2014. május 29., csütörtök

Sejtszintű emlékezés

Érdekesek a sok évvel ezelőtti benyomások. Csak az érzésekre emlékszem, de azokra kristálytisztán. Egy illat, egy szó, egy kép vagy például egy könyvcím képes tűpontosan felidézni a gondolatok szintjén már feledésbe merült élmények regiszterét. Így van ez most, is a sejtjeimben érzem a több mint egy évtizedes élményt, amikor a Száz év magány kötelező, ámde lenyűgöző gimnáziumi tapasztalata nyomán nekiálltam falni a Marquez-életművet - elsőként a Szerelem a kolera idejént. Emlékszem az elsöprő erejű újdonságra, a frissességre, és leginkább is a szerelem rendkívüli mélységű, csontig hatoló, vágyakozást keltő és az egész lényemet beszippantó, magával ragadó ábrázolására. Vártam, hogy milyen lesz újraolvasva, váratlanul sikerült is beszereznem egy példányt, pedig nem lehet kapni (bár talán Marquez halála elindít egy újrakiadási hullámot, én ebben bízom, hiszen nincs olyan apropó, legyen az bármilyen szomorú, amely ne lehetne jó ürügy a Marquez-művek megjelentetésére). A fekete, bársonyos tapintású borító, kedvenc rózsám képe a címlapon, a nyomtatás illata, a tördelés, a betűtípus mind-mind ugyanaz. A történetről villanófényemlékeim vannak, és kíváncsian kezdek neki az olvasásnak, ezek megfelelői után kutatva a szövegben.


Amit érzek: hogy egy ismerős világban járok. Nem söpör el, nem nyűgöz le úgy, mint amikor még újdonság volt számomra a mágikus realizmus varázslatos univerzuma. Nem baj, csak más. A szöveg továbbra is elsőrangú, hihetetlenül részletgazdag és vicces, és rá-rátalálok villanófényemlékeim forrására. Leginkább pedig azt érzem, hogy milyen messzire jutottam az elmúlt tíz évben - és mennyivel közelebb önmagamhoz, egészen az önazonosságig. Már nem szivacsként szippantom be ezt a világot, hanem kívülről nézem, és kritikusan szemlélem - a saját nézőpontomból. Mert immár van olyanom, és ez egy nagyon jó hely. Így történhetett, hogy bár még igencsak a könyv elején járok, máris belefutottam az egyik legélesebb és legmeghatározóbb emlékembe az idős úrról egy sötét, halvány lámpával megvilágított helyiségben, amelyben csak a sziluettje rajzolódik ki lassan az utolsó vendéget is kikísérő nő szeme előtt. Én legalábbis így képzeltem, így emlékeztem az örök és mindent túlélő, mindenek felett és mindenen túl érvényes szerelem első megnyilvánulására.
Ez a rész ismét az eddigi legnagyobb hatást és a legkatartikusabb élményt váltotta ki belőlem, de korántsem úgy, ahogy arra emlékeztem.

Fermina Daza az oltár előtt búcsúzott el a legtöbb látogatótól, de a legszűkebb baráti kör hátramaradt csoportját odakísérte az utcai ajtóig, hogy saját kezűleg zárja be utánuk, ahogy szokta. Már majdnem be is csukta, végső erejét összeszedve, amikor megpillantotta Floerintino Arizát, aki ott állt az üres szalon közepén, fekete ruhájában. Megörült neki, mert sok évvel azelőtt kitörölte az életéből, és most történt meg első ízben, hogy rá is ismert a férfira, akit a feledés tisztára mosott előtte. De mielőtt Fermina Daza megköszönhette volna a látogatást, a férfi reszkető és ünnepélyes mozdulattal a szívére szorította a kalapját, és felfakasztotta a gennyes kelést, amely az életét táplálta.
- Fermina - mondta -, több mint fél évszázadon át erre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemet és el nem múló szerelmemet újra csak esküvel bizonyítsam önnek.
Fermina Daza azt gondolta volna, hogy egy őrült áll előtte, ha nem lett volna rá oka, hogy azt higgye, Florentino Arizát a Szentlélek szállta meg, és az ihlette ezekre a szavakra. Első indulatában meg akarta átkozni őt, hogy így meggyalázza a házát, amikor az ura még ki sem hűlt a koporsóban. De a harag méltósága arra késztette, hogy ne tegye. "Takarodj - mondta neki. - És többé ne kerülj a szemem elé életed hátralévő éveiben." Újra kitárta a már majdnem becsukott utcai ajtót, és még hozzátette:
- Remélem, már úgysincs sok hátra.

Na, ez az igazán imádnivaló.

2014. május 24., szombat

"Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel"

Nem idegen tollakkal szeretnék ékeskedni, csak egyrészt nagyon fontosnak tartom ezt a gondolatot, ráadásul mérhetetlenül aktuális számomra. Valami félelmetes érzékkel tud rátapintani az élet arra, amit látnom, hallanom kell. Ismét csakazolvassa, részlet a mai bejegyzésből.

Lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel. Ma ennyi a bejegyzés.


.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.



No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.  
Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

Az lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel.
 

Az egyik komment különösen aláhúzta azt, miért is olyan fontos ez most nekem. "Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…"

Ami azt illeti, engem azóta aggaszt az idő múlása, hogy az eszemet tudom. Sőt... Mindig le voltam maradva, sosem tartottam ott, úgy és akkor, ahol, ahogy és amikor kellett volna. És a szorongásom csak részben fakadt a társadalmi elvárásokból, sokkal mélyebben gyökerezett viszont abban az örökségben, hogy mindig azt várták tőlem, hogy visszafelé menjek. Minél jobban növekedtem, és betonoztam be a létezésem maradandóságát ebben a világban, annál inkább azt kívánták, bárcsak soha ne léteztem volna. Ezzel szemben nagyon nehéz élni. És rengeteg időbe telik eljutni odáig, hogy élhessek.
Nem olyan régóta érzem csak, hogy megérkeztem. És mégis, a szorongás, a "késő van" érzése nem múlt el, sőt, 30 fölött, nőként csak tetéződött azokkal a bizonyos társadalmi elvárásokkal. De aztán egy fontos pillanatban rájöttem a megoldásra; arra, hogyan tudom elengedni a mesterséges kategóriákat, a kor- és élethelyzet-összehasonlítgatást. Mert az én életem nem illeszkedik a szépen elképzelt rendszerbe, hát akkor nem is aszerint fogom élni. Nem is tehetném. Próbáltam, és lám, sehová nem vezetett, úgyhogy ennyi volt, mostantól csak én vagyok, és a tények, és nincs "mit kellene" (ki szerint is?), nincs évek száma, nincs harmadik X, nincs olyan, hogy valamit már ilyenkor nem kéne, nem szokás, vagy éppen régen ideje volna. Régen ideje lett volna nem tönkretenni a lelkemet, hogy aztán másfél évtizedet kelljen a felépítésével töltenem, de nem így alakult. Ez az én életem, ezt tudom élni, és nem akarom többé, hogy minden gondolatomat és tettemet a félelem vezérelje. Ez a lényege az évtizedes küzdésnek, és megérkeztem a valódi választóvonalhoz. Nem akarok folyamatosan elégedetlen lenni, nem akarom, hogy a továbbiakban is problémát okozzon az évek múlása. Soha nem lehettem gondtalan fiatal, aki úgy érzi, rengeteg ideje van arra, hogy megvalósítsa a vágyait, viszont nem gondolom azt sem, hogy egy bizonyos kor fölött ennek az érzésnek szükségszerűen el kell múlnia. Én most tehetem a magamévá, hogy aztán soha többet ne múljon el. Hiszen ez egy életforma, a szabad, saját döntések szerinti, kiteljesítő élet lehetősége. Nem maradt több kör, amit lefuthatnék, és ha eddig bizonytalan voltam, mert még nem készültem fel a végső váltásra, most elkerülhetetlenül eljött az idő. Ennyi haladékra szükségem volt, de mostantól feladat van, ami pont olyan világos, mint korábban az, hogy nem hasonlíthatom magam másokhoz, akiknek nem kellett mindenféle, módszeresen romboló démonnal megküzdenie.

Az elmúlt 15 évben felnőttem. Felneveltek, és felneveltem saját magam úgy, ahogy arra szükségem lett volna gyerekként, ezért most megteszek mindent, amiről azt hittem, hogy nekem nem megy, nem jár, nem sikerülhet, pedig... Pedig én megérdemelném, hogy úgy igazán ... ez fájdalmasan ismerősen cseng. Hányszor hallottam ezt állítólagos jóakaróimtól, de azt, hogy megérdemled, így, kijelentő módban, soha. Nem, valóban megadni nekem, akár csak a gondolat lehetőségét is, az túlságosan fájt volna, kibírhatatlan látványt nyújtó türköt tartott volna nekik, akik lemondtak minderről.
Nem feltétlenül kell 50 év öncsalás. Teljes önbecsüléshiányban töltött több mint három évtized, és másfél évtizednyi aktív, az önismeret, illetve a boldogsághoz való jog érzése utáni kutatással töltött idő is elég az elégedetlenséghez, a robbanni akarás állapotához. És megértettem, hogy én nem tudok így leélni egy életet. Rendkívül hálás vagyok sok embernek - elsősorban A-nak, Á-nak, Z-nek, és a barátaimnak, akik közül egy sem családtag, ám akiket igazán érdekel a boldogságom, pedig nem lenne a feladatuk -, illetve a lehetőségekért, amelyeknek köszönhetően idáig juthattam, akkor is, ha most tovább kell lépnem, mert amennyire hasznosak voltak eddig, olyannyira pusztítanak és dermesztik meg bennem a boldogtalanságot, ha nem teszem.
És végtelenül örülök annak, hogy békét kötöttem azzal a személlyel, aki a népes családban egyetlen felnőtt emberként tudott szeretni, és megtanította nekem is, hogy minél ne adjam alább soha, még ha ez nem is a legideálisabb körülmények között történt. Az érzéseim határozottan azt állítják, hogy ő az egyetlen, aki fontos nekem, akivel rendbe szeretném hozni a dolgokat, ha ..., akivel a hosszú érzelmi száműzetés után kapcsolatot szeretnék kialakítani, akihez a majd' kétéves mosolyszünet után vissza szeretnék térni, és új alapokra szeretném helyezni azt, amit ő és én jelentünk. És ez nem is csoda, hiszen ő volt az egyetlen, akinek én fontos voltam. Nem azért, mert nélkülem - szó szerint - nem tudott élni (noha ez kétségkívül így volt), nem azért, mert bokszzsákra volt szüksége (igen, volt rá szüksége); nem azért, mert rajtam keresztül a világ felé áramoltatva saját, kerékbe tört álmait akart értelmet adni az életének, és ehhez felhasznált (ez az, amit soha, de soha, és amivel messze túltett sokmindenkin, aki olyan jót akart nekem), hanem azért, mert boldogságot okozott számára a létezésem. És igen, sok fájdalmat is okozott, de ezt feldolgozni, helyretenni az én előző két évem feladata volt, és vele volt egyedül olyan alap, amelyért érdemes volt, amely megérte az erőfeszítést; amely annak ellenére is fontos, hogy rettenetesen meg kell küzdeni érte. Ő már nem jön vissza, de a lelkemben és az életemben végre meghatározó lehet mindaz, amit kaptam tőle. A többi "szerető", "jóakaró" "felnőtt" pedig egyáltalán nem kell az életembe, semmilyen százalékban. Az érzésem ezt súgja már nagyon-nagyon régóta, csak nem engedték, hogy hallgassak rájuk.

Soha többet nem fogok elbizonytalanodni abban, hogy jogos, amit érzek. Hiszen valójában mindig is az volt, és hiába próbáltam ésszel - mások érveivel, belémhipnotizált, belémprogramozott gondolataival - meggyőzni magam arról, hogy másképp kellene érezni, semmi jó nem sült ki belőle. Nem lehet többet használni a lelkemet, a testemet, a személyemet, a szeretetemet, és nincs többé a másoknak oly kényelmes önbecsüléshiány és önmegtagadás. Méghogy önfeláldozás. Nem, nem. Csak abból lehet adni, ami van. És csak annak, aki nem vámpírként szívja el tőled az életet. Aki nem használ, akinek nem létszükség vagy, éltető levegő, transzfúziós zsák. Hanem annak, aki úgy lesz ettől boldogabb, hogy téged is éltet. Minden más csupán parazitizmus. Ilyen egyszerű.

2014. május 18., vasárnap

3. Artmozik éjszakája címszavakban

Messze-messze jobb, több, mélyebb, relevánsabb, elgondolkodtatóbb és meghatóbb, mint arra számítottam. Rengeteg fontos párbeszéd, kortól és nemtől függetlenül érvényes - olykor metaforikus - helyzet és tükröt tartó gondolat szerepel benne, és a téma alapos kidolgozottsága a dilemmák újabb és újabb árnyalt rétegeit tárja fel a néző előtt. Úgy érzem, hogy a könyv jelentős részét sikerült megjeleníteni a vásznon - bár nem olvastam az eredeti művet. A szereplőválogatás tökéletes, a tempó, az arányok hibátlanok, Gillian Anderson pedig fergeteges. Otthoni példány beszerzésre előjegyezve.
Már megint lakótársat keresünk
Egy tíz évvel ezelőtti, Erasmus-egyetemistákról szóló, akkor kétrészes sorozat harmadik, és egyben záródarabja. A Grace - Monaco csillaga cannes-i bukása után egyáltalán nem bántam, hogy végül ez került a programba. Vicces - értsd: térdcsapkodósan,"olyanhangosanröhögaközönséghogynemhallaniakövetkezőpoént" vicces -, és a franciákra jellemző sallangmentességgel ismét sikerül a hollywoodi kezekben talán kliséhalommá silányuló helyzetekből eredeti és hiteles, mégis érzelmekkel teli filmet létrehozni. Ráadásul szinte tapintani lehet a New York-i multikulturális valóságot, ami ebben a pillanatban leckének sem utolsó. Kétségtelenül az este fénypontja számomra. Otthoni példány beszerzésre előjegyezve.
Llewyn Davis világa
Nos...hogy a pozitívumokkal kezdjem, a filmbeli népdalok számomra is meglepő módon tetszettek, sőt, vonzottak, kíváncsi voltam rájuk, jól esett hallgatni őket. A filmről ugyanez már nem mondható el. A saját élhetetlenségébe belebukó - bár a vászonról is átütően tehetséges, lenyűgöző előadó - művész (zenész) minden tanulság és katarzis nélküli története nem olyasmi, amire két órát kellene áldoznom az életemből, mivel semmiféle érzelmi vagy intellektuális töltéssel vagy tanulsággal sem szolgál. Bár Á. és R. nagy örömére ismét bőven kapunk New York-i valóságot, az elhozható élményt a soundtrack is kitűnően biztosítaná. Na jó, az operatőri munka önmagában dicséretet érdemel az atmoszférateremtő képekkel - kár, hogy ezt a tartalmat kellett ilyen módon közvetíteni. És mondtam már, hogy a főszereplő, Oscar Isaac zseniálisan énekel? Mármint, teljesen elvarázsolt népdalokkal...engem... Mr. Grossman, ezt elszúrta.

Nyers, erős, kíméletlen, és kíméletlenül igaz. Csak azt nem értettem, hogy miért. Kicsit többet szerettem volna megtudni Joe korábbi életéről, motivációjáról, bár tény, hogy az elmúlt 15 év tapasztalatai után a lényeg így is érthető. Számomra a legfontosabb kérdés, amelyet ez a kicsit túlságosan életképszerű film felvet, az, hogy az erőszak áldozatai felnőttként - vagy felnövekedve - hogyan próbálnak megbirkózni saját elszenvedett fájdalmukkal: elhárítják a felelősséget, és elszámoltatandó bántalmazóik helyett másokon torolják meg embertelen és brutális módon a sérelmeket, továbbörökítve a maradandó károkat, vagy vállalják a felelősséget a saját életükért, és (meg)küzdenek a saját démonaikkal, miközben arra törekednek, hogy eközben az ártatlanoknak minél kevesebb szenvedést okozzanak. Szerintem ez a gondolat mindenkor érvényes, és talán soha annyira, mint manapság. Az alakítások elsőrangúak, és  a veszteségérzés mellett a pozitív kicsengésű lezárás rendkívül felemelő, csak a miértre hiányzik kicsit a válasz. Persze nem a végén, ott az elcsendesült vihar utáni tiszta, friss levegő pont elég.
Nos...írnék szívesen hosszan róla, de az igazság az, hogy nyitott szemmel sikerült végigaludnom az egész filmet anélkül, hogy legalább annyi információra emlékeznék a tartalmából, mint amennyi az előzetesben szerepelt. R. szerint "ez az Amelie csodálatos élete akciófilmben", és ha ő mondja, hát elhiszem. Ettől függetlenül nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez bármennyire is fokozza a lelkesedésemet. Wes Anderson általában feladja nekem a leckét, nagyon igyekszem szeretni (A fantasztikus Róka Úrnál sikerült), de valami mindig közénk áll. Azért lehet, hogy megnézem majd ébren is.

Hangulat: 5*
Társaság: 5**
Aterparty: bevásárlás a biopiacon
Szombati alvásmennyiség: 2 óra
Lesz-e következő moziéjszaka? Naná!

2014. május 14., szerda

Parancsra szeretni

Ha olykor mélységesen nem értek is egyet a fordítandó témámmal, a szükséges kutatás akkor is nagyon érdekessé tud válni. Kant miatt is, persze, na meg az őt előttem már tanulmányozó, és meglepő felismerésekről reflektáló kutatók miatt is. Akár a könyvtári könyv lapjain. Imádom ezt a fajta kommunikációt, jó így egymásra találni az éterben.
Lehet, hogy Kant az kicsit túlságosan optimistán ítélte meg az értelemben rejlő lehetőségeket, de ezúttal nagyon fején találta a szöget. Hoppá, bizony.