Egy elégedetlen magyar nő

Ma érdemes volt reggel fél 6-kor kihúzni magam az ágyból és elmenni tornázni, mivel útközben a kezembe nyomták az aktuális metropolt (na meg a hatékony zsírvesztés szempontjából is, de ez most kevésbé releváns). Ebben találtam rá Vass Virág cikkére, amit azért másolok be, hogy aki esetleg olvasná ezt a bejegyzést, véletlenül se hezitáljon, hogy a linkre kattint-e vagy sem, mert az én mondandómnak a lényege is ebben a cikkben található. A kommentelők egy része nyilvánvalóan szándékosan félreérti a leírtakat, ami posztmodern meta-módon ismételten csak alátámasztja a rovat mai tartalmát.

Vass Virág: Elégedett magyar nők (http://www.metropol.hu/itthon/cikk/602696)
Végül is kijelenthetjük, minket, magyar nőket a legkönnyebb boldoggá tenni Európában. Egyrészt, mert a magyar férfiak szerint mi vagyunk a világon a legeslegszebbek (bár erről nem készített felmérést a TÁRKI), másrészt mert elfogultságért cserébe elfogultság jár: úgy gondoljuk, a mi társaink a legsegítőkészebbek.
Elégedett magyar nők
Rettentően hálásak vagyunk a férfiaknak. (Erről viszont készített felmérést a TÁRKI.) Nagyra értékeljük férjeink, párjaink teljesítményét. Legalábbis ami a házimunkát illeti. Jóindulatunk és hálánk akkor is töretlen, ha a megkérdezett kelet és nyugat-európai országok lakói közül a magyar apák és férjek fordítják a legkevesebb időt az otthoni feladatokra. De azt biztosan zseniálisan kiaknázzák, ha ilyen nagyok a sikereik.

A magyar nő a legelégedettebb, még ha házasságkötésétől kezdve stabilan háromszor annyi időt is tölt házimunkával, mint a mellette élő férfi. Akkor is egyedül végezzük a házimunkát otthon, ha napi nyolc órában dolgozunk, és akkor is, ha nem végzünk kereső tevékenységet. Érdekes, hogy mindez a fiatalabb generációk esetében sem változik. Egy magyar anyuka másfélszer annyit dolgozik „második műszakban” mint egy norvég. Talán nem meglepő, hogy Norvégiában több gyereket vállalnak a nők.

A magyar társadalom kimagaslóan tradicionális beállítottságú, ennek is köszönhetjük, hogy bár kormányok és hangzatos programjaik váltják egymást, a szülési és házasodási kedv csak nem akar megjönni. Az eltartott-eltartó arány miatt az ország egyaránt rászorul arra, hogy a nők aktívak legyenek a munkaerőpiacon, illetve hogy növekedjenek a termékenységi mutatók. Ezt a kettős terhet a hosszú otthoni műszak mellett a mégoly elégedett magyar nők sem tudják hosszú távon mosolyogva viselni. Bár próbálják, mosolyukkal még önmagukat sem tudják becsapni.

A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy mégiscsak ők kezdeményezik a legtöbb válópert, és hogy a harminchat év alatti nők közül minden harmadik gyermektelen és szingli. Ami nem egyedül az ő problémájuk, noha a közvélemény szereti ezért egyedül a karrierista, önző nőket okolni. Csak rajta! Söpörjük csak a szőnyeg alá a problémákat, ha nem akarjuk, hogy a helyzet változzon!

Az elégedettséggel kapcsolatban végzett vizsgálat és a nők saját bevallása között a látszattal ellentétben nincs ellentmondás, és ez a legszomorúbb. A magyar társadalom "kimagaslóan tradicionális" jellege abban is megnyilvánul, hogy mi, nők úgy érezzük, az ég világon semmiféle segítséget sincs jogunk elvárni a teremtés koronáitól, így ha ők bármire vállalkoznak a háztartás környékén, összetesszük a két kezünket és hálálkodunk nekik a(z el)váratlan ajándékért. Ezen a belénk kódolt alacsony önbecsülésen és önfeláldozási kényszeren kellene változtatni, hiszen szükségből a nők többsége "észrevétlenül" elkezdett ugyanolyan teljes állású kenyérkereső lenni, mint a férfiak, miközben utóbbiak még mindig kikérik maguknak, hogy kivegyék a részüket az otthoni teendőkből. És eközben az az apró következmény is elkerüli a figyelmüket - és a társadalom figyelmét -, hogy szépen lassan a nők váltak az "erősebbik nemmé". Hangzatos de üres feminista szlogen, mondhatnánk, de az az igazság, hogy a nők sokszoros terhet cipelnek. És mivel férfiúi hiúsága nem viseli el a kegyetlen igazságot, a Teremtés Koronája ezt még hatványozottabban kéri ki magának, posztmodern meta-módon megerősítve az állítás jogosságát.

Persze szándékosan sarkítok, mert dühös vagyok. Magamra, magunkra. Mert igen, szomorú, de mi, nők is még mindig jelentős részben tehetünk arról, hogy a férfiak így viselkednek, hogy a "fiatalabb generációk esetében sem változik semmi". Azzal, hogy anyaként egy nem túl felhőtlen házasságban egy szem csepp fiacskánkra zúdítjuk szeretetünket, a végletekig elkényeztetve őt, aki aztán egész életében azt veszi természetesnek, hogy a dolgozó nő munka után még ki is szolgálja, hiszen ezt a mintát látta otthon. És azzal, hogy a lányainknak is olyan példát mutatunk, ami az önfeláldozást teszi meg a női lét egyetlen igazolható formájának, amelyben a nő mindig második helyre szorítja magát a párja, gyermeke, párja karrierje, gyermekei tanulmányai, stb. mögött. A lista végtelen, mert ez egy átfogó személyiségjegy, ami túlmutat a párkapcsolati szerepeken. Általános, lelki genetikánkkal öröklődik, ezért olyan generációkat átívelően pusztító és megbélyegző. És ezért kell rajta tudatosan változtatni.

Természetesen ma már rengeteg család "modernizálódik", vagyis a férjek és apák kiveszik a részüket a háztartási munkából vagy a gyermeknevelésből, amit én személy szerint is tapasztalok a környezetemben, és ez örömmel tölt el. A lényeg az, hogy legyünk nyitottak, és merjünk túllépni a tradíció keretein, ha erőteljesen nem-hagyományos körülményekkel szembesít az élet. És a 21. századi lét pont arról szól, hogy semmi sem biztos, legfőképp a korábbi minták alkalmazhatatlanok eredeti formájukban. És ha a bizonytalanság terheit nagyrészt magukon viselő nők annyi bizonyosságra kapnak ígéretet, hogy párjuk a kapcsolatukban rugalmasan tudja kezelni a szerepeket, és az elsősorban két ember szövetségét jelenti majd, nem pedig egy erősen patriarchális családmodellt a nők meglévő munkaterhe mellé, akkor talán a 36 év alatti nőknek is több lehetősége (!) lesz nem szingliként élni az életüket.