Roland Garros 2013 - 2.

Június 6., csütörtök

Rutinos látogatóként térek vissza a Roland Garrosra, immár a pályáktól egy km-re lévő szállásadómtól. Miután hétfő óta hiába ápolgatom magam a 30 faktoros naptejemmel, veszek egy 50-eset, és bízom benne, hogy lepelként hámló bőröm ma nem ég már tovább; gyakorlottan veszem célba a jól ismert tribünfeljárót, és Ruth tanácsának köszönhetően még a BaboLabba is benézek, bár végül pólót nem sikerül csináltatnom, mert szólítanak a meccsek, és kevés az idő. Mivel ettől a naptól kezdve a külső pályákra szóló jegyek a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosítanak - amit Didah-tól tudok meg -, elég korán van, és a Lenglen körül egy jegyszedő lelket sem látok, benézek hát a pályára. Még csak 11 óra lesz, de itt már kezdődnek a meccsek, hát maradok, nézelődöm. Mats Wilander és Henri Leconte páros partnerével együtt melegít a legendák versenyének következő körére. Mivel imádom Wilandert, nem akaródzik kimennem, bár egyre gyűlnek az emberek, és kisvártatva megjelennek a némileg határozatlannak tűnő jegyellenőrök is. Ahogy telik a nézőtér, és közeleg a kezdés, egyikük felszólít, hogy foglaljak helyet, mert a tenisz közben már nem lehet mozgolódni. A rajtakapott szabályszegő első lendületével ki akarok fordulni, de aztán győz bennem a kisördög, hogy most akkor egy órán át nézhetek itt még egy meccset, és bármennyire nincs jegyem, képtelen vagyok jókislány módjára kisétálni. Leülök, és amikor már biztos, hogy senki nem fogja többet kérni a belépőmet, megnyugodva nézem végig a fergeteges parádét. Apropó, Henri Leconte-ot a következő Tennis Classicsra, és garantált lesz a siker :).

Wilanderékről nem találtam képet, de Bahrami és Cash is hozta a formáját :)

Nagyon jól mulatok, számomra ezekben az örömmérkőzésekben van egy olyan élményfaktor, amely soha nem lehet jelen a tétmeccsekben, de amelyet nagyon szeretek átélni. Bármilyen fantasztikus színvonalú ugyanis egy éles összecsapás - sőt, minél kiélezettebb a harc és tökéletesebb a játék -, annál csalódottabb vagyok a végén, hogy az egyik játékos mindenképpen veszít. Ezt az érzést még kamerán keresztül is nehezen viselem, élőben pedig még rosszabb. Így voltam Djokó és Kohlschreiber meccsén is. Annyi erőfeszítés, tökéletesen megtervezett és kivitelezett mozdulat, és végül hiába - ezt nagyon nem szeretem. Persze ettől is többé, jobbá válik egy játékos, következőre talán magabiztosabb lehet tőle, de a hiábavaló tökéletesség mindig iszonyatos hiányérzetet hagy bennem. A legendáknál azonban nem vérre megy a játék, viszont így is igyekeznek a legjobbjukat nyújtani, és közben még szórakoz(tat)nak is; ez igazi felüdülés.

Délben aztán átvándorolok jogos helyemre, jöhet a vegyespáros döntő, majd az elődöntők: Sharapova és Azarenka, végül Serena Williams és Sara Errani - csak sikerült! :)

Sara-Serena Semi

Kicsit sajnálom, hogy Azarenka nem tudja megverni Sharapovát. Érdekes, hogy mindenki közül Sharapova az, akinek nem tudok akarni drukkolni. Elismerem a teljesítményét, tetszik a munkamorálja, örülök, hogy sikerült visszatérnie a sérülésből - ennek mindig, mindenkinél -, de nem tudok szorítani neki. Furcsa érzés. Végül azonban ő nyer, és már sejthető, hogy Serenával találkozik majd a döntőben. Nagyon örülök, hogy két kedvencemet láthatom játszani, de érzem, hogy kiegyenlítetlen küzdelem lesz ez a 160 cm-es Errani és az akár a férfiak mezőnyében is esélyes Serena között. A második játszma második felében sikerül Sarának megnyernie első játékát, amire hatalmas ováció tör ki a nézőtéren - most már értem, mert megéltem, hogy miért drukkol mindig mindenki az "underdognak", és hogy ez végül is nem demoralizáló a másik játékos számára -, és látszik, hogy neki is nagyon fontos a bicikli elkerülése. Pedig derekasan küzd, de ezzel a Serenával szemben egy kedvezőbb adottságokkal rendelkező játékos is esélytelen lenne. Ahogy aztán szombaton Sharapova ismét nem tud labdába rúgni (akarommondani, ütni) mellette, mert Serena minden egyes próbálkozására emeli a játéka színvonalát, Maria képtelen elébe kerülni. A végén viszont nem látom rajta, hogy gyűlölné Serenát - ahogy a két sportoló rajongótábora olyan gyakran hangsúlyozza azt, holott lehet, hogy csak ők képtelenek egyszerre több tehetséget is elismerni.

Francia edzőjének köszönhetően - és mivel nem búcsúzott az első körben - Serena az elődöntő után (is) franciául szól a közönséghez, az pedig őrjöng. Őt is nagyon szeretik, ahogy Rafát, a franciával pedig mindig lekenyerezhetők. Én pedig szenvedek, mert semmit nem értek, bárhogy próbálkozom is, és újra megfogadom, hogy amint hazamegyek, és a holland(nem)tudásomat gatyába rázom, a francia lesz a következő. Mivel ezúttal egy amerikai házaspár ül mellettem, ők sem tudnak segíteni, bár a bemondó azért két mondatban lefordítja az 5 perces interjút - ez is több, mint a semmi.

40-love

Mindeközben eszembe jut, hogy a pályán belül egyáltalán nem érződik annyira a férfi és női tenisz közötti különbségtétel, mint a falakon kívül, hiszen az ide eljutók többsége iszonyúan örül bármilyen jegynek, pláne egy elődöntőnek. És különösen Serenának vagy Sharapovának, akik vitathatatlanul kiváló sportemberek és hatalmas sztárok. De engem akkor is zavar, már hosszú ideje, és egyre jobban zavar, hogy a "ki fogja megnyerni a Garrost/Wimbledont/US Opent/Ausztrál Opent?" kérdéssel kapcsolatban a kérdezők és válaszadók is következetesen kizárólag a férfi mezőnyben gondolkodnak. A WTA, és ezzel a hivatalos női tenisz idén 40 éves, és bár az eseménnyel kapcsolatos "Strong is Beautiful" kampányuk, valamint a 40 éves múlt és a kiváló, úttörő szerepű teniszezőnőket - például Billie Jean King, Martina Navratilova, Steffi Graf - felvonultató reklámjaik egyértelműen jelzik, hogy milyen jelentős ezeknek az embereknek a munkája, eredménye és személye a nők nem csupán sportbeli, de általános egyenjogúságának kivívásában, ez a küzdelem a mai napig aktuális.

40-love, zseniális mottó

Tapasztalatom szerint e nők rendkívüli eredményei ellenére az általános hozzáállás továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyja a női teniszt, és semmiképpen sem tekinti egyenrangúnak a férfiak versenyével, holott kiváló teljesítményeket láthatunk a lányoktól is, és nem csak akkor, ha Serena Williamsről van szó. Ha éppenséggel nem erőteniszt, akkor okos, leleményes, kifinomult, gyorsreagálású játékot, ami számomra óriási élvezet. Imádom az intelligens játékot, és abból a lányoknál nagyon sokfélével találkozhatunk. Nem beszélve arról, hogy aki a sok brékre, a hullámzó teljesítményre hivatkozik, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy láttam én már nemegyszer az erejükkel gyakran kompenzáló, erős férfiakat is a nyerés lehetőségének vagy küszöbön álló vereségnek a pszichés súlya alatt összeomlani, majd vert seregként kibiciklizni (vagy -egykerekűzni) a pályáról, tehát ha a lányoknál több is a brék, és kevésbé képesek is a szervájukra hagyatkozni, ez nem jelenti azt, hogy a játékuk értéktelenebb vagy élvezhetetlenebb. Abszolút nem függ a nemtől az, hogy téthelyzetben ki mennyire képes vagy nem képes úrrá lenni az idegein, és a női tenisznek meg kellene kapnia azt a megfelelő figyelmet, amelyet megérdemel. Úgy érzem, hogy mivel ez anno "újdonság" volt a férfi teniszhez képest, négy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a társadalom tagjainak elméjében lényeges változásokat eredményezzen, és össznépi szinten felismerjék, hogy a női tenisz, csak azért, mert fiatalabb, mint a férfiak versenye, már régen nem újdonság. Ahogy mára a film is több mint egy évszázados műfaj, sokan mégis képtelenek elszakadni attól az elképzeléstől, hogy más művészeti ágakhoz képest hagyományokat nélkülöző rendszer. Pedig már száz éve.

Persze, ha Sharapova valamilyen reklámban mutogatja dekoratív külsejét, azért milliók tudnak megveszni, Serena idomai is állandó témát adnak érdeklődők seregeinek, és persze külön hír, amikor a lányok a teniszcipőt és az edzőfelszerelést magassarkúra és kisestélyire cserélve, gyönyörű frizurákkal és sminkben megjelennek egy-egy rendezvényen, de ha arról van szó, hogy sportemberként, Federerrel, Nadallal vagy Djokoviccsal egyenrangúként számon tartsák és komolyan vegyék őket, az szinte soha nem valósul meg. A női tenisz mindig csupán egy második gondolat a "tenisz, mint Agassi, Sampras, Federer, Nadal és Djokovic sportja" mögött, és azt szeretném, ha ez megváltozna. Mert amíg oda sem nézünk, nem látjuk, mit veszítünk. Márpedig a női tenisz szerintem zseniális, és ha akadnak is olyan egyenlőtlen küzdelmek, mint az Errani-Serena elődöntő a Garroson (amilyenek azért a férfi mezőnyben is bőven előfordulnak, ha nem is egy elődöntő szintjén), többnyire nagyon élvezetes, amit ezek a sportolónők nyújtanak a pályán. Sőt, megéri az árát. Ugyanannyira, mint bármilyen férfimérkőzés.

A Terrace

A program többi részét lelkesen nézem az Hotel de Ville-nél kialakított teraszon, ahol egy óriás kivetítőn követhetjük nyomon a meccseket, ráadásul Tsonga révén a franciákat is jelentősen mozgósítja ez a lehetőség. Sajnos a Rafa-Djokó elődöntő ötödik játszmájáról lemaradok, muszáj elmennem a hostelbe bejelentkezni, mert találkozóm van később, de amikor visszaérek, még az előzőnél is hatalmasabb tömeg fogad, mivel éppen Tsonga és Ferrer mérkőzik egymással. Miután egy random - és mint utóbb kiderül, spanyol származású - sráctól megérdeklődöm, hogy mi lett az előző végeredménye - Rafaaa!!! Igeen! -, már nyugodtan drukkolok Ferrunak, csak csendesen, nehogy kivívjam a tömeg haragját :). 

Ez a meccs sem volt semmi

Bár szívesen megnéznék egy Rafa-Tsonga döntőt, és szinte biztos vagyok abban, hogy Ferrer győzelmével borítékolható Nadal 8. Roland Garros trófeája, azért nagyon örülök, hogy a másik spanyol is bejut végre egy Grand Slam döntőbe. Azt pedig csak a döntő napján fogom fel, hogy mennyire akarja; hogy tudja, ez élete nagy lehetősége arra, hogy Grand Slamet nyerjen, és hogy attól, hogy most bejutott a döntőbe, nem biztos, hogy innentől az elkövetkező Slameken ez rutinná válik. De hiába, Rafán aznap nem lehet fogást találni. A döntőt az előző napok pecsenyesütő hőségéhez képest 12 fokban, szélben, fagyban, esőben nézem végig - azaz nem végig, mert kissé alulöltözve kap el ez az időjárás a Teraszon, így az első játszmáig bírom, utána vissza kell mennem a hostelbe átöltözni, felmelegedni - bár utóbb kiderül, hogy így is későn teszem mindezt. Csak nem akarok lemondani a nagy nehézségek árán megszerzett székemről, mert ilyen időben a földre nem szívesen ülnék (bár ezúttal a széken sem szívesen ülök, de egy fokkal mégis jobb). Végül a földre ülés sem kell ahhoz, hogy úgy felfázzak, mint még életemben soha, így aztán a hátralévő időt elég cudar állapotban töltöm Párizsban - nem beszélve a rákövetkező két hétről.

Lemaradok a második játszmáról, így arról is, hogy egy ponton valaki petárdával ugrik be Rafa mellé a pályára, és meg is gyújtja azt. Persze ezt az élő közvetítésből nem lehet kivágni, tehát valószínűleg elég sokan tanúi az incidensnek, bár abban biztos vagyok, hogy a híradásokból ki fog maradni, tehát ismétlésre nem számíthatok. (Szerencsére a hazai forró dróton keresztül az Eurosport-előfizetésnek és Á. friss és rapid teniszrajongóvá avanzsálásának köszönhetően én arról is tudomást szerzek, amit nem látok.) Tőlem bezzeg a női elődöntő napján elveszik belépéskor a dezodoromat, pedig becsszóra nem fújnám Serenára egy elborult rajongói pillanatomban... Na, mindegy, a Garros főszponzora jól szerepel 24 órás hatásból; kicsit meg is lepődöm, de ilyen körülmények között kifejezetten örülök ennek a fejleménynek.

A férfi döntő aztán egy kicsit egyoldalúra sikerül, bár látszik, hogy Ferru mindent megpróbál, de ahogy korábban Sharapovával szemben Serena, úgy Rafa is minden pillanatban képes ellenfele fölé kerekedni, minden kísérletére van egy még magasabb színvonalú válasza, így Ferru állandóan egy lépéssel lemaradva kapaszkodik. Rafát aznap nem lehet megszorítani, és még annyira sem sikerül kiélezett harcot vívniuk, mint korábban a madridi döntőben, amely egyszerűen zseniális volt. Minden labdát elértek mindketten, folyamatosan 100%-on játszottak, tökéletes ütésekkel, tökéletes erőnléttel, a végletekig kiélezett érzékekkel, én pedig nem győztem kapkodni a fejem. Ilyet még nem láttam, egyszerűen tökéletes színvonalú játék volt. Ez persze semmit nem von le Rafa Roland Garros-beli érdemeiből, nagyon sokat fejlődött a játéka az idei 7 körben, a döntő fordulat pedig a Djokó elleni ötödik szett volt, ahol - mint hallottam - mentálisan sikerült legyőznie önmagát és kritikus helyzetben a legjobban játszani, aminek nagyon örültem, mert az előtte mutatott teljesítménye alapján kicsit féltettem ettől a meccstől.

Nyolc trófea, újabb történelmi tény, egy 43-2-es győzelmi mutató 2013-ban (amelyből a 2 elveszített mérkőzés két döntő) és 7 tornagyőzelem egy súlyos sérülés és hét hónapos kihagyás után. Chapeau.

És még egyszer, boldog Rafa-szülinapot nekem, sosem felejtem el :)! 

Roland Garros 2013

Indulás

Az úgy kezdődött, hogy egy ponton megszületett bennem az elhatározás, hogy ott leszek. Hogy én akarom, hogy igazán szeretném, és ha így érzem, akkor ott leszek. Találtam megfizethetőnek tűnő - bár sorban állós - bejutási megoldást, de gondoltam, kezdetnek jó lesz, a Roland Garros hivatalos honlapján ugyanis az én elhatározásom idején már nem lehetett egyéni jegyet kapni. Sebaj. Vegyünk repülőjegyet. Nem kis meglepetésemre az Air France-nál találtam a legkedvezőbb megoldást. Könyvfordítás határideje utáni magamra találás, holland tanfolyam, készülés, tanítványok átcsoportosítása, erre úgy 4 nap elég lesz, gondolom én, hát megveszem a jegyet a torna második hetére, június 4-től 11-ig. Április közepe van ekkor.

Mindeközben a Roland Garros facebook oldalán játékot hirdetnek. Egy 10, teniszfanatikusoknak szóló kérdésből álló kvízt kell kitölteni (például kié volt a leggyorsabb szerva a tavalyi Garroson...köszönjük), de meglepő módon egész sok mindenre tudom/sejtem/megtalálom a választ. Végül elsőre sikerül 1 hibával válaszolnom, így a bizonytalan kérdésekkel addig sakkozom, amíg végül meglesz a 10 helyes megoldás. Megosztás a barátok között a nyerés esélyének növelése érdekében (so-ha nem osztok meg semmilyen eredményt, de minden kényelmetlen érzésem ellenére ezt most muszáj), majd a nyerteshirdetés május 17-i dátumának agyam egyik hátsó szegletében történő elraktározása.

...

Május 17., péntek. 

Még előző nap eszembe jut, hogy furcsa módon emlékszem: másnap eredményhirdetés, de azzal a lendülettel ki is megy a fejemből. Sűrű ez a nap, mint a péntekek általában, spinning hajnalban, majd tanítás, tanítás és tanítás, vásárlás, tánc, illetve folyamatos (és többnyire meddő) kísérlet a holland tanulásra. Így aztán a sok kuponakciós e-mail és spam között elsiklik a szemem a Roland Garros Multimedia üzenete fölött - biztos valami promó. Kétszer sem nézem meg, majd tánc előtt a buszmegállóban állva azért rákattintok, lássuk, mit akarnak. És nem hiszek a szememnek. Kétszer kell elolvasnom, hogy tudjam, most már hitetlenkedhetek, ahogy a csövön kifér, mert ezt úgysem veszi el tőlem senki:

"Dear I.,

Congratulations ! You are the lucky winner of the second prize of our Roland Garros Facebook Quiz:

 -       two tickets to the 2013 French Open, for the Round of 16 on Monday, June 3, 2013, category 2, for Philippe Chatrier Court"

...

...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

A buszmegállóban ugrándozom, hüledezem, kontrollálhatatlan mozdulatokat végzek, vihogok, és képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról. A többiek nem tudják, mi van velem, de nem is érdekel, csak azt érzem, hogy igen, igen, igen, így kell ezt csinálni! Minden a helyén van, június hétfőn kezdődik, akkor harmadika szerda, a gépem kedden megy, minden szuper. Második díjnak nem örültem még ennyire, elújságolom mindenkinek, akinek tudom, táncon fél centivel a talaj fölött lebegek, majd este leülök megírni a választ, hogy mindenképpen számítsanak rám.

BAMMM. Június 3-a hétfő, nem szerda, mivel június nem hétfőn kezdődik, a repülőjegyem pedig 4-ére szól. Oké... semmi gond, lássuk a lehetőségeket - az Air France-nál készségesen módosítanák a jegyemet 2-ára, potom 108.000 Ft-ért, mert már csak az 1. osztályra van hely. Köszönöm, nem, nézzük az 1-jét. 28.000, háát, pénteki leadási határidő és szombati holland tanfolyam után nem igazán szeretnék natúrban beesni a repülőtérre, és még egy éjszakával többre extra szállás után kutatni. Másik járat keresése, vásárlás a Ryanairnél - pedig megfogadtam, hogy velük soha többet, de csak még most az egyszer, mert vészhelyzet van (ez az indoklás a Ryanairrel kapcsolatban később még nagyobb jelentőséget nyer). Király, ez megvolna, még így is egész jó áron megvan a repülőjegyem oda-vissza (gondolom én akkor, de erről ismét később).

Már csak aludnom kell valahol. A couchsurfingre tett erőfeszítéseim eddig meddőnek bizonyultak, a hostelt lefoglaltam, de még két éjszakát nem szívesen fizetnék ki, hát lássuk, mire megyünk egy újabb szörfölési kísérlettel. Ezúttal megvan az az előnyöm, hogy partnert is keresek a hétfői meccsekhez, ha már két jegyet nyertem, úgyhogy bedobom a közösbe a lehetőséget: ha valaki tudna nekem helyet szorítani két éjszakára, akár velem is jöhet hétfőn a Garrosra. ... 3, azaz három percen belül van szállásadóm és kísérőm Pierre, a 23 éves egyetemista személyében. Ráadásul kapok további három választ, csupa segítőkész embertől, akik akár a jegy nélkül is vállalnák, hogy adnak egy kanapét. Amilyen sokáig húztam-halasztottam a hirdetés feladását a kudarctól való félelem miatt, annyira meglep ez az eredmény. De még inkább az, hogy másnap az egy hónappal korábbi hirdetésemre válaszolva valaki felajánlja: negyedikétől tud nekem pár napra szállást adni. Így lesz végül 9 éjszakából 4 a hostelben (majd 5, illetve egy sem, de erről majd később), én pedig készülhetek életem egyik legnagyobb kihívására - öt éjszakát mások otthonában tölteni, idegen emberekkel. De jó ez. Kell ez.

A couchsurfinges hirdetésem másik előnye, hogy találok egy oldalt, ahol lehet még jegyet vásárolni a Garrosra. Folyamatosan tesznek fel újabb és újabb jegyeket, én pedig vérszemet kapok. Közben kiderül, hogy az esti meccsre szóló kedvezményes-sorbanállós belépők a 2. hétre már nem érvényesek, tehát amúgy is új megoldás után kellene néznem. Mivel elég fapados tartózkodást tervezek (előre megfontolt, hazai puffasztottrizs- és olajosmag-diétával a pattisserie-k, boulangerie-k és macaronok városában), belefér a női elődöntős jegy. Ugyanúgy 2. kategóriás, mint a nyereményjegy, tehát nagyon rossz nem lehet. Megveszem. Június 3-a után 6-án is kint leszek a Philippe Chatrier-n, és az már ezen a ponton is szinte teljesen biztos, hogy Serena Williamst látni fogom (titokban pedig bízom Sara Erraniban, hogy a tavalyi döntő után legalább odáig idén is elmenetel). Teljes a program, a többit a Terrace kivetítőjént követem majd nyomon, sok lelkes francia és turista társaságában. Minden kerek.

Ahogy körvonalazódik az első hét programja - amelyet fél szemmel, fél füllel a munka mellett követek -, egyre erősödik bennem a sejtés, hogy ennél jobb nyereményt nem is kaphattam volna, de a szeszélyes időjárás miatt nem merem beleélni magam. A gépem indulásakor úgy tűnik, minden rendben van, már csak a másnapi égieket kell megszelídíteni, és akkor igen, valóra válik az álom, hogy láthatom Rafát játszani a Garroson. 

Június 3., a nagy nap

Elindulunk. Szeles, borús, de száraz idő van délben, amikor Pierre-el odaérünk az "A" kapuhoz - a meghívottak bejáratához (ó, persze, természetesen továbbra is tegeződhetünk...:)). Gyors és fájdalommentes ügyintézés, bár Pierre szükségét érzi, hogy átvegye az irányítást franciául - még egy nyelv, amelyet sürgősen meg kell tanulnom, ha már annyit tanultam. Mivel neki Gasquet-ra fáj a foga, aki a Suzanne Lenglenen játszik aznap, érdeklődik a lehetőségekről, és azt tanácsolják neki, hogy próbálja meg elcserélni a jegyét a pályák körül. Lenyűgöző a fejünk fölé magasodó tribünök látványa, a hatalmas nagyságrendek, de egyúttal kedves árusító bódék, belátható sétányok, és a mellettük elhelyezkedő kisebb pályák emberközelibb mérete. Megtaláljuk a bejáratot a Philippe Chatrier-ra, egész jó helyen ülünk, a felső tribünök első sorában.

Igen, itt vagyok :)

A napi - garantáltan laktóz-és gluténmentes - menü a következő:

Schiavone-Azarenka

Djokovic-Kohlschreiber

Nadal :))))))-Nishikori

Sharapova-Stevens

Köszönöm, akkor ezeket kérném, ebben a sorrendben :). Nagyon hamar kiderül, hogy miért jobb 2. helyezettnek lenni, és jegyet nyerni a 16-os körre, mint elsőként a negyeddöntőre bejutni. Igaz, mindkét esetben négy meccs van terítéken, és mindkét esetben kb. ugyanakkora az esély arra, hogy a számomra fontos játékosokat a Chatrier-n látom viszont. Ilyenkor persze elméletileg nagyobb a különbség az egymással küzdő játékosok között, és való igaz, hogy sok meccs nem hoz olyan izgalmakat, mint például később Rafa és Nole elődöntője, de például Djokovic Kohlschreiberrel fantasztikus csatát vív, öröm nézni, rendkívül színvonalas teniszt játszanak mindketten. Ráadásul az étlapon szereplő mindegyik versenyzőt nagyon szeretem nézni játék közben, tehát én mindenképpen élvezem, amit látok, ha a színvonalbeli különbségek nem kerülik is el a figyelmemet.

Ha azonban a 16-os kör június 3-ára esik, akkor nincs az a negyeddöntő, elődöntő, vagy döntő, ami felülmúlhatja azt (kivéve, ha ezek valamelyike is június 3-ára esik :)). Amikor tudatosult bennem, hogy aznap van Rafa születésnapja, már tudtam, hogy jobban nem is alakulhatott volna ez a nyeremény számomra.

Boldog Rafa-szülinapot nekem!

A Rafát a pályára lépésekor köszöntő ováció köröket ver Djokovic üdvözlésére, tényleg imádja őt a közönség. Miután Gasquet meccse egy időben zajlik Rafáéval, ezen a ponton már Ruth ül mellettem, akivel Pierre kb. 2 perc próbálkozás után sikeresen elcserélte a jegyét, és aki őrült Rafa-rajongó, tehát igen, érthető a hatalmas hangerő. Természetesen melegítés közben a közönség egyes tagjai "Happy birthday, Rafa!" kiáltással biztatják a bajnokot, én pedig ülök a felső tribün első sorában, és azt érzem, hogy végre, a helyemen vagyok. Pont ezt akartam, és most itt van, maradéktalanul, sőt, még extra ajándékot is kaptam hozzá. Vitathatatlanul különleges nap ez.

Még akkor is, ha Rafa Nishikorin kissé méltatlan módon átgázol - miközben én azért továbbra is azt érzem, hogy a játék, amelyet produkál, egy Djokovic ellen esetleg kevés lehet. A győzelem után jön az igazi ünneplés, ugyanis a nézőkhöz hasonlóan a szervezők sem feledkeznek meg Rafáról, és egy hatalmas tortával köszöntik, miközben - immár egy emberként - a tízezres közönség együtt zúgja a "Happy Birthday"-t, "Joyeux Anniversaire"-t és "Feliz Cumpleaños"-t, ki-ki ízlése szerint :). Óriási a hangulat, Rafa pedig derekasan állja a sarat, annak ellenére, hogy most valóban megtapasztalhatom: tényleg igaz, amit eddig csak olvastam, és nagyon nem szokott hozzá, hogy ünnepeljék, ahhoz pedig pláne nem, hogy ünnepeltesse magát. De nagyon kedves, nyitott és alázatos, és örül annak, hogy szeretik. Ezt fontos látnom, mert az ünneplés, a kizárólag róla, mint magánemberről szóló pillanatok minden kényelmetlensége ellenére is sikerül közvetítenie, hogy tisztában van azzal, mindez mit jelent, és egyáltalán nem veszi készpénznek az elismerést és szeretetet, amit kap.

Eközben a szünetekben a kivetítőn követhetjük nyomon Gasquet és Wawrinka gigászivá fajuló összecsapását, a Chatrier túlnyomórészt francia közönsége tehát nem marad izgalmak nélkül a pihenők alatt sem. Sőt. Legalább úgy várják a részeredményeket, mint az élőben látott meccs alakulását. A lelátón pedig egy bárki által bekiabált, adott hangsorra folyamatosan "allé"-zunk, vagy valami ilyesmi, nem igazán sikerül megfejtenem a pontos szót, de azért becsatlakozom. Jó itt lenni, jó ehhez a tízezres közönséghez tartozni, mindenki közvetlen, beszélgetünk, értékelünk, örülünk, csalódunk, együtt. Ruth élete álmát valósítja meg, és bejut Rafa meccsére annak köszönhetően, hogy én jegyet nyertem rá, képet készít rólam, rólunk, címet cserélünk, és mindez velem történik. Persze aktívan részt veszek benne, de az eddig hiányolt lehetőségek végre itt vannak, én pedig - magamat is némileg meglepve - a világ legtermészetesebb dolgaként élek velük.

Folyt. köv.

Mon Paris

Soha nem gondoltam volna, hogy 10 nap alatt ennyi élmény érheti az embert, ha egyedül utazik (11 nap alatt pedig még mennyivel több! De erről majd később). Töméntelen benyomás, történés, ember, találkozás, pillantás, érintés, félelmek, felszabadult nevetés, kapcsolódási pontok...és persze a Roland Garros :). Ez volt a második párizsi utam, és ezúttal úgy mentem, hogy eszem ágában sem volt egyetlen múzeumot, látnivalót, teret, híres utcát vagy épületet meglátogatni. Nem is tettem. Kizárólag a csodával határos, de azért jól megérdemelt nyeremény-jegyemre tudtam koncentrálni, hogy ott leszek a francia nyílt teniszbajnokságon, a centerpályán, a Philippe Chatrier "vörös szőnyegén", ahogy a reklám is mondja, és igen...igen, egyre valószínűbb, hogy látni fogom játszani Rafát. És ha mindez nem lenne elég, a nyeremény-jegy június 3-ára szól, amiről időközben kiderül számomra, hogy az bizony Rafa születésnapja. Már csak az égiekre kell odahatni, hogy az esőt aznap lehetőleg mellőzzék, mert ekkora lehetőséget nem lehet kihagyni.

Tehát nem, nem volt Eiffel-torony (bármennyire a szívem csücske is, és akárhányszor megnézném, mert lélegzetelállítóan gyönyörű), sem Louvre, sem Montmartre (vagyis de, végül voltak, de nem egészen úgy... de erről is majd később), csak a tenisz, a tízezres közönség élménye, a közös rajongás, az öröm, ami mindenkin látszott, aki ott lehetett - és az elhatározás, hogy ezúttal élni fogok. A valószínűtlenül kikeredő couchsurfing-történet, amely rákényszerített, hogy de, akkor mégis megpróbáljam azt, ami eddig sosem ment, hogy másokkal együtt lakjak, hogy kibírjam, hogy a másét használom, hogy szokjam, hogy otthon legyek valahol máshol.

És hát nem hihetetlen élményeső zúdult rám?! Egyik ámulatból estem a másikba, és mondanám, hogy büszke vagyok magamra (mert azért kellett erőfeszítéseket tennem, és ezek tényleg nélkülözhetetlenek voltak), de valójában csak örülök, hogy most tényleg megtörtént, hogy megtörtént. Hogy mentem, és hagytam, és megragadtam a lehetőségeket - mert jöttek -, most pedig kisregényt tudnék írni a tapasztalataimról. Fogok is, de ahhoz nagyon ráncba kell szedni a szerteszét futó számtalan emlékszálat. Számomra szinte hihetetlen - miközben pedig éppen, hogy végtelenül természetes érzés -, ahogy egy teniszmeccsből életre szóló élmény válik, amelynek a Párizs központjában felállított kivetítő, vagy éppen a megnyert vagy megvásárolt jegyek csupán a keretét, az alapját, a hátterét képezik már. Azért amikor a Roland Garros a hab a tortán, akkor nagy bizonyossággal tudható, hogy iszonyú jó dolgod van. Tudtam is. Tudom is.

A felhők és a közönség tagjai gyülekeznek a Philippe Chatrier-n június 3-án. Szerencsére mi győztünk :).

Álmodtam egyszer, nem is olyan régen egy életről, noha abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem ez a vágy, azt is felfogtam, hogy az, amiről addig csak sejtettem, hogy a minden, amit valaha tudat alatt igazán akartam - csak magamnak sem mertem megfogalmazni, mert túlságosan fájdalmas lett volna az elérhetetlensége - soha nem lehet az enyém. Majd belepusztultam ebbe az ellentmondásba, hiszen a bárányette rózsa esetéről volt szó. De aztán idővel visszaküzdöttem magamba az életet, és akkor rájöttem, hogy a jövő, amelyről álmodtam, amely felcsillant előttem csak azért, hogy azonnal elérhetetlen messzeségbe kerüljön, valójában az enyém lehet. Hogy ha valaki nem jön is velem ezen az úton, az én életem lehet olyan, amilyet mindig is akartam. Hogy meg fogom csinálni. Hogy ez az én vágyam, és senki és semmi nem akadályoz benne, hogy beteljesítsem. Mert nem, valóban nem. Már nem, és soha többé nem.

Így most élem az álmot. Ez az én életem. Az én valóságom. És pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Úgy látszik, az égiek is egyetértenek, mert megnyertem a belépőt - látszólag a 16-osok fordulójának második napjára, valójában azonban egy egyedülálló eseményre és lehetőségre, amely többet jelentett nekem bármilyen döntőnél. Mondanám, hogy itt kezdődött minden, de a kezdet a másfél hónappal korábban lefoglalt repülőjegy volt, amelyet a nyeremény miatt aztán módosítanom is kellett - ami pedig újabb változások elindítója lett. És így gyűrűzött ez tovább végeláthatatlan szálakon 10 napon keresztül, miközben én egyik ámulatból estem a másikba, pedig napjaim nagy részét az Hotel de Ville óriáskivetítője előtt vagy éppen a Philippe Chatrier, illetve a Suzanne Lenglen lelátóján töltöttem. És köszönöm, ez így teljesen megfelel nekem.

Következnek tehát az élménybeszámolók, részletekben, az én Párizsomról.