Még sosem jártam a Bajcsy-ban, úgyhogy igencsak megörültem, amikor a 28-as villamos "Bajcsy-Zsilinszky úti Kórház" megállójánál népes tábor szállt le velem együtt, mivel feltételeztem, hogy ők is a kórházba igyekeznek. Nem is sejtettem, mennyire. A lámpa nélküli zebránál ugyanis a kígyózó autósor ellenére is gondolkodás nélkül indultak meg a gyalogosok, sőt, egy idős néni el sem fáradt az átkelőig, hanem a villamosról lelépve azzal a lendülettel az út kellős közepén próbált átjutni a túloldalra. Meglepődtem, mert persze közel a kórház, de ennyire azért nem kellene oda igyekezni.
A következő meglepetés már a rendelésen fogadott, amely a menetrendnél fél órával később kezdődött. Én a 4-es sorszámot kaptam. Az orvos határozottan és némileg türelmetlenül szólongatta a betegeket: 2-es! 3-as!, mígnem rám került a sor: 4-es! Bementem a laborleletemmel és a beutalómmal, mivel a telefonban azt mondták, ezeket vigyem. Az orvos szóra sem méltatott, a vérvételt némi tanulmányozás után félredobta, hogy "ez nem érdekes", megnézte a beutalómat (H-kilégzési tesztre), egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg kérdez valamit, de aztán nyilván győzött a félórás késés, tehát felpattant, átment a vizsgálóba, miközben még megérdeklődte, hogy éhgyomorra vagyok-e (negyed 11-kor). Persze éhgyomorra voltam - bár nem szándékosan, mivel azt is mondták, hogy ezúttal nem lesz vizsgálat, csak beszélgetés. Az azonban kiderült, hogy W. doktor Úrnak nem erőssége a "beszélgetés", úgyhogy átirányított a nővérekhez a vizsgálat elvégzésére. Ilyen bunkósággal régen nem találkoztam. Persze a nővérek annál kedvesebbek és figyelmesebbek, el is vesznének nélkülük az ilyen megélhetési orvosok (márpedig megélni nem nagyon lehet a fizetésükből, és mégis ez a legmotiválóbb tényező a munkájukban. Na ez az aggasztó.).
A vizsgálat 3 órás, amit természetesen nem mondtak nekem a telefonban (és mint kiderült, senkinek sem szokták), lelet nem kellett volna, viszont éhgyomor és 3 szabad óra igen. Ez utóbbim természetesen nem volt, úgyhogy mára visszarendeltem magam, felkészülve arra, hogy ha + a teszt, akkor mindenféle hasi panaszom lesz (értsd: "szétfosom az agyam", ahogy az egyik nővérke nagyon találóan megfogalmazta), és inkább egész nap számítsak hasonlókra, ha már a 3 óránál tartottunk. Ma aztán az összes stressz mellett még az osztályvezető főorvossal is volt szerencsém(?) megismerkedni, aki folyamatos mosolygásomat és egyetértésemet megelégelve addig próbált belém kötni, amíg aztán végül sikerült helyben hagynia. Miután látta, hogy nem igazán reagálom le a bunkózását, közölte, hogy csak a laikusok nem csodálkoznak azon, hogy minden elromlik (épp most a méregdrága H2-mérő készülék, így egy mérésem ki is maradt), és amikor még ez sem volt hatásos, hozzátette: "Abból a TB-ből, amennyit fizetnek, nem kellene csodálkozniuk." - és ezzel otthagyott. Kopp. Áll a földre. Immár hivatalos, hogy a Bajcsy gasztró ambulanciájának legalább két orvosa frusztrált, megkeseredett f*sz, akiknek elégtételt okoz, hogy a betegbe még bele is rúgjanak egyet. A nővérkék ugyan próbálkoztak narancsos Cote D'Or csokival, de lehet, hogy a főorvos is tejcukorérzékeny (mint megtudtam, a keserű csokiban is van laktóz), így nem jött be a kísérlet a lecsillapítására.
Természetesen minden teendőt, még a diagnózis felállítását és a szaktanácsadást is a nővérek végezték. Én határozottan jobban jártam így, de őket azért nem irigylem. És igen, a teszt pozitív, a "nagyon magas" 20-as érték helyett nekem sikerült 28-at produkálnom, úgyhogy hivatalosan is megkezdődött a laktózdiétám, legalább 2 évre. Aztán majd próbát teszek egy tejbegrízzel, és ha a már ismert szakkifejezéssel élve nem ***om tőle szét az agyam, akkor gyógyultnak nyilvánítanak. De tekintve, hogy a tejjel sosem voltam jó viszonyban, tartok tőle, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Már ha a két éves laktózdiéta egyszerűnek tekinthető.
Modern ember lettem tehát, legalábbis George Carlin szerint: nemspecifikus, tőkeigényes, felhasználóbarát... és tejcukor-érzékeny. Lehet, hogy ez valóban civilizációs betegség? Viszont Carlin még mindig szenzációs:)))!
Haha, lehet, hogy a dokibá is tejcukorérzékeny. :P Innen nézve viszont még lehet, h jó is, hogy a nővérkék végzik a munkáját, ők legalább kedvesek. Amúgy pedig csoki ide vagy oda, semmi gond, a Pannónia sajt örök (és főleg laktózmentes)! XD
VálaszTörlésIgen, majd ezzel a gondolattal és egy darab Pannóniával fogok vigasztalódni, amíg te majszolod a nugátos Gallert :P. Tökéletes lesz.
VálaszTörlés