Ismét elkapott az Örvény

Amikor megláttam, hogy az évadban június 18-án utoljára lesz színpadon az Operában az Örvényben, amit tavaly az ősbemutatót követően még egyszer meg kellett néznem, annyira lenyűgöző volt - mentségemre legyen szólva, azóta már az Avatart is láttam, méghozzá moziban sikerült :) -, úgy döntöttem, hogy hirtelen felindulásból veszek két jegyet, majdcsak kerítek addigra valakit, aki eljönne velem.

Aztán persze a nagy rohanásban (szombat délelőtt egyesületi évzárót tartottunk, annak minden, éjszakába nyúló szervezési feladatával együtt) péntek estére jutottam odáig, hogy kedvenc közösségi oldalunkon meghirdessem a plusz jegyemet, és persze ez későnek bizonyult. Sebaj, mentem egyedül, full-bloomban, úgy, hogy még az Opera bejáratánál egy elismerő, minden sértő, lekezelő, hímsoviniszta felhangot nélkülöző "ez igent" is kaptam, aminek nagyon örültem, mert kivételesen én is elégedett voltam a tükörképemmel (ez a mai ruhapróbán szöges ellentétébe fordult - "aaaaaaaaaand we're back"). Kis feketében - aminek megjavított cipzárja ezúttal állta a strapát -, strasszos medálban, Eiffel tornyos fülbevalóval és fél év után újra igazi sminkkel tényleg jólesett kimenni az utcára.

A napfény természete

Nade, visszatérve a lényegre, a BKV is velem volt, így a késői indulás ellenére 18.57-kor már a bérelt helyemen (3. emeleti oldalülés, 3. szék) vártam az előadást, egyedül, és nagyon örültem, hogy csak a saját reakcióimmal kell foglalkozni, hogy senki nem zavar meg a figyelésben és teljesen átadhatom magam a látottaknak. Ezúttal az ősbemutatóhoz hasonlóan 2 szünettel 3 részre osztva, 1-3-1 felállásban adták a darabokat. Mint mindig, most is Myriam Naisy duettjét és Lukács András Örvényét vártam a legjobban, és ismét nem csalódtam. Volf Katalin a maga 47 évével még mindig gyönyörűen és plasztikusan táncolta a vörös csábító szerepét - komolyan, azok az oldalsó angolspárgák a levegőben...komolyan??? :)) -, Philip Glass darabját pedig hivatalosan is a legnagyszerűbb zenének nyilvánítom, amely még a mellettem ülő és folyamatosan fintorgó kritikus pár száját is képes volt befogni, sőt, még a "milyen szép ez a zene" hangzású mondat kimondására is késztette az ifjú hölgyet. Valóban, és így harmadszorra még inkább tudom értékelni a letisztult, de zseniális koreográfiát, amelyet a dallam ihletett.

Egy kis ízelítő Lukács András (és egy nagyon pici Myriam Naisy) koreográfiájából Philip Glass zenéjére

Kifelé jövet tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy az utolsó darab iránti elfogultságom akár általános jelenség is lehet, hiszen egy 9 éves forma kislány szerint "az eleje még unalmas volt, de a végére nagyon érdekes lett" az előadás, majd két nyugdíjas beszélgetéséből csíptem el, hogy "ez az utolsó még nekem is tetszett".

A halál és a lányka

És igen, azt kell, hogy mondjam, hogy minden tökéletességével együtt is A Halál és a lányka klasszikus koreográfiája nem mozgat meg annyira, míg az egyre több modern elemmel átszőtt többi darab. A modernebb mozdulatok mintha genetikusan kódolt reakciókat váltanának ki a közönségből - belőlem mindenképpen. Valahogy sokkal elérhetőbbnek, kevésbé absztraktnak, sokkal átélhetőbbnek tűnik számomra egy ilyen tánc. Persze nem csak a koreográfia, de a zene 21. századisága is hozzájárul ehhez a jelenséghez, a Tirol Concerto "Movement II" című tétele utánozhatatlanul zseniális.

A szerelem és a lány

Nem tudom, miért érzem így, zenében végképp nem vagyok szakértő, csak műélvező - vagy "műnemélvező", ha már itt tartunk (középút nem nagyon van), és bár a repetitív jellege miatt sokan unalmasnak tartják Az órák főcímzenéjét is adó Tirol Concertót, számomra olyan öröm és lelkesítés árad belőle, ami egy sok szempontból végtelenül lehangoló filmet az életigenlés archetípusává volt képes változtatni.

A szünetet is kihasználtam, mivel belebotlottam a 2011-2012-es évad bérletajánló szórólapjába, ahol rögtön ki is néztem egy 5 balettre érvényes bérletet. Gyorsan ellenőriztem a napokat, konstatáltam, hogy mindössze egy tanítást kell majd átszerveznem, hogy mindegyik darabot láthassam és elszántam magam, hogy életemben először operabérletes leszek. Mi más is lehetne az egyik előadás, mint az Örvényben; A párizsi Notre Dame jelmeztervezője pedig maga Yves Saint-Laurent, úgyhogy eldöntöttem, azt is látnom kell. Sajnos a "bérelt helyemet" már kibérelte valaki (hiába, sokan tudják, mi a jó), úgyhogy még egy kicsit beljebbre megpróbálok paszportot szerezni, és így három évtized után elmondhatom majd magamról, hogy képes voltam egy színházi bérletet beilleszteni az életembe és egyetlen előadást sem mulasztottam el. Remélem, sikerül.

Az Örvénybenről pedig még annyit, hogy az Opera által a kedvenc közösségi oldalunkon meghirdetett szavazás eredményeként a műsoron lévő balettelőadások közül ő vezet 25%-kal. Naná! Aki még nem tette, nézze meg a következő évadban, maradandó élmény lesz.

Örvényben / In the Vortex

Úgy látszik, hogy viharos sebességgel szippant magába az opera világa, így az Avatar még mindig várat magára. Bár az is igaz, hogy ha több balettet tűznek műsorra, nagyobb lesz az előfordulási valószínűségem az épület közvetlen környezetében, mint azt az áriák feltételeznék. Persze lehet, hogy ezzel a véleményemmel a kisebbséghez tartozom, ugyanis ma tartották egy 5 darabból álló balettest, az „Örvényben” bemutatóját, és bár igen sokan eljöttek, a Nabucco teltházával szemben ma a 3. emelet színpadhoz legközelebb eső szektora – ahol mi ültünk - az MSZP parlamenti frakciójához hasonlított Trianon emléknapon. Ettől függetlenül az Opera Szili Katalinjai jártak jól, hiszen kortárs balettmesterek, koreográfusok interpretációit láttuk A halál és a lányka, A szerelem és a lány, a Még meddig?, a The Nature of Daylight és Philip Glass fantasztikus Örvény című zenéjére. A program részletes leírása olvasható az Opera honlapján. A három felvonásban egy-három-egy arányban szerepeltek a táncok, az első és utolsó hosszabb lélegzetvételű, csoportos darab volt, míg a második részben párosokat láthattunk. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire nagyszerű élmény volt a rendkívüli koreográfiákat és táncosokat nézni, és amíg nincs mozgókép az előadásról (mert ezt azért még a TeCső sem tudja – noha pont az Örvény c. darabot már korábban is táncolták, így arról vannak felvételek), a fenti honlapon található néhány kép a próbákról.
Számomra a legjobban várt darab épp az utolsó, az Örvény volt, méghozzá Philip Glass zseniális zenéje miatt, de menjünk sorban: A halál és a lánykában a táncosok fantasztikus szinkronja és a letisztult koreográfia volt a leglenyűgözőbb. Nem hittem volna, hogy négy páros egyszerre képes szoborszerű mozdulatlanságba dermedni azzal a lendülettel, ahogy a lány egy ugrással függőleges tartással megérkezik a fiú karjaiba.
A szerelem és a lány női szólótáncosától, Kozmér Alexandrától leesett az állunk. Az égővörös kosztüm telitalálat, a koreográfia pedig még frissebbnek tűnt, mint az előző, és jóval kortársabbnak is, a szó legnemesebb értelmében.


A Még meddig? c. német dalt élő énekkíséretre táncolta a páros, tökéletes technikai felkészültséggel és elképesztő grand jetékkel :). Negyedszerre a napfény természetével ismerkedhettünk két kiváló táncos és egy gyönyörű zenére készült, fantasztikusan élénk, dinamikus koreográfia segítségével. Az első szünet után a mellettünk ülő külföldi pár feladta, majd a második szünetben a másik oldalunkról is távozott a két hölgy, mert nem nagyon értették, hogy miről szól a darab. Nem tudom, ki mit várt egy balettesttől, bár mentségükre legyen szólva, hogy angol nyelvű tájékoztatót nemigen láttam, maximum borsos áron lehetett talán ilyenhez hozzájutni, amit nehezményezek, hiszen a közönség jelentős része külföldi, nekik is meg kellene adni az esélyt arra, hogy előzetesen tájékozódhassanak arról, amit látni fognak.


Mert így pl. a távozók az est fénypontjáról maradtak le: ez volt az Örvény. Említettem már, hogy Philip Glass zenéje milyen zseniális? Lukács András koreográfiája pedig a zene értelmezésének és táncra való lefordításának tökéletes példája, katartikus élmény minden pillanatát nézni. Remélem, hogy megörökítik majd videón is az utókor számára, egy ilyen értéket nem szabad hagyni elmúlni a pillanattal együtt.

Mindegyik táncban feltűnő volt a kontaktusok és emelések tökéletes könnyedsége, ráadásul az utolsó két darabban egész virtuóz megoldásokat is láttunk, amelyek közben a táncosok rendíthetetlenül dacoltak a gravitációval. Ami az Örvényt illeti, nem is szeretném lelőni a poént, inkább ajánlom mindenkinek, aki színvonalas kortárs balettot szeretne látni, hogy vegyen jegyet az „Örvényben” előadására, júniusban még többször lesz műsoron az Operában.

Ja, és Á., én nyertem, mert a darabban szerepel a „The Poet Acts” c tétel, ami Az Órák filmzenéje is. Hogy is volt azokkal a mozijegyekkel?

Beavatás

Ma láttam a Nabuccót. Életem első operaelőadása…nem mondom meg, hány évesen :). Hát lássuk csak…először is nézzük a praktikus tanulságokat: Ha az ember 900,- Ft-ért vesz jegyet a harmadik emeletre, akkor legyen felkészülve arra, hogy a főbejáraton nem jut el a székéig. Hogy E. barátnőmet idézzem, akinek egyébként ezt az élményt köszönhetem, „lehet, hogy ennyire rossz helyen ülünk, hogy kintről kell felmenni”. Na de azért nem ilyen vészes a helyzet, az ülésünket az oldalbejáraton megközelítve is kapunk ruhatárat, igényes büfét, mosdókat; igaz, mindehhez számolhatatlanul sok lépcsőfordulót kell leküzdeni – és akkor még mindig csak az első emeleten tartunk! Méghogy az operába járók nem elég sportosak! Garantálom, hogy harmadik emeleti jeggyel kiváltható a napi kocogás. A nézőtérre érve félelmetes látvány fogad, ugyanis óriási magassága (vagy a mi szemszögünkből mélysége) van az épületnek, és az emeletek is igen meredekek. Az erkély lépcsői magasak és keskenyek, ráadásul az utolsó(nak hitt) fokról továbbléve már a karzat szélén a tériszonnyal vegyes szabadesés állapotát is megtapasztalom, mert a vakító fényben nem látszik, hogy van még eggyel lejjebb. Persze ég az arcom, a homlokomra van írva, hogy xx éves létemre (bárcsak XX lenne) még életemben nem jártam az Operában, különben tudnám, hogy ott van mégegy lépcsőfok. Ám kisvártatva megérkezik a következő áldozat (na jó, ő külföldi, de akkor is), és nyugtázom, hogy nem én vagyok vaksibb a kelleténél (bár igen, de ez most épp irreleváns).

Egyébként a színházterem gyönyörű, és tele van. Nagyon sok a külföldi. A karzaton az első sorban ülni még a harmadik emeleten is tökéletes, mivel minden látszik, ha előre könyökölünk (ha nem dőlünk előre, akkor semmi nem látszik, tehát érdemes az előbbi módszert választani). Így bátran ajánlom mindenkinek a 900,- Ft-os jegyet, ha még csak óvatosan próbálkozik az operalátogatással, ennyit mindenképpen megér. Amikor elsötétül a nézőtér, tapsolni kezdenek a nézők. Majd jön a darab, és bár nem értem, milyen nyelven énekelnek, egy kivetítőn magyarul lehet olvasni a szöveget. Egyébként még jól is járunk, hogy mint utóbb kiderült, olasz a darab nyelve, mivel valószínűleg akkor sem értettem volna semmit az áriákból, ha magyarul adták volna elő azokat.

A hangok lenyűgözőek, és fentről az egész színpadot belátni…kicsit túlságosan is, így a zenekari árok minden tagjának homloktörölgetése vagy a díszletek kicserélése a háttérben kicsit kizökkent, vagyis inkább nem hagyja, hogy magába szippantson a színpad világa. Ezt a hatást némiképp fokozza, hogy a szereplők minden felvonás után kijönnek meghajolni. Ez persze egy részről szimpatikus, mert sajátosan „operás” jelleg, de mégis. Így talán mégis megéri jobb helyre venni a jegyet, bár engem nem zavart a széles perspektíva, a meghajlás pedig mindenhonnan látszik.

El kell telnie egy-két felvonásnak (három van belőle), mire rájövök, hogy ami a kivetítőn egyszer szerepel, azt a szereplők sokszor ismétlik énekben, így nyugodtan elmerülhetek a látványban, és ha időnként pillantok csak fel a magyar szövegre, nem tudok annyit kihagyni, hogy elveszítsem a fonalat. Nem is gondoltam volna, hogy az operák pont olyanok, mint a Barátok közt – ha kimarad egy-két epizód, akkor is könnyedén be tudunk kapcsolódni az eseményekbe. Színházhoz és táncelőadásokhoz szokott szememnek egy kicsit kevés a mozgás, a „színészi” játék, de nyilván ez a műfaj nem is erről szól. Ami viszont dicséretre méltó, az az énekesek iszonyú energiája, amivel dolgoznak, és amit annyira szoktam hiányolni a színészek munkájából. Külön pirospont a rendezőnek, hogy egy szívemnek oly kedves szólótáncot is láthatunk Fehér Edittől. Gyönyörű. A szerzők ugyan nem klasszikus, de hepiendet varázsolnak a darab végére, a jó jutalmát, a gonosz méltó büntetését nyeri el, bár természetesen az, hogy ki melyik oldalon áll, nem ennyire egyszerű. Összességében nagyon örülök, hogy elmentünk, a jövőben sokkal bátrabban fogom az operaelőadások kínálatát is nézegetni – főleg most érdemes, mert mint E. barátnőmtől megtudtam, a június az operaszezon az egész világon. Már meg is van az új jegy az Örvényben című balettest bemutatójára, szombatra. Még valaki?