Roland Garros 2013

Indulás

Az úgy kezdődött, hogy egy ponton megszületett bennem az elhatározás, hogy ott leszek. Hogy én akarom, hogy igazán szeretném, és ha így érzem, akkor ott leszek. Találtam megfizethetőnek tűnő - bár sorban állós - bejutási megoldást, de gondoltam, kezdetnek jó lesz, a Roland Garros hivatalos honlapján ugyanis az én elhatározásom idején már nem lehetett egyéni jegyet kapni. Sebaj. Vegyünk repülőjegyet. Nem kis meglepetésemre az Air France-nál találtam a legkedvezőbb megoldást. Könyvfordítás határideje utáni magamra találás, holland tanfolyam, készülés, tanítványok átcsoportosítása, erre úgy 4 nap elég lesz, gondolom én, hát megveszem a jegyet a torna második hetére, június 4-től 11-ig. Április közepe van ekkor.

Mindeközben a Roland Garros facebook oldalán játékot hirdetnek. Egy 10, teniszfanatikusoknak szóló kérdésből álló kvízt kell kitölteni (például kié volt a leggyorsabb szerva a tavalyi Garroson...köszönjük), de meglepő módon egész sok mindenre tudom/sejtem/megtalálom a választ. Végül elsőre sikerül 1 hibával válaszolnom, így a bizonytalan kérdésekkel addig sakkozom, amíg végül meglesz a 10 helyes megoldás. Megosztás a barátok között a nyerés esélyének növelése érdekében (so-ha nem osztok meg semmilyen eredményt, de minden kényelmetlen érzésem ellenére ezt most muszáj), majd a nyerteshirdetés május 17-i dátumának agyam egyik hátsó szegletében történő elraktározása.

...

Május 17., péntek. 

Még előző nap eszembe jut, hogy furcsa módon emlékszem: másnap eredményhirdetés, de azzal a lendülettel ki is megy a fejemből. Sűrű ez a nap, mint a péntekek általában, spinning hajnalban, majd tanítás, tanítás és tanítás, vásárlás, tánc, illetve folyamatos (és többnyire meddő) kísérlet a holland tanulásra. Így aztán a sok kuponakciós e-mail és spam között elsiklik a szemem a Roland Garros Multimedia üzenete fölött - biztos valami promó. Kétszer sem nézem meg, majd tánc előtt a buszmegállóban állva azért rákattintok, lássuk, mit akarnak. És nem hiszek a szememnek. Kétszer kell elolvasnom, hogy tudjam, most már hitetlenkedhetek, ahogy a csövön kifér, mert ezt úgysem veszi el tőlem senki:

"Dear I.,

Congratulations ! You are the lucky winner of the second prize of our Roland Garros Facebook Quiz:

 -       two tickets to the 2013 French Open, for the Round of 16 on Monday, June 3, 2013, category 2, for Philippe Chatrier Court"

...

...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

A buszmegállóban ugrándozom, hüledezem, kontrollálhatatlan mozdulatokat végzek, vihogok, és képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról. A többiek nem tudják, mi van velem, de nem is érdekel, csak azt érzem, hogy igen, igen, igen, így kell ezt csinálni! Minden a helyén van, június hétfőn kezdődik, akkor harmadika szerda, a gépem kedden megy, minden szuper. Második díjnak nem örültem még ennyire, elújságolom mindenkinek, akinek tudom, táncon fél centivel a talaj fölött lebegek, majd este leülök megírni a választ, hogy mindenképpen számítsanak rám.

BAMMM. Június 3-a hétfő, nem szerda, mivel június nem hétfőn kezdődik, a repülőjegyem pedig 4-ére szól. Oké... semmi gond, lássuk a lehetőségeket - az Air France-nál készségesen módosítanák a jegyemet 2-ára, potom 108.000 Ft-ért, mert már csak az 1. osztályra van hely. Köszönöm, nem, nézzük az 1-jét. 28.000, háát, pénteki leadási határidő és szombati holland tanfolyam után nem igazán szeretnék natúrban beesni a repülőtérre, és még egy éjszakával többre extra szállás után kutatni. Másik járat keresése, vásárlás a Ryanairnél - pedig megfogadtam, hogy velük soha többet, de csak még most az egyszer, mert vészhelyzet van (ez az indoklás a Ryanairrel kapcsolatban később még nagyobb jelentőséget nyer). Király, ez megvolna, még így is egész jó áron megvan a repülőjegyem oda-vissza (gondolom én akkor, de erről ismét később).

Már csak aludnom kell valahol. A couchsurfingre tett erőfeszítéseim eddig meddőnek bizonyultak, a hostelt lefoglaltam, de még két éjszakát nem szívesen fizetnék ki, hát lássuk, mire megyünk egy újabb szörfölési kísérlettel. Ezúttal megvan az az előnyöm, hogy partnert is keresek a hétfői meccsekhez, ha már két jegyet nyertem, úgyhogy bedobom a közösbe a lehetőséget: ha valaki tudna nekem helyet szorítani két éjszakára, akár velem is jöhet hétfőn a Garrosra. ... 3, azaz három percen belül van szállásadóm és kísérőm Pierre, a 23 éves egyetemista személyében. Ráadásul kapok további három választ, csupa segítőkész embertől, akik akár a jegy nélkül is vállalnák, hogy adnak egy kanapét. Amilyen sokáig húztam-halasztottam a hirdetés feladását a kudarctól való félelem miatt, annyira meglep ez az eredmény. De még inkább az, hogy másnap az egy hónappal korábbi hirdetésemre válaszolva valaki felajánlja: negyedikétől tud nekem pár napra szállást adni. Így lesz végül 9 éjszakából 4 a hostelben (majd 5, illetve egy sem, de erről majd később), én pedig készülhetek életem egyik legnagyobb kihívására - öt éjszakát mások otthonában tölteni, idegen emberekkel. De jó ez. Kell ez.

A couchsurfinges hirdetésem másik előnye, hogy találok egy oldalt, ahol lehet még jegyet vásárolni a Garrosra. Folyamatosan tesznek fel újabb és újabb jegyeket, én pedig vérszemet kapok. Közben kiderül, hogy az esti meccsre szóló kedvezményes-sorbanállós belépők a 2. hétre már nem érvényesek, tehát amúgy is új megoldás után kellene néznem. Mivel elég fapados tartózkodást tervezek (előre megfontolt, hazai puffasztottrizs- és olajosmag-diétával a pattisserie-k, boulangerie-k és macaronok városában), belefér a női elődöntős jegy. Ugyanúgy 2. kategóriás, mint a nyereményjegy, tehát nagyon rossz nem lehet. Megveszem. Június 3-a után 6-án is kint leszek a Philippe Chatrier-n, és az már ezen a ponton is szinte teljesen biztos, hogy Serena Williamst látni fogom (titokban pedig bízom Sara Erraniban, hogy a tavalyi döntő után legalább odáig idén is elmenetel). Teljes a program, a többit a Terrace kivetítőjént követem majd nyomon, sok lelkes francia és turista társaságában. Minden kerek.

Ahogy körvonalazódik az első hét programja - amelyet fél szemmel, fél füllel a munka mellett követek -, egyre erősödik bennem a sejtés, hogy ennél jobb nyereményt nem is kaphattam volna, de a szeszélyes időjárás miatt nem merem beleélni magam. A gépem indulásakor úgy tűnik, minden rendben van, már csak a másnapi égieket kell megszelídíteni, és akkor igen, valóra válik az álom, hogy láthatom Rafát játszani a Garroson. 

Június 3., a nagy nap

Elindulunk. Szeles, borús, de száraz idő van délben, amikor Pierre-el odaérünk az "A" kapuhoz - a meghívottak bejáratához (ó, persze, természetesen továbbra is tegeződhetünk...:)). Gyors és fájdalommentes ügyintézés, bár Pierre szükségét érzi, hogy átvegye az irányítást franciául - még egy nyelv, amelyet sürgősen meg kell tanulnom, ha már annyit tanultam. Mivel neki Gasquet-ra fáj a foga, aki a Suzanne Lenglenen játszik aznap, érdeklődik a lehetőségekről, és azt tanácsolják neki, hogy próbálja meg elcserélni a jegyét a pályák körül. Lenyűgöző a fejünk fölé magasodó tribünök látványa, a hatalmas nagyságrendek, de egyúttal kedves árusító bódék, belátható sétányok, és a mellettük elhelyezkedő kisebb pályák emberközelibb mérete. Megtaláljuk a bejáratot a Philippe Chatrier-ra, egész jó helyen ülünk, a felső tribünök első sorában.

Igen, itt vagyok :)

A napi - garantáltan laktóz-és gluténmentes - menü a következő:

Schiavone-Azarenka

Djokovic-Kohlschreiber

Nadal :))))))-Nishikori

Sharapova-Stevens

Köszönöm, akkor ezeket kérném, ebben a sorrendben :). Nagyon hamar kiderül, hogy miért jobb 2. helyezettnek lenni, és jegyet nyerni a 16-os körre, mint elsőként a negyeddöntőre bejutni. Igaz, mindkét esetben négy meccs van terítéken, és mindkét esetben kb. ugyanakkora az esély arra, hogy a számomra fontos játékosokat a Chatrier-n látom viszont. Ilyenkor persze elméletileg nagyobb a különbség az egymással küzdő játékosok között, és való igaz, hogy sok meccs nem hoz olyan izgalmakat, mint például később Rafa és Nole elődöntője, de például Djokovic Kohlschreiberrel fantasztikus csatát vív, öröm nézni, rendkívül színvonalas teniszt játszanak mindketten. Ráadásul az étlapon szereplő mindegyik versenyzőt nagyon szeretem nézni játék közben, tehát én mindenképpen élvezem, amit látok, ha a színvonalbeli különbségek nem kerülik is el a figyelmemet.

Ha azonban a 16-os kör június 3-ára esik, akkor nincs az a negyeddöntő, elődöntő, vagy döntő, ami felülmúlhatja azt (kivéve, ha ezek valamelyike is június 3-ára esik :)). Amikor tudatosult bennem, hogy aznap van Rafa születésnapja, már tudtam, hogy jobban nem is alakulhatott volna ez a nyeremény számomra.

Boldog Rafa-szülinapot nekem!

A Rafát a pályára lépésekor köszöntő ováció köröket ver Djokovic üdvözlésére, tényleg imádja őt a közönség. Miután Gasquet meccse egy időben zajlik Rafáéval, ezen a ponton már Ruth ül mellettem, akivel Pierre kb. 2 perc próbálkozás után sikeresen elcserélte a jegyét, és aki őrült Rafa-rajongó, tehát igen, érthető a hatalmas hangerő. Természetesen melegítés közben a közönség egyes tagjai "Happy birthday, Rafa!" kiáltással biztatják a bajnokot, én pedig ülök a felső tribün első sorában, és azt érzem, hogy végre, a helyemen vagyok. Pont ezt akartam, és most itt van, maradéktalanul, sőt, még extra ajándékot is kaptam hozzá. Vitathatatlanul különleges nap ez.

Még akkor is, ha Rafa Nishikorin kissé méltatlan módon átgázol - miközben én azért továbbra is azt érzem, hogy a játék, amelyet produkál, egy Djokovic ellen esetleg kevés lehet. A győzelem után jön az igazi ünneplés, ugyanis a nézőkhöz hasonlóan a szervezők sem feledkeznek meg Rafáról, és egy hatalmas tortával köszöntik, miközben - immár egy emberként - a tízezres közönség együtt zúgja a "Happy Birthday"-t, "Joyeux Anniversaire"-t és "Feliz Cumpleaños"-t, ki-ki ízlése szerint :). Óriási a hangulat, Rafa pedig derekasan állja a sarat, annak ellenére, hogy most valóban megtapasztalhatom: tényleg igaz, amit eddig csak olvastam, és nagyon nem szokott hozzá, hogy ünnepeljék, ahhoz pedig pláne nem, hogy ünnepeltesse magát. De nagyon kedves, nyitott és alázatos, és örül annak, hogy szeretik. Ezt fontos látnom, mert az ünneplés, a kizárólag róla, mint magánemberről szóló pillanatok minden kényelmetlensége ellenére is sikerül közvetítenie, hogy tisztában van azzal, mindez mit jelent, és egyáltalán nem veszi készpénznek az elismerést és szeretetet, amit kap.

Eközben a szünetekben a kivetítőn követhetjük nyomon Gasquet és Wawrinka gigászivá fajuló összecsapását, a Chatrier túlnyomórészt francia közönsége tehát nem marad izgalmak nélkül a pihenők alatt sem. Sőt. Legalább úgy várják a részeredményeket, mint az élőben látott meccs alakulását. A lelátón pedig egy bárki által bekiabált, adott hangsorra folyamatosan "allé"-zunk, vagy valami ilyesmi, nem igazán sikerül megfejtenem a pontos szót, de azért becsatlakozom. Jó itt lenni, jó ehhez a tízezres közönséghez tartozni, mindenki közvetlen, beszélgetünk, értékelünk, örülünk, csalódunk, együtt. Ruth élete álmát valósítja meg, és bejut Rafa meccsére annak köszönhetően, hogy én jegyet nyertem rá, képet készít rólam, rólunk, címet cserélünk, és mindez velem történik. Persze aktívan részt veszek benne, de az eddig hiányolt lehetőségek végre itt vannak, én pedig - magamat is némileg meglepve - a világ legtermészetesebb dolgaként élek velük.

Folyt. köv.

Paris, je t'aime?

Párizs nem olyan, mint amilyenre számítottam. Persze szögezzük le az elején, hogy fantasztikus élmény volt. Bár sok egymásnak teljesen ellentmondó dolog történt, és volt, ami csalódást okozott, illetve értek kellemes meglepetések is, a mérleg az abszolút pozitív irányba billen. Sőt, zuhan. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy 4 csoportba osztom az élményeket (úgyis divat most ez a 4 csoportra osztogatás, ahogy láttam) aszerint, hogy milyen érzéseim fűződnek hozzájuk.

+- dolgok, amiket máshogy vártam és csalódtam, vagy legalábbis bosszantóak voltak, ott és akkor (vagy általában)

Étkezés a Malév/Air France járaton: odafelé valamilyen oknál fogva nem kaptunk vacsorát, pedig dögéhesen érkeztünk a gépre, és meg voltunk győződve arról, hogy sokévnyi fapados jövés-menés után végre királyi kiszolgálásban lesz részünk. Már fentem a fogam valami kukoricás rizsre és sült husira, aztán be kellett érnem némi iszonytatóan rossz sós keksszel és egy pohár 12%-os narancslével, amilyet amúgy sosem iszom. Visszafelé pedig félig romlott sonkás szendvicset kaptunk, amiben ráadásul margarin is volt, és a baguettben valószínűleg tejpor, úgyhogy már eleve hendikeppel indultam, de akkor már közel volt a haza:). Végül is nem lettem sokkal rosszabbul, mint a tejes dolgoktól általában.

Vonatpótló buszok: hát, az egy kálvária volt. Persze csak az éhségtől és fáradtságtól elcsigázva, na meg azon stresszelve, hogy rohadt későn fogunk a szállásra érni volt ennyire nyomasztó a várakozás, meg persze a csomagok súlya sem dobta fel a hangulatot. Olyan szervezetlen volt minden, mintha legalábbis iszapkatasztrófa történt volna, nem pedig egy már jó ideje fennálló felújítási munkálat miatti kiegészítő buszszolgálatra várnánk. Nem is értem. Továbbá azt sem, hogy amikor az információnál megkérdezzük, hogy merre van az RER (=párizsi HÉV), akkor a nő elfelejti közölni, hogy ne másszunk a 30 kiló csomaggal két emeletet, mert nem jár a vonat. Mondom, érthetetlen.

Metrós jegykiadó automata az elektronikus kapukon…BELÜL! O_o Ezt a logikát magyarázza el nekem valaki. Ja, és azt, hogy miért kell egy metróállomásra 15 db igazolványkép-készítő automata?

A franciák: a „mi” Monoprix-nk pénztárosai, akik nagyon csúnyán néztek, amikor meghallották, hogy nem franciák vagyunk, leszámítva kettőjüket, akik nagyon aranyosak voltak és még beszélgettek is velünk a Galler csoki minőségéről. Úgy látszik, mindenhol van kevésbé lelkes és lelkesebb munkaerő, és ki okolhatja őket, ha épp bal lábbal keltek fel. Csak azt ne éreztem volna, hogy az ellenségesség turista mivoltunknak szólt.

Laktózmentes termékek a szupermarketben: nem is hallottak róla, legalábbis szervezett formában. Szuper. Így aztán nem volt kedvem egyesével kimazsolázni a tejtermékek francia (!) feliratát, hogy vajon melyik laktózmentes. A budapesti Tesco kínálata bővebb, bár szójaital éppen volt, de kösz, nem.

Jeges légkondícionáló a Monoprix-ben: én ilyen sarkvidéki időjárást még nem éltem, konkrétan fagypont volt, de az egész boltban. Egy pólóban, hosszú ujjúban és kabátban lefagytam, az orrlyukaim bederesedtek és jégcsapok lógtak ki belőlük, aztán már csak menekültem ki, minél gyorsabban.

Véletlenek: a vonatfelújítás utolsó két hétvégéjébe sikerült belefutnunk, amikor is nem volt közvetlen járat a repülőtér és a város között. Az egyiken mentünk, a másikon jöttünk, izgalmas volt; nem kaptunk vacsorát a repülőn, aztán mire megérkeztünk, már késő volt a boltokhoz, Mekis menüt most sajnos nem ehetek, vasárnap pedig semmilyen bolt nem volt nyitva, de szó szerint, szóval a terminál-és metróállomásbeli sós chipsre és üdítőre voltunk ítélve. (Csoda, hogy hónapok óta most először nem akartam chipset még csak látni sem, amikor tegnap elmentünk a Tecsóba? Nem, nem az.) Duty free shop – mivel itthon lemaradtunk róla, gondoltuk, majd hazafelé, ha már két órával az indulás előtt kiérünk a reptérre. De nem. Ugyanis az ellenőrzőkapun belül egy last minute shopon kívül csak szendvicset lehetett kapni, ráadásul a bolt kb. egy közepes méretű újságosstandnak felelt meg.

A Mona Lisa: akkora feneket kerítenek egy olyan képnek, amiből sajnos a kordon, illetve az embertömeg miatt messze nem lehet annyit látni, mint akár egy fényképen. Voltak lenyűgözőbb alkotások a hozzá vezető úton.

A fényképezőgépem: kéne egy új, mert nagyon gagyi szegény, főleg esti fényben, illetve épületbelsőkben. Néhány futurisztikus fényjátékképet azért sikerült készíteni, persze ha ezek eredetileg Notre Dame-nak vagy szikrázó és kivilágított esti Eiffel toronynak készülnek, mindjárt nem olyan pozitív az eredmény.

Francia filmek + angol felirat: na, ilyen nem volt. Egyáltalán. A kb. 100 moziban, ami Párizs-szerte található, egy helyen sem adják a külföldiek számára érthető nyelven a csak Franciaországban fellelhető francia filmeket. Pedig annyi mindent meg kellett volna nézni, de hát franciául számomra esélytelen volt. Egyelőre!

-+ pozitív élmények, meglepetések

A párizsi landolás: mintha vízre érkeztünk volna, fantasztikusan tette le a gépet a pilóta, pedig már vártam a rázkódást. Nem is éreztem, mikor ért talajt a kerék. Virtuóz volt, persze a 60+ átlagéletkorú, francia többségű utazóközönség nem tapsolt, mi meg nem mertünk csak úgy elkezdeni.

Az Eiffel torony: a világ legszebb építménye (bocs, angol parlament, hűtlen lettem hozzád). Sokkal lenyűgözőbb, mint a képeken, illetve pont olyan gyönyörű, mint amilyennek sejteni lehet. A szikrázás pedig végképp csodás.

A frissen sütött baguettek és kenyerek összetételét az allergénekkel együtt feltüntették a kis boxok elején, amikben hevertek, úgyhogy tudtam tejmenteset választani. Ezek után még kevésbé értem, hogy nem volt külön laktózmentes részleg a tejtermékeknél...

A franciák: a lány, aki segített a metrójegynél, kéretlenül is, és angolul szólt hozzánk; a Ledru Rollin megálló információsai, akik mindig nagyon segítőkészek voltak; a Champs-Elysées-n lévő Virgin Megastore könyvesboltjának eladója, aki a raktárba ment nekünk a kívánt könyvért, ráadásul ő ajánlotta fel;

Véletlenek: a Louvre-ban mosdó után rohangálva belebotlottunk a Milói vénuszba, aki gyönyörű, és akinek a látványa jólesett a rubensi formáktól a múzeumban, illetve az elmúlt 10 évben a tükörben megcsömörlött szememnek. A magyarok háza, illetve a magyar specialitások étterme a Monmartre-on, amelyekbe teljesen váratlanul futottunk bele, egyszer egy bizonyos francia színésznőlegenda lakóhelyére igyekezve, illetve később a Sacré Coeurhöz menet; a mától esedékes teljes metrósztrájk elkerülése – már csak ez hiányzott volna; és az éjszakai buszhálózat felfedezése és kijutás a repülőtérre – végre valami úgy volt, ahogy olvastuk a neten. Bizonyos francia színésznőlegenda lakásának lépcsőházába éppen akkor érkezett valaki, amikor mi odaértünk, így bejutottunk a földszintre. Óriási volt. Se előtte, se utána senki.

Nyilvános wc-k: bár csak 18.15-ig üzemelnek, ingyenesek(!), nagyon tiszták, folyamatosan takarítják őket és az emberek is vigyáznak rájuk – egy élmény volt. A Monmarte-os űrhajószerű egyszemélyesekről mondjuk a másik szekcióban is megemlékezhetnék, mivel igen sajátos logika szerint csak a kijövetel után öblítenek (automatikusan), tehát amikor a háromembernyi ajtó teljes szélességében (természetesen automatikusan) kitárul, minden várakozó beláthat, sőt, be is mehet, ha éppen nagyon siet, ami annyira nem jó érzés, tekintve, hogy még minden ott van, ami odakerült. Étem én a logikát, de ez valahogy nem az igazi megoldás.

A hajókirándulás vezetői: nagyon szolgálatkészek és viccesek voltak, foglalkoztak velünk, szórakoztattak minket, amikor épp nem volt a fülesben idegenvezetés. Pedig nyilván minden órában ugyanazt mondják, és mégis tudtak érdekeltnek és lelkesnek tűnni.

A magyar utaskísérők: azt hittem, elhagytam a sálam a buszból kiszállva, és megkérdezték, mi a baj, felajánlották, hogy megnézik. Persze kiderült, hogy a sálam a táskámban lapult, de hajnali 3-as kelés és 2 óra alvás után ennél többre nem futotta. Az egyetlen fiatalember pedig nagyon humoros volt, jólesett ez a félkómában. Ja, és hoztak enni! Bár a reptéren hajnali 6-kor bedobtam két tonhalas tortillát, azért jólesett a szendvics, már csak a tudat miatt is, hogy végre kaptunk enni a gépen! (Igaz, kiderült, hogy a sonka nem volt az igazi...)

A következő posztban a nagyon franciás, várt és megörtént (++), valamint a magyar viszonyokhoz nagyon hasonló, de nagy meglepetést nem okozó (--) tapasztalatok jönnek.Talán inkább fordított sorrendben, hogy a végére maradjon a desszert:).