2011. május 28., szombat

Nincs tovább

Oké, vége, nem bírom tovább. Elegem van az emberekből, akik meghatározzák az életemet. Pedig próbáltam pozitívan állni hozzá, hogy csak rajtam múlik, de úgy látszik, ehhez késő, elölről kell kezdenem az egészet. Hihetetlen, hogy akár fiatalabb 20 évvel, akár ugyanannyival idősebb, akár velem egyidős vagy 10 évvel ezelőtti önmagam, csak pácienseim vannak. Persze az én hibám, mert elhatároztam, hogy többet soha nem leszek senkinek a terhére, így lyukadtam ki oda, hogy játszom a pszichológust...a felnőttet, a megértő, önzetlenül szerető és elfogadó anyukát, tanárnénit, barátnőt - végső soron a pszichológust mindenki mellett, de ők semmit nem tanulnak belőle.

Én legalább jó páciens voltam, mert ember lett belőlem, és a mai napig igyekszem értelmesebbé és értékesebbé tenni az életemet, nem csak hagyom olyan nyomorultul elfolyni, ahogy indult, de úgy látszik, az emberiség 95%-a nem akar mást, csak nyavalyogni; változtatni semmiképp. Elég nekik, ha beleöntik egy lelki szemetesládába az aktuális és minduntalan újratermelődő nyomorukat. (Persze, milyen élet ez, kérdem én, de hát ők tudják.) De ami végképp felháborító, hogy még belém is rúgnak, mert azt hiszik, hogy mivel megértő és nyitott vagyok és nem küldöm el őket a búsba, ahogy mindenki más igen, hát mindent szabad. Vérszemet kapnak, hogy meddig mehetnek el és tobzódnak az önsajnálatban. Olyannyira, hogy erénnyé kovácsolják és elkezdik osztani nekem az észt, miközben igazából semmin sem változtattak, csak meglovagolták a megalázás hiányában frissen szerzett és önbizalomként félreértett gyermeki - vagyis határtalan - biztonságérzetüket. És itt a vége. Persze, megtették, mert hagytam - mert nem ismertem fel, hogy nem igazi segítséget és előrelépést, csak egy bokszzsákot akarnak -, de nincs tovább.

Nem páciensekre van szükségem, hanem barátokra, akik ugyanannyira felnőttek, mint én, és nem kérik számon senkitől, hogy nem lehetnek örökké felelőtlen kisgyerekek, akik a halálba idegesítik szüleiket a gátlástalanságukkal. Barátok, akikre én is számíthatok, ha megzuhanok, és nem pusztán ők élik ki rajtam a frusztrációikat és infantilis hajlamaikat. Akikkel beszélgethetek, akik mellett néha én is lehetek a gyengébb oldalon. Beképzelt, felvágott nyelvű kis alsósaikat kontrollálni képtelen, szürkeállományt nélkülöző, esetleg nárcisztikus hajlamú vagy - szó szerint - idióta szülők terelgetése helyett értelmes felnőtt beszélgetéseket, emberi kapcsolatokat, mert már nagyon elegem van abból, hogy mindenki más életéhez asszisztálok: örülök a lakásvásárlásnak, esküvőnek, összeköltözésnek, kisbabának, megbecsült munkának, második kisbabának, gyerek sikereinek, harmadik kisbabának (mert miért ne), miközben ezek közül egyik sem az enyém. Van helyette életképtelen kortárscsapat (pedig, ahogy a példa mutatja, én sem vittem még túl sokra), életképtelen kolonc szülő, hálátlan szarcsimbókok, alaptalanul is kritizáló mindenki és egy anyagilag teljesen ellehetetlenítő, 10 év alatt felépített munka, ami alól az első jöttment szemrebbenés nélkül rúgná ki a tartópillért, ha neki úgy tetszik. Mert mit neki. Mit akárkinek is, ugyebár, hiszen ez jár. Majd felépíti újra a hülyéje. Hát nem.

Hanem... még egyszer, utoljára nagy levegő, és megcsinálom. Kerül, amibe kerül. Miután a mindent elvárást követően teljesen lemondtam arról, hogy bárkinek is fontos legyek, igenis elvárom, hogy ha valaki velem kezd, akkor ne csak kihasználni akarjon, de számítsak is neki. Hogy ne legyen mindegy neki, hogy én vagy más. Vagy pl. felhívjon néha. Vagy írjon nekem. És ne csak akkor keressen, ha szüksége van valamire. Hogy nézze el, ha nem vagyok a topon, és még mindig ugyanúgy érdekeljem, ne nekem kelljen örökké pedáloznom és értékesíteni magamat. Hogy hiányozzak neki. Hogy megbecsüljön. És megbecsülje a munkámat, és tudja, hogy nagyon különleges, amit tőlem kap, és nem veheti készpénznek, mintha ez járna, mert az ilyesmi ritkaság. Csak persze a szomszéd fűje mindig zöldebb. Ez is a gyerekes szűklátókörűség jellemzője - épp ezért kell felnőni ahhoz, hogy valaki meg tudja becsülni azt, amit kap, amije van. Sőt, hogy tudjon harcolni érte és ne akarja elengedni, és főleg ne higgye azt, hogy ez olyan alapvetés, ami majd mindig ott lesz a számára, és amit bárki, bárhol és bármikor megad majd neki. Mert hát nem, pont ez az egyetlen felismerés a lényeg.

2011. május 23., hétfő

Szója és vibrátor, John Malkovich, társasházi lakógyűlés és a dupla gyerekek

Tegnap volt szerencsém megtekinteni egy újabb előadást a Centrál Színházban: Woody Allen New York-i komédiái igazi "woodyallenfilmes" hangulatot varázsoltak a színpadra. Régen nevettem már ilyen jót színdarabon, nagyon érezhető volt, hogy az alapanyag mennyire humoros, amiben aztán a színészek tobzódhattak.

Bár ehhez nem értek, úgy sejtem, hogy a rendezőnek (Puskás Tamás) is volt némi szerepe abban, hogy a fergetegességi barométer mennyit mutatott. A Woody Allentől szokásos nyelvi humor mellett nagyon sok "physical comedy" színesíti az előadást, ami nyilván neki is köszönhető, mert ennyi minden nem lehetett benne a szövegkönyvben, illetve a remek színészeknek, természetesen. A legviccesebb szerep most is Rudolf Péteré, aki - bár az Üvegtigrisből ismert lúzer figurát alakítja itt is -, mindig képes valami árnyalatot hozzátenni az amúgy elég sablongyanús karakterhez, és ezúttal is fergeteges, hogy mit alakít. (Főleg úgy, hogy 7 óra előtt 3 perccel gördült be autójával - és Nagy-Kálózy Eszterrel - a színház elé, amit akkor kissé illúziórombolónak találtam, de aztán kiderült, hogy ők csak a 2. felvonásban érdekeltek, a színpadon pedig már egyáltalán nem jutott eszembe civil önmaguk.)

A darab sztárja viszont kétséget kizáróan Básti Juli. Nagyon jó a Pletykafészekben, de aztán annál még sokkal jobb volt - valószínűleg azért, mert többet volt színpadon - a 88. utca foglyaiban, és nem gondoltam volna, hogy ezt még felül tudja múlni, de a New York-i komédiákban sikerül neki. Fergeteges komika, elképesztő, hogy mit tud eljátszani az arcával, és mennyire jó az időzítése, az előadásmódja, a hanghordozása, és minden apró nüansz, amire akár verbális vagy nonverbális szinten képes. Vicces, de közben benne van a helyzet minden tragikuma is, amúgy Woody Allen módra persze. Egy pillanatra nem esik ki a szerepéből, a legkacagtatóbb jeleneteket faarccal adja elő - ami ugye a Pletykafészek főpróbáján nem sikerült :P -, én (és a közönség) pedig közben dőlünk a röhögéstől. A vastaps is nála szól a legerősebben, és külön hálás vagyok a fiatalabb (!!!) nézőknek, akik színház ide vagy oda, igenis fütyülnek és hujjognak, ha ki akarják fejezni, hogy a megtapsolásnál is jobban tetszett nekik az előadás. Én sosem tudtam ezt megtenni, mostanra pedig úgy érzem, már ki is öregedtem belőle.

Nagy-Kálózy Esztert nagyon szerettem a Pletykafészekben, és most is kitűnően hozza Carole figuráját - noha szívesen látnám már a gyenge felfogású csinos kis feleség szerepén kívül másban is. (Lehet, hogy a Mégis, kinek az élete? lesz a következő darab?) Az tény, hogy ezt a karaktert nagyon tudja, és a hasonlóság ellenére ő is képes még árnyalni a szintén könnyen klisébe fulladó szerepet. Radnay Csilláról már olvastam - kissé szkeptikusan - a legszebb fiatal színésznők listáján, és meg kell mondjam, élőben tényleg lenyűgözően néz ki, ráadásul bájos és jól áll neki Juliet szerepe. Puskás Tamást is először láttam színpadon, ő is nagyon jó energiákkal dolgozik, noha nekem pillanatokra civilnek tűnt. Bár tényleg csak pillanatokra, azokon kívül viszont nagyon jó volt.

A "Central Park West" című 2. felvonás, amit eddig tárgyaltam, természetesen a hosszabb és viccesebb darab. A "Riverside Drive" egy háromszereplős kamaradráma egy jóval szűkebb térben, amit Kárász Zénó játéka ural végig. Magyar Attila szerepe kissé - nyilván teljesen véletlenszerűen - túlságosan is reflektál a médiában megjelent magánéleti botrányaira, bár ettől nagyon simán el tudtam vonatkoztatni, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy M.A. jól játssza a szerepét, még akkor is, ha szintén elég "nyuszómuszós", tehát kliségyanús is az az ő számára. Balogh Annának gyönyörű hangja van, ez prózában - és nem utolsó sorban a sikításában - is érezhető, és valóban, számos musicalben játszott már.
Ez a darab nem annyira nevetősen vicces - kivéve a címben található két utálást a két szerintem legjobb poénra -, viszont az intellektusa hamisítatlan Woody Allen :).

A legfurább számomra az, hogy mindkét darabban egy erőteljesen amerikanizált világot látunk, ami nem csak az állandóan szerepet kapó pszichológus karaktere (említése) miatt olyan "hollywoodi filmes" (bár ennek nagy kulturális jelentősége van!), hanem a folyamatos filmes és kortárs kiutalások miatt, amit leginkább az amerikai filmes világban járatosak érthetnek. Más amerikai darabokban is érződött már ez a kulturális különbség, de sehol sem ennyire karakteresen. Persze vannak egyéb filozofikus fejtegetések - főleg az első felvonásban -, amelyek megértéséhez és poénként való értelmezéséhez a Woody Allentől megszokott módon extra filozófiatanulmányok folytatása szükséges :). És mégis Camus vagy Sartre idézése nem válik öncélúvá, nagyon is jól illeszkednek ezek a fejtegetések a "kisember" drámájába. Imádom az ilyen színdarabokat - vagy filmeket, sőt, könyveket is -, főleg, hogy közben ilyen fergeteges szórakozást nyújtanak.

A darabot egyébként én kaptam Z.-től, Z. születésnapjára. Ez - amellett, hogy nagyon-nagyon örülök, hogy elmentünk - akár szintén olyan woodyallenes lehetne, de nem az, cserébe elég sokat elmond Z. és a születésnapjai viszonyáról, ami nyilvánvalóan némi korrekcióra szorul. Én igyekszem dolgozni ezen (pl. kapott saját jogon is ajándékot, amit én adtam Neki) - és remélem, Ő is, mert én egyébként hiába akarok bármit elérni. És ki tudja, lehet, hogy karácsonyra már nem fogom én kapni Tőle a saját ajándékát. Az nagy előrelépés lenne :).