillanatban lesz rosszul), miközben egy csomó, hivatalosan is laktózmentes termék hiányzik róla. Például a Magic Milk túrórudi (pedig az egyetlen életmentő az édességabsztinenciában) vagy a laktózmentes medve sajt.

És hol a fenében van végre egy társaság, érintettekből vagy szakemberekből álló közösség vagy fórum, ahol valódi válaszokat kaphatok a kérdéseimre??? Egyetlen halvány utalás van valamilyen tejcukor-érzékenységgel foglalkozó orvosi társaság létezésére, de szintén VICC, hogy csak cím és egy vonalas telefonszám van megadva az elérhetőségnél, honlap sehol. Kissé kőkorszaki. Az édesség mindennemű formájáról való lemondással járó frusztrációm pedig egyre növekszik, és a sok félinformáció, meg tejet elvileg nem tartalmazó Ricinus-utánzat nem segít. Grrr...

Babák, pasik és a harmadik X

Úgy látszik, így a harmadik X közeledtével feldúsulnak az ember életében a babás események. Csak épp a legnyilvánvalóbbnak tűnő módon nem, viszont mindenhogy máshogy igen. Ezért aztán a korommal való megbékélés mellett azt is sürgősen meg kell tanulnom, hogy hogyan reagáljak a babahepöningekre. Ma például egyik tanítványom anyukája jelent meg az egyhetes kisöcsivel, én pedig bőszen sütögettem ki az agyi idegpályáimat, hogy rátaláljak arra, amit ilyenkor illik/szokásos/természetes mondani. Nem sikerült. Megkérdeztem, hogy hogy hívják, és hogy mi a neve, és őszinte csodálattal mosolyogtam rá, de az egyébként igen magától értetődő "gratulálok" szó egyszerűen csak nem jutott eszembe. Még csak véletlenül sem. De majd beletanulok. Valahogy úgy is érzem, hogy harminc fölött nincs tovább kibúvó, muszáj, hogy ez is az életem részévé váljon - még ha egyelőre csak mások babáiról van is szó.

Nade...az egész agymenés ott kezdődött, hogy hazafelé jövet elgondolkodtam, nekem nincsenek olyan barátaim, akik meglepetéspartit rendeznének egy olyan jelentős esemény jóvoltából, mint a harmadik X. Pedig ketten is vagyunk...vagy talán éppen emiatt. A lényeg, hogy innen a gondolataim gyorsan a szűk (nagyon!) családomra terelődtek, akik valószínűleg egy ugyanolyan sms-sel fogják elintézni ezt a születésnapot is, mint a többit...és akkor belém hasított az érzés, életemben először, hogy milyen lehet 30-on túlinak lenni. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Már három évtizede élek, és ez megrémiszt. Mert ez már felelősség. Mintha 30 felett már valóban nem lennének kifogások, el kell számolni azzal, hogy mire vitted, vagy fogod még. Ilyenkor még utat keresni pedig valahogy már nem tűnik legitimnek. És hát mondanom sem kell, nem állok valami jól ezügyben.

Természetesen nem is kellett sokat várnom, hogy az élet újra arcomba nyomja lemaradásom tényét. A buszon sikerült ugyanis egy idős hölgy és egy roma fiatal(os)asszony mögé leülnöm, akik fennhangon beszélgettek. Az első mondat, amit utóbbi tolmácsolásában elkaptam, a következő volt:

"A két lány majdnem egyszerre lett terhes, három hónap van a két kicsi között. Most 5 évesek."
Erre jött a kontra előbbitől, hogy
"Én is mondom mindig a fiamnak, hogy itt lenne már az ideje! Hát most 35 éves, mire 20 éves lesz a gyerek, ő 60, ha még sokáig gondolkodik."
Éljen, jobbegyenes a gyomorba, köszönöm szépen, többi harmincon felüli (leendő) gyermektelen társam nevében is. Nade, nincs ám vége a történetnek, mert rövidesen az is kiderült, hogy
"Az én fiam mindig azt mondja, hogy majd jön, amikor jönnie kell."
Mint megtudtam, ez a következőt jelenti:
"Hát, próbálkoznak, de még eddig valamiért nem jött össze."

Ez igen! Gratulálok! Ha nem elég, hogy az ember orra alá dörgölik a gyermektelenséget, amikor pusztán azért, mert beütött a harmadik X, amikor pedig aztán mostmár tényleg nem halogatható ez a dolog, esetleg nem tud parancsszóra keríteni valakit maga mellé, akit gyermekei apjának/anyjának szeretne/merne választani, máris érkezik az empátia következő magasiskolája: nap mint nap b@szogatni valakit azzal, amitől egyébként is minden bizonnyal szenved: hogy nem sikerül a gyermekvállalás. Így ha az illető esetleg eddig képes volt is leküzdeni a bűntudatot és az értéktelenség érzését, mostanra garantáltan úgy érezheti, valóban az ő hibája, hogy nem lehet gyereke. Úgyhogy nyugtáztam, egy pár/férj-feleség sem garancia arra, hogy ne rúgjanak beléd úton-útfélen a gyermektelenség miatt, akár választottad ezt az állapotot, akár a helyzet áldozata vagy. (Kedves családom is kizárólag ilyen jellegű kommunikációra képes, miközben a 30. születésnapom/-unk sms-téma.)

És persze az is kiderült, hogy a fiatalasszony valójában 40 éves, így aztán gyorsan levontam a következtetést, hogy nem értettem félre:
"Hát igen, én 35 voltam, amikor az első megszületett. És az már az unokám volt, nem a gyerekem."
+/-x... na igen, 5 évesek a kicsik, vagyis a gyermekei gyermekei, ez tényleg annyi. 35 éves nagymama. Végülis, ha én 60 leszek, mire az én csemetém 20, valakinek javítani is kell a statisztikákat. Az már biztos, hogy nem én húzom majd felfelé az átlagot.

Pedig nincs ellenemre a dolog, egyszerűen csak nem tart még ott az életem. Mondjuk tervezem, hogy ez a közeljövőben (na, jó a következő 5 évben) megváltozzon, de előre nem tudhatom. Pedig én még csak nem is olvasok olyan intellektust inzultáló női magazinos cikkeket, amelyekbe a vásárlólázas random Joyban botlottam bele. Á. megvette, hogy kapjon kedvezményt a kardigánjára, amiből aztán cipő és ruha lett, én pedig rászántam magam, hogy a pontosan 232 oldalas újság 3 db összefüggő szövegből álló cikkét elolvassam. Hiba volt. Fel vagyok háborodva. És én kérek elnézést. Mintha általános iskolás kislányok merengenének arról, milyen is lehet a szerelem, egy párkapcsolat, és a mesebeli királykisasszonyoknak adnának tanácsot.

A Férfiak, két dimenzióban című cikk bevezető és záró gondolatát idézném csak:
"Most már a mobiltelefon sem tényező, viszont van internet, azon belül is facebook és skype, és úgy tűnik, a férfiak egy része (sajnos a zöme) nem kíván felemelkedni a kanapéról, hogy magánéletet éljen."
Majd a párkeresés során a különböző okok miatt a számítógép mögé menekülő férfiak minden empátiát és pszichológiai érzéket nélkülöző kategorizálása (amely szerint például az önbizalomhiányos pasi "született gyáva" és ráadásul a valóságban "dögunalmas") és minősíthetetlen fikázása után a következő mondattal zárul a cikk:
"De szerencsére azért maradtak még helyzetek, amikor nincs szükség billentyűkre, sőt, szavakra sem. És a férfiak legnagyobb része még ezekben hisz."

Vatdöfakk??? Hol? Milyen helyzetek? És még szavak sem? Nahát, nem is tudtam, hogy szavak nélkül is lehet ismerkedni! Ez igen! Nem akarna inkább erről írni egy cikket a kedves szerző? Talán jobban tudnánk hasznosítani, még akkor is, ha ilyen tájékozatlan és felszínes ember tollából származik. Mert ez a cikk tökéletesen fölösleges és sértő mind a nőkre, mind a férfiakra nézve.

A második cikk olvasása során már a sírás fojtogatott a tehetetlen düh miatt, amit amiatt éreztem, hogy ezeket a tökéletes marhaságokat életigazságként értelmezik az olvasó fiatalok. Mert sajnos mérvadónak tekintik, amit egy ilyen igényesnek álcázott női magazin ír, és talán pont az a korosztály, akikkel ha értelmes dolgokról beszélgetnénk, még menteni lehetne a menthetőt. A 20 jel, amely szerint túl régóta tart a párkapcsolatod, tehát ideje változtatni, olyan örökbecsű gyöngyszemeket sorakoztat fel, mint:

"Te veszed meg az alsógatyáit, ő a tamponodat."
"A szülei saját lányukként kezelnek és komoly reményeket fűznek hozzád."
és a katarzis:
"Azt mondtad neki, ideje lenne elkezdeni esküvői helyszíneket keresgélni, és ő ettől egyáltalán nem akadt ki."

Ó, te szegény szerencsétlen, micsoda skandallum! Nem mindennapi kínokat élhetsz át, ha már idáig fajultak a dolgok a párkapcsolatodban. Micsoda pernahajder! Méghogy nem akadt ki az esküvő hallatán?! Ez ám a tragédia, most aztán végleg szakítani kell, ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy rosszul működik a kapcsolatotok!

Komolyan mondom, nem értem. És ezt olvassák! Mi több, komolyan veszik. Nem hiszem, hogy direkt a vásárlóláz célközönségére szabták ilyen IQ-lightra ezt a számot. És ez probléma. Ha a nők többsége tényleg hajlandó ilyesmiknek bedőlni, nem irigylem a férfiakat. Pedig eddig azt hittem, a nők helyzete a kevésbé irigylésre méltó.

Jellemző, hogy a harmadik cikk, amely kettőnél több összefüggő mondatot tartalmazott, egy férfi műve, akinek ironikus stílusa miatt azonban nem biztos, hogy a szándékolt üzenet fog lecsapódni az előző két cikken művelődött olvasótábor számára. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a férfi-írás volt az egyetlen dolog, amit nem éreztem a női sztereotípiák és klisék halmazának a magazinban. Ezek után lehet nyugodtan "hülyelibázni" és "szőkenőzni," mert ha csak a két nevetséges szöveg szerzői kapják meg ezeket a kritikákat, már akkor helyben vagyunk. Ismételten én kérek elnézést.

Paris, je t'aime?

Párizs nem olyan, mint amilyenre számítottam. Persze szögezzük le az elején, hogy fantasztikus élmény volt. Bár sok egymásnak teljesen ellentmondó dolog történt, és volt, ami csalódást okozott, illetve értek kellemes meglepetések is, a mérleg az abszolút pozitív irányba billen. Sőt, zuhan. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy 4 csoportba osztom az élményeket (úgyis divat most ez a 4 csoportra osztogatás, ahogy láttam) aszerint, hogy milyen érzéseim fűződnek hozzájuk.

+- dolgok, amiket máshogy vártam és csalódtam, vagy legalábbis bosszantóak voltak, ott és akkor (vagy általában)

Étkezés a Malév/Air France járaton: odafelé valamilyen oknál fogva nem kaptunk vacsorát, pedig dögéhesen érkeztünk a gépre, és meg voltunk győződve arról, hogy sokévnyi fapados jövés-menés után végre királyi kiszolgálásban lesz részünk. Már fentem a fogam valami kukoricás rizsre és sült husira, aztán be kellett érnem némi iszonytatóan rossz sós keksszel és egy pohár 12%-os narancslével, amilyet amúgy sosem iszom. Visszafelé pedig félig romlott sonkás szendvicset kaptunk, amiben ráadásul margarin is volt, és a baguettben valószínűleg tejpor, úgyhogy már eleve hendikeppel indultam, de akkor már közel volt a haza:). Végül is nem lettem sokkal rosszabbul, mint a tejes dolgoktól általában.

Vonatpótló buszok: hát, az egy kálvária volt. Persze csak az éhségtől és fáradtságtól elcsigázva, na meg azon stresszelve, hogy rohadt későn fogunk a szállásra érni volt ennyire nyomasztó a várakozás, meg persze a csomagok súlya sem dobta fel a hangulatot. Olyan szervezetlen volt minden, mintha legalábbis iszapkatasztrófa történt volna, nem pedig egy már jó ideje fennálló felújítási munkálat miatti kiegészítő buszszolgálatra várnánk. Nem is értem. Továbbá azt sem, hogy amikor az információnál megkérdezzük, hogy merre van az RER (=párizsi HÉV), akkor a nő elfelejti közölni, hogy ne másszunk a 30 kiló csomaggal két emeletet, mert nem jár a vonat. Mondom, érthetetlen.

Metrós jegykiadó automata az elektronikus kapukon…BELÜL! O_o Ezt a logikát magyarázza el nekem valaki. Ja, és azt, hogy miért kell egy metróállomásra 15 db igazolványkép-készítő automata?

A franciák: a „mi” Monoprix-nk pénztárosai, akik nagyon csúnyán néztek, amikor meghallották, hogy nem franciák vagyunk, leszámítva kettőjüket, akik nagyon aranyosak voltak és még beszélgettek is velünk a Galler csoki minőségéről. Úgy látszik, mindenhol van kevésbé lelkes és lelkesebb munkaerő, és ki okolhatja őket, ha épp bal lábbal keltek fel. Csak azt ne éreztem volna, hogy az ellenségesség turista mivoltunknak szólt.

Laktózmentes termékek a szupermarketben: nem is hallottak róla, legalábbis szervezett formában. Szuper. Így aztán nem volt kedvem egyesével kimazsolázni a tejtermékek francia (!) feliratát, hogy vajon melyik laktózmentes. A budapesti Tesco kínálata bővebb, bár szójaital éppen volt, de kösz, nem.

Jeges légkondícionáló a Monoprix-ben: én ilyen sarkvidéki időjárást még nem éltem, konkrétan fagypont volt, de az egész boltban. Egy pólóban, hosszú ujjúban és kabátban lefagytam, az orrlyukaim bederesedtek és jégcsapok lógtak ki belőlük, aztán már csak menekültem ki, minél gyorsabban.

Véletlenek: a vonatfelújítás utolsó két hétvégéjébe sikerült belefutnunk, amikor is nem volt közvetlen járat a repülőtér és a város között. Az egyiken mentünk, a másikon jöttünk, izgalmas volt; nem kaptunk vacsorát a repülőn, aztán mire megérkeztünk, már késő volt a boltokhoz, Mekis menüt most sajnos nem ehetek, vasárnap pedig semmilyen bolt nem volt nyitva, de szó szerint, szóval a terminál-és metróállomásbeli sós chipsre és üdítőre voltunk ítélve. (Csoda, hogy hónapok óta most először nem akartam chipset még csak látni sem, amikor tegnap elmentünk a Tecsóba? Nem, nem az.) Duty free shop – mivel itthon lemaradtunk róla, gondoltuk, majd hazafelé, ha már két órával az indulás előtt kiérünk a reptérre. De nem. Ugyanis az ellenőrzőkapun belül egy last minute shopon kívül csak szendvicset lehetett kapni, ráadásul a bolt kb. egy közepes méretű újságosstandnak felelt meg.

A Mona Lisa: akkora feneket kerítenek egy olyan képnek, amiből sajnos a kordon, illetve az embertömeg miatt messze nem lehet annyit látni, mint akár egy fényképen. Voltak lenyűgözőbb alkotások a hozzá vezető úton.

A fényképezőgépem: kéne egy új, mert nagyon gagyi szegény, főleg esti fényben, illetve épületbelsőkben. Néhány futurisztikus fényjátékképet azért sikerült készíteni, persze ha ezek eredetileg Notre Dame-nak vagy szikrázó és kivilágított esti Eiffel toronynak készülnek, mindjárt nem olyan pozitív az eredmény.

Francia filmek + angol felirat: na, ilyen nem volt. Egyáltalán. A kb. 100 moziban, ami Párizs-szerte található, egy helyen sem adják a külföldiek számára érthető nyelven a csak Franciaországban fellelhető francia filmeket. Pedig annyi mindent meg kellett volna nézni, de hát franciául számomra esélytelen volt. Egyelőre!

-+ pozitív élmények, meglepetések

A párizsi landolás: mintha vízre érkeztünk volna, fantasztikusan tette le a gépet a pilóta, pedig már vártam a rázkódást. Nem is éreztem, mikor ért talajt a kerék. Virtuóz volt, persze a 60+ átlagéletkorú, francia többségű utazóközönség nem tapsolt, mi meg nem mertünk csak úgy elkezdeni.

Az Eiffel torony: a világ legszebb építménye (bocs, angol parlament, hűtlen lettem hozzád). Sokkal lenyűgözőbb, mint a képeken, illetve pont olyan gyönyörű, mint amilyennek sejteni lehet. A szikrázás pedig végképp csodás.

A frissen sütött baguettek és kenyerek összetételét az allergénekkel együtt feltüntették a kis boxok elején, amikben hevertek, úgyhogy tudtam tejmenteset választani. Ezek után még kevésbé értem, hogy nem volt külön laktózmentes részleg a tejtermékeknél...

A franciák: a lány, aki segített a metrójegynél, kéretlenül is, és angolul szólt hozzánk; a Ledru Rollin megálló információsai, akik mindig nagyon segítőkészek voltak; a Champs-Elysées-n lévő Virgin Megastore könyvesboltjának eladója, aki a raktárba ment nekünk a kívánt könyvért, ráadásul ő ajánlotta fel;

Véletlenek: a Louvre-ban mosdó után rohangálva belebotlottunk a Milói vénuszba, aki gyönyörű, és akinek a látványa jólesett a rubensi formáktól a múzeumban, illetve az elmúlt 10 évben a tükörben megcsömörlött szememnek. A magyarok háza, illetve a magyar specialitások étterme a Monmartre-on, amelyekbe teljesen váratlanul futottunk bele, egyszer egy bizonyos francia színésznőlegenda lakóhelyére igyekezve, illetve később a Sacré Coeurhöz menet; a mától esedékes teljes metrósztrájk elkerülése – már csak ez hiányzott volna; és az éjszakai buszhálózat felfedezése és kijutás a repülőtérre – végre valami úgy volt, ahogy olvastuk a neten. Bizonyos francia színésznőlegenda lakásának lépcsőházába éppen akkor érkezett valaki, amikor mi odaértünk, így bejutottunk a földszintre. Óriási volt. Se előtte, se utána senki.

Nyilvános wc-k: bár csak 18.15-ig üzemelnek, ingyenesek(!), nagyon tiszták, folyamatosan takarítják őket és az emberek is vigyáznak rájuk – egy élmény volt. A Monmarte-os űrhajószerű egyszemélyesekről mondjuk a másik szekcióban is megemlékezhetnék, mivel igen sajátos logika szerint csak a kijövetel után öblítenek (automatikusan), tehát amikor a háromembernyi ajtó teljes szélességében (természetesen automatikusan) kitárul, minden várakozó beláthat, sőt, be is mehet, ha éppen nagyon siet, ami annyira nem jó érzés, tekintve, hogy még minden ott van, ami odakerült. Étem én a logikát, de ez valahogy nem az igazi megoldás.

A hajókirándulás vezetői: nagyon szolgálatkészek és viccesek voltak, foglalkoztak velünk, szórakoztattak minket, amikor épp nem volt a fülesben idegenvezetés. Pedig nyilván minden órában ugyanazt mondják, és mégis tudtak érdekeltnek és lelkesnek tűnni.

A magyar utaskísérők: azt hittem, elhagytam a sálam a buszból kiszállva, és megkérdezték, mi a baj, felajánlották, hogy megnézik. Persze kiderült, hogy a sálam a táskámban lapult, de hajnali 3-as kelés és 2 óra alvás után ennél többre nem futotta. Az egyetlen fiatalember pedig nagyon humoros volt, jólesett ez a félkómában. Ja, és hoztak enni! Bár a reptéren hajnali 6-kor bedobtam két tonhalas tortillát, azért jólesett a szendvics, már csak a tudat miatt is, hogy végre kaptunk enni a gépen! (Igaz, kiderült, hogy a sonka nem volt az igazi...)

A következő posztban a nagyon franciás, várt és megörtént (++), valamint a magyar viszonyokhoz nagyon hasonló, de nagy meglepetést nem okozó (--) tapasztalatok jönnek.Talán inkább fordított sorrendben, hogy a végére maradjon a desszert:).

Tejcukor- és időmentes konyhaművészet

Vicces, azon kapom magam, hogy tejmentes pizzatészta és egyéb recepteket keresek, majd találok mindenféle allergénmentes sütileírást, illetve főző- és sütőblogokat kezdek követni, miközben a „súlyos fogyatékosságot” jelentő tejcukor-érzékenységem ellenére egy perccel nem tudom/tervezem meghosszabbítani az általam konyhatündérkedésre (konyhaboszorkánykodásra?) eddig fordított, jól bevált időmennyiséget, ami kereken 0, azaz nulla perc/nap, /hét, /hónap, /év, stb.

Nem beszélve arról, hogy az egyetlen konyhai készülék, amit még használnék is, nem működik. Van mosogatógép, bár 4 éve üresen áll (de igen, azóta azért mosogattunk már, de én a manuális megoldásra esküszöm), a gáztűzhely a tea miatt mégiscsak fontos (főzni csak Nagymamám szokott rajta), viszont a sütigyártás alapkelléke és az egyetlen pozitív kapcsom a konyhaboszorkánykodás művészetéhez sajnos nem üzemel. Pedig! Pedig ha lenne sütőnk, mondhatnám azt, hogy a saját döntésem eredményeképp nem készül el a tejmentes pizza. Vagy zserbó. Vagy diós-kandírozott narancsos süti. És még sorolhatnám. De amíg nem változik nagyot a helyzet, addig marad az alkalmankénti laktózmentes túrórudi és gesztenyerudi, meg a szójaital. Kíváncsi leszek, hogy meddig bírom pizza és sütik nélkül, bár gyanítom, hogy tovább, mint illendő lenne.

A modern ember - nemspecifikus, tőkeigényes, felhasználóbarát... és tejcukor-érzékeny

Még sosem jártam a Bajcsy-ban, úgyhogy igencsak megörültem, amikor a 28-as villamos "Bajcsy-Zsilinszky úti Kórház" megállójánál népes tábor szállt le velem együtt, mivel feltételeztem, hogy ők is a kórházba igyekeznek. Nem is sejtettem, mennyire. A lámpa nélküli zebránál ugyanis a kígyózó autósor ellenére is gondolkodás nélkül indultak meg a gyalogosok, sőt, egy idős néni el sem fáradt az átkelőig, hanem a villamosról lelépve azzal a lendülettel az út kellős közepén próbált átjutni a túloldalra. Meglepődtem, mert persze közel a kórház, de ennyire azért nem kellene oda igyekezni.

A következő meglepetés már a rendelésen fogadott, amely a menetrendnél fél órával később kezdődött. Én a 4-es sorszámot kaptam. Az orvos határozottan és némileg türelmetlenül szólongatta a betegeket: 2-es! 3-as!, mígnem rám került a sor: 4-es! Bementem a laborleletemmel és a beutalómmal, mivel a telefonban azt mondták, ezeket vigyem. Az orvos szóra sem méltatott, a vérvételt némi tanulmányozás után félredobta, hogy "ez nem érdekes", megnézte a beutalómat (H-kilégzési tesztre), egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg kérdez valamit, de aztán nyilván győzött a félórás késés, tehát felpattant, átment a vizsgálóba, miközben még megérdeklődte, hogy éhgyomorra vagyok-e (negyed 11-kor). Persze éhgyomorra voltam - bár nem szándékosan, mivel azt is mondták, hogy ezúttal nem lesz vizsgálat, csak beszélgetés. Az azonban kiderült, hogy W. doktor Úrnak nem erőssége a "beszélgetés", úgyhogy átirányított a nővérekhez a vizsgálat elvégzésére. Ilyen bunkósággal régen nem találkoztam. Persze a nővérek annál kedvesebbek és figyelmesebbek, el is vesznének nélkülük az ilyen megélhetési orvosok (márpedig megélni nem nagyon lehet a fizetésükből, és mégis ez a legmotiválóbb tényező a munkájukban. Na ez az aggasztó.).

A vizsgálat 3 órás, amit természetesen nem mondtak nekem a telefonban (és mint kiderült, senkinek sem szokták), lelet nem kellett volna, viszont éhgyomor és 3 szabad óra igen. Ez utóbbim természetesen nem volt, úgyhogy mára visszarendeltem magam, felkészülve arra, hogy ha + a teszt, akkor mindenféle hasi panaszom lesz (értsd: "szétfosom az agyam", ahogy az egyik nővérke nagyon találóan megfogalmazta), és inkább egész nap számítsak hasonlókra, ha már a 3 óránál tartottunk. Ma aztán az összes stressz mellett még az osztályvezető főorvossal is volt szerencsém(?) megismerkedni, aki folyamatos mosolygásomat és egyetértésemet megelégelve addig próbált belém kötni, amíg aztán végül sikerült helyben hagynia. Miután látta, hogy nem igazán reagálom le a bunkózását, közölte, hogy csak a laikusok nem csodálkoznak azon, hogy minden elromlik (épp most a méregdrága H2-mérő készülék, így egy mérésem ki is maradt), és amikor még ez sem volt hatásos, hozzátette: "Abból a TB-ből, amennyit fizetnek, nem kellene csodálkozniuk." - és ezzel otthagyott. Kopp. Áll a földre. Immár hivatalos, hogy a Bajcsy gasztró ambulanciájának legalább két orvosa frusztrált, megkeseredett f*sz, akiknek elégtételt okoz, hogy a betegbe még bele is rúgjanak egyet. A nővérkék ugyan próbálkoztak narancsos Cote D'Or csokival, de lehet, hogy a főorvos is tejcukorérzékeny (mint megtudtam, a keserű csokiban is van laktóz), így nem jött be a kísérlet a lecsillapítására.

Természetesen minden teendőt, még a diagnózis felállítását és a szaktanácsadást is a nővérek végezték. Én határozottan jobban jártam így, de őket azért nem irigylem. És igen, a teszt pozitív, a "nagyon magas" 20-as érték helyett nekem sikerült 28-at produkálnom, úgyhogy hivatalosan is megkezdődött a laktózdiétám, legalább 2 évre. Aztán majd próbát teszek egy tejbegrízzel, és ha a már ismert szakkifejezéssel élve nem ***om tőle szét az agyam, akkor gyógyultnak nyilvánítanak. De tekintve, hogy a tejjel sosem voltam jó viszonyban, tartok tőle, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Már ha a két éves laktózdiéta egyszerűnek tekinthető.

Modern ember lettem tehát, legalábbis George Carlin szerint: nemspecifikus, tőkeigényes, felhasználóbarát... és tejcukor-érzékeny. Lehet, hogy ez valóban civilizációs betegség? Viszont Carlin még mindig szenzációs:)))!

Hitting Nathaniel with My Best Shot(s) - Angels in America

Having realised that I actually saw the next item on the Film Experience game, I adore it and I even have the good fortune to have the DVD, I'm participating again.

Somebody has already pointed out that it's going to be very difficult to choose one shot from a 6-part miniseries and indeed, the abundance of opportunities made me stick with my favourite scene, otherwise this post would run endlessly.



1) The visuals are stunning throughout the six chapters and I picked this shot from the scene of the Black Angel's descent (Ch6) because it's so visually refreshing while quite surreal and absurd. Much to my surprise, not in an alienating way though.



2) I remember being completely shocked by this shot, for two reasons. First of all, this is the least Emma-Thompson-like character I have ever seen her play and it was very disturbing to watch. In a good way, of course. My second reason is part of the first one as this Angel is a very complex character, formidable and scary, not anything at all I would have expected an angel to be. Although that's not all she is, as it later turns out; I really love this cleverly written and sophisticated character.



3) I thought it was the expressions of rapidly changing and subtle emotions that would be worth capturing in this scene. Since they are more tangible in motion, I made two montages. I seem to be obsessed with the facial expressions of one particular actress lately, so this exercise was an overindulgence in those. I love how Emma Thompson's face consolidates as turning to Meryl Streep's character, she transfroms from a ferocious creature into the generous, redeeming angel. (That's more like it.) There is relatively little dialogue in this scene but what she can convey through her expressions is remarkable.



I certainly couldn't leave out Meryl Streep, as she is undoubtedly my favourite of the favourites, so I won't miss a chance to post shots from her films (I'm already counting down to The Devil Wears Prada.) I might have needed more pictures to really demonstrate how brilliantly Meryl expresses her complex inner changes with just a glint in her eye or a slight adjustment of her posture, in a nanosecond. The openness that comes forward with the widening of her eyes in the 3rd pic (from L to R) while still being terrified is priceless. Truly inimitable.



5) Finally, I didn't choose what may seem the most obvious shot in this scene, but one after that. Although I was really shocked first when that moment was approaching and fulfilled, the end of it had a more chatartic effect on me at second viewing. (I think it's due to Meryl's recent double acts with Sandra Bullock, Ralph Fiennes and others that resulted in me getting used to that kiss:).) I had never thought about what redemption would be like but it seems quite obviuos that it's a somewhat orgasmic experiece, the culmination of which is shown here, and its aftermath later with the radiating inner peace on Meryl's face is simply brilliant.

This scene was the most unexpected and memorable for me, there is so much going on inside each character's mind and soul that is represented only visually, and it even manages to be funny at some points. Love it.

"Enjoy walking over me!"

Emma Thompson csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en. Végre!!! Hogy lehet ezt a hírt még fokozni? Úgy, hogy az átadáson Hugh Laurie és Maggie Gyllenhaal is méltatta őt, tehát megint számíthattunk pár perc minőségi szórakozásra. És valóban. Egyrészt hihetetlen, hogy Emma milyen spontán és megható beszédet tud előadni három percben úgy, hogy még vicces is közben, de nem is válik csöpögőssé. Hugh Laurie-nak igaza van, ő az egyik legnagyobb tehetség, szinte mindenben, de ami számomra a leglenyűgözőbb, az a kivételes intelligenciája és szellemessége, amellyel a beszéd végére ismét beszúrja nekünk a kegyelemdöfést: "enjoy walking over me!"

És én pontosan ezt szeretném tenni; ezért még L.A.-be is hajlandó lennék elmenni. Úgyhogy már kettőre emelkedett az USA-beli úticéljaim száma: N.Y. és L.A. Úgy látszik, az ilyen két betűre rövidíthető nevű városok különösen jók abban, ami engem vonz: kultúra, filmek, színház.

A képek is tanúskodnak arról, hogy Emma Thompson kivételes színészi képességekkel (is) rendelkezik, ahogy Á. fogalmazott, "nem lehetne ráhúzni Steven Segal érzelmi kifejezéseinek skáláját", és nagyon igaza van. Íme egy kisebb mozaik Emma Thompson arcairól:

És persze az elmaradhatatlan, mostanában oly divatos díjátadós (fél)csók:

Ez Emma és Hugh esetében persze talán megbocsátható, mivel korábban együtt jártak, ahogy azt mindenki tudja. Hugh emlékeztette is erre a tényre a közönséget, kiegészítve azzal az információval, hogy "mindaddig együtt voltunk, amíg Emma ki nem dobott egy pantomimesért". Hát igen. Nők:).

Go, Emma!

Munka ezerrel

Jesszus, már Alt+End-et nyomok Enter helyett...muszáj lefeküdnöm.

Pedig már majdnem nekikezdtem a szakdogáknak, de hogy így mi lesz a holnapból (mából), azt nem tudom. És főleg a keringési-és érrendszerem megtornáztatásából...erre még kevesebb esélyt látok. Mert a csillagok kitakarják. Na szundi.

Hitting Nathaniel with My Best Shot(s)

This time in English, as I managed to make the screen shots from Showgirls for the filmexperience game.

Quite typically of me, I couldn't pick just one shot. They are in chronological order.

1) I hope it doesn't sound shallow - since in the majority of screen time we see clothesless (is that a word?) bodies anyway - but I have to start with a tribute to Gina Gershon's perfect bone structure.


This may seem irrelevant, though slightly less so with this piece. I can never stop being amazed by such devine masterpieces of nature. IMO, the aestethics of the human body account significantly for the effect of a dance performance, so it may be just part of being fascinated by the art of it. It's just unbelieveable how a woman can look so aesthetically perfect, so more superior to anyone with the help of medical professionals:).

2) Another mention of the "superficialities". Having been a group dancer myself, I couldn't not include this shot about the elaborate make-up and hair for the "show-in-the-show"s.


I have never seen so much devotion on the part of the make-up and hair department even in films about stage performances. It's, "of course, a complete extravaganza", as Paul Verhoeven puts it, but still, make-up and hair are pitch-perfect and show the specific type of professionalism of the show-biz world and its unforgiveness with regard to any leniency in precision.

3) It may be cliché, but one of the most honest and credible moments of the film is the scene of Nomi eating a burger on a rooftop, looking down on Vegas.


I love the moment when she manages to free herself from her obsession that has backfired on her and gain the position of an outsider, a perspective on not just Vegas but maybe her own life as well. Character development may be sparse in the film, but this can mean that eventually, she will be able to keep (regain?) some of her integrity.

4) Kyle McLachlan says in the making-of that this story is about everybody manipulating everybody, so the relationship between Nomi and Molly is a revelation for me.


This shot so beautifully embodies this relationship, which is in sharp contrast with the overwhelming arrogance, violence and vulgar sexuality of the film. I love that this aspect of Nomi's life is finally not undermined and ultimately serves as her redemption.

5) Last but not least, just because I believe in girlpower, I must add "Showtime" to my favourite shots. Molly and Nomi's friendhip is only complete with the revenge. Here is the ritual of applying body paint before going to war.


Afterwards, something feels right in the universe again.

+1) Without a pic: the "Virsaas" scene is hilarious :):).

Bridget Jones 2.0

Minden két-három évben összeszedem magam, hogy jópofizzam egyet volt osztálytársam családjánál, tudva tudván, hogy már hazafelé a sírógörcs fog kerülgetni, és ha nem bukik ki belőlem azonnal, tuti, hogy valami apróság fogja kiborítani a bilit. Ma már majdnem eljutottam idáig, de még mindig nem pattant el a húr. Régen legalább azonnal kiadtam magamból a feszültséget, mostanában egyre tovább "ragad" bennem, ami nem jó. Valószínűleg azért, mert érzem, hogy a bőgés és átmeneti feszültségoldás sem változtat a kiakadás tárgyán. És nem amiatt van így, mert K.-nak már két (übercuki) gyereke van, nekem pedig esélyem sem arra, hogy valaha legyen akár egy (untercuki) is, és igazából semmi olyasmi nem felelős a frusztrációmért, amije neki van, nekem pedig nincs (szerető párja, saját otthona, normális diplomája (!), anyukája, nyugodt élete, felnőtt élete, stb.), bármennyire nyilvánvalónak tűnhetne is ez.

Hacsak az esetemben már eleve elvetélt esélyt egy boldog életre nem soroljuk ebbe a kategóriába. És emiatt nem használ a kiakadás, mert tudom, hogy nem lesz jobb tőle, hogy alapértelmezetten elcseszett vagyok, amit kozmetikázhatok életem végéig, magas funkcionalitást elérve a társadalomban, de ez egy "normális" élethez kevés. És persze K.-nak hiába mondom, nem érti meg, hogy ha már a kezdetek előtt kisiklik valami, az sosem kerül azonos dimenzióba a "normális" emberek gondjaival, amelyekre van valódi megoldás. Megette a bárány a virágot, és már nem tudom meggyőzni magam arról, hogy érdemben tudok változtatni a következményeken. Pedig olyan sokáig elhittem, tényleg. De most Scarlett O'Hara után (nem) szabadon már nem merek/vagyok képes sírni. A.-ban bízom, hogy észhez tud téríteni. És a tornában, hogy ha mást nem is tudok felmutatni majd az osztálytalálkozón, legalább külsőre I would be kicking ass. Igen, valóban úgy érzem, hogy ez az egyetlen területe az életemnek, amit a kedvemre való irányba vagyok képes mozdítani. Igen, mint az anorexia idején. De már nem úgy. Tehát mint 21. századi nemdohányzó, antialkoholista és gyerekszerető (igen, komolyan) Bridgit Jones 2.0, NEM fogok bánatomban leülni mogyorókrémet kanalazni, várva, hogy rám talál az élet. Mert ennyi kontrollom még van.

Még egy esély?

A tegnapi mélypont után - amely mellesleg elhúzódó hatású - ma történt velem valami, ami miatt hosszú idő után először igazán irigylem saját magam. Kedvenc angol tanítványom londoni útjáról hazatérve hozott nekem ajándékot. Múlt héten még eszembe jutott, hogy biztosan kapok valamit, mert eddig mindig így történt D. külföldi útjai után, de legfeljebb valami apróságra számítottam, mint amilyen a velencei maszkos kulcstartó vagy a kabalával készített Eiffel tornyos fotó volt. Aztán persze a hétvégi sikítófrász-hangulatban elfeledkeztem a várható souvenirről, mint ahogy egyébként minden ajándékról szoktam, amit tanárként kötelezően megkapok, és amire így elvileg számítanom kellene. De nem, így aztán mindig váratlanul és meglepetésként ér, ha kapok valamit. Most pedig - bár nem mintha az eddigieknek nem örültem volna - D. valóban beletrafált:






Persze lehet, hogy pesszimistább embertársaink a tegnap tetőzött folyamat folytatásának, egyfajta jelnek értelmezik a címet, de mivel imádom ezt a filmet, számomra ez egy nagyon személyes és eltalált ajándék, amitől már jó lett a napom. És milyen tuti, hogy abban a pillanatban, amikor megkaptam, nagyon örültem, hogy én vagyok az, akinek a tanítványa a legszuperebb vásárfiát hozta haza Londonból, és ha akkor megkérdezik tőlem, kinek a bőrébe szeretnék bújni, a legnagyobb meggyőződéssel tudtam volna állítani, hogy a sajátomba:).

Végre van Emma Thompsonos-Dustin Hoffmanos audiókommentárom, jöhet a 101. újranézés! :P

Hirtelen huszonkilenc (és 2/3)

Pánikolok. Nem tudom, miért pont most. Illetve de, tudom. Egy leendő baba miatt. Csak az a furcsa, hogy Ő a sokadik a leendő vagy éppen nemrég született babák között, és mégis Ő indította el azt a folyamatot, amelyet, bár évek óta tudatában voltam, sosem éreztem: hogy történetesen közeledik a harmadik X, és ez valami nagy változást fog jelenteni az életemben. Igazából soha nem értettem, hogy miért jelentene, hiszen ez is csak egy születésnap, és arra számítottam, hogy hasonlóan antiklimatikus lesz számomra, mint a 18. volt.

De aztán hirtelen eltelt 10 év, vagy még inkább az utóbbi 5, és ez a leendő baba, aki történetesen azért tud megszületni, mert Anyukájának és Apukájának minden adott a harmadik X után 1-2 évvel ahhoz, hogy Ő jöhessen, mindent felborított bennem. Hiába az éppen csak beindult karrier, hogy Apuka és Anyuka nem házasok, mert ha nem az éppenhogy karrierből kell megalapozni a közös élethez szükséges egzisztenciát, a családalapítás és a karrierépítés tökéletesen megférnek egymás mellett. Csak az alapvető emberi önbecsülésünket megtámogató első minigarzon reményében vállalt napi 10-12-14 órás stresszes állást kell kiiktatni, és család és karrier csordultig telt szívvel borulnak egymás keblére, majd udvariaskodva engedik előre egymást életünk ajtajánál.

Így hát Ő jönni fog. Én pedig egy pillanat alatt megértettem, hogy miről beszélt az a sok nő korábban. Dehogy fog magától megváltozni bármi is a harmadik X-nél, nem lesz különleges élmény, sőt, lehetne ugyanolyan eseménytelen ez a születésnap, mint a 18. volt, de éppen ez a baj! Valaminek meg KELL változnia, különben az a veszély fenyeget, hogy a következő 10 év is úgy telik el, ahogy az előző évtized – látszólag olyan sokminden történt, és gyakorlatilag is, de ha körbenézek, olyasmit látok, amit 8 hónapja vagy korábban sosem.

Pedig nagyon tudatosan készültem arra, hogy ne érjen felkészületlenül a sokk. És akkor most, a 2/3-nál villámcsapásszerűen lesújt rám. Hirtelen mindenki megházasodik, gyereke lesz, (nem túlzok, az iwiw és facebook üzenőfalon mást sem látni, csak fehér ruhákat és csokrokat), lakást vesz, házat vesz, összeköltözik, kiköltözik, bővít, családdal nyaral, elkezd „igazán” felnőtt életet élni. Ráadásként pedig elkezd szerveződni egy osztálytalálkozó, amit tavaly úgy vártam, mert annyi mondanivalóm volt, olyan sokminden, amire 12 hónapja még büszke voltam, és tőlem szokatlan önbizalommal tudtam volna beszámolni róluk. De persze akkor, a 10 éves évfordulón nem lett belőle semmi. Na de most, most igen, én pedig egy pillanat alatt ott rádöbbenek, hogy mindaz, ami tavaly olyan jó érzéssel töltött el, nevetségessé válik annak fényében, hogy 30 évesen már hol kellene/lehetne tartani, vagy hogy mások, köztük az osztálytársaim is hol tartanak. Ami 29 előtt 4 hónappal büszkeség, az 30 előtt négy hónappal gyerekesség, és bárcsak tudnám azt mondani, hogy csupán rajtam múlik, mindezt hogy élem meg.

De nem, mert végleg elegem lett abból, hogy a túlélést tudom egyetlen eredményként felmutatni, ami 25 évesen még erény, mostanra viszont már semmit sem jelent. Csakhogy az utóbbi 5 évben ez éppen olyan kemény munkámba került, mint az előzőben, de ezt már senki nem nézi el nekem. És én sem nézem el az életnek. Nem az a lényeg, hogy a körülmények áldozatának tekintem-e magam vagy sem, hanem hogy minden tőlem telhetőt megtettem, sőt, annál jóval többet, sőt, az elvárhatónál jóval nagyobb eredményeket értem el, és így sem jutottam tovább, mint az, aki - belenyugodva vagy küzdve ellene - a körülmények áldozatává válik. Próbáltam úgy élni, hogy ne határozzon meg az, honnan jövök, milyen szülői támogatást (nem) kaptam, hogy kit veszítettem el, de ez csak illúzió. Ha egyenrangú akarok lenni azokkal, akik megfelelő erkölcsi és anyagi hátszéllel érkeztek az életbe (ahogyan kell), akkor olyan kompromisszumokra kényszerülök, amelyek alapvetően befolyásolják az életminőségemet; elsősorban a döntési szabadságomat, és mivel idáig próbáltam elkerülni ennek a szükségességét, most aztán az arcomba dörgöli az élet, hogy nem vittem semmire, és mindjárt 30 leszek.


Vagyis van 4 hónapom, hogy tegyek valamit, ami miatt a harmadik X valódi változást jelent majd, és lesz katarzis. Az egyik kortárs irodalom kurzuson az oktatónk a Julie és Julia c. filmet hozta fel példának arra, hogyan próbál valaki rendszert vinni posztmodern létezése teljes kiszámíthatatlanságába. Julie egyébként pont 29 éves, és a harmadik X közelsége készteti őt is számvetésre. Az eredmény kiábrándító, mert semmi sem úgy alakult az életében, ahogy tervezte, és szörnyen szenved a sikeres barátai láttán, mert azok saját kudarcaira emlékeztetik...milyen ismerős. És akkor jön a nagy ötlet: elkészíteni Julia Child szakácskönyvének 524 receptjét 365 napon belül. És minderről blogot írni. Rendszert erőltetni a káoszra. Ahogy Julie fogalmaz: „Tudod, miért imádok főzni? Vannak olyan napok, amikor semmi nem jön össze, de szó szerint semmi. Viszont ha tojássárgáját keversz a csokoládés, cukros, tejes masszához, besűrűsödik. Ez olyan megnyugtató.” És milyen igaza van!

Bárcsak nagyobb konyhatündér lennék, lecsapnék az entrópia betörésének ezen formájára. Főzési tudományomat és az albérlet konyhai infrakstruktúráját tekintve azonban maximum arra vállalkozhatnék, hogy végigeszem a Julia Child szakácskönyvében található recepteket - persze csak ha előtte valaki elkészíti őket. De mivel ez Julie Powellnek is egy évet vett igénybe, gyanítom, hogy így 4 hónappal a nagy esemény előtt már ez sem segíthet rajtam. Nem beszélve arról, hogy az evés nem tartozik szigorúan a rendszerelméletek közé. Így marad a valóság: két szakdolgozat elkészítése és egy nagy ugrás az egzisztenciateremtés irányába. A mellékhatásul társuló szakmai visszalépést pedig majd valahogy integrálom a tudatomba és a lelkembe, és azzal biztatom magam, hogy talán nem örökre szól – ameddig tudom.

Egy elégedetlen magyar nő

Ma érdemes volt reggel fél 6-kor kihúzni magam az ágyból és elmenni tornázni, mivel útközben a kezembe nyomták az aktuális metropolt (na meg a hatékony zsírvesztés szempontjából is, de ez most kevésbé releváns). Ebben találtam rá Vass Virág cikkére, amit azért másolok be, hogy aki esetleg olvasná ezt a bejegyzést, véletlenül se hezitáljon, hogy a linkre kattint-e vagy sem, mert az én mondandómnak a lényege is ebben a cikkben található. A kommentelők egy része nyilvánvalóan szándékosan félreérti a leírtakat, ami posztmodern meta-módon ismételten csak alátámasztja a rovat mai tartalmát.

Vass Virág: Elégedett magyar nők (http://www.metropol.hu/itthon/cikk/602696)
Végül is kijelenthetjük, minket, magyar nőket a legkönnyebb boldoggá tenni Európában. Egyrészt, mert a magyar férfiak szerint mi vagyunk a világon a legeslegszebbek (bár erről nem készített felmérést a TÁRKI), másrészt mert elfogultságért cserébe elfogultság jár: úgy gondoljuk, a mi társaink a legsegítőkészebbek.
Elégedett magyar nők
Rettentően hálásak vagyunk a férfiaknak. (Erről viszont készített felmérést a TÁRKI.) Nagyra értékeljük férjeink, párjaink teljesítményét. Legalábbis ami a házimunkát illeti. Jóindulatunk és hálánk akkor is töretlen, ha a megkérdezett kelet és nyugat-európai országok lakói közül a magyar apák és férjek fordítják a legkevesebb időt az otthoni feladatokra. De azt biztosan zseniálisan kiaknázzák, ha ilyen nagyok a sikereik.

A magyar nő a legelégedettebb, még ha házasságkötésétől kezdve stabilan háromszor annyi időt is tölt házimunkával, mint a mellette élő férfi. Akkor is egyedül végezzük a házimunkát otthon, ha napi nyolc órában dolgozunk, és akkor is, ha nem végzünk kereső tevékenységet. Érdekes, hogy mindez a fiatalabb generációk esetében sem változik. Egy magyar anyuka másfélszer annyit dolgozik „második műszakban” mint egy norvég. Talán nem meglepő, hogy Norvégiában több gyereket vállalnak a nők.

A magyar társadalom kimagaslóan tradicionális beállítottságú, ennek is köszönhetjük, hogy bár kormányok és hangzatos programjaik váltják egymást, a szülési és házasodási kedv csak nem akar megjönni. Az eltartott-eltartó arány miatt az ország egyaránt rászorul arra, hogy a nők aktívak legyenek a munkaerőpiacon, illetve hogy növekedjenek a termékenységi mutatók. Ezt a kettős terhet a hosszú otthoni műszak mellett a mégoly elégedett magyar nők sem tudják hosszú távon mosolyogva viselni. Bár próbálják, mosolyukkal még önmagukat sem tudják becsapni.

A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy mégiscsak ők kezdeményezik a legtöbb válópert, és hogy a harminchat év alatti nők közül minden harmadik gyermektelen és szingli. Ami nem egyedül az ő problémájuk, noha a közvélemény szereti ezért egyedül a karrierista, önző nőket okolni. Csak rajta! Söpörjük csak a szőnyeg alá a problémákat, ha nem akarjuk, hogy a helyzet változzon!

Az elégedettséggel kapcsolatban végzett vizsgálat és a nők saját bevallása között a látszattal ellentétben nincs ellentmondás, és ez a legszomorúbb. A magyar társadalom "kimagaslóan tradicionális" jellege abban is megnyilvánul, hogy mi, nők úgy érezzük, az ég világon semmiféle segítséget sincs jogunk elvárni a teremtés koronáitól, így ha ők bármire vállalkoznak a háztartás környékén, összetesszük a két kezünket és hálálkodunk nekik a(z el)váratlan ajándékért. Ezen a belénk kódolt alacsony önbecsülésen és önfeláldozási kényszeren kellene változtatni, hiszen szükségből a nők többsége "észrevétlenül" elkezdett ugyanolyan teljes állású kenyérkereső lenni, mint a férfiak, miközben utóbbiak még mindig kikérik maguknak, hogy kivegyék a részüket az otthoni teendőkből. És eközben az az apró következmény is elkerüli a figyelmüket - és a társadalom figyelmét -, hogy szépen lassan a nők váltak az "erősebbik nemmé". Hangzatos de üres feminista szlogen, mondhatnánk, de az az igazság, hogy a nők sokszoros terhet cipelnek. És mivel férfiúi hiúsága nem viseli el a kegyetlen igazságot, a Teremtés Koronája ezt még hatványozottabban kéri ki magának, posztmodern meta-módon megerősítve az állítás jogosságát.

Persze szándékosan sarkítok, mert dühös vagyok. Magamra, magunkra. Mert igen, szomorú, de mi, nők is még mindig jelentős részben tehetünk arról, hogy a férfiak így viselkednek, hogy a "fiatalabb generációk esetében sem változik semmi". Azzal, hogy anyaként egy nem túl felhőtlen házasságban egy szem csepp fiacskánkra zúdítjuk szeretetünket, a végletekig elkényeztetve őt, aki aztán egész életében azt veszi természetesnek, hogy a dolgozó nő munka után még ki is szolgálja, hiszen ezt a mintát látta otthon. És azzal, hogy a lányainknak is olyan példát mutatunk, ami az önfeláldozást teszi meg a női lét egyetlen igazolható formájának, amelyben a nő mindig második helyre szorítja magát a párja, gyermeke, párja karrierje, gyermekei tanulmányai, stb. mögött. A lista végtelen, mert ez egy átfogó személyiségjegy, ami túlmutat a párkapcsolati szerepeken. Általános, lelki genetikánkkal öröklődik, ezért olyan generációkat átívelően pusztító és megbélyegző. És ezért kell rajta tudatosan változtatni.

Természetesen ma már rengeteg család "modernizálódik", vagyis a férjek és apák kiveszik a részüket a háztartási munkából vagy a gyermeknevelésből, amit én személy szerint is tapasztalok a környezetemben, és ez örömmel tölt el. A lényeg az, hogy legyünk nyitottak, és merjünk túllépni a tradíció keretein, ha erőteljesen nem-hagyományos körülményekkel szembesít az élet. És a 21. századi lét pont arról szól, hogy semmi sem biztos, legfőképp a korábbi minták alkalmazhatatlanok eredeti formájukban. És ha a bizonytalanság terheit nagyrészt magukon viselő nők annyi bizonyosságra kapnak ígéretet, hogy párjuk a kapcsolatukban rugalmasan tudja kezelni a szerepeket, és az elsősorban két ember szövetségét jelenti majd, nem pedig egy erősen patriarchális családmodellt a nők meglévő munkaterhe mellé, akkor talán a 36 év alatti nőknek is több lehetősége (!) lesz nem szingliként élni az életüket.

Törpendetes hírek

Juhé, 2011 nyarán jön a Hupikék Törpikék film!

Kíváncsi leszek a szinkronra :P.



...Viszont a Grura nem szeretnék november 4-ig várni, Amerikában a héten jön ki. November??? Ne csinálják már.

Intermezzo II.

Anatómia-élettan kétszer görbül, tehát a túlélés sikerült. 6 óra tanulással ez igazán szép egyéni rekord, de hát ez is volt a cél, és a korábbi éveket csak nagyvonalúan nem adtam hozzá a felkészülési időhöz.
Huh, gyűlnek a blogtémák, megírni viszont nincs időm őket. Úgy tűnik, a közeljövőben csak arról fogok posztolni, hogy lehetetlenség kiszorítani némi időt minden ötletem lepötyögésére és közzétételére a (még nem olyan) nagyérdemű számára. Ez olyan meta-...:). Olyan posztmodern. És mindez miért? Mert a posztmodernről írok szakdolgozatot. Ez meg aztán végképp meta-meta és poszt-posztmodern.

Izgi...

Holnap - vagyis ma - újra Örvényben!!! Alig várom. Persze előtte még meg kell küzdenem egy élettan vizsgával, lehetőség szerint a túlélésért. Az elsődleges cél az, hogy görbüljön és végre koncentrálhassak kettő darab szakdolgozatra. Mindenesetre este Örvényben - mondtam már? :P

Még mindig örvényben

Miközben tegnap várakoztam a jegyvásárló sorban az Operában - természetesen az "Örvényben" előadására vettem jegyet - elgondolkodtam, vajon milyen lesz másodszorra. Valószínűleg más lesz kicsit a hangulata, mivel ez már nem a bemutató, tehát elmarad majd a szerzők színpadra hívása és a pici, fehér tütüs balettnövendékek virágátadása, de ettől a darabonkénti függöny és meghajlás még úgyis marad, hiszen ez az Opera. Jövő csütörtök, már nagyon várom.

Idő közben felfedeztem, hogy az est címe angolul "In the Vortex", a "Whirling" az 5. darabé, amelyet Philip Glass zenéje ihletett. Lázasan kerestem - még Philip Glass hivatalos oldalán is végigzongoráztam az összes kompozíciót -, hogy vajon melyik zenéje is pontosan, mígnem rájöttem, hogy a darab honlapján nyilván találok majd erről leírást, és lám-lám. Kiderült, hogy a "Tirol Concerto zongorára és zenekarra" című kompozícióból származnak a zenék. A Movement II fent is van a TeCsőn:



Mostanában erre szoktam elaludni:).

Örvényben / In the Vortex

Úgy látszik, hogy viharos sebességgel szippant magába az opera világa, így az Avatar még mindig várat magára. Bár az is igaz, hogy ha több balettet tűznek műsorra, nagyobb lesz az előfordulási valószínűségem az épület közvetlen környezetében, mint azt az áriák feltételeznék. Persze lehet, hogy ezzel a véleményemmel a kisebbséghez tartozom, ugyanis ma tartották egy 5 darabból álló balettest, az „Örvényben” bemutatóját, és bár igen sokan eljöttek, a Nabucco teltházával szemben ma a 3. emelet színpadhoz legközelebb eső szektora – ahol mi ültünk - az MSZP parlamenti frakciójához hasonlított Trianon emléknapon. Ettől függetlenül az Opera Szili Katalinjai jártak jól, hiszen kortárs balettmesterek, koreográfusok interpretációit láttuk A halál és a lányka, A szerelem és a lány, a Még meddig?, a The Nature of Daylight és Philip Glass fantasztikus Örvény című zenéjére. A program részletes leírása olvasható az Opera honlapján. A három felvonásban egy-három-egy arányban szerepeltek a táncok, az első és utolsó hosszabb lélegzetvételű, csoportos darab volt, míg a második részben párosokat láthattunk. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire nagyszerű élmény volt a rendkívüli koreográfiákat és táncosokat nézni, és amíg nincs mozgókép az előadásról (mert ezt azért még a TeCső sem tudja – noha pont az Örvény c. darabot már korábban is táncolták, így arról vannak felvételek), a fenti honlapon található néhány kép a próbákról.
Számomra a legjobban várt darab épp az utolsó, az Örvény volt, méghozzá Philip Glass zseniális zenéje miatt, de menjünk sorban: A halál és a lánykában a táncosok fantasztikus szinkronja és a letisztult koreográfia volt a leglenyűgözőbb. Nem hittem volna, hogy négy páros egyszerre képes szoborszerű mozdulatlanságba dermedni azzal a lendülettel, ahogy a lány egy ugrással függőleges tartással megérkezik a fiú karjaiba.
A szerelem és a lány női szólótáncosától, Kozmér Alexandrától leesett az állunk. Az égővörös kosztüm telitalálat, a koreográfia pedig még frissebbnek tűnt, mint az előző, és jóval kortársabbnak is, a szó legnemesebb értelmében.


A Még meddig? c. német dalt élő énekkíséretre táncolta a páros, tökéletes technikai felkészültséggel és elképesztő grand jetékkel :). Negyedszerre a napfény természetével ismerkedhettünk két kiváló táncos és egy gyönyörű zenére készült, fantasztikusan élénk, dinamikus koreográfia segítségével. Az első szünet után a mellettünk ülő külföldi pár feladta, majd a második szünetben a másik oldalunkról is távozott a két hölgy, mert nem nagyon értették, hogy miről szól a darab. Nem tudom, ki mit várt egy balettesttől, bár mentségükre legyen szólva, hogy angol nyelvű tájékoztatót nemigen láttam, maximum borsos áron lehetett talán ilyenhez hozzájutni, amit nehezményezek, hiszen a közönség jelentős része külföldi, nekik is meg kellene adni az esélyt arra, hogy előzetesen tájékozódhassanak arról, amit látni fognak.


Mert így pl. a távozók az est fénypontjáról maradtak le: ez volt az Örvény. Említettem már, hogy Philip Glass zenéje milyen zseniális? Lukács András koreográfiája pedig a zene értelmezésének és táncra való lefordításának tökéletes példája, katartikus élmény minden pillanatát nézni. Remélem, hogy megörökítik majd videón is az utókor számára, egy ilyen értéket nem szabad hagyni elmúlni a pillanattal együtt.

Mindegyik táncban feltűnő volt a kontaktusok és emelések tökéletes könnyedsége, ráadásul az utolsó két darabban egész virtuóz megoldásokat is láttunk, amelyek közben a táncosok rendíthetetlenül dacoltak a gravitációval. Ami az Örvényt illeti, nem is szeretném lelőni a poént, inkább ajánlom mindenkinek, aki színvonalas kortárs balettot szeretne látni, hogy vegyen jegyet az „Örvényben” előadására, júniusban még többször lesz műsoron az Operában.

Ja, és Á., én nyertem, mert a darabban szerepel a „The Poet Acts” c tétel, ami Az Órák filmzenéje is. Hogy is volt azokkal a mozijegyekkel?