Pontosan így

Kis Viku iszonyatosan jól tud írni. Van, hogy nem mindenben értek egyet vele, sokszor igen, ezúttal pedig teljes mértékben:

Beszélgetés egy ötévessel.

-Viki, neked van kisbabád?-Teszi fel az örökkön örökké visszaérő kérdést barátnőm kislánya.
-Nem, nincs.
-Miért nincs?
-Hát tudod...na gyere, ülj ide az ölembe.
Az úgy van, hogy amíg nem vagyok kész, addig nem szeretnék kisbabát. És elárulom neked, hogy én tulajdonképpen nem is gyereket szeretnék, hanem emberkét. Mert mindenki gyereket akar, mert az cuki, gőgicsél és mosolyog, de aztán megnő, és élete nagy részében meg felnőtt, sokáig, nagyon sokáig. És én ezt a dolgot, ezt az anyaságot, nagyon jól akarom csinálni, igazán nagyon jól, óvatosan és megfontoltan.
-De a gyerekek sokat sírnak ám! Mérges leszel ha majd sír a kisbabád?
-Szerintem én vele együtt fogok sírni és remélem nevetni is. Majd ha szomorú, akkor magamra kötözöm egy ilyen hordozóban, beteszünk valami vidám zenét és sütit sütünk. Hiszek abban, hogy ha én boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, akkor ő is ilyen lesz, hiszen az elején engem tükröz majd vissza, én leszek neki a világ, és ez hatalmas felelősség, erre még nem állok készen...Arról nem is beszélve, hogy egy ember-vállaláshoz rengeteg dolog kell.
-Például cumi meg játékok?
-Persze, az is nagyon fontos, de kell apuka, lakás, pénz, testi és lelki egészség, érettség, ideális esetben nagyszülők, barátok, rokonok, akik segítenek, ha baj van. Igaz, sok anyukának ezek közül egyik sincs meg és szépen nevelgeti a porontyait, de én azon dolgozom, hogy biztonságos hátországot teremtsek, és hogy a gyerekem egy igazán boldog és normális felnőtt legyen.
-És jobban fogod szeretni a gyerekedet, mint a palacsintát?
-Hűha, ez nehéz kérdés, mert a palacsintát borzasztóan szeretem...Igen, azt hiszem minden nőnek a gyereke az ő fő műve. De nem akarok sem a keresztje, sem az ellensége, sem az Istennője lenni. Úgy képzelem, hogy én egy barátot szeretnék tulajdonképpen, akivel megbeszéljük a dolgokat, nagy korában is beleülhet az ölembe, így, mint most te, és elmondhat nekem bármit. Nem akarom, hogy ha rám gondol, görcsbe ránduljon a gyomra, hogy hazudnia kelljen, hogy féljen tőlem, hogy megnyomorítsam érzelmileg. Az a legjobb, ha én egész egyszerűen csak egy meleg fotel vagyok neki, amibe belehuppanhat meztelenül, miközben jégrémet majszol a kezeivel egy hatalmas, műanyag bödönből. Mert, tudod, szerintem az igazán jó anyuka a nyugalom és a szeretet szigete, egy olyan kapaszkodó, amit ha megszorítasz, nem kell érte fizetned, nem csap beléd az áram, hanem valóságosan tudsz rá támaszkodni. Ehhez nagyon sokat kell tanulnia és fejlődni egy anyukának, hogy ne akarja a saját képére formálni a kis embert, ne tömje tele félelmekkel, szorongásokkal, a meg nem valósult álmaival, hanem csak segítsen neki, de közben hagyja hibázni, gondolkodni, dönteni. Ne telepedjen rá és ne is legyen közömbös, hanem ott, középen, csak egész egyszerűen ő legyen a Mama, a porcukros hókifli illat, a puha ölelés, a biztonság és a megnyugvás, akire örökkön örökké lehet támaszkodni, a bölcs tyúkanyó, aki belül csupa mosoly és boldogság. És én még egyelőre nagyon szomorú vagyok és nagyon magányos, szóval még nem jött el az idő.
-Ez tényleg ilyen nehéz dolog?
-Nos, tudod, nem könnyű feladat, mert amikor a kisbaba megszületik, ő már valamilyen, és neked is alkalmazkodnod kell hozzá, tulajdonképpen ő nevel téged és nem te őt. Nem egy darab színes gyurma, amit úgy formálhatsz, ahogy kedved tartja, hanem egy ember, akinek lelke van, aki megsérülhet és elszomorodhat, és akkor neked segítened kell neki, minden érzékszerveddel folyamatosan éberen és nyitottan, az összes rezdülésére figyelve.
-Szerintem ez sokkal egyszerűbb. A gyerekeknek csak csoki kell meg játszótér, esti mese és kakaó.
-Igen, igazad van... De nem mindegy, milyen és mennyi csoki, hogy leesik-e a mászókáról és elkapom-e, mit mesélek neki az életről és hogy nekem szól-e elsőként, ha fáj a hasa a kakaótól...Mert egy Mamának mindenre gondolnia kell...És ha már megszületett a kisbabád, onnantól kezdve, tudod, minden gondolatod ő lesz, és az összes többi gondolatodnak is ő lesz a vége, és az utolsó lélegzetvételeddel is az ő nevét fogod suttogni...Hát, ezért ilyen nehéz ez. És ezért ilyen csodálatos...
(Bihari Viktória)

A teniszsznobizmus aranyfokozatai

Az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztalok igen zavaró, tipikusnak tűnő viselkedésformákat a tenisszel kapcsolatban, amelyeket az alábbiakban a sznobizmus különböző fokozataiként megkísérelek összefoglalni:

1. fokozat: Tenisz = külföldi tenisz

Az illető kizárólag a nemzetközi sporteseményeket követi nyomon, fogalma sincs a sportág magyar neveiről, vagy ha igen, a hazai és nemzetközi teniszt minimum két különböző sportágnak tekinti. Természetesen megelőzi a gondolkodását az a feltevés, hogy a tenisz kizárólag férfisport, így a női tenisz nem létező fogalom a számára, tehát ez a kategória némi átfedést mutat a következő fokozattal.

2. fokozat: Tenisz = nemzetközi férfitenisz

Amikor nagy nevekről, Grand Slam esélyekről, általában a teniszezőkről kérdezik, kizárólag a Rafa-Djokovic-Federer tengely mentén tud gondolkodni. A női teniszt nemlétezőnek tekinti, meccseket sem néz - holott sosem győződhetett meg magától arról, hogy érdemes-e, hiszen soha nem is nézett. A 2. és 3. fokozat interakciója érvényesül abban az egyénben, aki panaszkodik a magyar tenisz helyzete miatt, drukkol - meglehetősen megérdemelten - a feltörekvő, 230. helyen álló ifjú titánoknak a kiváló eredmények és az előkelő ranglistás helyezés eléréséhez, azonban teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy egy ideje már van MAGYAR játékos, aki rendszeres résztvevője a hivatalos világszövetségi versenyeknek, ráadásul jelenleg 86. a világranglistán. Babos Tímeának hívják.

3. fokozat: Tenisz = hazai és nemzetközi férfitenisz

Adott esetben ismeri a sportág hazai FIAI közötti húzóneveket - még ha nem is a nagy versenyek közvetítéseiből -, és a kezét véresre tördelve szurkol a Challenger tornákon való jó szereplésükért, valamint végre!, a közelgő Grand Slam kvalifikációs köreiből való továbblépésért. Tájékozottnak véli magát, és nyíltan vagy magában elítéli az 1. fokozatú csoport tagjait, akik sznobizmusa elvakítja őket annyira, hogy nem hajlandók tudomást venni a nadali magasságokba - egyelőre még - nem emelkedő hazai fiúkat. Ebbéli meggyőződésében még a Davis kupa mérkőzéseire is teljes mellszélességgel kilátogat, és a jóval esélytelenebb ellenfél elleni vereség ellenére különlegesnek érzi magát felvilágosultsága, nyitottsága okán. Eközben persze nem jut eszébe, hogy tavaly indult már MAGYAR játékos Grand Slam főtábláján, valamint több világszövetségi versenyen is jól szerepelt, egyéniben és párosban egyaránt. A neve pedig Babos Tímea, aki ma éjjel újra döntőt vív párosban, méghozzá a világelsők ellen. De ezt ő sajnos nem tudhatja, mivel női teniszt - mily meglepő - ő sem néz. Így aztán nem fog feltűnni neki, hogy februárban a Fed-kupa keretében a világ második legjobb játékosa is itt lesz nálunk.

....

Amellett, hogy élből elutasítom a sznobizmust, mivel mesterséges kategóriagyártásnak tartom, amely csak arra jó, hogy számos értékes élménytől fosszon meg bennünket, a női-férfi egyenjogúság szempontjából is zavar, hogy van egy méltán híres sportágunk, amelyben világviszonylatban az utóbbi néhány évtizedben kétségkívül messze jobban szerepeltek a nők, mint a férfiak, de ez nekünk valamiért mégsem jó. Mert az nem olyan. Az csak női tenisz. Ami pedig olyan méltatlan hozzánk, hogy nem is nézünk női meccseket, hiszen ki is lehetne kíváncsi valakire, aki 200 km/h-nál kevesebbel szervál?

Pedig a női meccsek nagyon izgalmasak tudnak lenni, okos és taktikus a játék, sokszor kiélezett csatáknak vagyunk tanúi, és igen, olykor előfordul az is, hogy unalmasan egyoldalú vagy éppen rossz minőségű teniszt látunk. De - és széles körű tapasztalatból beszélek - ez nagyon ritka, miközben a férfi teniszre is igaz, hogy Nadal is tud végtelenül unalmas meccset játszani, amikor lesöpri ellenfeleit a pályáról, vagy borzalmas mennyiségű hibával tűzdelt játékot kell végigszenvednünk, esetleg a nők esetében oly gyakran hiányolt erőtől duzzadó titánok csapnivaló adogatójátékkal és sorozatos brékekkel ajándékoznak meg bennünket.

Az elutasítás nagy része tehát egyszerűen abból fakad, hogy - az élet sok más területéhez hasonlóan - a nők nem számítanak egyenlő módon, eleve kevesebbre tartjuk képességeiket, eredményeiket - nagyon tanulságos megfigyelni a média szerepét ennek alakításában, kézzelfogható a befolyás -, és többször annyit kell bizonyítaniuk, mint a férfiaknak. Ezért fordulhat elő, hogy lehet nekünk világranglistás 86., de akár 13. helyezettünk is, nem vagyunk elégedettek. Mert az nem ugyanaz. Az csak női tenisz.

Ideje felébredni. Én pedig megyek döntőt nézni a jelenlegi két kedvenc párosommal...

...azaz mégsem, mert a népszerű idősávban a fontos mérkőzéseket - a férfidöntőket - közvetítik. Még egyszer: honnan is indult ez az elmélkedés?