2010. július 29., csütörtök

Még egy esély?

A tegnapi mélypont után - amely mellesleg elhúzódó hatású - ma történt velem valami, ami miatt hosszú idő után először igazán irigylem saját magam. Kedvenc angol tanítványom londoni útjáról hazatérve hozott nekem ajándékot. Múlt héten még eszembe jutott, hogy biztosan kapok valamit, mert eddig mindig így történt D. külföldi útjai után, de legfeljebb valami apróságra számítottam, mint amilyen a velencei maszkos kulcstartó vagy a kabalával készített Eiffel tornyos fotó volt. Aztán persze a hétvégi sikítófrász-hangulatban elfeledkeztem a várható souvenirről, mint ahogy egyébként minden ajándékról szoktam, amit tanárként kötelezően megkapok, és amire így elvileg számítanom kellene. De nem, így aztán mindig váratlanul és meglepetésként ér, ha kapok valamit. Most pedig - bár nem mintha az eddigieknek nem örültem volna - D. valóban beletrafált:






Persze lehet, hogy pesszimistább embertársaink a tegnap tetőzött folyamat folytatásának, egyfajta jelnek értelmezik a címet, de mivel imádom ezt a filmet, számomra ez egy nagyon személyes és eltalált ajándék, amitől már jó lett a napom. És milyen tuti, hogy abban a pillanatban, amikor megkaptam, nagyon örültem, hogy én vagyok az, akinek a tanítványa a legszuperebb vásárfiát hozta haza Londonból, és ha akkor megkérdezik tőlem, kinek a bőrébe szeretnék bújni, a legnagyobb meggyőződéssel tudtam volna állítani, hogy a sajátomba:).

Végre van Emma Thompsonos-Dustin Hoffmanos audiókommentárom, jöhet a 101. újranézés! :P

Hirtelen huszonkilenc (és 2/3)

Pánikolok. Nem tudom, miért pont most. Illetve de, tudom. Egy leendő baba miatt. Csak az a furcsa, hogy Ő a sokadik a leendő vagy éppen nemrég született babák között, és mégis Ő indította el azt a folyamatot, amelyet, bár évek óta tudatában voltam, sosem éreztem: hogy történetesen közeledik a harmadik X, és ez valami nagy változást fog jelenteni az életemben. Igazából soha nem értettem, hogy miért jelentene, hiszen ez is csak egy születésnap, és arra számítottam, hogy hasonlóan antiklimatikus lesz számomra, mint a 18. volt.

De aztán hirtelen eltelt 10 év, vagy még inkább az utóbbi 5, és ez a leendő baba, aki történetesen azért tud megszületni, mert Anyukájának és Apukájának minden adott a harmadik X után 1-2 évvel ahhoz, hogy Ő jöhessen, mindent felborított bennem. Hiába az éppen csak beindult karrier, hogy Apuka és Anyuka nem házasok, mert ha nem az éppenhogy karrierből kell megalapozni a közös élethez szükséges egzisztenciát, a családalapítás és a karrierépítés tökéletesen megférnek egymás mellett. Csak az alapvető emberi önbecsülésünket megtámogató első minigarzon reményében vállalt napi 10-12-14 órás stresszes állást kell kiiktatni, és család és karrier csordultig telt szívvel borulnak egymás keblére, majd udvariaskodva engedik előre egymást életünk ajtajánál.

Így hát Ő jönni fog. Én pedig egy pillanat alatt megértettem, hogy miről beszélt az a sok nő korábban. Dehogy fog magától megváltozni bármi is a harmadik X-nél, nem lesz különleges élmény, sőt, lehetne ugyanolyan eseménytelen ez a születésnap, mint a 18. volt, de éppen ez a baj! Valaminek meg KELL változnia, különben az a veszély fenyeget, hogy a következő 10 év is úgy telik el, ahogy az előző évtized – látszólag olyan sokminden történt, és gyakorlatilag is, de ha körbenézek, olyasmit látok, amit 8 hónapja vagy korábban sosem.

Pedig nagyon tudatosan készültem arra, hogy ne érjen felkészületlenül a sokk. És akkor most, a 2/3-nál villámcsapásszerűen lesújt rám. Hirtelen mindenki megházasodik, gyereke lesz, (nem túlzok, az iwiw és facebook üzenőfalon mást sem látni, csak fehér ruhákat és csokrokat), lakást vesz, házat vesz, összeköltözik, kiköltözik, bővít, családdal nyaral, elkezd „igazán” felnőtt életet élni. Ráadásként pedig elkezd szerveződni egy osztálytalálkozó, amit tavaly úgy vártam, mert annyi mondanivalóm volt, olyan sokminden, amire 12 hónapja még büszke voltam, és tőlem szokatlan önbizalommal tudtam volna beszámolni róluk. De persze akkor, a 10 éves évfordulón nem lett belőle semmi. Na de most, most igen, én pedig egy pillanat alatt ott rádöbbenek, hogy mindaz, ami tavaly olyan jó érzéssel töltött el, nevetségessé válik annak fényében, hogy 30 évesen már hol kellene/lehetne tartani, vagy hogy mások, köztük az osztálytársaim is hol tartanak. Ami 29 előtt 4 hónappal büszkeség, az 30 előtt négy hónappal gyerekesség, és bárcsak tudnám azt mondani, hogy csupán rajtam múlik, mindezt hogy élem meg.

De nem, mert végleg elegem lett abból, hogy a túlélést tudom egyetlen eredményként felmutatni, ami 25 évesen még erény, mostanra viszont már semmit sem jelent. Csakhogy az utóbbi 5 évben ez éppen olyan kemény munkámba került, mint az előzőben, de ezt már senki nem nézi el nekem. És én sem nézem el az életnek. Nem az a lényeg, hogy a körülmények áldozatának tekintem-e magam vagy sem, hanem hogy minden tőlem telhetőt megtettem, sőt, annál jóval többet, sőt, az elvárhatónál jóval nagyobb eredményeket értem el, és így sem jutottam tovább, mint az, aki - belenyugodva vagy küzdve ellene - a körülmények áldozatává válik. Próbáltam úgy élni, hogy ne határozzon meg az, honnan jövök, milyen szülői támogatást (nem) kaptam, hogy kit veszítettem el, de ez csak illúzió. Ha egyenrangú akarok lenni azokkal, akik megfelelő erkölcsi és anyagi hátszéllel érkeztek az életbe (ahogyan kell), akkor olyan kompromisszumokra kényszerülök, amelyek alapvetően befolyásolják az életminőségemet; elsősorban a döntési szabadságomat, és mivel idáig próbáltam elkerülni ennek a szükségességét, most aztán az arcomba dörgöli az élet, hogy nem vittem semmire, és mindjárt 30 leszek.


Vagyis van 4 hónapom, hogy tegyek valamit, ami miatt a harmadik X valódi változást jelent majd, és lesz katarzis. Az egyik kortárs irodalom kurzuson az oktatónk a Julie és Julia c. filmet hozta fel példának arra, hogyan próbál valaki rendszert vinni posztmodern létezése teljes kiszámíthatatlanságába. Julie egyébként pont 29 éves, és a harmadik X közelsége készteti őt is számvetésre. Az eredmény kiábrándító, mert semmi sem úgy alakult az életében, ahogy tervezte, és szörnyen szenved a sikeres barátai láttán, mert azok saját kudarcaira emlékeztetik...milyen ismerős. És akkor jön a nagy ötlet: elkészíteni Julia Child szakácskönyvének 524 receptjét 365 napon belül. És minderről blogot írni. Rendszert erőltetni a káoszra. Ahogy Julie fogalmaz: „Tudod, miért imádok főzni? Vannak olyan napok, amikor semmi nem jön össze, de szó szerint semmi. Viszont ha tojássárgáját keversz a csokoládés, cukros, tejes masszához, besűrűsödik. Ez olyan megnyugtató.” És milyen igaza van!

Bárcsak nagyobb konyhatündér lennék, lecsapnék az entrópia betörésének ezen formájára. Főzési tudományomat és az albérlet konyhai infrakstruktúráját tekintve azonban maximum arra vállalkozhatnék, hogy végigeszem a Julia Child szakácskönyvében található recepteket - persze csak ha előtte valaki elkészíti őket. De mivel ez Julie Powellnek is egy évet vett igénybe, gyanítom, hogy így 4 hónappal a nagy esemény előtt már ez sem segíthet rajtam. Nem beszélve arról, hogy az evés nem tartozik szigorúan a rendszerelméletek közé. Így marad a valóság: két szakdolgozat elkészítése és egy nagy ugrás az egzisztenciateremtés irányába. A mellékhatásul társuló szakmai visszalépést pedig majd valahogy integrálom a tudatomba és a lelkembe, és azzal biztatom magam, hogy talán nem örökre szól – ameddig tudom.

Egy elégedetlen magyar nő

Ma érdemes volt reggel fél 6-kor kihúzni magam az ágyból és elmenni tornázni, mivel útközben a kezembe nyomták az aktuális metropolt (na meg a hatékony zsírvesztés szempontjából is, de ez most kevésbé releváns). Ebben találtam rá Vass Virág cikkére, amit azért másolok be, hogy aki esetleg olvasná ezt a bejegyzést, véletlenül se hezitáljon, hogy a linkre kattint-e vagy sem, mert az én mondandómnak a lényege is ebben a cikkben található. A kommentelők egy része nyilvánvalóan szándékosan félreérti a leírtakat, ami posztmodern meta-módon ismételten csak alátámasztja a rovat mai tartalmát.

Vass Virág: Elégedett magyar nők (http://www.metropol.hu/itthon/cikk/602696)
Végül is kijelenthetjük, minket, magyar nőket a legkönnyebb boldoggá tenni Európában. Egyrészt, mert a magyar férfiak szerint mi vagyunk a világon a legeslegszebbek (bár erről nem készített felmérést a TÁRKI), másrészt mert elfogultságért cserébe elfogultság jár: úgy gondoljuk, a mi társaink a legsegítőkészebbek.
Elégedett magyar nők
Rettentően hálásak vagyunk a férfiaknak. (Erről viszont készített felmérést a TÁRKI.) Nagyra értékeljük férjeink, párjaink teljesítményét. Legalábbis ami a házimunkát illeti. Jóindulatunk és hálánk akkor is töretlen, ha a megkérdezett kelet és nyugat-európai országok lakói közül a magyar apák és férjek fordítják a legkevesebb időt az otthoni feladatokra. De azt biztosan zseniálisan kiaknázzák, ha ilyen nagyok a sikereik.

A magyar nő a legelégedettebb, még ha házasságkötésétől kezdve stabilan háromszor annyi időt is tölt házimunkával, mint a mellette élő férfi. Akkor is egyedül végezzük a házimunkát otthon, ha napi nyolc órában dolgozunk, és akkor is, ha nem végzünk kereső tevékenységet. Érdekes, hogy mindez a fiatalabb generációk esetében sem változik. Egy magyar anyuka másfélszer annyit dolgozik „második műszakban” mint egy norvég. Talán nem meglepő, hogy Norvégiában több gyereket vállalnak a nők.

A magyar társadalom kimagaslóan tradicionális beállítottságú, ennek is köszönhetjük, hogy bár kormányok és hangzatos programjaik váltják egymást, a szülési és házasodási kedv csak nem akar megjönni. Az eltartott-eltartó arány miatt az ország egyaránt rászorul arra, hogy a nők aktívak legyenek a munkaerőpiacon, illetve hogy növekedjenek a termékenységi mutatók. Ezt a kettős terhet a hosszú otthoni műszak mellett a mégoly elégedett magyar nők sem tudják hosszú távon mosolyogva viselni. Bár próbálják, mosolyukkal még önmagukat sem tudják becsapni.

A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy mégiscsak ők kezdeményezik a legtöbb válópert, és hogy a harminchat év alatti nők közül minden harmadik gyermektelen és szingli. Ami nem egyedül az ő problémájuk, noha a közvélemény szereti ezért egyedül a karrierista, önző nőket okolni. Csak rajta! Söpörjük csak a szőnyeg alá a problémákat, ha nem akarjuk, hogy a helyzet változzon!


Az elégedettséggel kapcsolatban végzett vizsgálat és a nők saját bevallása között a látszattal ellentétben nincs ellentmondás, és ez a legszomorúbb. A magyar társadalom "kimagaslóan tradicionális" jellege abban is megnyilvánul, hogy mi, nők úgy érezzük, az ég világon semmiféle segítséget sincs jogunk elvárni a teremtés koronáitól, így ha ők bármire vállalkoznak a háztartás környékén, összetesszük a két kezünket és hálálkodunk nekik a(z el)váratlan ajándékért. Ezen a belénk kódolt alacsony önbecsülésen és önfeláldozási kényszeren kellene változtatni, hiszen szükségből a nők többsége "észrevétlenül" elkezdett ugyanolyan teljes állású kenyérkereső lenni, mint a férfiak, miközben utóbbiak még mindig kikérik maguknak, hogy kivegyék a részüket az otthoni teendőkből. És eközben az az apró következmény is elkerüli a figyelmüket - és a társadalom figyelmét -, hogy szépen lassan a nők váltak az "erősebbik nemmé". Hangzatos de üres feminista szlogen, mondhatnánk, de az az igazság, hogy a nők sokszoros terhet cipelnek. És mivel férfiúi hiúsága nem viseli el a kegyetlen igazságot, a Teremtés Koronája ezt még hatványozottabban kéri ki magának, posztmodern meta-módon megerősítve az állítás jogosságát.

Persze szándékosan sarkítok, mert dühös vagyok. Magamra, magunkra. Mert igen, szomorú, de mi, nők is még mindig jelentős részben tehetünk arról, hogy a férfiak így viselkednek, hogy a "fiatalabb generációk esetében sem változik semmi". Azzal, hogy anyaként egy nem túl felhőtlen házasságban egy szem csepp fiacskánkra zúdítjuk szeretetünket, a végletekig elkényeztetve őt, aki aztán egész életében azt veszi természetesnek, hogy a dolgozó nő munka után még ki is szolgálja, hiszen ezt a mintát látta otthon. És azzal, hogy a lányainknak is olyan példát mutatunk, ami az önfeláldozást teszi meg a női lét egyetlen igazolható formájának, amelyben a nő mindig második helyre szorítja magát a párja, gyermeke, párja karrierje, gyermekei tanulmányai, stb. mögött. A lista végtelen, mert ez egy átfogó személyiségjegy, ami túlmutat a párkapcsolati szerepeken. Általános, lelki genetikánkkal öröklődik, ezért olyan generációkat átívelően pusztító és megbélyegző. És ezért kell rajta tudatosan változtatni.

Természetesen ma már rengeteg család "modernizálódik", vagyis a férjek és apák kiveszik a részüket a háztartási munkából vagy a gyermeknevelésből, amit én személy szerint is tapasztalok a környezetemben, és ez örömmel tölt el. A lényeg az, hogy legyünk nyitottak, és merjünk túllépni a tradíció keretein, ha erőteljesen nem-hagyományos körülményekkel szembesít az élet. És a 21. századi lét pont arról szól, hogy semmi sem biztos, legfőképp a korábbi minták alkalmazhatatlanok eredeti formájukban. És ha a bizonytalanság terheit nagyrészt magukon viselő nők annyi bizonyosságra kapnak ígéretet, hogy párjuk a kapcsolatukban rugalmasan tudja kezelni a szerepeket, és az elsősorban két ember szövetségét jelenti majd, nem pedig egy erősen patriarchális családmodellt a nők meglévő munkaterhe mellé, akkor talán a 36 év alatti nőknek is több lehetősége (!) lesz nem szingliként élni az életüket.

2010. július 8., csütörtök

Törpendetes hírek

Juhé, 2011 nyarán jön a Hupikék Törpikék film!

Kíváncsi leszek a szinkronra :P.



...Viszont a Grura nem szeretnék november 4-ig várni, Amerikában a héten jön ki. November??? Ne csinálják már.