David Hare: Skylight

Ma volt szerencsém felvételről megnézni a külön a szerző kérésére az NT Live programjába illesztett műsor ismétléseként a Skylight című darabot Bill Nighy (Tom) és Carey Mulligan (Kyra) főszereplésével, valamint Az órák direktora, Stephen Daldry rendezésében. Azt hiszem, a moziban közvetített színházi előadás új műfaja egy tökéletesen meglovagolt piaci rés, főként a londoni kultúra pofátlanul és megfizethetetlenül drága mozijegyeinek és csillagászati árú színházjegyeinek számomra élhető keresztmetszetében. Bár nagyon szeretem az élő színházat is, itt a szuper operatőri munka miatt többet láthatunk, mintha a londoni színházak egyikébe próbálnánk a pénztárcánknak is túlélési esélyt biztosító áron jegyet szerezni. Azért a lényeg mégis a színház, lenyűgöző, ahogy a végtelenül vicces jelenetek egy pillanat alatt megtelnek drámaisággal, és hallom - itt a felvételről - a közönség reakcióját, amellyel párhuzamosan mi, a mozi közönsége is reagálunk - nevetünk, meghökkenünk vagy éppen a térdünket csapkodjuk és tapsolunk a zseniális megoldások miatt. Imádom. Végre itthon vagyok.

A Skylightról semmit sem tudtam, szándékosan nem olvastam el a tartalmát - vagy magát a darabot - előre, így talán duplán ütöttek egyes sorai, párbeszédei, és elhatároztam, hogy négyet mindenképpen megosztok belőlük, mert a székbe döngölt, hogy egy angol férfi által 18 évvel ezelőtt írt darabból a saját gondolataimat hallom visszhangozni, ráadásul rendkívül lényegre törő megfogalmazásban. Egyesek örök érvényű témákhoz kapcsolódnak, mások társadalomspecifikusak, és a terv szerint korspecifikusak is, ma mégis talán minden korábbinál aktuálisabbak. Elsőként a számomra legfontosabb idézetet választottam, és a kiemelések tőlem származnak, hogy érzékeltessem Bill Nighy fergeteges előadásmódját, amely letaglózza az embert. Tudom, hogy ez lehetetlen, de azért megpróbálom.

..................................................................................................................................

Tom - You see, it’s a funny thing, you’ve always said yes to everyone. It’s something I noticed right from the start. Everyone liked you for this very reason. The first time they meet you, they always say, ‘Kyra, what a nice person!’ Always. ‘Kyra, no question, she’s a good sort …’ (He stops, gentle, knowing where he’s going.) It’s typical. Your friend needs a tenant. To you, oh, it’s no problem. You’ll do it. There’s no inconvenience. You’re happy to do it. That’s who you are. Even for us, when you started. You were happy to babysit when Alice and I wanted to go out. It used to amaze me. I used to ask myself why there was only one person, one person in the world my friend Kyra ever said no to. And that is the man who asked her if she’d be his wife.
Kyra sits silent, just looking at him.
- I remember, I remember that morning so clearly. I remember coming downstairs. Then you were at the office. I rang you. I said, ‘I’m afraid she’s discovered. This is our moment. It’s finally possible. So now at last we make a clean break …’ You put down the phone. For the rest of the day I couldn’t find you. At the office they said you’d simply walked out.
Kyra - I did.
Tom - Why? My marriage was finished. You knew that. And Alice herself had no wish to go on.
Kyra doesn’t move, just watching.
- You could have had a thousand reactions. You could have gone to try and talk to Alice. You could have come to me. But no. You did something cowardly. You picked up your bags and walked out. Kyra looks at him darkly, not answering.
-Oh, you always said you did it for Alice.
Kyra - Partly.
Tom - That’s what you told me. When I finally found you, you said, ‘I had to do it. I did it for Alice. And for the children as well.’ But that wasn’t so. Well, was it?
Kyra - What do you want me to say?
She looks at him resentfully, as if cornered. Tom wanders away to get more whisky, having the concession he wanted.
Tom - You didn’t give a fuck about Alice’s feelings. Alice’s feelings were just an excuse. I mean, even tonight, you were telling me, you told me: an adulterous love is the best. Well, let me tell you it isn’t. The best thing is loving with your whole heart. Yes, and what’s more, out in the open. The two of you. That’s when there’s risk. Not the risk of discovery. But the risk of two people really setting off on their own. But that means all the things you’ve avoided. Really giving yourself.
He has no need to press his argument any more. His tone is sorrowful.
- Even now you’re doing it. You’re telling me how much you love the people! How much you’re in love with the courage of the people on the bus! Yes, of course you love them. Because in three minutes you can get off.
Kyra stays sitting, stubborn now, her mood darkening from sadness into resentment.
- Do you think I don’t see it? Loving the people’s an easy project for you. Loving a person … now that’s something different. Something that will take you right to the brink.
Kyra - That isn’t fair.
Tom - Isn’t it? I think it is. You love the people because you don’t have to go home with them. You love them because you don’t have to commit.
Kyra (quiet, not moving, looking down) - You’re very cruel. I’ve made a life here.
Tom - Yes. You can’t open a paper, that’s what you say. You have banished papers, you tell me, you’ve banished TV. I mean, why? What’s the reason? It’s some kind of insanity. What, you feel the world is somehow letting you down? You go off to do what you call ‘rebuilding’. ‘Rebuild your life’, that’s what you say. Start again. But how can you? Kyra, look at you now! It won’t even work. It can’t work. Because it’s built on a negative. It’s built on escape.

Feldmár ismét fején találja...

Elképesztő, hogy nem lehet kiemelni egyetlen gondolatot, annyira minden fontos és érvényes, amit mond, úgyhogy íme, egy interjú, hogy én is terjesszem a mémet.

„Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani” – állítja Feldmár András, aki szerint, ha odafigyelnek az emberre, és komolyan veszik, az már önmagában egy terápia. Interjúnak álcáztam egy potya terápiát, ha már megjelent a Most vagy Soha című előadássorozatának szerkesztett változata.

Nagyon sokat foglalkozol a szülő-gyerek kapcsolatokkal, és elég radikális nézeteid vannak. Sokan vádolnak szülők elleni uszítással. Nekem mégis sokat jelentettek az előadásaid, vagy a könyveid, mert azóta tudom valahogy jobban kezelni a saját rokoni kapcsolataimat. Mi bajod a szülőkkel?

Én nem vagyok szülőellenes. A szüleim nélkül nem lennék itt. Én hálás vagyok nekik, de szerintem a szülő-gyerek kapcsolat olyan tabu, hogy az embernek össze kell kavarnia magát. Úgy csinálunk, mintha nem az anyám lenne a világmindenség, amikor megszületek. Először azt hiszem, hogy még én is ő vagyok. Az elválás, kiválás az anyámból, az lehet, hogy olyan emléket hagy, hogy nagyon jó volt benne lenni. És akkor egész életemben olyan együttléteket keresek, amik olyan jók, mint vele volt. Viszont amikor kiválok belőle és vele nagyon rossz volt, mert rossz hangulatban volt, nehéz volt az élete, másra kellett figyelnie, akkor az egész életembe elkerülhetek kapcsolatokat, attól félve, hogy a kapcsolat olyan rossz lesz, mint vele volt. De ez nem egy vád. Valószínűleg egy ilyen anya ugyanúgy szenved, mint a gyereke. Nem én hatok a szüleimre, hanem ők hatnak rám. Ez kézenfekvő, nem értem, hogy miért mondják azt, hogy én szülőellenes vagyok.

Mert néha elég drasztikusan fogalmazol. Az anyukám azt mondta, hogy azért nem tudott olyan anya lenni, amilyen szeretne, mert én nem olyan gyerek vagyok, akit ő szeretett volna. Erre rákérdeztem nálad, amire azt mondtad, hogy le kell őt lőni. Nyilván nem gondoltad komolyan és én sem vettem úgy. De aki ezt hallja, gondolhat mindenfélét.

Én mindig sarkosan fogalmazok, hogy el ne felejtsék, hogy mit mondok. De az anyád mondott neked valami nagyon keményet, nem én. Az, hogy ő téged vádol, hogy te miattad nem tudott úgy szeretni, ahogy akart, az egy őrület. Te nem azért születtél, hogy neki jó legyen. Neki kellett volna, hogy akárki vagy és akármi vagy, örüljön neked. És nem mindenféle elvárással lenni. Az olyan, mintha egészen pici gyerekkorodban már színésznőnek kellett volna lenned. Minthogyha őt nem érdekelné az, aki te vagy, hanem az érdekelné, hogy jó gyereket játsszál neki. Akkor meg ki vagy használva csecsemőkorod óta.

Vannak emberek, akik ilyen világban élnek, ahol mindig minden a kihasználáson alapul, semmi sem őszinte.

Az a depresszió. És ha az ember nem változtatja ezt meg, akkor persze, hogy orvosságot kér. Ha ebből nem lehet megmenekülni, akkor adjatok inkább orvosságot. Én inkább megmenekülök, mint orvosságot szedjek.

Ha ennyi embernek van problémája, ennyi depresszív ember van, és mindenki a szülei miatt olyan, amilyen, és ők is a szüleik miatt voltak olyanok, amilyenek, akkor hogy lehet ennek véget vetni?

Úgy, hogy mi beszélgetünk, és azt valaki elolvassa. Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani. És akkor egyszer csak mindenki fölébred és vigyáz egymásra. Főleg a gyerekekre.

Sokáig azt gondoltam, hogy biztosan rosszul csinálok valamit a gyerekemmel, és akkor ő biztosan rossz felnőtt lesz. Te mindig azt mondod, hogy csináljuk a lehető legjobbat, amit tudunk, és legyünk őszinték.

Igen, a gyerekednek rád van szüksége, úgy ahogy vagy. Nem egy jó anyára. Mert akkor ugyanaz történik. Azért, hogy te jó anya legyél, te szerepben leszel, és eljátszol egy jó anyát. És akkor a gyereked nem tud hozzád férni.

Most nézem a Perception című sorozatot, aminek a főszereplője egy tudós, egyetemi professzor és arról szól, hogy hogyan tud együtt élni a paranoid skizofréniájával, gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül. Nyomoz, tanít, azzal együtt, hogy csupa képzelt barátai vannak. Neked vannak képzelt barátaid?

Furák lehetünk. Van egy anarchista törekvés, amit én szeretnék elindítani. Az nem érdekes, hogy valaki honnan tudja azt, amit tud. Nem kell semmilyen ideálhoz hasonlítani. Az hogy milyen élményei vannak, az az ő magán dolga. Az első dolog, amit megtanítok valakinek, aki fura, hogy vigyázzon, hogy kivel beszélget, és mit mond kinek. Nem azért kerül az ember a pszichiátria karmaiba, mert beteg, hanem azért, mert rossz valakinek mondja el, hogy mik az élményei. Ha nekem elmondja valaki, én nem ijedek meg. De ha elmondja a szüleinek, az orvosának, akkor mindenki azonnal megijed, és hogyha az orvos megijed, akkor orvosságolni kezdi. Szász Tamás már fél évszázada mondja, hogy az elmebetegség egy rossz metafora, olyan nincs. Vagy az embernek van agybaja, vagy az embernek problémája van az élettel. Én ötven év praxis alatt nagyon kevés agybajos emberrel találkoztam. Általában az embereknek nehéz az élet. A kapcsolatok nehezek. A probléma köztünk van. Nem benned, vagy bennem, hanem a kapcsolatban.

Sokan vagyunk, akik félünk valamitől, és azt hisszük, hogy amitől félünk, az a valóság. És nem tudjuk külön tartani, hogy ettől félek, de ez a valóság. Ugyanúgy, mint például ezt kívánom, de egy másik dolog a valóság. Ha a kettőt összekeverem, akkor valaki megijedhet, hogy én őrült vagyok. 

A félelmeinket nem tekinthetjük a valóságnak, ahogy azt sem engedhetjük, hogy a félelmeink irányítsanak. Azt írtad, hogy az unalom az, amikor azt várjuk, hogy meghaljunk, mert félünk élni. Ebből nagyon nehéz sokaknak kilépni, hiába járnak önsegítő csoportról csoportra, mi a megoldás akkor?

Néha az embernek rá kell jönnie, hogy jobban kell félnie attól, hogy beledöglik abba, amiben van, mint amennyire fél attól, hogy belesétál az ismeretlenbe. Mert az ismeretlentől való félelem, az általában ugyanaz. De amiben vagyok, annak a félelemnek nőnie kell, mert mindig megnyugtatom magam, hogy ez nem is olyan rossz, ebbe nem fogok belehalni. De, mondjuk, egy év múlva azt mondom, hogy ha ebből nem tudok kikerülni, akkor ebbe belehalok. Annak a félelemnek, hogy ha itt maradok, meghalok, nagyobbnak kell lennie, mint annak a félelemnek, hogy kimegyek az ismeretlenbe. És abban a pillanatban elindulok. De addig nem.

Én néha azt érzem, hogy ha abban maradok, amiben vagyok, akkor elsorvad az agyam.

Hát, ha nem akarod, hogy elsorvadjon az agyad, akkor bele kell hatolni az ismeretlenbe, akármennyire félelmetes is. Mert ott esetleg elsorvad az agyad, de itt biztos. És akkor az ember megy az esetleg felé.

Egyre többet vagy Magyarországon, egyre többet vagy elérhető az emberek számára, nem csak az előadásokon. Ez tudatos döntés nálad?

Kétszer két hetet töltök mostanában itt, mert nagyon sokan kérdeznek tőlem mindenfélét. És ami engem főleg érdekel, hogy a fiatalok érdeklődnek. Mert minél előbb érek valaki tudatállapotába, annál nagyobb a változás. Lehet, hogy az öregek csak úgy fognak megváltozni, hogy meghalnak. De a fiatalok esetében nagyon jó érzés, hogy felcsillannak a szemei, hogy aha. 

Azok, akik szeretnek téged, azoknak ott vannak a könyveid, az előadásaid. De mit gondolsz azokról, akik szerint hülyeségeket beszélsz?

A leggyakoribb kritika nem is az, hogy hülyeségeket beszélek, hanem inkább az, hogy ez nálunk nem menne, ez csak a Feldmárnak igaz, ezt ő megteheti, de mi nem tehetjük meg. Valahogy marginalizálják, amit mondok. Még Bagdy Emőke is. Beszéltem az osztályának egyszer arról, hogy én többet tudok meg félóra beszélgetésből, mint egy félnapos tesztelésből. És amikor befejeztem, akkor Bagdy felállt és azt mondta: ez igaz a Feldmárra, de nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy ti is meg tudjátok csinálni. Akkor egyből marginalizálta, amit mondtam. Talán a világ másik oldalán menne, de itt, Magyarországon nem megy, mondogatják. Szerintem meg nincs differencia. Kanadában éppen annyira rosszul bánnak az emberek egymással, mint itt. Ott is kell harcolni az embernek a szabadságáért. A pszichiátria ott is ugyanúgy elnyomja az embereket, mint itt. Úgyhogy az üzenet az, hogy próbáljanak meg odafigyelni arra, amit mondok. Én azt gondolom, hogy vannak arkangyalok, akik állandóan itt vannak körülöttünk. De szerintem azért nem látjuk őket, és azért nem hallgatunk rájuk, mert ha egy arkangyal megmondaná neked, hogy mit kell tenned, akkor biztos megtennéd. Hát hogy mondhatsz nemet egy arkangyalnak? Jobb, ha észre se vesszük, jobb, ha úgy csinálunk, mintha nem is lennének. Néha úgy érzem, hogy nem engedhetik meg az emberek maguknak, hogy rájöjjenek arra, amit mondok, mert akkor meg kellene változtatni az életüket. Inkább hülyének néznek, minthogy megváltoztassák az életüket."

Szerző: Horváth Susahttp://konyves.blog.hu/2014/07/12/feldmar_andras_767

Félelem nélkül

Úgy látszik, minden napra jut egy dal...

"Every kingdom needs a ruler, so rule your own, you're not alone

Fearless, living your dreams, it's all that counts you'll see,

Fearless, living your dreams, there's no try, just fly, fly!

You are the captain of your soul,
You know what you came here for,
Only do what makes you love life..."

A Hungarian in Europe

El sem hiszem, hogy társadalmi félreértelmezés tárgya lett ez a dal. Annyira egyértelmű és találó az irónia az akcentus, illetve a szándékosan rosszul ejtett "Asian" szó tekintetében, hogy csak valamiféle kollektív kognitív disszonanciát tudok elképzelni a teljes értelmezési céltévesztés okaként. Véleményem szerint nagyon velősen és lézerpontosan (igen, szeretem ezt a kifejezést) reagál néhány sorban egy nyomasztó társadalmi jelenségre, amelyről a politika például inkább nem kíván tudomást venni, vagy gyermeteg próbálkozásokkal igyekeznek minden alap nélkül ellentétébe fordítani tömegek alaposan átgondolt és igen nehezen meghozott döntését.

Én azért csak népszerűsítem ezt a dalt, mert egyrészt imádom Sting eredeti számát, illetve a hangszeres betétekkel még izgalmasabb, másrészt érdemes elgondolkodni a szövegen, és azon, hogy az új - és régi új - generáció tagjai már nem fogják szó nélkül lenyelni, amit lenyomnak a torkukon, ha az például ilyen:

Látod befigyel a para mikor a bazár bezár

De mi kopog? A szemem. Igen, a küszöbömön áll

A kétség, vele a sötétség, és még

A tesók: a szegénység, na meg az éhség.

Snassz folt marad ami sansz volt valaha

Transzport bepakol, van passzport

Oszt nagy port nem kavar ugyebár most

Hogy csomagol a falu, vele ma csomagol a város.

Na bye bye stresszburg, lefogok egy Esz-dúrt

Veszem a kalapomat amit a szél nem fújt el.

Kell, hogy legyen egy hely, hol élni igen

De halni még nem kell.

London, csak oda...

Megyek. Most tényleg megyek. Amikor elmesélem másoknak, természetesen mindenki megkérdezi, hogy miért. Na nem mintha eddig évekig nem azt kérdezgették volna, hogy miért nem, de ez már csak ilyen. És bár sokáig nem akartam igazán menni, hosszú évek óta ott motoszkál bennem a lehetőség, mint mentsvár, mint kaland, és elsősorban mint valami, amit meg szeretnék próbálni. Egyszerűen azt mondhatnám, hogy kimerítettem az itthoni lehetőségeim tárházát arra, hogy olyan életet élhessek, amilyet szeretnék. Sok szempontból nagyon szerencsés vagyok, ám ennek ellenére tudom, hogy az az út, amit itthon próbáltam taposni, nem vezet oda, ahová tartok. Ez az átfogó indok, a részletek azonban számosak és szerteágazók.

Mert miután tizenöt évig dolgoztam napi 12-16 órát, sokszor hónapokig szünnap nélkül, és mindezt úgy, hogy lényegi előrelépést nem tudtam vele elérni, ennyi idősen úgy érzem, hogy ezt nem csinálhatom tovább, különben elrohan mellettem az életem. Persze ez nem afféle életvezetési megvilágosodás - mindig is teljesen tisztában voltam azzal, mit jelent, ha ennyit dolgozik valaki; hogy emellett nem sok minden fér bele az életbe, ám pontos okom volt arra, hogy ezt vállaljam - az anyagi biztonság. Nem a luxus, nem Chanel, nem éves golfbérlet - bár természetesen azzal sincs semmi gond, ha valaki erre vágyik -, csak hogy ennyi erőfeszítéssel egy épülő otthont tudjak teremteni magam köré, de nem sikerült. Tény, hogy óriási mínuszból indultam, de ez már akkor sem tartható így. Mert nem akarom úgy élni az életemet, hogy minden - minden - nap óracsörgésre kelek, és a számítógép elől zuhanok az ágyba. Mert a szakmai siker ellenére demoralizáló, hogy milyen módon kell küzdeni a túlélésért. Mert a heti 50-60 óra munka mellett az a szabadnapom, amikor csak két órát tartok, ügyet intézek, főzök, mosok, takarítok. Mert hónapok óta nem bírtam felkelni, hogy eljussak egy edzésre, hiába határozom el minden héten legalább kétszer, hogy 4 óra alvás ide vagy oda, ma menni fog. Mert egyetlen kötött és választott programom van, egyetlen hétköznap, késő este, de a munka ütemezése természetesen ezt is el tudja lehetetleníteni. Azé a munkáé, amiből egyébként nincs elég, ha kellene, ami viszont van, az mindent felülíró módon érkezik. Lemondani pedig már fizikai képtelenségnek tűnő mennyiség esetén sem lehet, mert ki tudja, hogy egész nyáron mire számíthatok majd. Azaz én tudom, hiszen ezt a tapasztalatot sem mástól hallottam. Mert hónapok óta nem tudok tervezni az időmmel, nem lehetnek terveim tanulásra, továbblépésre, vagy akár csak kikapcsolódásra. Mert amikor hetek után végre kijutok a lakásból, és nem bírom rávenni magam a metrón az olvasásra, rájövök, hogy azért nem megy, mert hetek óta először van időm gondolkodni - felemelni a fejemet és körülnézni, hogy helló, világ, hát te itt vagy?, illetve végiggondolni azt, hogy milyen nap van, milyen hónap, milyen évszak, és egyáltalán, mihez lenne kedvem. Mert a múzeumok éjszakája is mindig túl korán kezdődik, mert a könyvfesztivál is éppen mindig rossz hétvégére esik, és mert a mozgás éjszakáján döntenem kell, hogy miután két hónapja nem sportoltam és két hete nem aludtam, melyik szükségletet részesítsem előnyben.

És mindezt úgy, hogy egyedülálló lehetőséget kaptam, de valahogy a célt, amit szeretnék, mégsem sikerült elérni. A szükségesen túli, az áldozatokat indokoló rész már éppen hiányzik. És nem mondhatom, hogy akkor mindegy, hogy akkor csinálhatnék mást, ami érdekel, mert az az igazság, hogy így van módom nyugodtan aludni - azt a 4 órát, ami marad -, enélkül pedig mindennapi gondjaim lennének. A luxus igényét sem lehet számon kérni senkin, de itt a döntés általában nem ezen a szinten dől el. A változtatás létkérdés. És lehet szomorkodni azon, hogy ott milyen az időjárás, milyenek az emberek, de miután hétvégén, gyönyörű időben is be vagyok zárva a négy fal és a számítógép börtönébe, és hónapokig kényszerülök egyeztetni/halogatni találkozókat, nem igazán maradt mit visszasírni.

Igen, a pénz az elsődleges motiváció. De nem önmagáért, hanem a terveim megvalósításának eszközeként. Vagy azért, hogy lehessenek egyáltalán terveim. Ha itthon megvalósulhatna bármi abból, amitől magaménak érzem az életemet, talán nem mennék. Most még nem, mert egyénileg ki tudom még vonni magam az intézményes rendszer abszurditásából, amelyet az állam napjainkban az emberekre kényszerít. És bár ez  még nem aktuális, az az egy biztos, hogy ha lenne gyerekem, semmiképpen nem engedném ebbe az iskolarendszerbe járni, úgyhogy most először előre gondolkodom, és nem várom meg, hogy ez is végül úgy történjen, ahogy igazából nem szeretném.

Tibor Fischer szívemnek oly méltán kedves sorai kívánkoznak ide: "Mentségemre mondom, becsületes és tisztességes ember voltam. Nem dobom sutba a becsületet és a tisztességet, ha tartós jövedelmet kapok cserébe, de nem kaptam. Ezért ülök itt más hitelkártyájával a zsebemben meg egy krónikus, zavaró egészségi problémával."

Noha tisztességtelen útra nem lépek (fél éves bűnözői karrierem csúcsán egy mesterien manipulált BKV-bérlet tüzetes átvizsgálásának megúszása után végleg szögre akasztottam az ollót és a ragasztót), Tyndale-hez hasonlóan lényegében én is új életet kezdek, a krónikus és zavaró egészségügyi problémám ellenére. És remélem, hogy a végeredmény is megegyezik majd azzal, ahogyan a könyvben alakul - a boldogság ígéretével. Mert a többi már rajtam múlik, de a lehetőség, az nélkülözhetetlen.

A tanú

Amióta felnőttünk, életemben először jutottam el egy barátnőm esküvőjére mindenféle fenntartás nélkül. Tudom, hogy oka van annak, hogy mindeddig nem akaródzott, ezúttal viszont én voltam a menyasszony tanúja, és őszinte örömmel mentem. Egyrészt van valami felemelő a nemzetközi esküvőkben; ilyenkor érzem otthon magam, másrészt vártam az új feladatot, amely valójában nem áll többől, mint amennyit a fényképekről is ismerünk: kíséret, ülés, állás, ülés aláírás, ülés, utasítások követése. Persze jó lett volna tudni, hogy amikor bevonulunk, mosolyogjak-e vagy komolyan nézzek előre, esetleg mennyire kell lemaradni az ünnepeltektől, hogy ne vonjam el a figyelmet róluk, miközben a Love Actually után szabadon minden arc hátrafelé fordulva, fültől-fülig széles vigyorral az érkező ifjú párt - és a tanúkat - vizslatja. Tényleg olyan, mint a filmekben, akkor is, ha összesen húsz főből áll a násznép. Letaglózó, meghökkentő. Továbbá két emlékeztetőt is feljegyeztem a mentális füzetembe: a tanú elsődleges feladata szigorúan nem jobban elérzékenyülni, mint az ifjú pár, és az esküvőmön nem az Amelie csodálatos élete zenéjére fogunk bevonulni, hogy a tanú minden erőfeszítése ellenére már a ceremónia kezdete előtt jól kihúzzuk a talajt nehezen összeszedett lélekjelenlétének lába alól.

Miután a szüleim és nagyszüleim esküvői képeiről mindig is az volt a benyomásom, hogy akár temetésen is készülhettek volna, olyan búval bélelt volt mindenkinek az ábrázata, én már régen elhatároztam, hogy boldog esküvőkre fogok csak menni, és mosolyogni fogok, mert nem létezik, hogy mindenki annyira rosszul érezze magát, mint ahogy a képeken láttam. Nos, ma tapasztalati alapon végzett tudományos kísérlettel sikerült megállapítanom a mögöttes okot: a tanú elsődleges feladatának teljesítésére való törekvés közben az arcizmok lehető legmeghatóbb zenei bejátszások közepette történő megregulázása kizárólag szigorú fogösszeszorítással és egy pontra előre meredő koncentrálással lehetséges - ami kétségtelenül nem mutat túl jól a fotókon. Bármiféle érzelmi hatás felengedése azonban azzal a veszéllyel fenyeget, hogy úrrá lesz rajtad a meghatottság, és a tanú elsődleges feladatának teljesítése csúfos kudarcba fullad. Szerencsére a főszereplők tudták oldani a hangulatot, úgyhogy talán félig-meddig sikerült megvalósítanom a gyerekkori célt.

Ma végre egy boldog párt láttam, akik tudták, miért kötik össze az életüket, és ha tisztában vagyok is a kedélyes, látszólag boldog családi idill mögötti, súlyosabbnál súlyosabb igazságokkal, Sz. és A. megtörheti a hagyományt. Ők most tényleg, mindkét ágon. Számukra feltétlenül ez a lényeg, így kell lennie, és én is szívből örülök ennek. Az egész alkalom engem érintő jelentőségét azonban egy kis közjáték sűrítette magába tökéletesen.

A ceremónia után odajött hozzám a tolmács, hogy gratuláljon nekem is, mint tanúnak (ismét tanultam valamit), majd hozzátette:

- Szóval te vagy a legjobb barátnő!

...

Igen, azt hiszem, én volnék. És ez óriási dolog.

Demóna

Tegnap láttam egy filmet, egy gyönyörű, felemelő, intelligens és a szó legnemesebb értelmében teljes szívet betöltő filmet. Igen, a Demónáról - a "gonosz" tündér meséjéről van szó. Számtalan szempontból zseniálisnak tartom ezt a történetet, a legfontosabbakat gyűjtöttem itt össze.

A bennünk élő gonosz sosem eredendő, mindig megvan annak az alapos és komoly oka, többnyire valamilyen trauma, például bántalmazás és erőszak formájában.

Érző szívek nem potyognak csak úgy az égből. Igen, tudom, hogy itt majdnem, de aztán ugye mégsem. Tehát nem.

Az érző szív az, ami: érző. Képes a szeretetre, de képes a gyűlöletre is, illetve a kettő közötti milliónyi árnyalat - akár ellentmondásos - átélésére. Egyre nem képes: hazudni önmagának, és túlmenni a határon, amikor ténylegesen szembesül az élet-halál kérdést jelentő döntéssel. Mert érez. Mert szeret. Akkor is, ha gyűlölni akar valakit, akire valójában csak egy másik, valóban gyűlöletes személy iránti érzelmeit vetítené ki.

Az érző szív intelligens, tehát tanul. Ezért van meg benne a megváltás lehetősége, és ezért nem őrül bele saját hazugságaiba.

Az érző szívnek semmi köze a vérrokonsághoz. A gyermek tudja, hogy ki az, aki szereti, ki az, aki jó neki, és igen üdítő élmény, amikor (már automatikusan az ellenkezőjére számítva) ennek akár csak közvetett - ám épp ezért magától értetődőnek tekintett -  megerősítésével szembesülök.

Ha képes vagy felismerni érző szíved valódi vágyát, szárnyaszegett lelked újra magasra repül. Szükségképpen így lesz. Szabad leszel.

A Demóna érző szíve maradéktalanul megegyezik az én szeretetfogalmammal. És akár tudomásul vesszük, akár nem, a lélek így működik. Kérdezd csak meg a gyerekeket, ők mindig tudják, ki az, aki maradéktalanul jó nekik, hozzájuk. Félelmetes radarjuk van a hazug vagy éretlen szívek leleplezéséhez. 

A film pontosan ezt teszi, azaz megkérdőjelezi az örök alapértelmezett nézőpontot: a felnőttét. A Demóna annak a személynek a története, akit a Csipkerózsika című mese főhőseként jól (?) ismerünk - ám ezúttal az általa átélt verziót látjuk. És bizony, ha Auróra, a gyermek így érezte, az így is volt. Ez az a gyermeki képességünk, amelyet soha nem szabadna lerombolni, elnyomni bennünk, de persze a fájdalmas valóságot mutató tükörtől a felnőttek többsége olyannyira fél, hogy inkább az új élet határtalan boldogságot hozó szárnyát szegi. Ez is ismerős lehet már egy másik meséből - így függnek össze az emberi történetek.

És nem, ez a film nem rossz értelemben vett feminista kiáltvány, hanem egy mélyen emberi történet; az érett és éretlen személyiség, a vélt vagy valós érzelmek és következményeik közötti döntő különbség ódája, történetesen - bár nyilvánvalóan nem véletlenül - női főszereplőkkel. A szó legjobb értelmében szívet melengető élmény egy, a szó legjobb értelmében szerethető (!) főhőssel, és egyedülálló helyet foglal el a mindenkori kedvenceim listáján. Metaforaként, de számomra például azonos valós élmények tükreként is hiánypótló film, amelyet látni, DVD-n birtokolni és sokszor újranézni kell. Mindenkinek.

Nyugdíjnak szülve

Ismét kicsapta valami a biztosítékot. Kormányunk a nyugdíjrendszer megreformálását úgy kívánja megvalósítani, hogy réges-rég túlhaladott, elavult, idejétmúlt, elnyomó, zsarnoki politikával gyermekvállalásra kényszeríti a családokat. Igazán ideálisnak tűnő alap a boldog családi élethez, nem igaz? Sőt, az sem mindegy, hogy mi lesz a gyerekből, legalább egy diploma kell, de ha több van, annál jobb, mivel ettől növekszik majd a szülő nyugdíja. Szép kilátások a születendő gyerekek számára. Én személy szerint nem szeretnék nyugdíjgyerek lenni, akinek a létezését kizárólag az a keret határozza meg, hogy milyen szinten szolgálja szülei időskori állami ellátását.

 

Két súlyos és alapvető problémám van ezzel az elgondolással. Az egyik az, hogy a gyerek akkor sem tehető a szülei jóléte tekintetében felelőssé a saját életében hozott döntéseiért, ha egyébként gyermekkorában mindent megadtak neki a sikeres és boldog élethez. Egy normális társadalomban felelős, felnőtt emberek alapítanak családot, akik érzelmi és anyagi szempontból is úgy érzik, felkészültek arra, hogy gondoskodjanak egy (vagy több) új életről. Ezek a felnőtt emberek a gyermekvállalással nem kapnak felmentést az alól, hogy felelősséget vállaljanak későbbi életükért, anyagi biztonságukért. Saját döntésük, hogy vállalják a gyerekekkel kapcsolatos költségeket, és azzal, hogy életet adnak nekik, nem tolják át rájuk az időskori anyagi gondoskodás felelősségét - pláne nem az állam helyett. Amikor igazi problémával magánorvoshoz kell vinni a gyereket, mert érdemi állami szolgáltatás nincs, vagy ugyanúgy vastagon fizetni kell érte, amikor az iskolarendszertől külön felkészítés nélkül nem várható megfelelő előrelépés és esélyteremtés vagy a felsőoktatási, vagy a munkaerő-piaci érvényesülés tekintetében, tehát amikor a gyerek emberhez méltó életre nevelése lényegében elérhetetlen ambíció állami keretek között, akkor nem beszélhetünk arról, hogy bármivel is tartoznának a felnevelt gyerekek az államnak. Egyébként is, ez a "tartozik érte" retorika úgy hibás, ahogy van, ez minden esetben kontraproduktív.

A másik probléma sokkal általánosabb, ugyanis az állam nem diszkriminálhat ilyen alapon ember és ember között, és semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen magánjellegű döntéseket hozok - hogy szülök-e gyereket vagy sem, és ha igen, akkor hányat, és az az X számú gyerek milyen formában fogja élni az életét. Ez utóbbiba még én sem szólhatok bele, ugyanúgy, ahogy az állam nem szólhat bele abba, hogy szülök-e, mikor, mennyit, miért annyit. Az ilyen mennyiségi szemlélet - a pszichológiából régóta tudjuk ugye, már aki - az emberi élet minősége tekintetében nem állja meg a helyét. Márpedig nem elég megszülni és esetleg akarata ellenére valami egyetemre küldeni a gyereket, aki lehet, hogy művész szeretne lenni, vagy éppen milliárdos bútorkereskedő, mint az - egyébként diploma nélküli - egyik tanítványom. A minőség ebben az esetben szorosan összefügg a későbbi mennyiséggel, ugyanis minél teljesebb emberré nő fel valaki, annál eredményesebben fogja tudni szolgálni a társadalmat - akár csak szigorúan anyagi szinten is. És akkor még nem beszéltünk arról az égbekiáltó igazságtalanságról, ami a meddő vagy más okból gyereket vállalni nem tudó nőket érheti.

Ilyenkor mindig A.-ra gondolok. Ő az, akinek az életemet köszönhetem. Az életemet, amit érdemes élni, amiben érdemes volt 15 évig küzdeni, hogy mostanra eljussak odáig, hogy tiszta szívvel mondhatom, képes voltam/vagyok megszabadulni az ártó hatásoktól és kinyitni a lelkem a boldogságnak. Nagyon nehéz dolog ez.

Ha a gyereknevelés végcéljának egy életképes, boldog, elégedett és produktív, felelősségteljes felnőtt ember létrehozását tekintjük, akkor A.-nak legalább két gyereke van, míg például az apámnak egy sincs. Továbbá az anyám mindenképpen többet érdemelne apámnál, de a boldogságunkért tett erőfeszítései rá nehezedő terhe annyira megtörte, hogy már nincs módjában felvenni az államtól kvázi jogos jussát. (És ilyenkor mi van? Mi van azzal az emberrel, aki belehal a robotba, az állandó erőn felüli munkába, amiben társa segítsége helyett egy harmadik, "nagy gyerek" csak további nehézségeket állít elé? Ezt csak úgy mellékesen megjegyzem...) Ám visszatérve az eredetit témára, attól, hogy valaki nem szült gyereket, még a piszkos anyagiak és kizárólag matematikai statisztikák szintjén vizsgálva is érdemben hozzájárulhat a társadalom fejlődéséhez. Ha valaki részt vesz egy másik ember - adott esetben gyerek - ÉLETMINŐSÉGÉNEK javításában, aki pedig így felnőtt korában nem segélyen vagy a pszichiátrián tengődve próbál napról napra túlélni, nem megy bele féléletű kapcsolatokba, amikben aztán eleve féléletre kárhoztatott gyerekeket vállal, hogy végül neki is legyen kin levezetnie a feszültséget, ha már az egész világ ellene van, és rúghasson már bele ő is valakibe, ha amúgy mindenki belerúg, hanem képes - adott esetben jobb anyagi körülmények között - jóval nagyobb mértékű termelő erővé válni a társadalomban és több, érdemi életre szült gyereket vállalni, akkor az bizony számszerűsíthető hozzájárulás.

Annyira képmutató, hogy szó nélkül elvették a tömegek évtizedes nyugdíjmegtakarításait, eltapsolták, illetve ki tudja, kiknek a zsebében landolt - azért jó tanítványokkal rendelkezni, mert első kézből kapom az információt arról, hogy a köznép által elképzelhetőnek tartott összeesküvés-elméleteknél sokkal, de sokkal durvább lenyúlások mennek a mindenkori kormányszinten -, és természetesen kizárólag a nőket (!) sarokbaállítós, infantilizáló, büntető pedagógiában látják a megoldást: kötelezővé, vagy legalábbis az ellenkező döntést ellehetetlenítő választássá kell tenni a szülést. Ha nem szülsz, és főképp, nem diplomásat szülsz, kevesebbet fogsz érni az állam számára, ne is számíts arra, hogy ha 40 évet ledolgozol - persze nem 8 órában, és nem kíméletes körülmények között, csak hogy túlélj - ne számíts rá, hogy majd esetleg nem hagyunk 65 évesen megdögleni a küszöbön, hiszen a te bedarált, szebb reményű éveid kevesek ahhoz, hogy igazold a nyugdíjas korodban állami pénzen folytatott életed létjogosultságát. Ahhoz gyerek kell, sőt, diplomás gyerek, mert az köztudott, hogy a diplomás gyerek több pénzt hoz az államkasszának - csak akkor nem tudom, hogy miért menekülnek diplomás tanítványaim tömegesen külföldre, mert itthon nincs jövőképük, mert a havi 120 ezer nettóból a funkcionális nyomorra kárhoztatnák magukat, és miért is az egyetlen nem diplomás tanítványomnak van milliárdos üzlete - amelyben egyébként irdatlan keményen dolgozik, és 40 évesen hajlandó angolul tanulni, mert igénye van rá, hogy igényesnek tűnjön külföldi partnerei előtt. Szóval a szimpla szexizmuson és az erőszakos kommunikáción túl ezernyi téveszméből is vérzik ez a javaslat. Ez pont az, ami nem vezet sehová; amit bármelyik diplomás megtanul a kötelező féléves pszichológiakurzusán, legyen szó bármilyen szakról. Ja, kérem, hogy egy politikusnak sem kell diploma, így ők ezt nem tudhatják...?

A gyerekvállaláshoz, ahogy azt a nőjogi aktivisták is megfogalmazták, tervezhető jövőkép kell, és az állam nem folytathatja az ámokfutását arra számítva, hogy aki elég erősen akar élni és elérni valamit, az erején felül is megpróbálja magát kivonni az egyenletből, és az esélyek ellenére méltó élethez elegendő pénzt keresni úgy, hogy arra ne menjen rá éppen a méltó élete. Ennek hiányában marad az irányváltás. Nyugat felé.

A világ jó. Nagyon jó.

Ezúttal Humans of New York, vagyis New York-i Emberek, mert azt gondolom, hogy zseniális, amit ez a fotográfus, Brandon Stanton művel (bár ez a szó sok szempontból kevés annak leírásához, amiről itt szó van: fotózás, portrékészítés, költészet, közösségépítés, emberekbőlalegjobbatkihozás), másrészt rendkívül sok értelmezésre van lehetőség, és lenyűgöző, ahogy mindenki megtalálja ezekben a pársoros létesszenciákban a saját életét. Velem is sokszor megtörtént már, de ezúttal rátaláltam a képen szereplő úr hozzászólására is, amely a képaláírással együtt - és különösen a tegnapi moziéjszakán megtekintett Demóna című film után - tökélesen elmeséli azt a számomra sorsfordító felismerést, hogy a világ bizony sok esetben sokkal, mérföldekkel, alapvetően jobb, mint az önmeghatározásunk szempontjából az univerzumot kizárólagosan jelentő szülők, és nem a világtól kell félni, illetve nem kell félni tőle.

"I wrote an essay about my mother. I decided she put a destructive algorithm in my head when I was a child. I call it a 'mal-gorithm.' My mother always had very low self-esteem, so she never wanted me to have any confidence. She felt threatened by confident people, so her way of keeping control was to never give me any encouragement or approval. I remember one time I spent all day wrapping a gift for my grandmother. I decorated it with all sorts of designs, and glued cotton balls on the package. My mother took one look at it and said: 'What did you do that for? Grandma isn't going to care about that.' I think I realized then that I was never going to get her approval."
"How does this affect you as an adult?"
"It's very difficult for me to have the confidence to do things. I'm always anticipating the negative feelings of others But I'm working on it."

És az úr hozzászólása a számomra elképesztő mennyiségű pozitív és éleslátó kommentre válaszul:

Hi all you wonderful HoNY folks. I am the red-shirted guy in the picture. I have to tell you, I am so overwhelmed and touched by all your generous and thoughtful love and support that I can’t find the words to adequately express my profound gratitude. Brandon’s first question to me was, “What advice would you give your 18-year-old self?” After a second’s thought, I said, “Stop listening to your mother,” and the whole conversation evolved from there. Afterward, I was amazed at how he got me to open up, and I was a bit afraid that I came off as whiny. But you have all been so affirming and so downright magnificent that I now see how wrong I was to think that (there I go expecting those negative reactions; thanks for showing me how wrong I was!). I wish I could send each of you a personal thank you gift, but since I can’t, here is my best representation of a cotton ball-wrapped present for all you guys: o[*]o Much love to you. Thanks for your healing warmth. What an amazing community. Kisses and cotton balls!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxoooooooooooooooooooo

Örülök neki, hogy sokan megértették a nyavalygást, illetve a javuláshoz szükséges helyzetfelmérés közötti különbséget: "But I'm working on it." Ez a minden.

A 9. Roland Garros trófea margójára

Véletlenül belebotlottam a legjobb kommentbe, amit valaha olvastam. Rámutat arra, ami engem is nagyon zavar a sportrajongók (vagy általában az emberek?) viselkedésével kapcsolatban, de amíg én csak a dühöngésig jutok, Chrillz Gutschmeister a lehető legpozitívabb hangon tudja lezárni a vitát. Mindig, mindenből tanulhatunk, akkor is, ha nem mi vívtuk meg a csatát, ám a felismeréseket a saját életünkben csak tettek formájában tudjuk kamatoztatni. Éppen ezért a "kanapékrumplik" helyett a cselekvő embereké a világ; a duma nem vezet sehová.

És persze gratulálok, Rafa! :)

I have a confession to make. And I am ashamed to admit it.

But I had doubts.

I didn't believe in Rafa before this Roland Garros started. I thought Djokovic was too strong. He's without a doubt the toughest player Rafa has ever played, after all. The only one who could really measure up against Nadal. Who wasn't afraid. Who knew how to play him. Who knew how to BEAT him.

But there are no excuses. Rafael Nadal has through his whole career proven doubters as myself wrong. People have written him off more times than any other player in history.

"He'll never recover from this injury."
"He'll never win slams outside clay."
"He'll never come close of Federer."
"He's done. It's over. You don't recover from 7 months absence."
"No way Nadal is going to win slams at 25, are you kidding me? His playing style is too tough on the body. He might even have retired at 25."
"No way Nadal will beat Djokovic again, are you blind? He doesn't stand a chance."

And on it goes...

But this guy is more than a tennis player. He's a phenomenon. In every sense of the word. One of the best athletes of all time. And probably THE best when it comes to the spirit of a champion; to never give up; to fight to the bitter end. To accept success and defeat with equal amount of humbleness.

He's constantly mocked, ridiculed, laughed at, hated and abused by haters on the internet, people who find pleasure in seeing him down, for various reasons, but the difference between them and Nadal is that they have no idea what it takes to be a champion; they have no idea what it takes to even show up, to give yourself a chance in life - regardless of result. It's easy to be tough and judgmental behind a computer screen, isn't it?

It doesn't matter if Nadal wins more slams. Or if he holds his ranking. It doesn't matter if Nadal ends his career at 30 or 35. It doesn't matter how much hatred he gets, if anything - it just shows people's true colors, cheering for others misery - can you get much lower than that? Nadal has nothing more to prove. He's won grand slams for 10 straight years now and above all, he's had the chance to live out his dream, and that was the only thing he ever asked for.

If anything, the success of Rafael Nadal proves that you can accomplish almost anything in life if you're willing to SUFFER for it. If you're willing to WORK for it. If you're willing to put your soul into what you do, every single day, and if you do that enough times - you'll be successful.

This is not the day to talk about records, or speculations about the future. I certainly have my thoughts on how far I believe Nadal will go in terms of grand slam wins, but it doesn't matter what we THINK - the only thing that matters is what we DO.

And Rafael Nadal has proven once again that you should NEVER write him off. He could be 90 years old in a wheelchair, but man - I'd STILL not count him out. I've learned my lesson. And I apologize.

Sincerely,
A very emotional fan.

(A komment az ATP honlapján szereplő beszámoló alatt jelent meg.)

Biztosan van barátod...

2014. május. Váratlanul kilépek délután, megelégelve a nemhaladást, a bezártságot, a nemevést, és a szigorú diéta elszánt és súlyos megszegésére készülve a mindenmentessüti-bolt felé veszem az irányt, mielőtt végre, megint egy hónap után márpedig edzeni fogok. Éppen bejött a nyáridő, és éppen időben gondoskodott a GAPS-diéta arról, hogy újra felvehessem a nyári ruháimat, így aztán kisnadrágban, magassarkúban, talpig lábban haladok a cél felé. 3-as metró Arany János utcai megálló. Észreveszem, hogy észrevesz. Látványosan másfelé nézek, nem akarok kommunikálni, ehhez most egyáltalán nincs kedvem, haladni akarok, előre az életben, bármit jelentsen is ez. Részben tudom is, hogy mit jelent - ma délután a csupa egészséges alapanyagból készült, cukor-, sőt, mindenmentes süteményt, ami sajnos nekem ebben a pillanatban ugyanolyan bűn, mint egy mekdolnádzos csupacsoki lenne, és azt, hogy jussak már el végre egy nyomorult edzésre a hónapban.

Deákon átszállás, a fejem tele mindennel, régen elfelejtettem a ránézést-félrenézést, amikor egyszercsak ott terem mellettem: "Biztos, hogy van barátod, de ha esetleg mégsem lenne, van kedved meginni velem valamikor valamit?" Szóval ilyen ez...ilyen egyszerű. Valahogy érzem, hogy nem pszichopatával van dolgom, és tudom, hogy igent fogok mondani.  Nem lepődöm  meg annyira, mint amennyire az arcizmaim és végtagjaim által a szokatlan helyzetben produkált reakciókból tűnik. Valahogy érzem, ez mindössze természetes; mintha csak a helyére került volna minden. Hát persze, hogy pont én. Ha már nem szorongok is, az ilyenkor aktuális válaszok még mindig hiányoznak a szótáramból, az élményeimből, az életemből. Sebaj. Teljes ellenállásom és komorságom sem tántorított el valakit attól, hogy bevállalja az elutasítást. Mert ő tényleg úgy gondolta, hogy biztosan van barátom, nem létezik, hogy nincs, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. Meglepő élmény a minden akadályt legyőzni hajlandó és a lehetséges hoppon maradást is vállaló érdeklődés középpontjába kerülni. És mégis, a korábbi megalkuvások és megalázó helyzetek ellenére érzem, hogy ez a normális. Nem ott, ahonnan jövök, de ahová érkeztem, itt, mindenképpen. Mert megérkeztem, és ezt éppen az ilyen események jelzik.

Csakhogy itt a következő probléma ezzel a merőben új élménnyel, mert így, újonnan egészben, tele tervekkel, megvalósulás alatt álló változásokkal kristálytiszta, hogy ez az egész kérdés semmilyen szinten nem aktuális számomra. És lehet részleges érveket felsorakoztatni amellett, hogy kedves, hogy vonzó - igen, az -, hogy van abban valami lenyűgöző, amikor valaki pont a külsőd miatt nem tud szó nélkül hagyni elmenni (hogy ez mennyire abszurd, azt csak én tudhatom, meg az, aki átélte ugyanazt, amit én is...értem én, hogy a vonzalom szubjektív, de itt azért rengetegminden másról is van szó egyszerre), és aztán váratlanul kiderül számára, hogy azon túl is "különleges" vagy; hogy micsoda tapasztalat, hogy lehet ennyire felszabadultan létezni egy másik ember mellett, vagy hogy velem is megtörténik végre valami olyasmi, ami mindig csak másokkal szokott, de az igazság az, hogy hiába első élmény, máris tudom, hogy ez nagyon kevés. A tapasztalás közben növök fel a feladathoz, mint Simona Halep élete első grand slam döntőjében. Mert annak ellenére, hogy ilyen mértékben kapok egy csomó, korábban példátlan élményt, hiányzik az, ami miatt hajlandó lennék vagy szeretnék változtatni a terveimen. Igen, sok idő a munka, és a hajam tépem tőle, hogy bezár, de van egy célom, ami miatt csinálom, és ez fontosabb, mert ez az én életem, márpedig bármilyen "mi" előtt egy teljes értékű énre van szükségem. Lehet, hogy jóval korábban lenne menetrendszerű eljutni odáig, hogy felfedezem a szabadságot, hogy "kiélem magam", de egész eddig állandóan másra kellett tekintettel lennem, most pedig azt teszem, ami nekem jó. És nekem jó így. Nekem jó a barátaimmal - akár kéthetente beszélünk, akár tíz év után folytatjuk onnan, ahol abbahagytuk -, és jó a családom nélkül. Sajnálom, hogy eddig tartott rájönnöm, hogy ez a megoldás - végleg kizárni azokat az életemből, akik csak elvesznek belőle. Jó, ha szabadidőmben - vagyis a munkából kiszakított időmben - egyedül Roland Garrost nézek, olvasok, moziba megyek, színházjegyet veszek, nyelvet tanulok, vagy táncolni megyek, feladatokat vállalok, amik időigényesek, de akarom őket, mert fontosak nekem, esetleg a barátaimmal éjszakázom, másnap pedig alszom, és egyáltalán, magammal foglalkozom, hiszen annyi mindenre nem volt időm az elmúlt 15 évben, amikor lehetetlen mértékű felelősséget vállaltam magamra lelkileg, anyagilag, mentálisan...mindenhogy. Tőlem egy dolgot soha nem kérdezett meg senki: hogy én mit szeretnék - ez soha nem volt téma, az pedig, hogy aszerint is cselekedjen valaki, amire én igazán vágytam, végképp kérdésen felül állt. És én magam is csak most először tudom igazán meghallgatni azt a belső hangot, amely már nagyon régóta és nagyon pontosan tudja, és mondja, hogy mire van szüksége.

Olyan sokáig szenvedtem amiatt, hogy úgy éreztem, szükségem van egy másikra. Arra a másikra. Rá. És most, hogy egyre teljesebbé válik a lelkem, rájövök, hogy már nincs így. Egyre biztosabban érzem, hogy egyszer majd jön az az ember, akire akarok időt szánni, aki miatt újratervezem az életemet, de mindaddig vannak ennél sokkal, de sokkal fontosabb, értékesebb és kiteljesítőbb tevékenységek, és főként kapcsolatok az életemben, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani. Most ezeknek van itt az ideje, pusztán azért, mert ezek a legjobbak számomra. Nagyon kemény kimondani valakinek, hogy kedves vagy, fantasztikus élmény vagy, és őszintén értékelem, amit adsz nekem, de az, amit te szeretnél, nekem nem fér bele, mert ahhoz nem vagy elég fontos - de ki kell.

Főleg az én múltammal nagyon kettős érzés ez, de így van. És persze nincs ebben semmi különleges, mert mindez csak természetes. Tény, hogy kellemetlen is, és esetleg fájdalmas lehet, de mindenkor őszinte, és ezért vállalható. Fura, hogy mennyire megijedünk attól, ha valaki azt meri tenni, ami számára a legjobb. Kicsit még nekem is félelmetes, pedig tudom, hogy ez a helyes. Mert az élet addig is lehet jó, amíg kitartóan törekszem a számomra tökéletesre. Most pontosan ez történik.

És a lányodnak?

A csakazolvassa blog valahogy mindig beletalál. Részleteket nem érdemes kiemelni, mert minden írás sallangmentesen csak a lényegről szól. Ahogy a mai is. A fontosak között is legfontosabb gondolatokat megjelöltem, bár valójában mindnek óriási súlya van. A vége pedig - szokás szerint - üt.

Az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ám jön a nézőpontot hirtelen kifordító, vagyis a valódi tengelyébe befordító kérdés, amelyről már én is évek óta tudom, hogy tesztel, bizony:

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

És úgy szeressék a férfiak is a nőket, és bánjanak úgy velük, amilyen bánásmódot később a lányaiknak szeretnének más férfiak részéről. Ugye, hogy nincs több mellébeszélés...

Sejtszintű emlékezés

Érdekesek a sok évvel ezelőtti benyomások. Csak az érzésekre emlékszem, de azokra kristálytisztán. Egy illat, egy szó, egy kép vagy például egy könyvcím képes tűpontosan felidézni a gondolatok szintjén már feledésbe merült élmények regiszterét. Így van ez most, is a sejtjeimben érzem a több mint egy évtizedes élményt, amikor a Száz év magány kötelező, ámde lenyűgöző gimnáziumi tapasztalata nyomán nekiálltam falni a Marquez-életművet - elsőként a Szerelem a kolera idejént. Emlékszem az elsöprő erejű újdonságra, a frissességre, és leginkább is a szerelem rendkívüli mélységű, csontig hatoló, vágyakozást keltő és az egész lényemet beszippantó, magával ragadó ábrázolására. Vártam, hogy milyen lesz újraolvasva, váratlanul sikerült is beszereznem egy példányt, pedig nem lehet kapni (bár talán Marquez halála elindít egy újrakiadási hullámot, én ebben bízom, hiszen nincs olyan apropó, legyen az bármilyen szomorú, amely ne lehetne jó ürügy a Marquez-művek megjelentetésére). A fekete, bársonyos tapintású borító, kedvenc rózsám képe a címlapon, a nyomtatás illata, a tördelés, a betűtípus mind-mind ugyanaz. A történetről villanófényemlékeim vannak, és kíváncsian kezdek neki az olvasásnak, ezek megfelelői után kutatva a szövegben.

Amit érzek: hogy egy ismerős világban járok. Nem söpör el, nem nyűgöz le úgy, mint amikor még újdonság volt számomra a mágikus realizmus varázslatos univerzuma. Nem baj, csak más. A szöveg továbbra is elsőrangú, hihetetlenül részletgazdag és vicces, és rá-rátalálok villanófényemlékeim forrására. Leginkább pedig azt érzem, hogy milyen messzire jutottam az elmúlt tíz évben - és mennyivel közelebb önmagamhoz, egészen az önazonosságig. Már nem szivacsként szippantom be ezt a világot, hanem kívülről nézem, és kritikusan szemlélem - a saját nézőpontomból. Mert immár van olyanom, és ez egy nagyon jó hely. Így történhetett, hogy bár még igencsak a könyv elején járok, máris belefutottam az egyik legélesebb és legmeghatározóbb emlékembe az idős úrról egy sötét, halvány lámpával megvilágított helyiségben, amelyben csak a sziluettje rajzolódik ki lassan az utolsó vendéget is kikísérő nő szeme előtt. Én legalábbis így képzeltem, így emlékeztem az örök és mindent túlélő, mindenek felett és mindenen túl érvényes szerelem első megnyilvánulására.

Ez a rész ismét az eddigi legnagyobb hatást és a legkatartikusabb élményt váltotta ki belőlem, de korántsem úgy, ahogy arra emlékeztem.

Fermina Daza az oltár előtt búcsúzott el a legtöbb látogatótól, de a legszűkebb baráti kör hátramaradt csoportját odakísérte az utcai ajtóig, hogy saját kezűleg zárja be utánuk, ahogy szokta. Már majdnem be is csukta, végső erejét összeszedve, amikor megpillantotta Floerintino Arizát, aki ott állt az üres szalon közepén, fekete ruhájában. Megörült neki, mert sok évvel azelőtt kitörölte az életéből, és most történt meg első ízben, hogy rá is ismert a férfira, akit a feledés tisztára mosott előtte. De mielőtt Fermina Daza megköszönhette volna a látogatást, a férfi reszkető és ünnepélyes mozdulattal a szívére szorította a kalapját, és felfakasztotta a gennyes kelést, amely az életét táplálta.
- Fermina - mondta -, több mint fél évszázadon át erre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemet és el nem múló szerelmemet újra csak esküvel bizonyítsam önnek.

Fermina Daza azt gondolta volna, hogy egy őrült áll előtte, ha nem lett volna rá oka, hogy azt higgye, Florentino Arizát a Szentlélek szállta meg, és az ihlette ezekre a szavakra. Első indulatában meg akarta átkozni őt, hogy így meggyalázza a házát, amikor az ura még ki sem hűlt a koporsóban. De a harag méltósága arra késztette, hogy ne tegye. "Takarodj - mondta neki. - És többé ne kerülj a szemem elé életed hátralévő éveiben." Újra kitárta a már majdnem becsukott utcai ajtót, és még hozzátette:

- Remélem, már úgysincs sok hátra.

Na, ez az igazán imádnivaló.

"Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel"

Nem idegen tollakkal szeretnék ékeskedni, csak egyrészt nagyon fontosnak tartom ezt a gondolatot, ráadásul mérhetetlenül aktuális számomra. Valami félelmetes érzékkel tud rátapintani az élet arra, amit látnom, hallanom kell. Ismét csakazolvassa, részlet a mai bejegyzésből.

Lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel. Ma ennyi a bejegyzés.

.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.  

Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

Az lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel. 

Az egyik komment különösen aláhúzta azt, miért is olyan fontos ez most nekem. "Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…"

Ami azt illeti, engem azóta aggaszt az idő múlása, hogy az eszemet tudom. Sőt... Mindig le voltam maradva, sosem tartottam ott, úgy és akkor, ahol, ahogy és amikor kellett volna. És a szorongásom csak részben fakadt a társadalmi elvárásokból, sokkal mélyebben gyökerezett viszont abban az örökségben, hogy mindig azt várták tőlem, hogy visszafelé menjek. Minél jobban növekedtem, és betonoztam be a létezésem maradandóságát ebben a világban, annál inkább azt kívánták, bárcsak soha ne léteztem volna. Ezzel szemben nagyon nehéz élni. És rengeteg időbe telik eljutni odáig, hogy élhessek.

Nem olyan régóta érzem csak, hogy megérkeztem. És mégis, a szorongás, a "késő van" érzése nem múlt el, sőt, 30 fölött, nőként csak tetéződött azokkal a bizonyos társadalmi elvárásokkal. De aztán egy fontos pillanatban rájöttem a megoldásra; arra, hogyan tudom elengedni a mesterséges kategóriákat, a kor- és élethelyzet-összehasonlítgatást. Mert az én életem nem illeszkedik a szépen elképzelt rendszerbe, hát akkor nem is aszerint fogom élni. Nem is tehetném. Próbáltam, és lám, sehová nem vezetett, úgyhogy ennyi volt, mostantól csak én vagyok, és a tények, és nincs "mit kellene" (ki szerint is?), nincs évek száma, nincs harmadik X, nincs olyan, hogy valamit már ilyenkor nem kéne, nem szokás, vagy éppen régen ideje volna. Régen ideje lett volna nem tönkretenni a lelkemet, hogy aztán másfél évtizedet kelljen a felépítésével töltenem, de nem így alakult. Ez az én életem, ezt tudom élni, és nem akarom többé, hogy minden gondolatomat és tettemet a félelem vezérelje. Ez a lényege az évtizedes küzdésnek, és megérkeztem a valódi választóvonalhoz. Nem akarok folyamatosan elégedetlen lenni, nem akarom, hogy a továbbiakban is problémát okozzon az évek múlása. Soha nem lehettem gondtalan fiatal, aki úgy érzi, rengeteg ideje van arra, hogy megvalósítsa a vágyait, viszont nem gondolom azt sem, hogy egy bizonyos kor fölött ennek az érzésnek szükségszerűen el kell múlnia. Én most tehetem a magamévá, hogy aztán soha többet ne múljon el. Hiszen ez egy életforma, a szabad, saját döntések szerinti, kiteljesítő élet lehetősége. Nem maradt több kör, amit lefuthatnék, és ha eddig bizonytalan voltam, mert még nem készültem fel a végső váltásra, most elkerülhetetlenül eljött az idő. Ennyi haladékra szükségem volt, de mostantól feladat van, ami pont olyan világos, mint korábban az, hogy nem hasonlíthatom magam másokhoz, akiknek nem kellett mindenféle, módszeresen romboló démonnal megküzdenie.

Az elmúlt 15 évben felnőttem. Felneveltek, és felneveltem saját magam úgy, ahogy arra szükségem lett volna gyerekként, ezért most megteszek mindent, amiről azt hittem, hogy nekem nem megy, nem jár, nem sikerülhet, pedig... Pedig én megérdemelném, hogy úgy igazán ... ez fájdalmasan ismerősen cseng. Hányszor hallottam ezt állítólagos jóakaróimtól, de azt, hogy megérdemled, így, kijelentő módban, soha. Nem, valóban megadni nekem, akár csak a gondolat lehetőségét is, az túlságosan fájt volna, kibírhatatlan látványt nyújtó türköt tartott volna nekik, akik lemondtak minderről.

Nem feltétlenül kell 50 év öncsalás. Teljes önbecsüléshiányban töltött több mint három évtized, és másfél évtizednyi aktív, az önismeret, illetve a boldogsághoz való jog érzése utáni kutatással töltött idő is elég az elégedetlenséghez, a robbanni akarás állapotához. És megértettem, hogy én nem tudok így leélni egy életet. Rendkívül hálás vagyok sok embernek - elsősorban A-nak, Á-nak, Z-nek, és a barátaimnak, akik közül egy sem családtag, ám akiket igazán érdekel a boldogságom, pedig nem lenne a feladatuk -, illetve a lehetőségekért, amelyeknek köszönhetően idáig juthattam, akkor is, ha most tovább kell lépnem, mert amennyire hasznosak voltak eddig, olyannyira pusztítanak és dermesztik meg bennem a boldogtalanságot, ha nem teszem.

És végtelenül örülök annak, hogy békét kötöttem azzal a személlyel, aki a népes családban egyetlen felnőtt emberként tudott szeretni, és megtanította nekem is, hogy minél ne adjam alább soha, még ha ez nem is a legideálisabb körülmények között történt. Az érzéseim határozottan azt állítják, hogy ő az egyetlen, aki fontos nekem, akivel rendbe szeretném hozni a dolgokat, ha ..., akivel a hosszú érzelmi száműzetés után kapcsolatot szeretnék kialakítani, akihez a majd' kétéves mosolyszünet után vissza szeretnék térni, és új alapokra szeretném helyezni azt, amit ő és én jelentünk. És ez nem is csoda, hiszen ő volt az egyetlen, akinek én fontos voltam. Nem azért, mert nélkülem - szó szerint - nem tudott élni (noha ez kétségkívül így volt), nem azért, mert bokszzsákra volt szüksége (igen, volt rá szüksége); nem azért, mert rajtam keresztül a világ felé áramoltatva saját, kerékbe tört álmait akart értelmet adni az életének, és ehhez felhasznált (ez az, amit soha, de soha, és amivel messze túltett sokmindenkin, aki olyan jót akart nekem), hanem azért, mert boldogságot okozott számára a létezésem. És igen, sok fájdalmat is okozott, de ezt feldolgozni, helyretenni az én előző két évem feladata volt, és vele volt egyedül olyan alap, amelyért érdemes volt, amely megérte az erőfeszítést; amely annak ellenére is fontos, hogy rettenetesen meg kell küzdeni érte. Ő már nem jön vissza, de a lelkemben és az életemben végre meghatározó lehet mindaz, amit kaptam tőle. A többi "szerető", "jóakaró" "felnőtt" pedig egyáltalán nem kell az életembe, semmilyen százalékban. Az érzésem ezt súgja már nagyon-nagyon régóta, csak nem engedték, hogy hallgassak rájuk.

Soha többet nem fogok elbizonytalanodni abban, hogy jogos, amit érzek. Hiszen valójában mindig is az volt, és hiába próbáltam ésszel - mások érveivel, belémhipnotizált, belémprogramozott gondolataival - meggyőzni magam arról, hogy másképp kellene érezni, semmi jó nem sült ki belőle. Nem lehet többet használni a lelkemet, a testemet, a személyemet, a szeretetemet, és nincs többé a másoknak oly kényelmes önbecsüléshiány és önmegtagadás. Méghogy önfeláldozás. Nem, nem. Csak abból lehet adni, ami van. És csak annak, aki nem vámpírként szívja el tőled az életet. Aki nem használ, akinek nem létszükség vagy, éltető levegő, transzfúziós zsák. Hanem annak, aki úgy lesz ettől boldogabb, hogy téged is éltet. Minden más csupán parazitizmus. Ilyen egyszerű.