Nyugdíjnak szülve

Ismét kicsapta valami a biztosítékot. Kormányunk a nyugdíjrendszer megreformálását úgy kívánja megvalósítani, hogy réges-rég túlhaladott, elavult, idejétmúlt, elnyomó, zsarnoki politikával gyermekvállalásra kényszeríti a családokat. Igazán ideálisnak tűnő alap a boldog családi élethez, nem igaz? Sőt, az sem mindegy, hogy mi lesz a gyerekből, legalább egy diploma kell, de ha több van, annál jobb, mivel ettől növekszik majd a szülő nyugdíja. Szép kilátások a születendő gyerekek számára. Én személy szerint nem szeretnék nyugdíjgyerek lenni, akinek a létezését kizárólag az a keret határozza meg, hogy milyen szinten szolgálja szülei időskori állami ellátását.

 

Két súlyos és alapvető problémám van ezzel az elgondolással. Az egyik az, hogy a gyerek akkor sem tehető a szülei jóléte tekintetében felelőssé a saját életében hozott döntéseiért, ha egyébként gyermekkorában mindent megadtak neki a sikeres és boldog élethez. Egy normális társadalomban felelős, felnőtt emberek alapítanak családot, akik érzelmi és anyagi szempontból is úgy érzik, felkészültek arra, hogy gondoskodjanak egy (vagy több) új életről. Ezek a felnőtt emberek a gyermekvállalással nem kapnak felmentést az alól, hogy felelősséget vállaljanak későbbi életükért, anyagi biztonságukért. Saját döntésük, hogy vállalják a gyerekekkel kapcsolatos költségeket, és azzal, hogy életet adnak nekik, nem tolják át rájuk az időskori anyagi gondoskodás felelősségét - pláne nem az állam helyett. Amikor igazi problémával magánorvoshoz kell vinni a gyereket, mert érdemi állami szolgáltatás nincs, vagy ugyanúgy vastagon fizetni kell érte, amikor az iskolarendszertől külön felkészítés nélkül nem várható megfelelő előrelépés és esélyteremtés vagy a felsőoktatási, vagy a munkaerő-piaci érvényesülés tekintetében, tehát amikor a gyerek emberhez méltó életre nevelése lényegében elérhetetlen ambíció állami keretek között, akkor nem beszélhetünk arról, hogy bármivel is tartoznának a felnevelt gyerekek az államnak. Egyébként is, ez a "tartozik érte" retorika úgy hibás, ahogy van, ez minden esetben kontraproduktív.

A másik probléma sokkal általánosabb, ugyanis az állam nem diszkriminálhat ilyen alapon ember és ember között, és semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen magánjellegű döntéseket hozok - hogy szülök-e gyereket vagy sem, és ha igen, akkor hányat, és az az X számú gyerek milyen formában fogja élni az életét. Ez utóbbiba még én sem szólhatok bele, ugyanúgy, ahogy az állam nem szólhat bele abba, hogy szülök-e, mikor, mennyit, miért annyit. Az ilyen mennyiségi szemlélet - a pszichológiából régóta tudjuk ugye, már aki - az emberi élet minősége tekintetében nem állja meg a helyét. Márpedig nem elég megszülni és esetleg akarata ellenére valami egyetemre küldeni a gyereket, aki lehet, hogy művész szeretne lenni, vagy éppen milliárdos bútorkereskedő, mint az - egyébként diploma nélküli - egyik tanítványom. A minőség ebben az esetben szorosan összefügg a későbbi mennyiséggel, ugyanis minél teljesebb emberré nő fel valaki, annál eredményesebben fogja tudni szolgálni a társadalmat - akár csak szigorúan anyagi szinten is. És akkor még nem beszéltünk arról az égbekiáltó igazságtalanságról, ami a meddő vagy más okból gyereket vállalni nem tudó nőket érheti.

Ilyenkor mindig A.-ra gondolok. Ő az, akinek az életemet köszönhetem. Az életemet, amit érdemes élni, amiben érdemes volt 15 évig küzdeni, hogy mostanra eljussak odáig, hogy tiszta szívvel mondhatom, képes voltam/vagyok megszabadulni az ártó hatásoktól és kinyitni a lelkem a boldogságnak. Nagyon nehéz dolog ez.

Ha a gyereknevelés végcéljának egy életképes, boldog, elégedett és produktív, felelősségteljes felnőtt ember létrehozását tekintjük, akkor A.-nak legalább két gyereke van, míg például az apámnak egy sincs. Továbbá az anyám mindenképpen többet érdemelne apámnál, de a boldogságunkért tett erőfeszítései rá nehezedő terhe annyira megtörte, hogy már nincs módjában felvenni az államtól kvázi jogos jussát. (És ilyenkor mi van? Mi van azzal az emberrel, aki belehal a robotba, az állandó erőn felüli munkába, amiben társa segítsége helyett egy harmadik, "nagy gyerek" csak további nehézségeket állít elé? Ezt csak úgy mellékesen megjegyzem...) Ám visszatérve az eredetit témára, attól, hogy valaki nem szült gyereket, még a piszkos anyagiak és kizárólag matematikai statisztikák szintjén vizsgálva is érdemben hozzájárulhat a társadalom fejlődéséhez. Ha valaki részt vesz egy másik ember - adott esetben gyerek - ÉLETMINŐSÉGÉNEK javításában, aki pedig így felnőtt korában nem segélyen vagy a pszichiátrián tengődve próbál napról napra túlélni, nem megy bele féléletű kapcsolatokba, amikben aztán eleve féléletre kárhoztatott gyerekeket vállal, hogy végül neki is legyen kin levezetnie a feszültséget, ha már az egész világ ellene van, és rúghasson már bele ő is valakibe, ha amúgy mindenki belerúg, hanem képes - adott esetben jobb anyagi körülmények között - jóval nagyobb mértékű termelő erővé válni a társadalomban és több, érdemi életre szült gyereket vállalni, akkor az bizony számszerűsíthető hozzájárulás.

Annyira képmutató, hogy szó nélkül elvették a tömegek évtizedes nyugdíjmegtakarításait, eltapsolták, illetve ki tudja, kiknek a zsebében landolt - azért jó tanítványokkal rendelkezni, mert első kézből kapom az információt arról, hogy a köznép által elképzelhetőnek tartott összeesküvés-elméleteknél sokkal, de sokkal durvább lenyúlások mennek a mindenkori kormányszinten -, és természetesen kizárólag a nőket (!) sarokbaállítós, infantilizáló, büntető pedagógiában látják a megoldást: kötelezővé, vagy legalábbis az ellenkező döntést ellehetetlenítő választássá kell tenni a szülést. Ha nem szülsz, és főképp, nem diplomásat szülsz, kevesebbet fogsz érni az állam számára, ne is számíts arra, hogy ha 40 évet ledolgozol - persze nem 8 órában, és nem kíméletes körülmények között, csak hogy túlélj - ne számíts rá, hogy majd esetleg nem hagyunk 65 évesen megdögleni a küszöbön, hiszen a te bedarált, szebb reményű éveid kevesek ahhoz, hogy igazold a nyugdíjas korodban állami pénzen folytatott életed létjogosultságát. Ahhoz gyerek kell, sőt, diplomás gyerek, mert az köztudott, hogy a diplomás gyerek több pénzt hoz az államkasszának - csak akkor nem tudom, hogy miért menekülnek diplomás tanítványaim tömegesen külföldre, mert itthon nincs jövőképük, mert a havi 120 ezer nettóból a funkcionális nyomorra kárhoztatnák magukat, és miért is az egyetlen nem diplomás tanítványomnak van milliárdos üzlete - amelyben egyébként irdatlan keményen dolgozik, és 40 évesen hajlandó angolul tanulni, mert igénye van rá, hogy igényesnek tűnjön külföldi partnerei előtt. Szóval a szimpla szexizmuson és az erőszakos kommunikáción túl ezernyi téveszméből is vérzik ez a javaslat. Ez pont az, ami nem vezet sehová; amit bármelyik diplomás megtanul a kötelező féléves pszichológiakurzusán, legyen szó bármilyen szakról. Ja, kérem, hogy egy politikusnak sem kell diploma, így ők ezt nem tudhatják...?

A gyerekvállaláshoz, ahogy azt a nőjogi aktivisták is megfogalmazták, tervezhető jövőkép kell, és az állam nem folytathatja az ámokfutását arra számítva, hogy aki elég erősen akar élni és elérni valamit, az erején felül is megpróbálja magát kivonni az egyenletből, és az esélyek ellenére méltó élethez elegendő pénzt keresni úgy, hogy arra ne menjen rá éppen a méltó élete. Ennek hiányában marad az irányváltás. Nyugat felé.

Beütött a krach - amikor már direkt jólesne az önsajnálat, de sajnos azon régen túlvagyunk

Furcsa, hogy sokévi tudatos önismeret-fejlesztés után is mennyire nem tudunk semmit. Hogy egyedülálló 30-asként azt hiszed, amikor a különböző közösségi oldalakon az üzenőfal posztjainak 80%-át az ismerőseid eljegyzési gyűrűs, esküvői ruhás és kisbabázós képei kezdik kitenni, nagyon rosszul érzed magad. Majd rájössz, hogy annyira azért mégsem, és valahol belül még meg is nyugszol, hogy az egész jelenség mégsem annyira nyomasztó, mint amilyennek mesélik.

Aztán megtörténik. Szépen-lassan a közvetlen környezeted tagjai kezdenek el még a hányattatott sorsú kapcsolatokból is teljes életeket kialakítani, vagyis valódi közösséget vállalni egy másik emberrel, miközben te még mindig zavarodottan, enyhe bűntudattal vegyes bizonytalansággal arra gondolsz, hogy vajon lenne-e bárki, aki téged valaha elég komolyan tudni venni egy közös élet felépítéséhez, képes lenne-e annyira szeretni, hogy a függetlensége egy része helyett téged fogadjon a lényébe és a mindennapjaiba, hogy tudnál-e éppen te világ-(és ön)megváltó energiákat felszabadítani valakiben, aki aztán megosztaná veled a sorsát, élményeit, tapasztalatait; vagyis az egészet úgy, ahogy van. És ez már valóban pokoli érzés.

Mostanra tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy párkapcsolati szempontból eleve halálra voltam ítélve, amire muszáj újra és újra emlékeztetnem magam olyankor, amikor számon kérem magamon és a világon, hogy ennyire nem jön össze semmi, ha az említett intimitást igénylő elköteleződésről van szó. Viszont az elmúlt tíz évben rettenetesen sokat tettem azért, hogy ez érdemben megváltozzon - a részeredmények ugyanis nem érdekelnek, ha csak azt jelentik, hogy gyakorlatilag nem változnak az esélyeim -, de hiába áltatom magam, igazából nem történt áttörés, és most messzebb érzem magam egy ilyen kapcsolat lehetőségétől, mint valaha. Mert soha eddig nem gondoltam komolyan, hogy minden küzdelem ellenére is elképzelhető, hogy mégsem sikerül. Ezt az egyet soha nem tartottam lehetségesnek. Azt igen, hogy sokáig fog tartani, hogy nem lesz könnyű, hogy valószínűleg én leszek az az anyuka, akit az iskolában vagy a gyerek különóráján a nagymamájának néznek, de az, hogy az az egész élet, amelynek a lehetőségéért küzdök, nem lehet realitás a számomra, most hasított belém először. Mint amikor örökre elveszítesz valakit, és tudod, hogy bárhogy próbálja is az elméd racionalizálni a helyzetet, nincs visszaút, mert valami visszafordíthatatlan történt, egyszerre minden megváltozott, és soha nem lesz már semmi olyan, mint régen.

Az emberi lélek regenerációs képessége a testéhez hasonlóan lenyűgöző, azonban - vagy talán éppen emiatt - aki már átélte, tudja, hogy az ilyen változások ritkák, és örökre belénk égnek; nincs az az idő, ami elhomályosíthatja a fájdalmat vagy helyettesítő, ami kompenzálhatja azt, ami elveszett. Élhetővé teszi mindkettő, de az ki nem váltható. Mint a felismerés, hogy mi van akkor, ha az összes lélekvájkálás, önmagad legyőzései vagy a halálos veszedelemnek tűnő megugrott akadályok hiábavalók, mert végső soron ami definíciós szinten annyira elromlott, azt semmilyen elhivatott és alázatos javítómunka nem írhatja felül? Persze az évtizedes tapasztalat tiltakozik; igenis lehetséges lényegi változásokat előidézni, sarkaiból kiforgatni az életet, hogy az jobb irányt vegyen. És az az egy biztos, hogy amíg élek, nem adom fel, de perpillanat nagyon, nagyon fáj a felismerés.

Ha most valaki azt vetné a szememre, hogy én sem állok készen egy olyan szintű önfeladásra, amellyel egy valódi kapcsolat jár, akkor közel jár az igazsághoz. Valóban, én sem tudom, hogy képes lennék-e rá, de nagyon vágyom rá, képes akarok lenni rá, mindent megteszek érte és szeretném megpróbálni, még akkor is, ha elképzelésem sincs, hogy a jelenlegi és valaha volt életértelmezésemhez képest mit jelentene az. Biztosan nagyon sok kompromisszumot, de állok elébük, mivel tudom, hogy olyat kapok cserébe, amit egyedül sosem élhetnék meg.

És főképp akkor szeretném, ha lenne lehetőségem esélyt adni magamnak, magunknak, amikor végre van valaki, akiben meg tudok bízni annyira, hogy a függetlenségem oly rettegett feladását örömmel bevállaljam érte. Mert ez nekem is egy iszonyúan nehéz dolog, amire sarkallnom kell magam, hiszen önmagától - az ismert okok miatt - nem megy. De ez nem jelenti azt, hogy eleve meg sem próbálom. Amíg reális számomra egy szerelem-család-gyerekek forgatókönyv, addig nem mondok le arról, hogy egyszer megélhessem azt. Akkor sem, ha nagyinak fognak nézni az iskolában. Így van még egy ok arra, hogy jól karban tartsam magam és 50-es éveimben ne a hazai egészségügy jóindulatára kelljen majd bíznom a jövőmet.

Babák, pasik és a harmadik X

Úgy látszik, így a harmadik X közeledtével feldúsulnak az ember életében a babás események. Csak épp a legnyilvánvalóbbnak tűnő módon nem, viszont mindenhogy máshogy igen. Ezért aztán a korommal való megbékélés mellett azt is sürgősen meg kell tanulnom, hogy hogyan reagáljak a babahepöningekre. Ma például egyik tanítványom anyukája jelent meg az egyhetes kisöcsivel, én pedig bőszen sütögettem ki az agyi idegpályáimat, hogy rátaláljak arra, amit ilyenkor illik/szokásos/természetes mondani. Nem sikerült. Megkérdeztem, hogy hogy hívják, és hogy mi a neve, és őszinte csodálattal mosolyogtam rá, de az egyébként igen magától értetődő "gratulálok" szó egyszerűen csak nem jutott eszembe. Még csak véletlenül sem. De majd beletanulok. Valahogy úgy is érzem, hogy harminc fölött nincs tovább kibúvó, muszáj, hogy ez is az életem részévé váljon - még ha egyelőre csak mások babáiról van is szó.

Nade...az egész agymenés ott kezdődött, hogy hazafelé jövet elgondolkodtam, nekem nincsenek olyan barátaim, akik meglepetéspartit rendeznének egy olyan jelentős esemény jóvoltából, mint a harmadik X. Pedig ketten is vagyunk...vagy talán éppen emiatt. A lényeg, hogy innen a gondolataim gyorsan a szűk (nagyon!) családomra terelődtek, akik valószínűleg egy ugyanolyan sms-sel fogják elintézni ezt a születésnapot is, mint a többit...és akkor belém hasított az érzés, életemben először, hogy milyen lehet 30-on túlinak lenni. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Már három évtizede élek, és ez megrémiszt. Mert ez már felelősség. Mintha 30 felett már valóban nem lennének kifogások, el kell számolni azzal, hogy mire vitted, vagy fogod még. Ilyenkor még utat keresni pedig valahogy már nem tűnik legitimnek. És hát mondanom sem kell, nem állok valami jól ezügyben.

Természetesen nem is kellett sokat várnom, hogy az élet újra arcomba nyomja lemaradásom tényét. A buszon sikerült ugyanis egy idős hölgy és egy roma fiatal(os)asszony mögé leülnöm, akik fennhangon beszélgettek. Az első mondat, amit utóbbi tolmácsolásában elkaptam, a következő volt:

"A két lány majdnem egyszerre lett terhes, három hónap van a két kicsi között. Most 5 évesek."
Erre jött a kontra előbbitől, hogy
"Én is mondom mindig a fiamnak, hogy itt lenne már az ideje! Hát most 35 éves, mire 20 éves lesz a gyerek, ő 60, ha még sokáig gondolkodik."
Éljen, jobbegyenes a gyomorba, köszönöm szépen, többi harmincon felüli (leendő) gyermektelen társam nevében is. Nade, nincs ám vége a történetnek, mert rövidesen az is kiderült, hogy
"Az én fiam mindig azt mondja, hogy majd jön, amikor jönnie kell."
Mint megtudtam, ez a következőt jelenti:
"Hát, próbálkoznak, de még eddig valamiért nem jött össze."

Ez igen! Gratulálok! Ha nem elég, hogy az ember orra alá dörgölik a gyermektelenséget, amikor pusztán azért, mert beütött a harmadik X, amikor pedig aztán mostmár tényleg nem halogatható ez a dolog, esetleg nem tud parancsszóra keríteni valakit maga mellé, akit gyermekei apjának/anyjának szeretne/merne választani, máris érkezik az empátia következő magasiskolája: nap mint nap b@szogatni valakit azzal, amitől egyébként is minden bizonnyal szenved: hogy nem sikerül a gyermekvállalás. Így ha az illető esetleg eddig képes volt is leküzdeni a bűntudatot és az értéktelenség érzését, mostanra garantáltan úgy érezheti, valóban az ő hibája, hogy nem lehet gyereke. Úgyhogy nyugtáztam, egy pár/férj-feleség sem garancia arra, hogy ne rúgjanak beléd úton-útfélen a gyermektelenség miatt, akár választottad ezt az állapotot, akár a helyzet áldozata vagy. (Kedves családom is kizárólag ilyen jellegű kommunikációra képes, miközben a 30. születésnapom/-unk sms-téma.)

És persze az is kiderült, hogy a fiatalasszony valójában 40 éves, így aztán gyorsan levontam a következtetést, hogy nem értettem félre:
"Hát igen, én 35 voltam, amikor az első megszületett. És az már az unokám volt, nem a gyerekem."
+/-x... na igen, 5 évesek a kicsik, vagyis a gyermekei gyermekei, ez tényleg annyi. 35 éves nagymama. Végülis, ha én 60 leszek, mire az én csemetém 20, valakinek javítani is kell a statisztikákat. Az már biztos, hogy nem én húzom majd felfelé az átlagot.

Pedig nincs ellenemre a dolog, egyszerűen csak nem tart még ott az életem. Mondjuk tervezem, hogy ez a közeljövőben (na, jó a következő 5 évben) megváltozzon, de előre nem tudhatom. Pedig én még csak nem is olvasok olyan intellektust inzultáló női magazinos cikkeket, amelyekbe a vásárlólázas random Joyban botlottam bele. Á. megvette, hogy kapjon kedvezményt a kardigánjára, amiből aztán cipő és ruha lett, én pedig rászántam magam, hogy a pontosan 232 oldalas újság 3 db összefüggő szövegből álló cikkét elolvassam. Hiba volt. Fel vagyok háborodva. És én kérek elnézést. Mintha általános iskolás kislányok merengenének arról, milyen is lehet a szerelem, egy párkapcsolat, és a mesebeli királykisasszonyoknak adnának tanácsot.

A Férfiak, két dimenzióban című cikk bevezető és záró gondolatát idézném csak:
"Most már a mobiltelefon sem tényező, viszont van internet, azon belül is facebook és skype, és úgy tűnik, a férfiak egy része (sajnos a zöme) nem kíván felemelkedni a kanapéról, hogy magánéletet éljen."
Majd a párkeresés során a különböző okok miatt a számítógép mögé menekülő férfiak minden empátiát és pszichológiai érzéket nélkülöző kategorizálása (amely szerint például az önbizalomhiányos pasi "született gyáva" és ráadásul a valóságban "dögunalmas") és minősíthetetlen fikázása után a következő mondattal zárul a cikk:
"De szerencsére azért maradtak még helyzetek, amikor nincs szükség billentyűkre, sőt, szavakra sem. És a férfiak legnagyobb része még ezekben hisz."

Vatdöfakk??? Hol? Milyen helyzetek? És még szavak sem? Nahát, nem is tudtam, hogy szavak nélkül is lehet ismerkedni! Ez igen! Nem akarna inkább erről írni egy cikket a kedves szerző? Talán jobban tudnánk hasznosítani, még akkor is, ha ilyen tájékozatlan és felszínes ember tollából származik. Mert ez a cikk tökéletesen fölösleges és sértő mind a nőkre, mind a férfiakra nézve.

A második cikk olvasása során már a sírás fojtogatott a tehetetlen düh miatt, amit amiatt éreztem, hogy ezeket a tökéletes marhaságokat életigazságként értelmezik az olvasó fiatalok. Mert sajnos mérvadónak tekintik, amit egy ilyen igényesnek álcázott női magazin ír, és talán pont az a korosztály, akikkel ha értelmes dolgokról beszélgetnénk, még menteni lehetne a menthetőt. A 20 jel, amely szerint túl régóta tart a párkapcsolatod, tehát ideje változtatni, olyan örökbecsű gyöngyszemeket sorakoztat fel, mint:

"Te veszed meg az alsógatyáit, ő a tamponodat."
"A szülei saját lányukként kezelnek és komoly reményeket fűznek hozzád."
és a katarzis:
"Azt mondtad neki, ideje lenne elkezdeni esküvői helyszíneket keresgélni, és ő ettől egyáltalán nem akadt ki."

Ó, te szegény szerencsétlen, micsoda skandallum! Nem mindennapi kínokat élhetsz át, ha már idáig fajultak a dolgok a párkapcsolatodban. Micsoda pernahajder! Méghogy nem akadt ki az esküvő hallatán?! Ez ám a tragédia, most aztán végleg szakítani kell, ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy rosszul működik a kapcsolatotok!

Komolyan mondom, nem értem. És ezt olvassák! Mi több, komolyan veszik. Nem hiszem, hogy direkt a vásárlóláz célközönségére szabták ilyen IQ-lightra ezt a számot. És ez probléma. Ha a nők többsége tényleg hajlandó ilyesmiknek bedőlni, nem irigylem a férfiakat. Pedig eddig azt hittem, a nők helyzete a kevésbé irigylésre méltó.

Jellemző, hogy a harmadik cikk, amely kettőnél több összefüggő mondatot tartalmazott, egy férfi műve, akinek ironikus stílusa miatt azonban nem biztos, hogy a szándékolt üzenet fog lecsapódni az előző két cikken művelődött olvasótábor számára. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a férfi-írás volt az egyetlen dolog, amit nem éreztem a női sztereotípiák és klisék halmazának a magazinban. Ezek után lehet nyugodtan "hülyelibázni" és "szőkenőzni," mert ha csak a két nevetséges szöveg szerzői kapják meg ezeket a kritikákat, már akkor helyben vagyunk. Ismételten én kérek elnézést.