Everybigotshutup!

És akkor a megfelelő - feministának jelölt, véleményem szerint humanista - válasz Robin Thicke "Blurred Lines" című, a nők elleni nemi erőszak kultúráját hirdető dalára. "Defined Lines", 3 nő, és a lecke mindazoknak, akik még mindig nem értik, hogy miért is elfogadhatatlan az eredeti szöveg és klip.

“If you want to get nasty, just don’t harass me. You can’t just grab me.

That’s a sex crime. Yeah, we don’t want it, it’s chauvinistic.”

A rappelős rész alapos és nagy éleslátással megírt sorain kívül a fenti részt tartom a legfontosabbnak, mert tökélesen összefoglalja mindazt, ami miatt Robin Thicke - és az erőszak kultúrájában, a férfiak fizikai és intellektuális felsőbbrendűségének illúziójában élő társadalom - egyszerűen csak rettenetesen téved, amikor azt hiszi, hogy "ő tudja". Ezúton értesítem őket, hogy nem, valójában nem tudják - a Law Revue együttes tagjai viszont nagyon szívesen felvilágosítják arról, hogy is van valójában.

A legszomorúbb az, hogy megjelenésekor a YouTube felhasználóinak értékelése alapján "nem elfogadható tartalma" miatt betiltották a fenti videót. Ez önmagában megerősíti azt a kettős mércét, amellyel társadalmi szinten a férfiak és a nők szexualitáshoz való viszonyát szemléljük. Később a lányok fellebbeztek, így a videó visszakerült a YouTube-ra, de a többség sajnos továbbra sem érti, miért óriási probléma az, ha a férfiak kifinomult (és kevésbé kifinomult) erőszakot tartalmazó, "tudom, hogy akarod, akkor is, ha nem" retorikáját természetesnek tekintjük, miközben mindenki erkölcsrendészetet kiált, ha egy nő kezében megjelenik egy vibrátor, vagy a nemi aktusra utaló szavak hangzanak el a szájából - nem mellesleg az eredetihez képest sokszoros intelligenciahányadosról árulkodó dalszövegbe ágyazva. 

Mert a kifinomult - vagy akár egyértelmű - kritikát és szarkazmust tartalmazó szöveget a többség sajnos ugyanúgy nem érti, mint az alapjául szolgáló sorok felháborító erőszakosságát. Pedig nem olyan nehéz:

"I apologise
if you think my lines are crass,
tell me how it feels
to get verbally harrassed."

U.i.: a továbbiakban erre a verzióra szeretnék táncolni. Köszönöm.

Way Over The Lines - Unblurred

Nagy port kavart Miley Cyrus közelmúltbeli előadása az WMA gálán. Egyre-másra jelentek meg a vélemények, így gondoltam, én is utánanézek, miről maradtam le. És sokkot kaptam. Őszintén, nem is tudom, hol kezdjem annak taglalását, hogy milyen sok szempontból mennyire hibás és elfogadhatatlan az, amit láttam. És ezek között egyáltalán nem szerepel az amiatti kiábrándulás, hogy az immár bőven felnőtt korú Miley Cyrus nőként, és nem kislányként áll a színpadon. A Miss Representation egyik éleslátóan megírt cikkében említik, hogy igen, láss csodát, a fiatal lányokból idővel felnőtt nők - és szexuális lények - lesznek. Ezzel nincs is semmi gond. Azt, hogy egy huszonéves nőt megpróbálnak erőszakkal a Disney-figurák kategóriájába szorítani, legalább annyira problémásnak érzem, mint az ominózus performanszot. Főként amiatt, hogy itt a két véglet egy képben összpontosult, amely így nem csupán ízléstelen pornóimitációvá vált, de a hatalmas plüssmacik díszletei között még pedofil felhangot is kapott.

A Miss Representation cikke még egy súlyos problémát kiemel, nevezetesen azt, hogy mindent, ami a szexualitásban "mocskos", kivetítenek a fekete háttér-(előtér?-)táncosokra, akiket Miley - "az egyik elnyomott társadalmi csoport, a fehér nők tárgyiasítják a társadalmilag még kiszolgáltatottabb csoportot, a fekete nőket" forgatókönyv szellemében - kéjesen fenéken paskolgat, és akik szexuális díszletként szolgálnak az egész klip során.

És akkor jön a ráadás, a dal, amely éppen tegnap okozta nekem életem legnagyobb csalódását. Robin Thicke és a Blurred Lines szövegével fokozzák a hangulatot, ami végtelen sajnálatomra tökéletes párosítás, csakhogy ebben minden rossz, ami elképzelhető. Az eddigi beteg fantáziát még tovább viszi azzal az üzenettel, hogy a nő, aki azt hiszi, hogy liberalizált, szexuálisan felszabadult emberként tündököl a színpadon, valójában önként tárgyiasítja magát, a tanulság pedig az, hogy a férfi akarata ellen úgyis hasztalan az ellenállás, és az erőszakot cukormázba csomagolva be lehet adagolni a butuska, önálló akarattal és szürkeállománnyal nem rendelkező nőnek, aki "úgyis akarja azt" - még akkor is, ha nem. Mindezt 2013-ban, egy mértékadó, fiataloknak szóló csatorna főműsoridejében. Érthetetlen.

Az egész előadás ötlete egy kivételesen beteg, patriarchálisan beragadt, legrosszabb sztereotípiákat megerősítő agy szörnyszüleménye. Pont úgy, mint a dal, amelyet sikerült ilyen tűpontosan beilleszteni ebbe a hányingerhalmazba. Vagy mit is beszélek, lehet, hogy eleve ez a duett adta az ötletet az egész témához, ami talán még kétségbeejtőbb, mert senkinek nem tűnt fel, hogy ez megengedhetetlen. Az olyan, minden iróniát és árnyalatot nélkülöző, szó szerint értett sorok, mint az "I'll give you something big enough to tear your ass in two", "You the hottest bitch in this place" és az unalomig ismételt refrén, miszerint "I know you want it" nem a "szex még mindig eladható" kategóriába tartoznak, hanem egyszerűen a sértő, lekezelő és erőszakos kommunikáció mintapéldái. Milyen A-listás előadó beszél a nőt teljesen helybenhagyó, de azt számára élvezetesnek feltüntető anális szexről 2013-ban, vagy utal egy nőre "bitch"-ként? A Hugh Laurie és Stephen Fry-féle "Polite Rap" pontosan rámutat arra, miről beszélek. A Blurred Lines sajnos mindenféle udvariasságot nélkülöz, és a fantasztikus zene ellenére ezek után sajnos értékelhetetlen számomra, és teljes mértékben elutasítom.

Ezúttal egyetértek az amerikai szülők egyesületének panaszával, amely szerint nem lett volna szabad 14 éveseknek megfelelő kategóriába sorolni a műsort. És nem a szexuális töltet miatt, mert a szexualitással önmagában nincs semmi gond, mint ahogy nem gondolom, hogy az ugyancsak kifogásolt óvszerreklám problémás lenne e korosztály szempontjából. A baj az, hogy egy ízléstelen, közönséges, erőltetett előadást állítottak össze, Miley Cyrus táncnak csúfolt és (nem a szexuális töltete, hanem a bődületes amatőrsége miatt) zavarba ejtő mozdulataival, amely végtelenül öncélú volt, és az egydimenziósra szűkített, nőket teljességgel alárendelő és tárgyiasító, valamint minden értékétől és izgalmától megfosztott szexualitás sztereotípiáját tolta több millió fiatal - és látszólag meghökkent felnőtt - arcába. Ez a nemi erőszak kultúráját sokszorosan megerősítő jelenség, amely a lehető legkártékonyabb a fiatalokat érhető hatások közül.

Abban igaza van a Miss Representation cikkének, hogy ez nem teljességel Miley hibája, és azt is jogosnak érzem, hogy fel akar nőni, és el akar szakadni az ártatlan Hannah Montana imidzstől. A stúdió azonban egyértelműen érdekelt abban, hogy ez az elszakadás ne legyen teljes, ám ezzel együtt is érthetetlen számomra, hogy miből gondolták, hogy a gyerekszoba díszleteibe oltott nemi aktus a megfelelő módja annak, hogy mindkét közönséget kiszolgálják. Teljességgel elfogadhatatlan, messze túlmegy bármilyen ízlésesség határán, és még ha jobb is, hogy a mocskos anyagiak miatt adták el a lelküket a producerek az ördögnek, mint az, ha valóban elhiszik annak a világnak a létjogosultságát, amelyet színpadra állítottak, ezt a döntést sajnos akkor sem indokolhatja semmilyen pénzügyi megfontolás. A művészetbe sokminden belefér, de ez messze kívül esik e sokminden körén. És persze eszembe nem jutott volna megcsúfolni a művészeteket azzal, hogy ezt a förmedvényt művészinek tituláljam - ez csak az előadó"művészek" hibás elképzelése a dologról. És hogy ez a műsorkészítés sok-sok cenzori szintjén egyetlenegy ellenzőre nem talált, az teljességgel felfoghatatlan számomra.

Egy elégedetlen magyar nő

Ma érdemes volt reggel fél 6-kor kihúzni magam az ágyból és elmenni tornázni, mivel útközben a kezembe nyomták az aktuális metropolt (na meg a hatékony zsírvesztés szempontjából is, de ez most kevésbé releváns). Ebben találtam rá Vass Virág cikkére, amit azért másolok be, hogy aki esetleg olvasná ezt a bejegyzést, véletlenül se hezitáljon, hogy a linkre kattint-e vagy sem, mert az én mondandómnak a lényege is ebben a cikkben található. A kommentelők egy része nyilvánvalóan szándékosan félreérti a leírtakat, ami posztmodern meta-módon ismételten csak alátámasztja a rovat mai tartalmát.

Vass Virág: Elégedett magyar nők (http://www.metropol.hu/itthon/cikk/602696)
Végül is kijelenthetjük, minket, magyar nőket a legkönnyebb boldoggá tenni Európában. Egyrészt, mert a magyar férfiak szerint mi vagyunk a világon a legeslegszebbek (bár erről nem készített felmérést a TÁRKI), másrészt mert elfogultságért cserébe elfogultság jár: úgy gondoljuk, a mi társaink a legsegítőkészebbek.
Elégedett magyar nők
Rettentően hálásak vagyunk a férfiaknak. (Erről viszont készített felmérést a TÁRKI.) Nagyra értékeljük férjeink, párjaink teljesítményét. Legalábbis ami a házimunkát illeti. Jóindulatunk és hálánk akkor is töretlen, ha a megkérdezett kelet és nyugat-európai országok lakói közül a magyar apák és férjek fordítják a legkevesebb időt az otthoni feladatokra. De azt biztosan zseniálisan kiaknázzák, ha ilyen nagyok a sikereik.

A magyar nő a legelégedettebb, még ha házasságkötésétől kezdve stabilan háromszor annyi időt is tölt házimunkával, mint a mellette élő férfi. Akkor is egyedül végezzük a házimunkát otthon, ha napi nyolc órában dolgozunk, és akkor is, ha nem végzünk kereső tevékenységet. Érdekes, hogy mindez a fiatalabb generációk esetében sem változik. Egy magyar anyuka másfélszer annyit dolgozik „második műszakban” mint egy norvég. Talán nem meglepő, hogy Norvégiában több gyereket vállalnak a nők.

A magyar társadalom kimagaslóan tradicionális beállítottságú, ennek is köszönhetjük, hogy bár kormányok és hangzatos programjaik váltják egymást, a szülési és házasodási kedv csak nem akar megjönni. Az eltartott-eltartó arány miatt az ország egyaránt rászorul arra, hogy a nők aktívak legyenek a munkaerőpiacon, illetve hogy növekedjenek a termékenységi mutatók. Ezt a kettős terhet a hosszú otthoni műszak mellett a mégoly elégedett magyar nők sem tudják hosszú távon mosolyogva viselni. Bár próbálják, mosolyukkal még önmagukat sem tudják becsapni.

A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy mégiscsak ők kezdeményezik a legtöbb válópert, és hogy a harminchat év alatti nők közül minden harmadik gyermektelen és szingli. Ami nem egyedül az ő problémájuk, noha a közvélemény szereti ezért egyedül a karrierista, önző nőket okolni. Csak rajta! Söpörjük csak a szőnyeg alá a problémákat, ha nem akarjuk, hogy a helyzet változzon!

Az elégedettséggel kapcsolatban végzett vizsgálat és a nők saját bevallása között a látszattal ellentétben nincs ellentmondás, és ez a legszomorúbb. A magyar társadalom "kimagaslóan tradicionális" jellege abban is megnyilvánul, hogy mi, nők úgy érezzük, az ég világon semmiféle segítséget sincs jogunk elvárni a teremtés koronáitól, így ha ők bármire vállalkoznak a háztartás környékén, összetesszük a két kezünket és hálálkodunk nekik a(z el)váratlan ajándékért. Ezen a belénk kódolt alacsony önbecsülésen és önfeláldozási kényszeren kellene változtatni, hiszen szükségből a nők többsége "észrevétlenül" elkezdett ugyanolyan teljes állású kenyérkereső lenni, mint a férfiak, miközben utóbbiak még mindig kikérik maguknak, hogy kivegyék a részüket az otthoni teendőkből. És eközben az az apró következmény is elkerüli a figyelmüket - és a társadalom figyelmét -, hogy szépen lassan a nők váltak az "erősebbik nemmé". Hangzatos de üres feminista szlogen, mondhatnánk, de az az igazság, hogy a nők sokszoros terhet cipelnek. És mivel férfiúi hiúsága nem viseli el a kegyetlen igazságot, a Teremtés Koronája ezt még hatványozottabban kéri ki magának, posztmodern meta-módon megerősítve az állítás jogosságát.

Persze szándékosan sarkítok, mert dühös vagyok. Magamra, magunkra. Mert igen, szomorú, de mi, nők is még mindig jelentős részben tehetünk arról, hogy a férfiak így viselkednek, hogy a "fiatalabb generációk esetében sem változik semmi". Azzal, hogy anyaként egy nem túl felhőtlen házasságban egy szem csepp fiacskánkra zúdítjuk szeretetünket, a végletekig elkényeztetve őt, aki aztán egész életében azt veszi természetesnek, hogy a dolgozó nő munka után még ki is szolgálja, hiszen ezt a mintát látta otthon. És azzal, hogy a lányainknak is olyan példát mutatunk, ami az önfeláldozást teszi meg a női lét egyetlen igazolható formájának, amelyben a nő mindig második helyre szorítja magát a párja, gyermeke, párja karrierje, gyermekei tanulmányai, stb. mögött. A lista végtelen, mert ez egy átfogó személyiségjegy, ami túlmutat a párkapcsolati szerepeken. Általános, lelki genetikánkkal öröklődik, ezért olyan generációkat átívelően pusztító és megbélyegző. És ezért kell rajta tudatosan változtatni.

Természetesen ma már rengeteg család "modernizálódik", vagyis a férjek és apák kiveszik a részüket a háztartási munkából vagy a gyermeknevelésből, amit én személy szerint is tapasztalok a környezetemben, és ez örömmel tölt el. A lényeg az, hogy legyünk nyitottak, és merjünk túllépni a tradíció keretein, ha erőteljesen nem-hagyományos körülményekkel szembesít az élet. És a 21. századi lét pont arról szól, hogy semmi sem biztos, legfőképp a korábbi minták alkalmazhatatlanok eredeti formájukban. És ha a bizonytalanság terheit nagyrészt magukon viselő nők annyi bizonyosságra kapnak ígéretet, hogy párjuk a kapcsolatukban rugalmasan tudja kezelni a szerepeket, és az elsősorban két ember szövetségét jelenti majd, nem pedig egy erősen patriarchális családmodellt a nők meglévő munkaterhe mellé, akkor talán a 36 év alatti nőknek is több lehetősége (!) lesz nem szingliként élni az életüket.