Egy újjászületés margójára

Van barátod? – mind közül ezt a kérdést gyűlölte leginkább. Vagy talán nem is gyűlölte már, egyszerűen csak belefáradt a tehetetlenségbe, hogy bárhányszor próbálta meg szavakba önteni, mi történik vele, az élete ilyen szempontból értelmezhetetlen volt. Mit mondjon? Annyi minden történt vele – más egész életében a töredékét éli át – mégis, mindebből semmi nem volt kimondható. Mert nem volt kézzelfogható. Három évtizedet töltött azzal, hogy embert faragjon magából, akinek legalább esélye van a boldogságra. Ahonnan ő indult, ez már önmagában óriási feladat. De a sok szenvedés és bántás ellenére egy dologban mindig biztos volt, amióta csak ráeszmélt a világra: tudta, hogy képes rá, hogy tud és akar – mindennél jobban akar – boldog lenni. Hogy valahol, valami nagyon korán, nagyon elromlott, de muszáj, hogy helyrehozható legyen; nincs más lehetőség, és erről soha nem fog lemondani. Nem adja meg önmagát egy olyan életnek, amelyet mások erőltettek rá, amelybe nem volt beleszólása. Az erő, amely kéretlenül is életre hívta, ott munkált benne, mindig egy teljes élet felé, akárhogy próbálták is mások megakadályozni ezt.

Genetikusan kódolt igazságérzete egészen pici korától csalhatatlanul vezette, és olyan ambíciói voltak, amelyeket sokan el sem mernek képzelni. Szó szerint álmodni sem mernek róluk. Így aztán nem mondhatta el senkinek, hogy annak ellenére, ahonnan indult, nem alkuszik meg, és nem fogja beérni kevesebbel, mint amire lelke és elméje, tehetsége és hite képessé tenné – bármilyen sok démonnal kell is megküzdenie az út során.

De eddig virtuális életet élt; felkészült, feladatokat teljesített, edzette önmagát. A születésre készült, a valódira – most már tisztán látta ezt. Három évtized. Hatalmas érzelmi mélységeket és magasságokat járt meg, és ezek mindegyikét arra használta, hogy építse önmagát, hogy megteremtse magának mindazt, amit elvettek tőle. Egyfelől persze élt, sokat, keményen, harcolva, de nem a saját életét. Mások által ráhagyott és ráterhelt problémákkal küzdött, hogy azokat megoldva megtalálja önmagát, a saját gondolatait, a saját vágyait, és megszabaduljon mások belévetített elvárásaitól, és a kudarcra ítéltség szükségességétől, amelyet a környezete hipnotizált belé.

Persze az egyszerű válasz a kérdésre – azon a már-már szürrealitásba vesző, bár akkor az új élet reményét ígérő 10 hónapon kívül, 10 évvel ezelőtt – mindig is „nem” volt. 31 éves, és nem, nincs barátja. Nemhogy párja, vőlegénye, férje, családja, de még „barátja” sincs. Ennyit lehet elmondani a világnak, és valójában ez a lényeg. Hogy időközben, sokszor kiszolgáltatott lelkiállapotban és bölcsebb, tapasztaltabb iránymutatás hiányában minden végletet kipróbált, hogy megtudja, mit lehet és mit nem kell megtennie, hogy olyan kompromisszumokat vállalt, amelyekkel a szerzett további sérülések talán kicsivel emberibb korábbi bánásmód mellett elkerülhetőek lettek volna; hogy bántotta magát és – bár felfoghatatlan volt számára a lehetőség, hogy fontosabb lehet más számára, mint más neki, – megbántott másokat; hogy 28 évesen először élhette át, hogy őt is szeretik, szerethetik, ez mégis kevés volt, és hogy igen, ebben a pillanatban van valahol a világon valaki, akiben megtalálta mindazt, amit eddig keresett, aki annyira szereti, és akit annyira szeret, ahogy azt mindig is elképzelte – mindez kimondhatatlan. Mert mindez most is kevés. Ezúttal is kevés a hatalmas érzés és mély kapcsolódás ahhoz, hogy elég fontossá tegye őt a nehéz döntésekhez. Hogy a másik őt tekintse saját világa értelmének. Ahhoz, hogy olyan boldogságot jelentsen ő, amelyről nem lehet lemondani.

Igen, tudja, és nagyon fontos számára, hogy szeretik, hogy vágynak rá, hogy szeretnének vele lenni és menni bárhová, vállalni őt az életben. De mindez feltételes módban – végtelenül lesújtó módon – a valóságban csak alig érkezik messzebb attól, mintha mindez nem létezne. Mert a nap végén ő az, aki nem sétálhat kéz a kézben az utcán azzal, akit szeret, és aki szereti őt. Ő az, aki egyedül ül le vacsorázni, aki egyedül alszik el a kétszemélyes ágyban, akit nem érint meg az, akit szeret, és aki szereti őt. Akinek egész lényében nem merül el, akivel nem forr egybe az, akinek teste az övére vágyik, és akinek hiánya szinte fizikai fájdalommal tölti el őt. Mert ő az, aki nincs. És ő az, akinek azzal a tudattal kell élnie minden pillanatban, hogy most még fiatal, életteli testének és lelkének vonzereje talán észrevétlenül múlik majd el. Pedig mennyit tudna adni.

Így hát nem, nincs barátja. (Hogy gyűlöli ezt a szót, olyan, de olyan keveset mond arról, mit jelent számára egy párkapcsolat. Nem is akar „barátot”, „bojfrendet”. Sosem akart. 12 éves kora óta tudja, milyen érzelmi mélységet vár egy kapcsolattól, milyen az igazi. Nem tehet róla, érzékeny lelki és szellemi antennákkal született. Átok és áldás is volt ez egyben. Átok, mert kiszolgáltatottá tette a fájdalomnak, amelyet akkor okoztak neki, amikor még nem tudott védekezni. És áldás, mert lézerpontossággal bízhatott benne, hogy amerre életösztöne vezérli, az a nehézségek – de még milyen nehézségek – ellenére is a helyes irány.)

De nem adja fel. Nem elég az elégedett tudat, hogy mindent megtett, kell az áttörés, a valódi változás. Különben nem lenne értelme küzdeni. Furcsa, hogy éppen most, amikor egész életében elvileg a legközelebb került ahhoz, hogy esélye legyen megvalósítani, amire vágyik, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy lehet ennél jobb. Pedig kell, hogy lehessen. Lehet mindez valóság, csak hinnie kell tovább a lehetetlennek tűnőben, ahogy eddig is. Ha mások hitetlenségével szemben sosem tört meg, nem gáncsolhatja el saját magát saját bizonytalanságával éppen most, a célegyenesben. De ez rettenetesen nehéz. Minden pillanatban képesnek kell lennie meggyőznie magát erről, ami hatalmas munka. Nem mintha ez valaha elriasztotta volna bármitől is. 

Most azonban már tényleg csak magára számíthat. Nincs több kifogás, nincs több állomás, nincs több feladat; most már meg kell történnie. És ehhez neki kell hinnie abban, hogy ezúttal az elképzelt forgatókönyv következik, a valóság. Mert nem mindegy, hogy csak álom-e, vagy valóság, hogy ígéret-e, vagy létezik. Minden ezen múlik. Ettől függ, hogy boldog lesz-e. Mert minden érzékével felfogva a hiányt, a zsigerekig hatolóan megértve, hogy mit veszít, képtelen lenne folytatni. Egész életében ezért küzdött. Ígéretekből állt az elmúlt 31 év, az első, fél-születésétől fogva, és ebből elég volt. Ha eddig működött, muszáj, hogy ezek után még inkább segítse a hite, még ha most a valódi sorsfordulatról van is szó.

Mert nem mindegy, hogy lehet, vagy van. Csak a valóság tehet boldoggá. Hinni kell, mindig.

Egy újjászületés evolúciója

Nem, ezúttal nem népszerű írók bölcsességeiből szemezgetek, az alábbi evolúció saját újjá- és megszületésem fejlődéstörténete, felismeréseim esszenciája, amely talán közhelyesnek tűnik, de amely létfontosságú, meghatározó, és semmi mással nem helyettesíthető ebben a lassan egy éve tartó, és az utóbbi pár hónapban rohamosan felgyorsult folyamatban. Kell is a tempó, hiszen 31 évet kell behoznom. Szó szerint. Erre is nemrégiben jöttem rá.

Soha többé nem fogok alábecsülni magam.

Soha többé nem hagyom, hogy más úgy érezze, lemondhat rólam.

Soha többé nem hagyom, hogy bántsanak, és soha többé nem fogom bántani magam a döntéseim vagy a tetteim miatt. Minden döntésem, minden tettem úgy jó, ahogy van. Mert belőlem fakadnak, és mivel kellő belátással, érzékenységgel, és intelligenciával hozom meg a tettekhez vezető döntéseimet, mindig építő jelleggel, és tudva, hogy sosem tudhatok mindent, hogy van, amihez talán nincs elég rálátásom, amit teszek, az jó.

Soha többé nem lesz bűntudatom azért, mert nem teszek többet, vagy mást, mint amit éppen. Mert minden pillanatban a legjobb tudásom szerint élek, és mindent megteszek azért, hogy ez a tudás a lehető legpontosabb legyen, és hogy boldoggá tegyem önmagamat és másokat, tehát nem fogom többé megkérdőjelezni a tetteim létjogosultságát. Mert belőlem fakadnak, én pedig jó vagyok. Megértettem, hogy attól, hogy mások próbálták elhitetni velem, a létezésem romlást hozó, ezért legfeljebb megtűrt lehet, ez nem igaz. Megértettem, hogy tisztán jó, hogy létezem. 100%-os örömforrás a létem. A magam és mindenki számára, akivel kapcsolatba kerülök.

Ezért soha többé nem fogom engedni, hogy elhitessék velem, bennem van a hiba. Az építő jellegű kritikát elfogadom; a hibáimat felismerem és elismerem - és változtatok rajtuk. De többé nem hagyom, hogy áldozatszerepbe kényszerítsenek, hogy indokolatlan bűnbakképzés célpontja legyek. Soha többet nem fogom hagyni, hogy bűntudatot keltsen bennem bárki amiatt, ahogy érzek, ahogy a világot szemlélem, amiben hiszek és ami szerint élek, csupán azért, mert mindez belőlem fakad. Ha méltatlanul viselkedem valakivel, a lelkiismeretem úgyis megszólal, mert amióta az eszemet tudom, nem tudom becsapni magamat. A saját magammal szembeni elvárásaim azonosak a mások irántiakkal. Amiben hiszek, ami szerint élek, az a magammal és másokkal szembeni maximális őszinteségen alapul, és a legtisztább öröm és boldogság a célja. Ez az, ami belőlem fakad, tehát értékes, mert én értékes vagyok. Az égvilágon semmi rossz nincs abban, hogy létezem. Nem nagyobb részt jó, és csak kisebb mértékben hiba ez. Pusztán tény, amiben rengeteg szeretet és boldogság lehetősége rejlik. Ez vagyok én, és VAGYOK.

Éppen ezért soha többé nem fogom hagyni, hogy elvárják tőlem, hogy megszűnjek. Hogy láthatatlanná váljak. Hogy elhiggyem, nincs jogom létezni. Hogy nincs jogom számítani. Hogy nincs jogom a szeretethez. Hogy nincs jogom fontosnak lenni. Hogy nincs jogom fontosabbnak lenni valaki másnál. Hogy nincs jogom a legfontosabbnak lenni. Soha többé nem fogom hagyni, hogy elhitessék velem: félre kell állnom. Hogy minden esetben az a természetes, hogy én kivonom magam az egyenletből.

NEM.

Nem engedek az ilyen erőszakos kommunikációnak, akár a szavak szintjén, akár metanyelven valósul meg. Nem vonulok háttérbe. Nem állok félre. Nem állok félre az útból, hiszen én vagyok az út.

Én vagyok az út.

Mindenki számára, aki velem tart.

Többé nem engedem, hogy bárki nemet mondasson velem saját magamra. Nem hagyom, hogy alábecsüljék a jelentőségemet, a fontosságomat, a hiányom által okozott veszteség mértékét.

IGEN,

itt vagyok. Létezem. És Élek. Vagyok, tehát számolni kell velem. Örülni kell nekem. És szeretni. Életemben először tudom ezt érezni saját magam iránt. Örülök annak, hogy vagyok. És szeretem ezt az alig egy éves kis lényt, aki valójában három évtizeddel több, meg nem is. Akinek időbe fog telni, hogy felnőjön a testi korához, de ez már az ő élete. És ami a legfontosabb: ez egy maradéktalanul szeretetteli élet, amilyet a születéséig el sem tudott képzelni három évtizeddel idősebb alteregója, gazdateste, féléletű gazdalelke.

Szeretem önmagam, úgy, ahogy soha senki nem szeretett. Feltétel nélkül, szabadon, kiteljesítően. Pusztán azért, mert vagyok. Ez mindennek az alapja. Óriási élmény, és végtelen szabadság.

Nem is olyan rég az általam ismert legbölcsebb ember azt mondta, hogy amit soha nem kaptam meg azoktól, akiktől kellett volna, már csak önmagamnak adhatom meg. És bár eleinte skizofrénebbnek tűnt ez a gondolat, mint az állapot, amelynek fogságában éltem, a létező legnagyobb egység bontakozott ki belőle, amint végre valóban értelmet nyert. Tudom, azok érezhetik ezt, akik feltétel nélküli szeretet kaptak gyermekkorukban. Az ilyesmi létezik. Nem az alkalmankénti összezördülések, esetleges igazságtalanságok, kiabálások fosztják meg tőle az embert, ez önmagában egy külön minőség. Vagy adott ... - vagy nem, és ott kezdődik a játszmák és a különböző jellegű, szintű és mértékű bántalmazás világa.

Csodás dolog átélni, milyen ezen a határon innen létezni. Megérteni, hogy nem kell feláldozni magunkat. Hogy szenvedni nem erény. Hogy önmagunk megtagadásával nem lehet adni. Hogy igazán szeretni magunkat és teljesnek lenni az egyetlen út ahhoz, hogy másoknak is teljes életet tudjunk nyújtani. Boldogság csak boldogságból születik. Per definitionem.

A megszületés erre a világra csak a kezdet. Let the journey begin.

Keleti remény - nem (csak) időseknek

Először akkor láttam, amikor éppen óriási szükségem volt arra, hogy újra hinni tudjak. Úgy általában az életben. Hogy érdemes tovább csinálni. Nem az volt a kérdés, folytatom-e, ez igazából sosem kérdés, az ellentétes lenne az életösztönnel, de hogy érdemes-e folytatni, az akkor először alapjaiban kérdőjeleződött meg bennem. Pedig a remény abban, hogy lesz jobb - ez volt az egyetlen, ami korábban sosem hagyott el, még akkor sem, amikor minden mást elveszítettem.

Ebben az állapotban rettenetesen felkavartak és beleégtek az gondolataimba azok a mondatok, amelyek gyomron találtak, és amelyekről legbelül éreztem, önigazolást várok tőlük, ezért ezt a szempontot tudatosan igyekeztem távol tartani magamtól. Mégis, ezek a mondatok megmaradtak, és másodszorra, már kitisztult elmével és elcsendesedett lélekkel nézve is kiemelkedtek a történetből. Újra, saját jogon, és nem a külső megerősítésbe kapaszkodni kívánó szándékaim fényében is bebizonyították létjogosultságukat. Ezek tükrözik mindazt, amiben korábban hinni tudtam, ami a saját, önálló, hosszú évek alatt kiforrott meggyőződésem lett, és ami a vetítés előtti félévben alapjaiban megrendült. Az élet próbára tette az egész létezésemet, és most rajtam volt a sor, hogy megküzdjek a túlélő, maradandó, tehát valódi értékekért. A film gondolatai segítettek a tájékozódásban.

Emellett pedig olyan humor, életigenlés és a puszta túléléssel szemben a minőségi élet iránti vágy, igény és elvárás árad az egész műből, amilyennel már nagyon régen találkoztam, és amire nagyon nagy szükség van. Mindenkor, de ilyenkor különösen.

Initially, you're overwhelmed. But gradually, you realise it's like a wave. Resist and you'll be knocked over. Dive into it, and you'll swim out the other side. This is a new and different world. The challenge is to cope with it. And not just cope, but thrive.

Miután ezer meg egy kritikát elolvastam, és még a kedvező hangvételűek sem tudták elkerülni a közhelyet, miszerint ez a film az idős korosztálynak szól, csupán azért, mert a főszereplői idős emberek, hangosan is fel kell tennem a kérdést: tényleg csak én érteném, hogy ez a történet éppen nem az öregségről, és főképp nem elsősorban az időseknek szól? Hogy az lenne a legnagyszerűbb, ha minden fiatal látná (és nem, számukra sem az ifjú szerelmespár történetszála az érdekes, éppen ebben található az egyetlen közhely, és a film egyetlen gyenge pontja - bár ettől még aranyos, szimpatikus és humoros), és megértené, hogy minél korábban ismeri fel valaki a film fontos gondolatainak igazságát, annál nagyobb esélye van teljes életet élni? Hogy az először talán közhelyesnek tűnő mondatok félelmetes ítéletekké válnak, amint rájövünk: pontosan ez történik velünk is, és csak hisszük, hogy kivételek vagyunk? Hogy éppen az a lényeg, hogy ne életünk alkonyán döbbenjünk rá: elrontottuk az egészet, és a vég előtt ne csupán annyi esélyt kapjunk, ha egyáltalán, hogy megbékéljünk önmagunkkal? Hogy ne kelljen 20-30-40 évnek eltelnie ahhoz, hogy esélyt adjunk magunknak a valódi boldogságra? Bár az idős emberek problémái jelennek meg a történetben, igen változatos szempontokból megvilágítva, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezek nem is csupán az idős emberek problémái - sokkal inkább arról az univerzális bölcsességről van szó, hogy nem szabad túl öregnek érezni magunkat az újrakezdéshez, bármit mutat is a naptár, a tükör, vagy a szülinapi torta gyertyáinak száma. Arról, hogy még idős korban sincs késő ahhoz, hogy megpróbáljunk boldogok lenni, tehát soha nincs késő hozzá, és pláne fiatalon, vagy fiatalabban nincs késő ehhez (egyébként is, hogy mennyire érezzük öregnek és bármiről lekésve magunkat, arról szubjektíven - már meglepően fiatalon - sokkal negatívabb kép él bennünk, mint azt a valóság indokolná), és hogy a tapasztalatainkat, megszerzett bölcsességünket és önismeretünket időben állítsuk - és állítsuk! - annak szolgálatába, hogy boldogabbá tegyük magunkat - és ezáltal azok életét, akikére hatással vagyunk.

A főszereplők többségéhez képest feleannyi idősen, és azzal együtt is, hogy egész életemben hittem ebben, amikor élesben történik minden, amikor először érzi magát valóban túl idősnek valamihez az ember, lemaradva ahhoz képest, amit várna magától és az életétől az adott korban, és amikor először szembesül azzal, hogy ez így nem fog működni, hogy vissza kell mennie oda, ahol minden elromlott, elölről kell kezdenie mindent, amiről azt hitte, részben vagy egészben már megoldódott - nos, akkor még engem is bénító félelem fog el, nevetségesnek érzem magam, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy akkor én most onnan, nagyon messziről, nagyon az elejéről, nagyon a korommal és a mögöttem maradt évtizedekkel skizofrén viszonyban álló kezdetektől felépítsek valamit, aminek a mögöttem maradt évtizedekben kellett volna megtörténnie. 

Magától, vagyis bizonyos emberek által biztosítva, mert úgy lett volna természetes. Úgy lett volna normális. Ahogy normális lett volna nem vakon bízni 40 évig a házastársamban, hanem olykor őszintén beszélni, megkérdőjelezni, amit tesz vagy mond. Talán neki is jobb lett volna, ha nem hiszem el örökké, hogy nem akarja megosztani velem a gondjait; ha érzi, hogy érzékelem a benne zajló változásokat, akkor is, ha látszólag titkolni akarja előttem. És ahogy jobb lett volna nem a tudatom börtönébe zárni magam évtizedekre egy lélekfagyasztó meggyőződés miatt, ami megakadályozott abban, hogy szembenézzek a valósággal, ami végül nem is volt olyan szörnyű, hogy ezért fel kellett volna áldoznom az egész életemet a félelem oltárán. És ahogy megkerülhetetlenül, lehetőleg minél előbb, el kell fogadni, hogy ha vége van valaminek, akkor vége van. Akkor is, ha nemeslelkűségből ragaszkodni próbálunk ahhoz, ami már nem létezik. Mert már nem létezik.

Ezeket a gondolatokat gyakran bélyegzik közhelynek, pedig az igazság az, hogy rettentően kevesen értik meg: a felismerés önmagában nem eredményezi az élet lényegi megváltozását, ez csakis akkor valósul meg, ha a felismerések szerint cselekszünk. Ami persze borzasztó nehéz. Miközben már a felismerés sem egyszerű, ahhoz is rengeteg bátorságra, lelkierőre és az önmagunk iránti őszinteségre van szükség, hiszen sorsdöntő. De ennél is jóval nehezebb valóban kimondani és megtenni azt, ami a felismerés egyenes következménye. Nem tovább folytatni a régit, immár az ismeret birtokában, tudva tudván, hogy nem magunkhoz hűen cselekszünk, hanem ténylegesen lépni. Valóban azt az életet élni, amely kiteljesít. Mert csak így teljesíthetek ki mást is, aki velem együtt halad az úton, és akivel én együtt haladok.

Az őszinteség - magunkkal és azokkal szemben, akikre hatással van az életünk - elengedhetetlen. Ehhez persze meg nem alkuvó következetességre van szükség. És mivel az önismeret, a tudás, a bölcsesség visszamenőleg nem alkalmazható, a következetességet kizárólag az önmagunkhoz és a másokhoz való, mindenkori legjobb tudásunk szerinti őszinteséggel vállalhatjuk. Ilyenkor van lehetőség azt mondani, hogy sajnálom, tévedtem, de mivel soha nem hazudtam, sem önmagamnak, sem másnak, így továbbra is a legjobb meggyőződésem szerint élek, még ha ez a meggyőződés változik is. Az ilyen döntések mindig fájdalmasak, de egyben felszabadítóak is, és a lelkiismeretünk csalhatatlanul jelzi, ha helyesek. Akkor pedig a fájdalom nem tántoríthat el. Sem az elszenvedése, sem az okozása. Ettől persze még nehezebb az elfogadás, és még nehezebb lépni. De ha 60-70 évesen is az dönt a hátralévő évek minőségéről, hogy hisz-e magában valaki vagy lemond önmagáról (márpedig ez így van, ha elmesélik filmen, ha nem), akkor feleannyi idősen végképp igaz ez. Mert ha az élet matematikai alkonyán van remény, akkor feleannyi idősen kutya kötelességem hinni és mindent megtennem azért, hogy boldog legyek. Különösen akkor, ha végre rátaláltam ennek a nyitjára. Amikor már tudom, mit kell tennem, és nincs több kifogás. A változtatás, ami korábban lehetetlennek, majd valószínűtlennek tűnt, immár elkerülhetetlen. És ez így van jól.

The only real failure is the failure to try. And the measure of success is how we cope with disappoitment. As we always must. We came here, and we tried. All of us, in our different ways. Can we be blamed for feeling that we are too old to change? Too scared of disappointment to start it all again? We get up in the morning. We do our best. Nothing else matters...

Most előttem áll a feladat, hogy megtegyem azt, amit egész életemben hirdettem. És ezúttal, a végtelenül embert (azaz engem) próbáló körülmények ellenére, az egész életemet új alapokra helyezve, meg is teszem. Mert nincs tegnap és nincs holnap. A tegnap már elmúlt, a holnap mindig csak lesz. Ami van, az a ma, a jelen; ez az egyetlen időpont, amikor befolyásolhatom, mi történjen velem, amikor változtathatok a későbbi jelenjeim minőségén. Rettenetesen félek, de az a lehetőség, hogy úgy kelljen tovább élnem, ahogy eddig, hogy hagyjam, hogy ugyanaz megtörténjen velem, mint korábban már olyan sokszor, ezerszer riasztóbb. Így nincs az a félelem, ami visszatarthat a változtatástól. Mert változás csak akkor lesz, ha előbb mi változunk, és változtatunk. Erről szól a film is. Bármennyi idős is valaki. És arról, hogy csak így érdemes.

 

...But it's also true that the person who risks nothing, does nothing...has nothing. All we know about the future is that it will be different... But perhaps what we fear is that it would be the same. So we must celebrate the changes. Because, as someone once said, everything will be all right in the end. And if it's not all right, then trust me... it's not yet the end.