Újévi fogadalom

„…amíg félünk, addig nem a jövőt látjuk, addig csak azt, amit a félelmeinken keresztül a jövőnek gondolunk…”

2013-tól nem fogok félni. Ígérem.

Ajándék, mellyel meglepem...

magam, magam...

Egy világvége krónikája

Hát eljött. A majáknak igaza volt. Előző este még úgy tűnt, nem történik majd semmi, de december 21-én hajnalban - amit a tervek szerint mélyen deltában leledzve kellett volna töltenem, és mégis a gép előtt ülve próbáltam minden emberileg lehetséges erővel hatni a virtuálisan mozdulatlan virtuális rendszerre - valami elpattant. Ott, akkor, három heti folyamatos munka után, az alváshiánytól már remegve, lángoló fejjel és jeges kézzel, az ideg-összeroppanás szélén összeomlott minden.

Közeledett a rejtélyes dátum, és megszaporodtak a maják jóslatát kifigurázó viccek. Én valamiért rettenetesen ízléstelennek éreztem a világvégével való állandó poénkodást. Pontosabban nem valamiért, hanem azért, mert ez számomra a létezés legelemibb szintjén sértette saját külön bejáratú "vallásomat", az élet szentségébe vetett hitemet. Számomra ez szentség, de minden vallásos, didaktikus, politikus vagy egyéb intézményes felhang nélkül, a maga emberi valójában. Nem frázispufogtatás, hanem egy saját, hozott élmény, amelyet az élet elvesztése okozta visszafordíthatatlan tragédia, majd később, más módon az élet visszanyerésének különleges megtapasztalása tudatosított és tovább erősített. Így aztán nagyon megörültem, amikor pár nappal az ominózus dátum előtt hallottam egy másfajta értelmezést, amely szerint a világvége valójában fordulatot jelent az emberiség életében: nem kénköves zivatarra, haragtól villámló szemű istenre-ördögre és a föld megnyílására kell számítani, sokkal inkább egy régóta szükséges "aranykor" vár ránk, az új lehetőségek kora. Számomra ez egy rendkívül szimpatikus gondolat volt, különösképpen a hirtelenhalálról és a maják hülyeségéről szóló, önkritikátlan poénokkal szemben.

Ezek után valahogy megnyugodtam. És egy ideig minden jónak tűnt. Végül azonban az élet még egyszer utoljára próbára tette az elhatározásomat, miszerint megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ami nem a szívemnek igazi, de végső soron rengeteg előnnyel jár, még ha - látszólag indokolatlanul - borzasztóan szenvedek is tőle, az valójában jó nekem. És ezúttal elpattant a cérna. Vártam már azt a hatást, amely elég erős lesz ahhoz, hogy átbillentsen arra az oldalra, ahol már meggyőződésem, hogy menni kell, változtatni kell, hogy fel kell adni a sok szempontból biztosat a bizonytalanért, mert száz százalék, hogy ez a helyes megoldás. Soha olyan közel nem álltam még ahhoz az állapothoz, amely arra készteti az embert, hogy kárt tegyen magában, csak ugye én már tudom, hogy az sehová nem vezet. Épp ezért is volt olyan szörnyű. Nem volt menekülés, még a feszültségoldás illúziójába sem. Miért hagyom, miért kell hagynom, hogy ez így legyen? És persze közben dübörög a fülembe a másik oldal, hogy olyan sok szempontból hálás lehetek - és vagyok is! - a lehetőségért, hát miért kínoz, pusztít, öl meg mégis? Miért nem lehet jó nekem az, amiért mások a fél karjukat odaadnák?

Nem tudom a választ, csak azt, hogy nem jó, hogy tönkretesz, ha nem lépek ki. Tehát kilépek, és felteszek mindent egy lapra, jöjjön, aminek jönnie kell. El kell hinnem, hogy éppen ettől fordul jóra minden, hiszen már látom, hogy így van, csak megélni nehéz. Különösen úgy, hogy három hét zombilét után a várva várt éjszakai pihenés helyetti ismételten 2,5 órás alvás nem segít a pozitív szemléleten, bár én ekkorra már túl voltam mindenen. Az én világvégém eljött, és már csak előre tudtam nézni. Amikor mindenki biztat, dicsér, amennyire még soha; amikor már éppen eléred, hogy végre megbecsüljenek és befogadjanak, amikor végre bátran igent mondanak rád - amit kezdettől szerettél volna elérni -, de te belül már tudod, hogy innentől kifelé haladsz, el, távolabb, máshová...az az érzés csalhatatlan. Csak a bizonyosság van, hogy igen, ez a helyes irány, és eltökélten vállalhatod a bizonytalanba vezető döntést, mert így kell tenned, bármi lesz is a vége. És persze, hogy így lesz az a vége, amit elképzeltél, amit megálmodtál, amire vágysz.

Majd végigcsinálod a napot, a túlzott fáradtság, és egyben a kiábrándulástól kiélesedett érzékeid észleléseiből eredő józanság megakadályozza, hogy jópofizz, hogy rejtegesd a véleményed, vagy azt, hogy belül már egész máshol jársz. Mert megteheted. És talán ez nem is baj, másoknak sem. Talán ez a természetes, ahogy mindenki másnak is. Talán csak te hitted, hogy másképp kell tenned. És akkor a legváratlanabb pillanatban megtörténik. A halvány reménysugár, új életed első útjelzője felvillan, és nincs több kérdés.

Szabad vagyok, mert már tudom, hogy dönthetek a szabadság mellett, és ez nem fog gúzsba kötni. A végtelen lehetőségek felé vezető útnak értelemszerűen nem lehet része az, hogy téged pusztító volta ellenére "kell" tenned valamit. Tudom, hogy nem kell elviselnem sziszifuszi terheket ahhoz, hogy némi előnyt élvezzek. Hogy a szabadság generálja a szabadságot, és önként vállalt puttonycipelésből sosem lesz könnyed, lebegő, mosolygós és boldog élet. Erős vagyok. Az idegeim felmondták a szolgálatot akkor reggel, de a lelkem annál szívósabb élni akarással vitt előre. A nálam szerencsésebbektől tanulok bízni az életben, és kötél nélkül ugrom, mert már tudom, hogy így kell, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy igazán részt vegyek a saját életemben. Nem űr vár, hanem sokaság, amely felfog, és a saját célom felé segít.

Van vég, és az ezúttal is valójában az új kezdete. Nem igaz, hogy a maják hülyék voltak. Nem igaz, hogy nem történt semmi. Nem igaz, hogy minden változatlanul megy tovább. És én ennek kimondhatatlanul örülök.

Fölnőttek, fölnőttek...

Már egy ideje készülök írásba foglalni, hogy mit gondolok arról a felelősségről, amellyel mi, felnőttek szülőként tartozunk a gyerekeinknek. Igaz, még nem vagyok anya, de saját Anyukám tragikus példáját látva, és azóta sok-sok más - ezt a mintát erősítő, és ennek gyökeresen ellentmondó, férfiúi és női - sorsot is látva megtanultam, hogy mindig nagyon fontos, hogy úgy, olyan értékrend szerint éljünk szülőként, amelyet a gyermekeinknek is át szeretnénk adni. Azaz úgy, ahogy majd szeretnénk, hogy felnőve ők is éljenek. Mert ők nyilvánvalóan nagyon sokat tanulnak abból, amit mondunk nekik, a minták azonban, amelyeket látnak, tapasztalanak, érzékelnek, sejtszinten beléjük ivódnak - akkor is, ha éppen miattuk igyekszünk magunkat háttérbe szorítva, feladva, magunkról lemondva élni. Mintha szülőnek lenne annyit tenne, hogy onnantól én megszűnök, mert a gyerek 100%, én pedig az élet minden területén csak rajta keresztül vagyok képes értelmezni magamat - vagyis "én" nem vagyok sehol.

Közben pedig azt hisszük, hogy ezzel adjuk meg nekik a lehető legnagyobb lehetőséget a szabad életre, holott ez a működés egyrészt óriási teher egy gyereknek - hiszen ha a szülei életének értelme minden szinten kizárólag ő, akkor nem hibázhat - nem lehet nyűgös, nem viselkedhet meggondolatlanul, nem veszítheti el a türelmét, tehát nem csinálhat semmit, amit egy gyerek tenni hivatott -, hiszen akkor csalódást okoz, és a szülei egyetlen örömforrása is megszűnik, és ennek egyedül ő lesz az oka, ami elviselhetetlen. Másrészt ezzel éppen azt tanítjuk meg nekik, hogy a felnőtt élet szükségszerű velejárója az, hogy egy idő után fel kell adnunk magunkat, és a szabadságunk, amelyet korábban éppen szüleink biztosítottak számunkra, csupán átmeneti lehetőség: addig tart, amíg el nem érjük mi is azt az életszakaszt, amikor saját szüleink is lemondtak önmagukról a gyerekeikért.

Tehát miközben éppen értük szeretnénk önfeláldozók lenni, hogy nekik sokkal jobb legyen, mint esetleg nekünk volt, egész mást hatást érünk el, mert valójában nem azt tanulják meg, amit mi belül, sokszor kimondatlanul, csak magunkban határozva elképzelünk, hanem amit a saját életünkben érzékelhetően, láthatóan megvalósítunk.
Természetesen nem azt mondom, hogy felnőtt viselkedést kell elvárni a gyerekünktől, tehát azt, hogy megértse, hogy nem érünk rá foglalkozni vele; hogy el lehet hanyagolni az igényeit; hogy van, amikor magunkat kell hozzá képest előtérbe helyezni. Egyáltalán nem. Ez nem lehet egy vagy-vagy kérdés, épp ellenkezőleg: ha szabad felnőttet szeretnénk nevelni a gyerekünkből, szükségszerűen, lényegileg is-isnek kell lennie, és sokan ezt nem értik, illetve értik félre. Nagyon is úgy vélem, hogy a gyerek az első - éppen ezért csak akkor szabad vállalni, amikor az ember már érzi, hogy tud eleget adni akkor is, ha számára korábban elképzelhetetlen módon kimerítő lesz ez a feladat.

Másfelől azonban fontos, hogy ehhez töltekeznünk is kell, tehát nekünk is fontosnak kell lennünk a magunk számára, ami elsőre talán úgy tűnhet, hogy a gyerektől elvett idő és figyelem, azonban ez mégsem így van, mert így tudunk példát mutatni neki arra, amilyen életet neki szánunk a későbbiekben. Nem beszélve arról, hogy ha van saját életünk, amelyben - mindamellett, hogy maximálisan támogatjuk és biztosítjuk számára azt, amire neki valóban szüksége van - nem a gyerekünk a sikeresség egyetlen forrása, igazolója és záloga, az a már említett tehertől szabadítja meg őt. Furcsán ellentmondásosnak tűnő módon éppen ez a teher az, amellyel a korához képest elvárhatatlan, felnőtt viselkedést kényszerítünk rá: szülei nézőpontjának állandó szem előtt tartását, méghozzá saját, jogos igényeinek háttérbe szorítása mellett. Márpedig aki így nő fel - és sajnos ezeknek a folyamatoknak a nagy része egyáltalán nem a tudatos régióban zajlik -, attól, talán belátható, felnőttként sem igazán számíthatunk arra, hogy szabadon tud majd élni. Mert olyat sajnos nem tanult, nem látott soha.

Ezért tragikus az én Anyukám, és sok-sok másik szülő, akár anya, akár apa példája. Mert miközben a legjobbat akarták, óriási terhet tettek a gyerekükre, amelyet ő csak felnőttként, csak módszeres, fájdalmas, és kizárólag saját munkával alakíthat, vagy legalábbis próbálhat meg azzá alakítani, ami a szülő elsődleges célja volt: hogy gyermeke boldog legyen.

Találtam egy blogbejegyzést "A női test csodái" blogon, amely ennek a kérdésnek egy nagyon érzékeny vetületével, a "nőkép" anya és lánya közötti átörökítésével foglalkozik. Azért is találó ez, mert a fenti helyzetnek - noha nem teljes körű, de - rendkívül meghatározó oldala. Érdemes elolvasni az egész cikket, a legfontosabb gondolatok talán elég csalogatóak ehhez.

"A lányaim most tökéletesek és nem szeretném, hogy amikor megmozdul majd bennük az érzés, hogy ők is nők, az jusson eszükbe, hogy én nőként csúnyának gondoltam magam, tehát ők is csúnyák lesznek. Ahogy ők is öregszenek majd és megváltozik a mellük formája, utálni fogják a testüket, hisz minden nő ezt teszi. „Anya is így csinálta.” Azt akarom, hogy olyan felnőtt nők legyenek, akik arra fognak emlékezni, hogy én voltam a megtestesült szépség és nem érdekelt a világ rosszindulata és ijesztgetése, ami elbizonytalanított volna abban, amit magamról gondolok."

"Értetlenül néztek engem, ahogy a tükör előtt állva összehúzott szemöldökkel vizslatom magam, behúzom a hasam, majd lemondóan sóhajtok.
Gondold csak el, mennyire összezavarhattam őket ezzel. Mintha ezt mondtam volna nekik: „Azt hiszed, hogy gyönyörű vagyok, de tévedsz. Kicsi vagy még és szeretsz engem, így nem veszed észre, hogy mennyire nem vagyok szép. Én a felnőttek kritikus szemével nézem magam és tudom, hogy csúnya vagyok. A kislányom vagy és szeretlek, de nem engedem meg magamnak, hogy szép legyek a szemedben. Nem számít, hogy látom a csillogó tekinteted, amikor fésülködöm, vagy öltözködöm. Nem foglalkozom azzal, hogy mennyire vágysz arra, hogy olyan legyél, mint én. Nem lehetek gyönyörű számodra és magam sem tudom, hogy miért nem."

Bármit megtennék értük – még ezt is.
Gyönyörű vagyok!

"De ez az én tapasztalatom..."

...meg A.-é, meg az enyém, meg ...

Almási Kitti és Havas Henrik szeretőkről írt könyvétől azóta fáztam, hogy először landolt a kiadó reklámja a fészfalamon, de most mégis megnéztem ezt az interjút, és meglepődtem. Nem azért, mert azt mondják, amit én is tapasztaltam, hanem mert lám, ők is azt mondják, mint más emberek/szakértők, akik akár kisebben, akár nagyban rálátnak a kérdésre. És akkor ez nyilván nem véletlen.

A.K.: „Én nagyon csúnyán fogok most fogalmazni, és ezt általában nem szeretik a szeretők, amit evvel kapcsolatban mondok, de akkor is így gondolom és segítő szándékkal mondom. Szeretőnek lenni rövid távon lehet nagyon jó dolog, de hosszú távon mindig vesztes szerep. De ez az én tapasztalatom, tehát azt gondolom, hogy ez egy igazi vesztes szerep, merthogy nem lehet azt megtenni, hogy valaki ne vonódjon bele annyira érzelmileg a kapcsolatba, hogy ne vágyjon arra, hogy az ünnepek, meg a … hát nyilván tudjuk, hogy mi az, amiből kimarad egy szerető, és az, aki azt hiteti el magával, hogy ő ezt ilyen lélek nélkül, csak a szexuális együttlétek vagy a lopott órák miatt jónak gondolja, az becsapja magát és sérül.”

T.A.: „Mire jutottatok?Lehet általánosítani, hogy kik a szeretőtípusok, vagy miért lesznek az emberek szeretők?”

A.K.:„Abban szerintem mindketten egyetértettünk, hogy ez a fajta lelketlen irány, ez a fajta haszonra törekvő...tehát már föladtuk...”

T.A.:„Ez a pénzről szól?”

A.K.:„...akár igen, tehát már föladtuk azt, hogy igazi szerelmet keressünk, már föladtuk azt, hogy valakinek csak mi legyünk a legfontosabbak, tehát ez a fajta kiábrándultság azért ott volt ezekben a történetekben, és hogy ezek ilyen kétségbeesett nők, akik próbálják még megragadni azokat a szálakat, ahogy még el tudják hinni magukról, hogy így aztán tényleg nyernek valamit.”

T.A.:„Ez azt jelenti akkor, hogy nem szerelmet keresnek az emberek.”

A.K.:„De, szerelmet keresnek, csak aztán föladják útközben és valami kompromisszumot kötnek.”

És még sok vicces anekdota, elgondolkodtató észrevétel a férfiakról egy férfitől - és egy nőtől, véletlenül felmerülő, sokatmondó szavak, lényeglátás a nőtől/szakértőtől, és egy lélekemelő történet arról, hogy valójában sosem a címkék számítanak, hanem a mögöttes emberi szándék és a tényleges viselkedés.

Napi asszociáció

Szülinapi-könyv véletlen...

Miért imádtam a 2012-es Tennis Classics-ot?

• Mert nekem ez volt az első, és minden várakozásomat felülmúlta.
• Mert egy ígéretes nap megkoronázása volt, mert vibráló kék színre érkeztem, mert végre ott voltam, ahol lenni akartam.
• Mert végre egy buli, ahol folyamatosan óriási zenéket adtak, amikre táncolni támadt kedvem - ezúton is szeretnék különdíjat megítélni a zenei szerkesztőnek.
• Mert ha bármilyen program előtt a Modern családot reklámozzák, nálam nyert ügyük van.
• Mert így még a Gerbeaud reklámját is megbocsátottam a szervezőknek.
• Mert rájöttem, hogy imádom élőben nézni a teniszt - bár az eredmények követése jóval nehezebb, ha nem a játékosokkal egy látómezőben tüntetik fel azokat.
• Mert lehetett lelkesen szurkolni, kiabálni, tapsolni, és őszintén lelkesedni a színpad innenső oldalán.
• Mert Mark Philippoussis emlékeztetett a Serena-módszer kivételes hatékonyságára (ha gáz van, húzd elő a gyilkos szervát), és sokak véleményével ellentétben az ászok sorozata egyáltalán nem unalmas. Sőt.
• Mert Carlos Moyá Rafa egyik legjobb barátja - ennek sajátos jelentősége lett -, és lenyűgöző, hogy tud még mindig az ütőjével bánni.
• Mert Gilles Simon gyönyörűen teniszezik - persze franciaként az esztétikum majdhogynem elvárás is lehet.
• Mert Tipsy benne van a mókában, na meg az első 10-ben a világranglistán, ami nyerő kombináció.
• Mert Mansour Bahrami hatalmas arc és tehetség, akár a tenisz, akár a sóbiznisz nézőpontjából közelítjük meg. A fél karomat odaadnám azért a koordinációs képességért...

Tipsy és Bahrami akcióban

Mert még Rafa önéletrajza is szóba került, és ez már tényleg hab volt a tortán.

Mert a kivetítő jóvoltából megtörtént velem a 15 2 másodperc hírnév - és még valami sokkal, de sokkal fontosabb.

És mert egyáltalán ott lehettem, pedig nem gondoltam, hogy ez valósággá válhat. De - és végre, végre nálam is működik ez - ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog.

KivonA.t

Avagy napi Nemcoelho. Ha már a tejcsokiban csalódnom kellett, a szellemi táplálék a várakozásoknak megfelelően nem feküdte meg a gyomromat.

Mindenáron megfelelni

Én és Mi

...ha valakit semmi vágy, remény, érzés vagy élmény nem köt össze más emberekkel, szinte elképzelhetetlen, hogy életben akarjon és tudjon maradni. Meglegyintett ennek a szele, és borzasztó volt. Vákuumban léteztem, mintha minden hang megszűnt volna, és a végtelen űrben lebegtem volna, mindenféle inger reményének hiányában. Pedig fontos volt, hogy meg tudtam élni; nagyon régi élmény ez számomra, de most tudtam csak farkasszemet nézni vele. Hogy ezt túléld, kell valami óriási energia. Mert épp az életben maradni akarás szűnik meg. Nem úgy, ahogy sokan el tudják képzelni - nem úgy, ahogy én el tudtam képzelni. Akarsz akarni életben maradni, de kiüresedtél. Korábban sosem értettem a napsütésben vagy az eső illatában rejlő élményekkel "vigasztalódást", persze, szerettem, értékeltem, de nem értettem, hogyan lehet ez elég ahhoz, hogy jól legyek, hogy értelmet találjak a létezésben. Ezúttal ráébredtem, hogy nem értelmet kell bennük találni, annál sokkal elemibb módon segítenek. Segítenek visszaadni ezt a kapcsot az létezéssel, az élettel, az emberiséggel. Még akkor is, ha továbbra is egyedül vagyok. Megérzem, hogy része vagyok az egésznek. Hallom, mekkora közhely ez, és mint ilyen, akkor tölti be funkcióját, amikor valóban átéli valaki. Akkor válik a közhelyből lényeg.

Tragikus, de sajnos közismert helyzet, hogy egy szülő testi-lelki-értelmi-érzelmi kapacitásai annyira korlátozottak, hogy ha csecsemője egy rossz pillanatban pl. túl hosszan, túl hangosan sír, esetleg súlyos bánalmazás fogja érni, netán az életébe kerül. ... a csecsemő ... tragédiáját pedig az okozza, hogy az őt körülvevő felnőttek önmaguk is olyannyira áldozatai saját szükségleteiknek, hogy képtelenek őhozzá alkalmazkodni. Végre feketén-fehéren a bántalmazás eredetéről. Olyan hamar bele lehet csúszni, ha olyat vállal valaki, amire nincs felkészülve. Filozófiai alapon talán egyetértek azzal, hogy élni mindenképpen jobb, mint nem létezni, a gyakorlatban azonban igenis van olyan élet, amelyben nincs katarzis, soha. És abból kiindulva, hogy az én életemnek voltak értékes pillanatai, miközben így is súlyosan húzzák a fájdalmas élmények a mérleg egyik serpenyőjét, el tudom képzelni, hogy az milyen lehet. Elfogadhatatlan számomra a gyermekbántalmazás valamennyi formája.

...így hamar megtanuljuk azt is, hogyan tudjuk biztosítani a magunk számára azt az odafordulást, amelyre másoktól szükségünk van. Ha szerencsénk van, akkor ehhez nem kell semmi különöset tennünk, mert a szüleink úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, és minden megnyilvánulásunk örömmel tölti el őket. Ha pedig segítségre van szükségünk, azonnal megadják. Vagyis alkalmazkodnak hozzánk. És azt is hozzánk alkalmazkodva tanítják meg nekünk, hogy nem várhatjuk el, hogy pl. a többi gyerek is mind hozzánk alkalmazkodjon. ... De csak akkor, ha nincs rá szükség, hogy alkalmazkodásunk első célja az önvédelem legyen! Ott a pont, és itt válik el alapvetően a bántalmazó és a nem bántalmazó környezetben felnőtt ember életútja. Döntő minőségi különbség jellemző rájuk, és a kettő közötti átjárás csak óriási erőfeszítések árán lehetséges - az időközben felnőtté váló, egykor bántalmazott gyermek erőfeszítései árán. Csakhogy nagyon fontos, hogy nem véletlenül nem lesznek teljes értékű felnőttek a bántalmazott gyerekekből, nem véletlenül nem tudnak természetes módon "felnőni" és ragadnak bele egy gyermeki lélek fejlettségi szintjének megfelelő mintákba. Pusztán attól, hogy elértek egy bizonyos kort, nem feltétlenül számon kérhető rajtuk, hogy hol tartanak az életben, még akkor sem, ha emellett az is igaz, hogy kizárólag ők oldhatják meg a problémát. Ez az óriási lehetőség, és a tragédia is egyben. Mert hogy sikerül-e, ráadásul időben ahhoz, hogy olyan életet élhessen valaki, amilyet hivatott lett volna, ha csecsemőkorától nem védekeznie kell, amikor még épphogy csak világra jött, az egyáltalán nem egyértelmű. A küzdés lehet az, és láttam iszonyatos harcosokat, óriási lelkeket, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha a cél megvalósul. A küzdelem, bár talán erény, de nem boldogít. Márpedig a cél a boldogság, bármilyen messziről is indult el felé valaki.

Ha azonban túl gyakran leszidnak vagy megaláznak, ha megvonják a szeretetüket - vagy ha egyszerűen csak mindig szomorúak, idegesek, fáradtak, gondterheltek, boldogtalanok -, akkor mit tanulunk meg? Hogy örömünket és biztonságunkat valóban veszély fenyegeti, ráadásul azoktól, akikben elvileg a leginkább megbízhatnánk. Hogy ne a gyengébbek, hanem a nálunk erősebbek érzelmeire figyeljünk inkább, mert tőlük időnként joggal félhetük. Hogy az ő érzéseikért mi vagyunk a felelősek, a mieink viszont csak másod-harmadrangúak. Hogy minket le lehet szidni és meg lehet verni, ezért első szempontunk az önvédelem legyen. ... Hogy lényegesen kevesebb konfliktusra kellene számítanunk, ha már eleve nem is akarnánk semmit. Hogy talán job lenne, ha egyáltalán nem is léteznénk. És ha valaki teljes világában ez a rendező elv, azt nagyon nehéz a négy sarkából kifordítani. Mert hogy erre kell vállalkozni, ha változtatni akarunk. Igazán, tényleg kilépni, és átlépni oda, ami nagyon is valóság, csak ebben a rendszerben tűnik illúziónak. A szégyenből a szeretetbe, ahogy azt mások már megmondták.

 ...az ember legalapvetőbb, legmélyebb, "primér" fájdalma az, amikor kisgyermek korában megérti, hogy választania kell: vagy szeretik, vagy az lehet, aki ő valójában. És hogy a kettő egyszerre nem lehetséges. Vagyis vagy feladja önmagát, és megpróbál azzá/olyanná válni, akit-amit a környezete elvár és elfogad, vagy nem fogják szeretni, elutasítják, ... egyedül marad. Mivel azonban életünk első leckéit a gyermeki kiszolgáltatottság, tehetetlenség és függés állapotában tanuljuk meg, komoly következményei vannak, ha élményeink nagyon kedvezőtlenek, vagy ha túlságosan beragadnak, és felnőtt korunkra is állandósulnak. Ha olyannyira elriadunk a függés állapotától, hogy a kötődés és a kölcsönös egymásra utaltság is félelmetessé válik. Ha ... a másokhoz tartozás csak önmagunk feladása árán történhet meg. Ha önmagunk komolyan vétele kirekesztést, bántást, szeretetmegvonást, megalázást von maga után. Ha csak mások árnyékában meghúzódva, mások akaratának alárendelődve, mások elvárásainak megfelelve van jogunk élni, és önző, rossz embernek érezzük magunkat, ha a "mi vezérünk bensőnkből vezérel" bennünket. Ha az "én" és a "mi" nem is-is, hanem vagy-vagy alapon jelenik meg a lelkünkben. És ezzel nem lehet megalkudni, senki nem köteles elfogadni ezt.

Többféle módon reagálhatunk, de az alapvetés mindenképpen az lesz, hogy nem saját belső természetünk és törvényeink szerint fejlődünk, ill. élünk: a mérce, a referenciapont mindig kívül lesz. Lehet, hogy mindenben alárendeljük magunkat az elvárásoknak, és próbálunk megfelelni, beilleszkedni. Lehet, hogy feladjuk a vágyainkat, és a minden mindegy motiválatlanságával unatkozunk, sodródunk. Lehet, hogy szép csöndben megbetegszünk. Lehet, hogy függetlenítjük magunkat mindenkitől, és lelkünk mélyén egy lakatlan sziget magányába vonulunk vissza, ahol senki nem bánthat, senki nem uralhat minket. Lehet, hogy elfogadjuk néhány erősebb, dominánsabb ember - házastárs, főnök stb. - irányítását és általuk, rajtuk keresztül csenünk el ezt-azt az élet asztaláról. ... Lehet, hogy egész életünkben frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldog embereket - mert irigyeljük őket -, és frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldogtalanokat - mert tükröt tartanak nekünk.

Az alapvető tény, amit ilyenkor el szoktunk felejteni: hogy közben felnőttünk. Hogy bármi vált is identitásunkká, bármit gondolunk is magunkról és a felénk irányuló elvárásokról - ezek mind tanult, az életünk során begyűjtött dolgok, így bármikor megváltoztathatók! Az lehet, hogy nem lesz könnyű, de azért lettünk felnőttek, hogy döntéseket hozzunk magunkról, és felelősséget vállaljunk az életünkért. Ez így igaz, csakhogy már önmagában az hatalmas nehézségekbe ütközik, hogy tudjunk nem megfélemlített kisgyerekként tekinteni magunkra. És ezen az évek száma csak részben képes segíteni. Felismerni, hogy mi az, ami hibásan tanult része a személyiségemnek, és hol vagyok én - ha van egyáltalán kialakult saját  énem a többé vagy kevésbé önkéntelen "maszk" mögött -, az az óriási feladat. És még onnantól is, hogy tudom, egy rossz, nem énazonos beidegződés irányít, amikor így vagy úgy reagálok adott élethelyzetekben, nagyon sok a teendő addig, hogy ezeket a programokat felül lehessen írni. Mert lefutnak, mielőtt még gondolkodhatnál. Ezért olyan pusztítók. De nem lehetetlen beavatkozni, és ha sikerül, akkor lényegileg változtathatsz. Az tényleg mindent megér. Ez az, amiért érdemes küzdeni.

Bármilyen - akár konkrétan is kimondott, akár csak a levegőben vibráló, de annál erőteljesebben érezhető - elvárások vettek is körül bennünket életünk korai szakaszaiban, akkor tényleg ki voltunk szolgáltatva környezetünknek. ... Talán nem arról van szó, hogy anyukánk nem szeretett minket, csak boldogtalan volt, mert nem ahhoz ment férjhez, akihez szeretett volna, és mindezt a legragyogóbb csillagos ötösünkkel sem tudjuk már helyrehozni. Most már biztos, hogy A. tényleg a való életből veszi a példáit.

És lehet, hogy félreértés volt azt hinni, hogy ha "jók" vagyunk, anyukánk, apukánk boldogabb lesz. ... Bármi égett is be az idegrendszerünkbe automatikusan lefutó érzelemként, gondolatként, meggyőződésként, önazonosságként, ha tudatosítjuk magunkban, meg is tudjuk változtatni. Hja...13 év alatt... De megérte, nagyon-nagyon megérte, ráadásul ez egy jócskán nehezített pálya volt, szóval kellett az idő. És azért lássuk be - ismétlem magam -, hogy felismerni a különbséget aközött, ami "önazonosságként belénk égett", és az önazonos élmények között, az azért nem kispálya. És bizony, van különbség, bizony, nem minden az, aminek érződik, látszik, hisszük. A hiperérzékeny radarjaimnak köszönhetően mindig is észleltem a valódi énemet, amely azonban egyrészt kizárólag belül létezett - na meg a színpadon, bár arra csak később jöttem rá, hogy milyen hatalmas mértékben így volt ez -, másrészt csak azt érzékeltem, hogy az a belső én alapvetően különbözik attól, akiként élek, akiként reagálok (amit szerettem volna, és ami sikerült, az köszönőviszonyban sem volt egymással), de csak a felszínét láttam, a mélységei - és ezzel további önazonosnak hitt, kényszerűségből megtanult berögződések problémás voltának felismerése - csak fokozatosan tárultak elém. Ezért kellett felkészülni bármire, fenntartások nélkül. Vállalni, hogy kemény lesz, és nagyon fog fájni, de ha cserébe képes leszek akként élni, aki belül mindig is voltam, de akinek csupán töredékét sikerült megvalósítani, akkor nincs kérdés. Eszembe sem jutott visszanézni, mert minden perc, amelyet korábbi önmagamként kellett volna leélnem, a változás reménye nélkül, maga lett volna a halál. Mert úgy még egy percig sem lett volna értelme folytatni. 13 év után értem el igazi áttörést, és a végső cél még mindig várat magára, de nem, nem kérdés, hogy ha adhattam magamnak egy esélyt arra, hogy az "én" és a "mi" egymást kiteljesítve és boldogítva létezzen az életemben, akkor csak arra haladhattam tovább.

Nagy kérdés persze, hogy akarjuk-e. Mert lehet ugyan, hogy mindig másoknak felelünk meg, így viszont soha nem terhel bennünket valódi felelősség. Lehet, hogy csak unatkozunk, és sodródunk az életben, így viszont nem ütközünk bele saját határainkba, és kudarcainkat sem kell felvállalni. ... És lehet, hogy mindezt csak fájdalomcsillapításból tesszük, mert túl korán kibillentünk saját életünk kerékvágásából, és azóta sem találtunk vissza, de így legalább nem érezzük, hogy fáj, és az erőfeszítést is megspórolhatjuk magunknak, hogy megkeressük, ami elveszett, vagy létrehozzuk azt, ami meg sem született. Én mindig akartam, keményen küzdöttem, és így is hatalmas harc folyt a bennem dúló önsorsrontó erőkkel, amíg végre felül tudtam kerekedni. Ezért vált ki belőlem őszinte megdöbbenést az, amikor látom, ha valaki, aki nemhogy nem küzd, de inkább kerüli a változtatás felelősségét, mégis előre tud lépni. Ez a jelenség még megfejtésre vár számomra. Egyébként pedig nem tudom, hogy csinálja az, akinek ez a félélet nem fáj, mert én borzasztóan szenvedtem tőle. Ha képes lettem volna elaltatni a fájdalmat, szinte biztos, hogy én is a könnyebb(nek tűnő) utat választom, de annál, hogy semmit sem én irányítok az életemben, nincs kiszolgáltatottabb és gyötrőbb érzés. Ez a fájdalmas út is lehet kevésbé fájó, ha csak azáltal is, hogy legalább ígéri a változás lehetőségét.

Pedig a szabad élet nem az "én vagy te", hanem az "én is, te is", még inkább azonban a "mi" dimenziójában zajlik. Sőt: az "én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is" dimenziójában. ... szerencsére van erre egy egyszerű szavunk, a szeretet. Szabad élet ott van, ahol úgy szeretjük önmagunkat, mint felebarátunkat - és vice versa. Aki önmagát nem szereti, aki önmagával nem azonos, aki önmagára nem tud igent mondani, az mást sem tud szeretni. Mert ilyenkor nem valaki mást szeret, hanem más életét próbálja élni a sajátja helyett, ennek az árát pedig valaki előbb agy utóbb meg fogja fizetni. Az "önmagunk szeretete a legfontosabb" közhely üres pufogtatása helyett kézzelfogható magyarázat. Hát ezért A. Ezért mindig és újra A.

Az "én és a "mi" között valójában nincs ellentmondás, talán még különbség sem. Ha a saját életünket nem teljesítjük ki, másoknak is kárt okozunk, hiszen az élet nem egyes vagy többes számú, és nem is ragozható első-második-vagy-harmadik személyben. Az élet van. És bármely részét takarjuk ki, a veszteséget az egész megérzi. Ez az, amit megtapasztaltam, és ha én, az "én" és "mi" teljes hasításából érkezve megtapasztaltam, az már jelent valamit. Egyszer egy számomra nagyon fontos személy azt mondta nekem, hogy végső soron mindig egyedül vagyunk, és ez nagyon rosszul esett, fájt, elszomorított, megrendítette a hitemet. Ma olvastam egy Feldmár-idézetet, amely szerint sosem vagyunk egyedül, mert folyamatosan a mindenség részeiként létezünk, egyek vagyunk a mindenséggel. A legsötétebb, legvégtelenebbnek tűnő vákuumból visszakapaszkodva most értettem meg, hogy ez az az élmény, ami megszületett bennem, az "én" és a "mi" helyre kerülése, egybeolvadása; a korábban olyan félelmetes és valóban kínzó élményeket hozó, de érvényes formájában nagyon is hiányzó kötődés, a valahová tartozás; a hangtalan-világtalan űrben lebegés helyett az mindenben jelen levés - akkor is ha éppen egyedül vagyok. Önmagunk szeretete - és próbálom nem közhelyesen fogalmazni - ...nem csodákra képes... egyszerűen csak a minden. Minden innen indul. Itt kezdődik. Persze lehetne alapértelmezett - annak kellene lennie -, de évtizedek alatt kiküzdve is éppen ugyanannyira hatékony. Soha semmi nem működött még így az életemben. Ettől érzem-értem a napsütésnek, az eső illatának, az apró véletleneknek a jelentőségét. Nem csak gondolattalanul megmosolygom őket, nyugtázva, hogy ettől most jobban kellene lennem, hanem minden sejtem visszaigazolja bennük a létezést, és annak örömét. Furcsa módon ezeken keresztül kezdem érezni, hogy élek.

(Részletek: Elixír magazin, 2012. október, "Én és mi", a világ egyik legbölcsebb emberének és utazásom nélkülözhetetlen segítőjének tollából.)

Az a pillanat...

...amikor választ kapsz arra a hat éve az agyad hátsó szegletében motoszkáló kérdésre, hogy miért érzed úgy, hogy valamiért óriási jelentősége van az Egyesült Királyságban kapott társadalombiztosítási számodnak.

Már akkor éreztem, hogy az a pillanat erről a pillanatról szól. Most pedig már tudom is. It has always been meant to be. So let it be!

Szerdai impresszum

• Ismételt kiborulás az itthoni "semmisemműködik"-állapotok miatt - pipa
• 12 könyvkiadóhoz jelentkezés elküldése – pipa
• Kapott kapcsolatoknak üzenetírás – pipa
• Skóciai állás megpályázása – 90%-ban pipa

És akkor most jöhet a begubózós este megmentőimmel, A.-val és az éves TEJcsokiadaggal. Pont erre van most szükségem.

Hamis őszinteség

A bocsánatkérésnek álcázott önmagasztalás arról, hogy mennyire figyelmes és nagylelkű vagyok. Elvileg érted aggódom, de valójában magamat éltetem, sőt, még sajnálom is, hogy mennyire tehetetlen vagyok és rossz most nekem - leginkább is a mindenhatóságomba vetett hitem csorbulása miatt. Én nem akarom hallani, hogy mit tettem veled; én nem akarom, hogy a könnyeid tükröt tartsanak nekem - magamat akarom megmenteni attól a kibírhatatlan érzéstől, hogy szembesülnöm kelljen a tettem következményeivel, a te szenvedéseddel, nem pedig azt akarom látni, hogy végre nem sírsz, és elmúlt a fájdalmad. És ha most én törtelek meg, azért persze az újjászületésedhez is csakis rajtam keresztül vezethet az út. Mert még a hiányom okozta szenvedésed leküzdésének is én vagyok a főszereplője. Mi sem természetesebb ennél.

Némán akarok állni, ha már ezt elmondtam Neked,
Megsüketülni gyorsan, ne halljam, mit tettem Veled.
Megvakulnék inkább, ne lássam könnyben a szemed,
Végül meghalnék, hogy visszaadjam újra az életed!

Valóban megtennéd mindezt? Rajta.

...

Na ugye. Mégsem fáj az annyira... Annyira nem. Legfeljebb az önsajnálat, hogy ezúttal nem tudsz istenként tetszelegni.

A tavalyi versenysorozatban mindenki őszintének titulálta ezt a srácot, de éppen az ebből a szövegből is áradó álszentség és kevéssé burkolt számadás arról, hogy én mennyire király vagyok, volt az, ami kezdettől taszított benne. A backhanded compliment. Hamis, csinált őszinteség. Igen, tudom, hogy ez oximoron.

És mielőtt elhamarkodott ítélkezéssel vádolna bárki, tudom, hogy miről beszélek, és azt is, amiről ez a dalszöveg mesél. Jól ismerem, túlságosan is jól. És mindkét oldalról, ami átfogó rálátást ad erre a meglehetősen egocentrikus megközelítésre. Fel kell nőni ahhoz, hogy szembesülni tudjunk a tetteink következményeivel, akkor is, ha abban saját tökéletlenségünket látjuk megtestesülni. És abból, amit látunk, lehet fejlődni, tanulni - önmagunkról - a jövőre. Ha viszont bezárjuk a fülünket, becsukjuk a szemünket, és inkább meg is szűnünk, csak ne kelljen tudni arról, ami ettől még úgyis valóság, az nem vezet sehová. Legfeljebb újabb hasonló, ugyanígy megismétlődő történetekhez.

Hatalmas ereje van a szavaknak. Óhatatlanul is pontosan fogalmaznak, még ha a szerzőjük nincs is tudatában annak, hogy milyen óriási különbség van aközött, amit mondani akar, és amit valójában mond. A szeretet fogalmának lényege, hogy a másikról szól, olyan mondatokban, amelyeknek a másik az alanya, és nem a tárgya. Persze ha megvan ez a felnőtt, érett érzés valakiben, akkor nem kell sokat gondolkodni a megfogalmazáson, az éppen úgy pontosan jön majd, mint a költőkből a jambikus pentameter. Ők sem számolgatják a szótagokat, egyszerűen bennük van a vers. Ehhez kell megérni. Ehhez kell fület, szemet és szívet nyitni éppen akkor, amikor az a legnehezebbnek tűnik. Bírni a valóságot, és jobbá tenni a jövőt - de nem a másikban, hanem magunkban. Mert ez az egyetlen terület, ahol istent játszhatunk, és véleményem szerint meg is kell tennünk azt.

Az a pillanat, amikor...

legnagyobb tanítómesterem és egyben legkíméletlenebb, legbölcsebb és legőszintébb kritikusom búcsúzóul azt mondja, hogy ha ő lenne a Jóisten, azonnal kerítene nekem mindent, amire vágyom, mert rettenetesen megérdemlem, mivel amit végigcsináltam, és jelenleg is folytatok, az kivételes, és döntő fontosságú. Mindezzel pedig nem közhelyeket puffogtat, hanem úgy gondolja, hogy a vállalásaim egyetlen jogos és ésszerű kimenetele az, hogy elérem a célomat. Hogy boldog leszek. Mert mostanra pontosan tudom, hogy mi tenne azzá, és ezáltal azt is, hogy amíg mindez jövő időben marad, addig csak ígéret, és ez nekem már nem elég. Örökké ígéretnek megmaradó ígéretekben hinni persze lehet, ha valaki még képes rá, hiszen delivery is always round the corner. Down the road, apiece. Ez a szemfényvesztés az, amelyet elutasítok a vallásokban, pontosabban a vakbuzgó vallásosságban. Számomra az ígéretnek csak akkor van létjogosultsága, ha a megvalósulás felé vezet. Ha lényegileg önmagában hordozza a pozitív végeredményt, feltéve, hogy te hozzáteszed a saját részedet.

Én hozzátettem. És teszem, amíg élek, mert a túl gyakran látott tragikus sorsok ellenére abban is biztos vagyok, hogy a "kiérdemlés" igenis meghatározó azzal szemben, ha valaki csak a langy tócsában dagonyázik, panaszkodva. Ha nem is mindenben, ami fontos lett volna, de igen jelentős területeken tapasztaltam ezt. Talán igaz, hogy sokáig hagytam, hogy bántsanak, sőt, bántottam magam, mert úgy éreztem, hogy feltétlenül szükségem van arra, amihez azonban csak óriási fájdalmak árán juthatok hozzá - na de ez már csak így van, ha az embernek, még az eszét sem tudva, folyamatos megaláztatással kell fizetnie a túlélését jelentő szeretetért -, de én soha nem akartam szenvedni. Sosem élveztem, sosem találtam benne semmi felemelőt, és nem tudtam megracionalizálni magamnak azzal, hogy ha például másért vállalom, akinek az én áldozatomért cserébe nagyon jó lesz, akkor attól nemesebb, jobb emberré válok. Nem válok azzá, senki sem válik. Csak nyomorult és boldogtalan lesz, ez az igazság. Nincs a szenvedésben semmi fennkölt; a langy tócsában dagonyázástól határozottan elkülönülő valódi szenvedésben, a módszeresen belénk kondicionált önpusztítás és felesleges fájdalom szorításában nincs. 

Magunkra kényszerítjük, mert megtanították számunkra, hogy kizárólag végső boldogságunk teljes feladásával kaphatunk csak alamizsnaként szórt szeretetmorzsákat, pedig a képlet sokkal egyszerűbb. Ha már mostanában cifra nevekkel illetünk mindent, én ezt a szeretet kapitalizmusának hívom: csak a szeretet szül szeretetet, a hiányából pedig nem lehet építkezni. Ha a hiányból próbálunk adni, az felemészt. Ezért olyan fontos tudni szeretni önmagunkat, ami ismét közhelyesnek hangzik, de ha valaki átélte már ezt az érzést, tudja, hogy nélkülözhetetlen. És azt, hogy az égvilágon semmi önző nincsen benne. Sőt, ennél felszabadítóbb tapasztalásban még nem volt részem. Ez a végső szabadság. Igen, sokszor ugyancsak rengeteg munka, illetve legfőképp nagyfokú érettség és nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen szeretni - nem elfogadni, eltűrni, elviselni, hanem szeretni - önmagát. És aztán a "van"-ból adni, amit a "nincs"-ből lehetetlenség, bármennyire szeretnénk is azt hinni, hogy az önmagunk szeretetében gyökerező, másoknak adott szeretet kiváltható az önfeláldozással. Az önfeláldozás - bár elsőre az egyik érintett fél számára igen kedvezőnek tűnik - valójában minden résztvevőt gúzsba köt és ellehetetlenít. Az önfeláldozóval a nincsből adakozni próbáló felemésztés általában kézzelfoghatóbb módon teszi ezt, mint amilyen annak a lehetetlen terhe, amelyet a "kapó" örököl: hogy miattam áldozta fel - bármely szinten - magát valaki más. Kőkemény áron tanultam meg ezt, és sosem tévesztem szem elől. Ezért számomra csak az a próbatétel elfogadható, és csak annak a szükségessége igazolható, amelyből az ember valóban továbblép egy boldogabb élet felé. Amelyet legyőzve jobban érzi magát, mint korábban. És végül tényleg boldog lesz, és ezáltal már rendelkezik tőkével, amelyet másokba befektetve a sokszorosára kamatoztathat.

Tudom, hogy nincs garancia, és azt is, hogy ez egy embert próbáló és hosszú folyamat. Kinek-kinek a saját útján, kinek jóval fájdalmasabban, kinek kevésbé, de mindenképpen munkás. És a munka sosem maradhat abba. Ahogy egy könyv újraolvasása is újabb és újabb jelentésekkel bír az idő előrehaladtával, úgy mi is olyan történetek vagyunk, amelyeket újra és újra elő kell vennünk, hogy szemügyre vegyük azt, amit esetleg korábban elmulasztottunk észrevenni, és megtanuljunk egyre inkább a sorok között olvasni. Tehát olyan nincs, hogy az önismeret feltérképezése befejeződött. Az viszont lényegi különbség, hogy odaértem-e a boldogságot jelentő létbe, vagy sem. És ha az ítélőképesség ilyen magas fokán álló ember kijelenti, hogy bizony, most már ott a helyed, az rengeteget segít hinni. Nem az ígéretben, hanem a tényleges megvalósulásban.

"Mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk el."

Csecse-becse

Semmi nem köt ide

(Figyelmeztetés: rémesen hosszú bejegyzés következik!)

Sajnálom, hogy nem tudok videót készíteni, szívesen összevágnám a saját verziómat arról, hogy milyen képek peregnek majd le a szemem előtt, amikor éppen a repülőtér felé tartok majd - mert hogy ez nemsokára így lesz, abban most már egészen biztos vagyok. Azt, hogy mennyire nem helytálló a videó, hogy milyen távol áll a mai fiatalok valóságától, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy soha nem hajtattam még taxival a reptérre, ha külföldre utaztam (igen, volt ilyen is, dolgozni mentem, vagy keményen kopogó fapados egy hetekre, amiért ezerszeresen megdolgoztam), de persze ez is csak egy olyan részlet, amely köszönő viszonyban sincs a tényekkel.

Arra is gondoltam, hogy nem fogom beilleszteni a posztba a kormányunk legújabb ötletéből készült és az emigrálni szándékozó fiatalokat itthon tartani kívánó klipet, nem fogok ingyenreklámot csinálni neki, de azután megnéztem, és egyértelművé vált, hogy az egyik legfajsúlyosabb ellenzéki szerveződés által használt, „a kontraproduktív kifejezés új értelmet nyert” megfogalmazás tökéletesen fedi a valóságot, és nincs az a külföldön komoly szándékkal tervező magyar fiatal, akit ezek a képek és sorok bármiről is lebeszélnek majd. Sőt, az a dilettantizmus, amellyel a kormány láthatóan kezelni kívánja a kivándorlási hullám problémáját, felháborító, és csak megerősíti az elhatározást. Az enyémet feltétlenül.

Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy két évvel ezelőtt én is arra a pártra szavaztam, amely az egyetlen reményem maradt arra, hogy európai, 21. századi, ésszerű és emberi változások történjenek végre az országban. Nem voltam naiv, számítottam arra, hogy lesznek nehézségek, de el tudtam hinni, hogy érdemes lesz vállalni azokat, mert előre vezetnek. Csakhogy akárhonnan nézem, az, ami két éve elkezdődött és folyamatosan tart, nem több, mint inkompetens ámokfutás, random vagdalkozás, és legfőképp teljességgel elavult, működésképtelen, sőt, hiteltelen ideológiák erőltetése, amelyeket azonban már egyszerűen képtelenség lenyomni a torkunkon, mert a szocializmus és a kommunizmus elszigeteltsége, a társadalmat közvetve és közvetlenül infantilizáló rendszere óta eltelt 22 évben azért láttunk annyit a világból, hogy mostanra köszönjük, de nem akarunk őskori pedagógiai módszerekkel büntetett, sarokba állított, utasításokat megkérdőjelezés nélkül végrehajtó gyerekek maradni. Márpedig a kormány rengeteg „látványintézkedése” ezt a célt kívánja megvalósítani, és ez az, ami elől az értelmes emberek kiállnak, és felismerik, hogy ez nekik nem jó, tehát nem kérnek belőle. Legalább félig már felnőttünk, sokan pedig egészen.

Ez a lényeg a videóval kapcsolatban is. Ki hiszi el a kormánytagok közül, de őszintén, hogy az általuk elérni kívánt bármilyen hatást fog gyakorolni ez a klip a fiatalokra? HÜLYÉNEK NÉZNEK bennünket, és már egy ideje hiába keresem a duplacsavart, amely miatt be kellene dőlnöm a demagógiának - hiszen biztosan van egy olyan részlet, amelyet intelligensen megracionálizálva pont azt kellene gondolnom, amit a kormány akar, hogy gondoljak -, mostanra rá kellett jönnöm, hogy ilyesmi nem létezik. A két lehetőség közül – „aljas manipuláció” kontra „ezek tényleg ennyire hülyék, és minket is ugyanolyan hülyének néznek” - ez utóbbi kétséget kizáróan bizonyítást nyert.

Például:

a) IMF-ellenes hirdetések a metróban

b) Abortuszellenes plakátok a magzat megszemélyesítésével

c) A fenti videó

De most tényleg? Egyértelmű, hogy ezt így önmagában senki nem veszi be. A taktikájuk mindössze annyi, hogy kiszemelnek egy jelenséget, döntést, lehetőséget, és azt mondják róla, hogy pontosan ellentétes hatású azzal, mint amilyen következményekkel valójában jár.

Magyarázat:

a) az IMF miatt nem lesz nyugdíjunk. (Pedig egyébként sem lesz, tehát ez félrevezetés, ez nem az IMF-en fog múlni, sajnos.)

b) Egy gyereknek mindenáron meg kell születnie, mert bármilyen élet jobb lesz neki, mint ha nem születne meg. (Hiszen, ahogy láttuk, a kormány 21. századi életről alkotott narratívájában a nem kívánt gyerekek bántalmazása sem létezik, tehát akármilyen szegénységbe, érzelmi terrorba, depresszióba érkezik is a baba, egyértelmű, hogy remek élete lesz.)

És végül c) Valójában tökéletesen jól érzed magad Magyarországon, az életed felhőtlen öröm, haverok, buli, Fanta, tehát minden ideköt, csak még nem vetted észre. (Az az ordítóan nyilvánvaló tény, hogy ezzel tulajdonképpen egy papucsállatka értelmi szintjét feltételezik a közönségről - és így nyeri el végül végső értelmét a "kontraproduktív" jelző -, és ez nem feltétlenül arat osztatlan sikert a köreinkben, barlangrajzhoz hasonlatos egyszerűségű logikával rendelkező honatyáink figyelmét sajnos elkerüli.

Nem beszélve arról, hogy ez pontosan a bántalmazó felnőtt gyerekre kényszerített erőszakos retorikájának mintapéldája, ami mutatja, hogy vezetőink gondolattalan és manipulálható gyermekként tekintenek a társadalomra, akinek meg lehet, és meg is kell mondani, hogy mitől is érzi jól magát és mit gondol valójában. Pedig nem véletlenül hívják ezt erőszakos kommunikációnak, hiszen már a gyerekek esetében is érvénytelen, és bűn. Na ez, ez tényleg az. Ilyet azok az emberek tesznek, akik nem képesek elviselni mások igazságának létjogosultságát, mert folyamatosan önigazolást kell találniuk a környezetük gondolkodásában, viselkedésében, választásaiban, világnézetében - ami pedig úgy érhető el legegyszerűbben, hogy a helyzetből eredő vagy kapott hatalmukkal élve - szülőként, felnőttként, országot irányító politikusként – rákényszerítik az akaratukat azokra, akik fölött jogosultak e hatalom gyakorlására. Csakhogy a társadalom tagjai a családon belül valóban kiszolgáltatott gyerekektől eltérően nem gyámoltalanok, és legfőképp nincsenek rászorulva arra, hogy a túléléshez engedelmeskedniük kelljen az agymosásnak. A gyerek nem lázadhat, mert szó szerinti túlélése függ a szülőktől - így utóbbiak óriási hatalomhoz jutnak, amellyel nagyon könnyű visszaélni -, de mi megtehetjük, hogy ha nem tetszik, ahogy a kormány bánik velünk, akkor félreállunk. És odébbállunk.

És akkor a klipről. Először csak a képeket néztem, már akkor ömlöttek belőlem a gondolatok, de amint elkezdődött a szöveg, megdöbbenéssel vegyes hitetlenkedő, kényszeredett vigyor fagyott az arcomra. Ez egy VICC! Soronként tudnám elemezni az egész szöveget, annyira demagóg, hogy szóhoz sem jutok. Ahogy az Úton blogon írják, az ilyen műfajt hagyjuk meg a bulizenekaroknak. És valóban, ha valaki így emlékszik a fiatalkorára, és úgy érzi, hogy ez az élete, ám legyen, öntse versbe, zenésítse meg, fejezze ki önmagát. De hogy így próbálják belém beszélni, hogy annak, amivel az elmúlt több mint 10 évben küzdök - és minden létező megoldást kipróbáltam már a helyzet javítására, ami itthon lehetséges -, éppen az ellenkezőjét ÉRZEM, hogy valójában ELÉGEDETT, SŐT BOLDOG VAGYOK, ez egyszerre vérlázító, kiábrándító és röhejes. Mert az igazság az, hogy egyetlen dolgot nem tettem meg ebben az elmúlt évtizedben: a testemet - klasszikus értelemben - még nem bocsátottam áruba. A lelkem ördögnek való eladásának a határán azonban már rengetegszer táncoltam, vagy éppen ennek elkerülése érdekében az egészségemet kockáztattam, testileg-lelkileg tönkrementem, és erre ezentúl nem vagyok hajlandó. Márpedig ezeket az élményeket egy ilyen szánalmasan demagóg, nosztalgiázni akaró - csak éppen a külföldöt megcélzók életéből egyetlen valós dolgot sem felvonultató - filmmel képtelenség az ellenkezőjükbe fordítani. Ahhoz túlságosan mély nyomot hagytak bennünk, sok szempontból megtörtek. Az ember önbecsülése nemhogy ilyen pillekönnyen, de ennél sokkal keményebb módszerek hatására sem eladó, bármilyen kényelmes lenne is ez politikuséknak.

Kép- és szövegrészletek

Fesztiválozás. Sosem fesztiváloztam, mert nem volt lehetőségem/pénzem rá, mivel/pedig több mint tíz éve, amióta egyetemre járok, állás(ok)ban dolgozom azért, hogy fenntartsam magam. Mindezt azért, mert még ilyen szintű támogatást sem kaptam otthonról. Amikor a klipen látható fiatalok a stégről ugráltak a Balatonba vagy csápoltak kedvenc zenekaruknak a Szigeten, én két végigtanult és végigdolgozott egyetemi év között külföldön dolgoztam 0-24 órás szolgálatban, majd onnan estem be a következő végigtanult, végigdolgozott évemre Magyarországon. A támogatás hiánya mellet a "hőn szeretett család" még a véremet is szívta, így pedig gyakorlatilag éppencsak ki tudtam termelni hónapról hónapra a megélhetésemet, és 10 éve gyakorlatilag nincs szabadidőm.

És ha azt hinné valaki, hogy egyedi az esetem, hát téved. Rengeteg hozzám hasonló fiatallal találkozom, olyanokkal is, akik most tapossák ezt a tíz évet, és ugyanilyen helyzetben vannak.

Azt pedig halkan hozzáteszem, hogy idén a Sziget belépőjegy 63.000 Ft-ba került, igaz a diákok „már” fél áron hozzájuthattak, a napijegy 14.000 Ft volt, és 1000 Ft alatt semmilyen ételhez nem juthattál hozzá. Ugye egyértelmű, hogy ez miért olyan rettenetesen fontos?!

 

„Félig felnőttem” – 17 éves korom óta csak magamra számíthatok, úgyhogy ezt a dumát hagyjuk. Nem csak anyagi szempontból vált ezerszeresen nehézzé a továbblépés úgy, hogy elment - és ezúttal nem külföldre, hanem örökre - az egyetlen felelős felnőtt ember a környezetemben; az egyetlen, aki valaha támogatott, akinek fontos volt a jövőm és aki dolgozott értem, és lelkileg is mellettem állt. Nincs családom, akiknek fontos vagyok, és akik fontosak nekem, mert egész életemben kihasználtak, vagy titkon megvetettek, mert az álmaim után mentem, ami tükröt tartott nekik, és nagyon kényelmetlen volt számukra az, amit abban láttak. Az elmúlt évek folyamatos hajtásában szó szerint nem volt időm arra, hogy baráti társaságot alakítsak ki, sokszor nem tudtam menni, ha hívtak, így mostanra elszórt barátságaim vannak, egy-egy ember egy-egy egyetemi csoportból, akikkel időről időre találkozom, de azt hozzá kell tennem, hogy közeli barátaim többnyire már maguk is külföldön élnek, vagy tervezik, hogy kimennek. Hogy párom nincs, az egy összetett kérdés, és erős függvénye annak, hogy mivel kellett foglalkoznom az elmúlt tíz évben, de hogy nincs, az is egy plusz ok arra, hogy ne maradjak, ha pedig lenne, akkor azon gondolkodnék el nagyon alaposan, hogy akarom-e, hogy a gyermekeim ilyen körülmények között nőjenek fel? Nem, már most nem akarom, mert sajnos nem hiszek már a javulásban. Az elmúlt két év után nem. És mindez egyáltalán nem könnyű.

Felhőtlen szórakozás. Ha ilyen, és ennyi lenne az életem (és a magyarországi élet), mint amelyet itt bemutatnak, eszem ágában nem lenne elmenni. Ha az elmúlt egy évben lett volna csak egyetlenegyszer olyan őszinte és felhőtelen mosoly az arcomon, mint amilyet a szereplők villantanak az egész klip során, talán elgondolkodnék. De egy sem volt. És az az igazság, hogy azzal a rengeteg negatívummal, amelyről egyszerűen nem vesznek tudomást a készítők, még ez sem lenne elég. Próbáltam mindenhogy, két állással, majd hárommal, a végén az alváson kívül csak dolgoztam, de az egyre nagyobb terhet jelentő körülmények (pl. az adózási rendszer újabb szigorítása) miatt most is éppen, hogy megvan a nullszaldó. Pedig viszonylag szerencsés vagyok a munkát illetően, amely így is csak a sokadik választásom, mert annak a megfelelően gondos művelését, ami a legfontosabb volt, amit a hivatásomnak éreztem, módszeresen ellehetetlenítették a kormány által előidézett körülmények. Tanárnak lenni pedig felületesen nincs értelme, mert akkor éppen azt nem tudom teljesíteni, amiért elsősorban fontos nekem, és ha politikusaink veszik is maguknak a bátorságot, hogy sértő megjegyzéseket tegyenek az érdekeikért kiálló pedagógusokra, tőlük eltérően én nem bírnék tükörbe nézni, ha tudnám, hogy pocsékul végzem a munkámat. A sors fintora, hogy egyetlen dolog volt az életemben, amely egészen eddig idekötött, és az éppen a tanítás volt. Most, hogy vége, mert képtelenség lett volna folytatni, semmilyen érvem nem maradt arra, hogy meggyőzzem magam a maradásról – bármennyire szeretném is megtenni ezt. A kormány nagyon magas labdát adott nekünk a ténykedésével, és még csak nem is értik, hogy nem bennünket kell győzködni, mert a hiba nem a mi hozzáállásunkban, hanem bennük van. Valójában egy végtelenül hálás és ragaszkodó nemzet fiataljainak bizalmát játszották el.

A készítők talán szeretnék hinni, hogy minden ideköt bennünket, de az már egyenesen sértő, hogy annyi intelligenciát sem feltételeznek a mai fiatalokról, hogy egy ilyen alibivideó után majd nem vonják fel a szemöldöküket és tárják szét a két kezüket – teljesen jogosan –, hogy most akkor mi is van? Mitől is kellene úgy éreznem, hogy hát az élet értelme ott volt az orrom előtt, csak nem vettem észre?

Felhívnám a kedves kormány figyelmét, hogy azok többsége, akik végül külföld mellett döntenek, hosszasan próbálkoznak azzal, hogy itt tudjanak maradni, hogy ne KELLJEN elmenniük. És az egyetlen, amit nem hajlandóak ezért feláldozni, az az emberhez méltó életük. Nem a luxusért mennek, nem azért, mert INDOKOLATLANUL SOKRA vágynak - egyébként sincs ilyen, hiszen ha valaki kitűz egy célt, akkor az számára nyilván indokolt, ebbe más ne szóljon bele, nem beszélve arról, hogy a magyarországi lehetőségek vajmi kevéssé versenyképesek ezen a téren -, hanem azért, mert azt, hogy biztonságban tudják érezni magukat az életben, semmilyen módon nem tudják itthon megvalósítani.Ha pedig az éjjel-nappal munkát, a két-három állást (továbbra) nem hajlandóak bevállalni, nem kárhoztathatók érte, és maguknak sem tehetnek szemrehányást, mivel egyrészt nem akarják, hogy csak munkával telve menjenek el mellettük a fiatal éveik, másrészt lehet, hogy már nem olyan fiatalok, és látják, hogy az elmúlt 5-10 évben sem történt előrelépés, sőt, illetve nem akarják, hogy a magánéletük rámenjen a hajtásra, vagy éppen gyereket akarnak vállalni, amihez minden erőfeszítésük ellenére egyáltalán nem biztosítottak a feltételek, esetleg pontosan az eddigi életkörülményeik miatt nincs is magánéletük, és ezen akarnak változtatni.

NEM, nem a repülőtérre menet gondolkodunk el először azon, hogy jaj, „mennyire szerencsés vagyok, „csak most éppen valami fáj”. Évekig, évtizedekig folyamatosan fájt, nem „most éppen”, és rengeteg vívódás eredménye az, amikor valaki a repülőtér felé hajt, hogy más országban kezdje elölről az egészet. Biztos vagyok benne, hogy meg leszek rendülve, hiszen már most is meg vagyok. Az, hogy ilyen döntésre kényszerül valaki, önmagában tragikus. Csakhogy nincsenek a további életem és lehetőségeim szempontjából sajnos egyébként is eltörpülő nosztalgikus emlékeim, amelyekkel egy percig is áltathatnám magam arról, hogy milyen jó is nekem, és „hálát adhatok, összeteszem a két kezem", mert „épp együtt állnak a csillagok, és az ég is felhőtlen”. Igen, „ideje élni, félni úgyis késő volna már", pontosabban már nem engedhetem meg magamnak, hogy féljek, mert csak magamra számíthatok; elsírtam a könnyeimet, és élni akarok, de azt itt nem lehet. „Talán többre vágyhatok, vagy jobbra éhezem”, csak el ne felejtsük, hogy minél többre, és minél jobbra? A több és jobb az emberhez méltó élet lehetősége; ennek a hiánya az, amiért felpakolunk, és megyünk. „Legalább melletted vagyok” – ismét egy átlátszó sor, tökéletes a megfogalmazás, hiszen ezen kívül semmi, de semmi nem maradt. És van, akinek ennyi sem. De ez önmagában akkor sem elég ahhoz, hogy egy méltatlan élet mellett döntsön valaki. Lehet társam, lehetnek barátaim másik országban is, és az esetek többségében ez történik. A kormány ezzel a videóval ugyanazt bizonyítja, amit eddig is éreztünk – semmi nem köt ide, nincsenek kézzelfogható érvek a maradásra, ami pedig itt tartana – a család és a barátok –, az olyasmi, amivel vagy szerencsénk volt, vagy csak magunknak köszönhetjük, ha találtunk társakat, ezt azonban máshol is megtehetjük, és ha átalakulnak is meglévő kapcsolataink, nem kell, hogy elveszítsük azokat.

Épp együtt állnak a csillagok – ahhoz, hogy tudjam, menni kell.

Sosem voltam táncos

Talán annyira nem meglepő és annyira nem is új, de mindenképpen fontos, kimondott felismerés ez számomra. Igen, táncoltam, és a műfajomban az egyik legjobb voltam. Igaz, hogy világbajnokságon - nem olyanon, ahol egyedül mi indultunk, hanem igazin, 17 országból 20 csapattal - ötödikek lettünk. Mindazonáltal attól, hogy találtam egy műfajt, amelyet mintha az adottságaimra szabtak volna, amely én magam voltam, és így kiemelkedő teljesítményt nyújtottam benne, illetve attól, hogy tanultam sok más komoly, klasszikus és modern, vagy kortárs technikát, sosem voltam táncos.

Igaz, hogy ez a művészi kifejezésforma áll hozzám a legközelebb, vagy úgy is mondhatnám, hogy ez az egyetlen, amelyhez közöm van, de számomra táncos az, aki a mozdulatban él. Műfajtól függetlenül, illetve a műfaj "előtt"  már alkot, kifejez, értelmez; mesterséges kategóriáktól, zenétől, közegtől függetlenül. Pina Bausch jut eszembe, aki hatalmas erővel mindig mesélt a koreográfiáin keresztül. Nem koreográfiát alkotott, hanem a mozdulatok nyelvére fordította mindazt, ami benne megszületett - pont úgy, ahogy a zeneszerző hangjegyeket ír egymás mellé, a szobrász formát ad az anyagnak vagy a festő az ecsetvonásokkal bánik.

Bennem ez csak olyan szinten volt meg, hogy ha inspiráló zenét hallottam, arra imádtam alkotni. De az én műfajom másról szólt, sok szempontból inkább kreatív és esztétikus sportteljesítmény volt. Találkoztam ma egy ismerősömmel, aki flamencóról hip-hopra váltott - bár mint kiderült, visszaváltott -, és egyszer csak összeállt bennem a végső következtetés, amely hallgatólagosan régóta bennem motoszkál, de csak az utóbbi idők változásával együtt nyert értelmet.

Számomra létezett egyetlen műfaj, és azon belül is bizonyos típusú zene, amelytől felforrt a vérem, amelytől éreztem, hogy élek, amelyben úgy tudtam létezni, mint a színpadon kívül soha. Borzasztóan hálás vagyok ezért a sorsfordító találkozásért. Mert tudtam, hogy ez a valódi önmagam, de teljesen elkülöníthető módon kizárólag itt tudott megnyilvánulni az egészséges magabiztosság, a magammal szembeni kétkedés teljes hiánya, az öröm, a merészség, sőt, vakmerőség, a pajkosság, a kezdeményezőkészség, és két nagyon fontos dolog: a máshol sosem tapasztalt boldogság, és én, a nő.

Sok mindent tanultam, képeztem magam, de semmilyen más táncműfaj nem jött belülről soha. Sőt, nemcsak hogy nem jött, de kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam bennük, esetlennek, nem odaillőnek, és a megszokotthoz képest jóval szerényebb képességűnek is - ami igaz volt. Mert én nem vagyok táncos. Táncoltam, és az én műfajom a lényem elválaszthatatlan részévé vált, de ez nem a lényem magvát képezi, hanem egyfajta terápia, egyfajta csatorna volt számomra, amely ahhoz kellett, hogy a felsorolt és eredendően meglévő, de brutálisan földbe döngölt tulajdonságaimat integrálni tudjam a mindennapi életembe, énembe is.

Talán nem tűnik fontosnak, hogy kimondom-e ezt a felismerést, sőt, tiltakozni lehet a kategorizálás ellen is, hogy persze, azért mégiscsak táncos vagyok/voltam én, csak nem olyan. Pedig óriási jelentősége van. Mert azzal, hogy kimondom, mi nem voltam soha, és ezért nem is vagyok az, szembesülök egy olyan feladattal, amelyről azt hittem, alapjában már megoldottam: meg kell válaszolnom a kérdést, hogy ki is vagyok valójában. Lényegileg, mármint. Igaz, megszoktam már, hogy újraértékeljem az önértelmezésemet, de ez a mostani egyike a nagy változásoknak. Hinnem kell olyan tulajdonságaimban, amelyekről nem is gondoltam, hogy megvannak bennem, sőt, hogy akár elsődlegesen meghatározhatnak. Fel kell ismernem, hogy melyek az alapvetések, amelyekkel mostantól élnem kell, és melyek voltak csupán kompenzáló erejűek, amelyekre már nincs szükségem.

Az az érdekes, hogy semmiféle sokkot nem jelent ez a helyzet, bár kényelmetlen, az igaz, hiszen nehéz lemondani egy olyan képről, amelyben szívesen hinnék, ha képes lennék áltatni magam. De ez sosem ment, akkor sem, ha így volt nehezebb - és többnyire így történt -, ezért most meg kell szoknom magam egy új kontextusban, új alapokon. 

Lehet, hogy egy egyetemi MSc "Basic Algebra" előadás angol bizonyításokkal talán nem feltétlenül a legkézenfekvőbb első lépés efelé, mindenesetre hatékony, és egyet kell értenem Mérő Lászlóval abban, hogy "mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk el". És igen, néha túl nagy fába is bele kell vágni a fejszénket ahhoz, hogy tudjuk, milyen nagy fát vagyunk hivatottak vagdalni. Különben lehet, hogy soha nem megyünk el a lehetőségeink határáig, és ezzel akár pótolhatatlan veszteségeket is szenvedhetünk. Neki kell menni, hogy aztán a valóság lehessen sokkal jobb, mint azt korábban el mertük képzelni.

U.i.: természetesen továbbra is imádom a táncot, de most egy darabig csak a közönség soraiból.

Úton

Egy ideje olvasgatom ezt a blogot, mert kell a tájékozódáshoz, a bizonyossághoz, és igen, a nehézségekkel való szembesítéshez is, hogy minden vetületéről tudjak annak, mi vár majd rám.

A mai egyik poszt a külföldi szociális háló felépítéséről szól, ami valóban fontos és nehéz dolog, bár én úgy érzem, hogy hasonló dolgot tapasztaltam, amikor évekkel ezelőtt kapcsolatok nélkül vidékről a fővárosba költöztem. Ebben van igazság, ahogy több hozzászóló is írja, miközben persze azzal is egyetértek, hogy nem csupán a nyelvet, de egy egész kultúrát kell elsajátítani, ami miatt ennek a hálónak a kiépítése talán nem megy olyan gördülékenyen, mint a belföldi költözések esetében.

Az egyik hozzászólásban belinkeltek egy másik posztot egy másik blogról, amely a kivándorló emberekben zajló óriási döntések súlyáról szól, elsősorban azok számára, akik ugyan sosem indulnak el, de ilyen-olyan okokból éles hangon ítélkeznek azokról, akik egy ponton maguk mögött hagyják az országot.

Az ilyen tartalmú írásokkal való rövid ismeretségem során viszonylag sok hasonló meg- vagy bejegyzést olvastam, amelyek részben mind pontosan visszaadták az okokat, amelyek miatt valaki az országváltás mellett dönt. Most azonban olyan átfogó gondolatokat találtam erről, amelyeket muszáj megosztanom, mert tulajdonképpen valamennyi szóba jöhető szempontot figyelembe veszi, és kíméletlen végeredményre jut. Én egy részletet emelek most ki belőle, de érdemes elolvasni az egész bejegyzést.

Ideális esetben mindenki -tehát ez az ember is- a saját hazájában tervezi leélni az életét, a saját családja, barátai, ismerősei között, a saját anyanyelvén kommunikálva, és az ismerős utcákon, tereken, hidakon sétálgatva.

Aztán jön egy pont, ahol szakad a cérna, és belehasít az emberbe a felismerés, hogy a legjobb szándéka ellenére sem tud boldogulni. Nem csak anyagi értelemben, hanem társadalmi szinten sem. Egyre kevesebben értik meg a gondolatait, sőt, oda sem figyelnek a gondolataira. Idegennek érzi magát a saját hazájában, a saját honfitársai között.

Van, akiben ez egyszerű közönyt szül, és az egyre szűkülő kereteihez igazítja az igényeit, magyarul egyre több dolgot hajlandó nélkülözni az életéből, mintegy beletörődve abba, hogy “ezt dobta a gép”.

Van, aki továbbra is próbál hinni, s bár az összes idegszálában érzi, hogy minden lejtőre került, mégsem hajlandó elfogadni a tényeket, és inkább vak lesz a saját életére is.

És végül van az az ember, akinek már minden mindegy. Neki már alig van feláldozható dolog az életéből, pontosabban fogalmazva az élete az egyetlen, amit fel tud áldozni.

Oszt-szoroz, töpreng, álmatlan éjszakákon át próbálja elképzelni az elképzelhetetlent.

Felszámolni egy életet -még ha csak ideiglenesen is- sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolná. A megszokott mederből kilépni, és kihívni magunk ellen a sorsot, ez talán az egyik legnagyobb erőpróba, amin egy ember átmehet.

Itt nem csak arról van szó, hogy valaki ül a számítógép előtt, és mások életén csámcsog, hovatovább fikázza azt.

Itt a saját élet egyik -ha nem a legutolsó- dobásáról van szó, amit jól kell csinálni.

Hát ez az. A legnagyobb kihívások mindenképpen egyedül várnak az emberre. A támogatás persze fontos, ez egyértelmű, de "hinni a másikban", "hinni abban, hogy a másiknak sikerül", valójában a legkönnyebb dolog a világon. Felbecsülhetetlen, ha van, aki hisz benned, ezt nem vitatom, de másokat biztatni - annál biztonságosabb helyzet nincs. Hiszen minden a másikon múlik, a támogatónak nincs más dolga, mint kivárni a te erőpróbát végét, és meggyőződni az eredményről. És nem is tehet mást. Ám az igazság az - ezt szerintem rengetegszer átélte már mindenki, ha nem kellett is külföldre költöznie -, hogy nem attól fog sikerülni valami, mert hisznek benned, csakis attól, hogy te ott és abban a helyzetben hogyan teljesítesz. Igen, ehhez hinni kell magadban, amit nagy mértékben segít, ha van, aki hisz benned, de van az a hatalmas feladat, van az a tét, amikor minden azon múlik, hogy te - egyedül te - sorsformáló döntések sokaságát egyenként hogyan hozod meg. És ezt neked tudnod kell, miközben hogyan is tudhatnád? Ilyenkor a hit már csak a motor, amely visz előre, de a végeredményt nem befolyásolja. A teljes ismeretlennel harcolsz, és tudod, hogy győznöd kell, miközben semmiféle bizonyosságra nem támaszkodhatsz.

A külföldre költözésnél pedig valóban az életed a tét. Igaz, az itt maradás esetében is pontosan erről van szó, de ha felismered is, hogy az erőfeszítéseid hasztalanok, és egy biztos: menni kell, az nem jelenti azt, hogy garantáltabb vagy könnyebb sikeressé tenni a vállalkozást. Főképp akkor, ha egyedül vágsz neki, és talán éppen azért is, hogy így majd társakra találj. Eközben pedig folyamatosan kétségek gyötörnek, hogy biztosan az országgal van-e a baj, ha nem találod a helyed, noha tényleg az életed maradt az egyetlen, ami feláldozható, és azt már nem akarod megtenni.

Garancia viszont nincs. Csak az az erős érzés, hogy ha gumilabdaként pattan vissza minden egyes próbálkozásod, akkor igenis hagyni kell a bezárt ajtót, keresni kell egy ablakot, és kimászni azon. Talán nem így képzeltük el korábban, de ez is egy megoldás, és adott körülmények - vagyis zárt ajtók - között az egyetlen, amely lehetséges, ha élni akarsz, nem pusztán létezni.

Igen, sokszor az ember magát győzködi, hitet, erőt próbál meríteni ahhoz a döntéshez, amelyre az egész életét felteszi, vagy ha már meghozta, akkor ahhoz, hogy ne kételkedjen benne: ez volt a helyes választás. És mindaddig nem lehet mit mondani, amíg beigazolódik, hogy igen, ez az új élet az, amelyre vágytál, szemben a hátrahagyottal, amelyben fulladoztál. És tényleg nem miattad volt így, mert máshol tudsz boldogulni. És boldogulni.

Szeretek arra gondolni, hogy ha ma gyakorlatilag valós időben eljut az információ a világ másik végére is, akkor a kapcsolattartás azon kevesekkel, akik fontosak számomra, egy másik országból is kitűnően fog működni, hiszen legyen már valami előnye is annak, hogy a 21. században élünk. Számomra ez mindig is inkább lehetőségnek tűnt, mint korlátnak, főként, ha arra gondolok, hogy jelenleg is a tömegkommunikációs eszközök segítségével történik a legtöbb interakció. Barátokat, társakat szerezni pedig máshol is lehet, hiszen ott is emberek élnek. Ráadásul azt kell mondanom, hogy ebből a szempontból nem kockáztatok túl sokat.

Az emigrálásról - például a kapcsolatok lehetőségének alakulásáról is - hallottam jókat-rosszakat egyaránt. A kedvencem az, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés. (Akik ezt írják, vélhetően elfelejtették, hogy anno milyen állapotban, milyen előzmények után vágtak neki a külföldi létnek. Ha már a mosogatást is méltóságteljesnek érzi az ember pusztán amiatt, hogy biztosíthatja a megélhetését a fizetéséből, és még félre is tud rakni, miközben ezt itthon például a tanárok vagy az orvosok közel sem mondhatják el magukról, akkor egyértelmű, hogy a többség nem kolbászkerítések fantazmagóriájával a fejében indul útnak.) Két dolgot azonban még a legpesszimistább posztban sem olvastam: egyrészt a legmorózusabb, erősen nacionalista beállítottságú nemzetekben is vannak olyan népcsoportok vagy máshonnan érkező bevándorlók, akik között nyitott, érdeklődő, a másikat elsősorban emberként, és csak sokadsorban a nemzetisége alapján megítélő egyének találhatók, így közöttük lehet barátokra lelni, másrészt - és ez a legfontosabb - aki használható nyelvtudással indult el, akár egyedül, akár párban/családdal, és akárhogyan kezdte, illetve bármire vitte is, visszafordulni senki nem kényszerült vagy szeretne. Ez pedig több mint beszédes egyenleg.