Az a bizonyos igazi

Kellett már egy ilyen vígjáték. Nagyon - nagyon - reméltem, hogy nem a demagóg lezárás irányába megy majd el a film, és bár végig tele voltam kétségekkel, szerencsére nem csalódtam. Persze kísérőm szerint egyértelmű volt a végkifejlet, de én már tudom, hogy a legelképzelhetetlenebb dolgokat sem lehet soha kizárni, még egy 21. századi, szórakoztatásra szánt komédia esetében sem.

Egyetlen vígjátékot sem néztem még ennyire vegyes érzésekkel és kiélezett érzékekkel, és miközben tényleg nagyon vicces filmet láttam, az egy örökérvényű, de csak most, az önismeret fontosságát felismerő és annak teret adó korban kimondható igazságról is beszél: a tökéletes pár attól tökéletes, hogy Neked az, és ha valakinek az apró rigolyái megőrjítenek, az sosem a hajdobálásról vagy az orr-ráncolásról szól, hanem arról, hogy ő nem hozzád való, mert számodra más rigolyákkal rendelkező társ az igazi. Ezek pedig számodra nem is idegesítőek, hanem olyan megkülönböztető jegyek, amelyeket imádsz a másikban.

És ha találkozol ezzel az emberrel - és valóban az a célod, hogy megtaláld ezt a társat - , sem galambürülék, sem meggondolatlanságból elkövetett sértő megjegyzések, és legfőképp sem egy valójában indokolhatatlan ragaszkodás valamilyen formális vagy informális elkötelezettséghez nem akadályozhatja meg, hogy az egészséges értelem és érzelem együtt győzzön.

Az Igazából szerelem producereiben most sem csalódtam, kellően súlyos részletekkel terhelik meg a végig eredeti humorral operáló filmet, amely félelmetes pontossággal rezonál a mai 30-asok valós életére, dilemmáira, bizonytalanságaira, és épp ezért felemelő, hogy nem elsziruposítva, hanem - érzelmileg - nagyon is a realitás talaján maradva olyan eredmény lehetőségét kínálja, amely megerősíti bennünk, fiatal 30-asokban azt a meggyőződést, hogy érdemes dolgozni azért, hogy tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk, és szabad hinni abban, hogy ez az út a boldogság lehetőségéhez.

Mert ilyen nem csak a filmekben történik.

Hirtelen huszonkilenc (és 2/3)

Pánikolok. Nem tudom, miért pont most. Illetve de, tudom. Egy leendő baba miatt. Csak az a furcsa, hogy Ő a sokadik a leendő vagy éppen nemrég született babák között, és mégis Ő indította el azt a folyamatot, amelyet, bár évek óta tudatában voltam, sosem éreztem: hogy történetesen közeledik a harmadik X, és ez valami nagy változást fog jelenteni az életemben. Igazából soha nem értettem, hogy miért jelentene, hiszen ez is csak egy születésnap, és arra számítottam, hogy hasonlóan antiklimatikus lesz számomra, mint a 18. volt.

De aztán hirtelen eltelt 10 év, vagy még inkább az utóbbi 5, és ez a leendő baba, aki történetesen azért tud megszületni, mert Anyukájának és Apukájának minden adott a harmadik X után 1-2 évvel ahhoz, hogy Ő jöhessen, mindent felborított bennem. Hiába az éppen csak beindult karrier, hogy Apuka és Anyuka nem házasok, mert ha nem az éppenhogy karrierből kell megalapozni a közös élethez szükséges egzisztenciát, a családalapítás és a karrierépítés tökéletesen megférnek egymás mellett. Csak az alapvető emberi önbecsülésünket megtámogató első minigarzon reményében vállalt napi 10-12-14 órás stresszes állást kell kiiktatni, és család és karrier csordultig telt szívvel borulnak egymás keblére, majd udvariaskodva engedik előre egymást életünk ajtajánál.

Így hát Ő jönni fog. Én pedig egy pillanat alatt megértettem, hogy miről beszélt az a sok nő korábban. Dehogy fog magától megváltozni bármi is a harmadik X-nél, nem lesz különleges élmény, sőt, lehetne ugyanolyan eseménytelen ez a születésnap, mint a 18. volt, de éppen ez a baj! Valaminek meg KELL változnia, különben az a veszély fenyeget, hogy a következő 10 év is úgy telik el, ahogy az előző évtized – látszólag olyan sokminden történt, és gyakorlatilag is, de ha körbenézek, olyasmit látok, amit 8 hónapja vagy korábban sosem.

Pedig nagyon tudatosan készültem arra, hogy ne érjen felkészületlenül a sokk. És akkor most, a 2/3-nál villámcsapásszerűen lesújt rám. Hirtelen mindenki megházasodik, gyereke lesz, (nem túlzok, az iwiw és facebook üzenőfalon mást sem látni, csak fehér ruhákat és csokrokat), lakást vesz, házat vesz, összeköltözik, kiköltözik, bővít, családdal nyaral, elkezd „igazán” felnőtt életet élni. Ráadásként pedig elkezd szerveződni egy osztálytalálkozó, amit tavaly úgy vártam, mert annyi mondanivalóm volt, olyan sokminden, amire 12 hónapja még büszke voltam, és tőlem szokatlan önbizalommal tudtam volna beszámolni róluk. De persze akkor, a 10 éves évfordulón nem lett belőle semmi. Na de most, most igen, én pedig egy pillanat alatt ott rádöbbenek, hogy mindaz, ami tavaly olyan jó érzéssel töltött el, nevetségessé válik annak fényében, hogy 30 évesen már hol kellene/lehetne tartani, vagy hogy mások, köztük az osztálytársaim is hol tartanak. Ami 29 előtt 4 hónappal büszkeség, az 30 előtt négy hónappal gyerekesség, és bárcsak tudnám azt mondani, hogy csupán rajtam múlik, mindezt hogy élem meg.

De nem, mert végleg elegem lett abból, hogy a túlélést tudom egyetlen eredményként felmutatni, ami 25 évesen még erény, mostanra viszont már semmit sem jelent. Csakhogy az utóbbi 5 évben ez éppen olyan kemény munkámba került, mint az előzőben, de ezt már senki nem nézi el nekem. És én sem nézem el az életnek. Nem az a lényeg, hogy a körülmények áldozatának tekintem-e magam vagy sem, hanem hogy minden tőlem telhetőt megtettem, sőt, annál jóval többet, sőt, az elvárhatónál jóval nagyobb eredményeket értem el, és így sem jutottam tovább, mint az, aki - belenyugodva vagy küzdve ellene - a körülmények áldozatává válik. Próbáltam úgy élni, hogy ne határozzon meg az, honnan jövök, milyen szülői támogatást (nem) kaptam, hogy kit veszítettem el, de ez csak illúzió. Ha egyenrangú akarok lenni azokkal, akik megfelelő erkölcsi és anyagi hátszéllel érkeztek az életbe (ahogyan kell), akkor olyan kompromisszumokra kényszerülök, amelyek alapvetően befolyásolják az életminőségemet; elsősorban a döntési szabadságomat, és mivel idáig próbáltam elkerülni ennek a szükségességét, most aztán az arcomba dörgöli az élet, hogy nem vittem semmire, és mindjárt 30 leszek.


Vagyis van 4 hónapom, hogy tegyek valamit, ami miatt a harmadik X valódi változást jelent majd, és lesz katarzis. Az egyik kortárs irodalom kurzuson az oktatónk a Julie és Julia c. filmet hozta fel példának arra, hogyan próbál valaki rendszert vinni posztmodern létezése teljes kiszámíthatatlanságába. Julie egyébként pont 29 éves, és a harmadik X közelsége készteti őt is számvetésre. Az eredmény kiábrándító, mert semmi sem úgy alakult az életében, ahogy tervezte, és szörnyen szenved a sikeres barátai láttán, mert azok saját kudarcaira emlékeztetik...milyen ismerős. És akkor jön a nagy ötlet: elkészíteni Julia Child szakácskönyvének 524 receptjét 365 napon belül. És minderről blogot írni. Rendszert erőltetni a káoszra. Ahogy Julie fogalmaz: „Tudod, miért imádok főzni? Vannak olyan napok, amikor semmi nem jön össze, de szó szerint semmi. Viszont ha tojássárgáját keversz a csokoládés, cukros, tejes masszához, besűrűsödik. Ez olyan megnyugtató.” És milyen igaza van!

Bárcsak nagyobb konyhatündér lennék, lecsapnék az entrópia betörésének ezen formájára. Főzési tudományomat és az albérlet konyhai infrakstruktúráját tekintve azonban maximum arra vállalkozhatnék, hogy végigeszem a Julia Child szakácskönyvében található recepteket - persze csak ha előtte valaki elkészíti őket. De mivel ez Julie Powellnek is egy évet vett igénybe, gyanítom, hogy így 4 hónappal a nagy esemény előtt már ez sem segíthet rajtam. Nem beszélve arról, hogy az evés nem tartozik szigorúan a rendszerelméletek közé. Így marad a valóság: két szakdolgozat elkészítése és egy nagy ugrás az egzisztenciateremtés irányába. A mellékhatásul társuló szakmai visszalépést pedig majd valahogy integrálom a tudatomba és a lelkembe, és azzal biztatom magam, hogy talán nem örökre szól – ameddig tudom.