A tegnapi mélypont után - amely mellesleg elhúzódó hatású - ma történt velem valami, ami miatt hosszú idő után először igazán irigylem saját magam. Kedvenc angol tanítványom londoni útjáról hazatérve hozott nekem ajándékot. Múlt héten még eszembe jutott, hogy biztosan kapok valamit, mert eddig mindig így történt D. külföldi útjai után, de legfeljebb valami apróságra számítottam, mint amilyen a velencei maszkos kulcstartó vagy a kabalával készített Eiffel tornyos fotó volt. Aztán persze a hétvégi sikítófrász-hangulatban elfeledkeztem a várható souvenirről, mint ahogy egyébként minden ajándékról szoktam, amit tanárként kötelezően megkapok, és amire így elvileg számítanom kellene. De nem, így aztán mindig váratlanul és meglepetésként ér, ha kapok valamit. Most pedig - bár nem mintha az eddigieknek nem örültem volna - D. valóban beletrafált:
Persze lehet, hogy pesszimistább embertársaink a tegnap tetőzött folyamat folytatásának, egyfajta jelnek értelmezik a címet, de mivel imádom ezt a filmet, számomra ez egy nagyon személyes és eltalált ajándék, amitől már jó lett a napom. És milyen tuti, hogy abban a pillanatban, amikor megkaptam, nagyon örültem, hogy én vagyok az, akinek a tanítványa a legszuperebb vásárfiát hozta haza Londonból, és ha akkor megkérdezik tőlem, kinek a bőrébe szeretnék bújni, a legnagyobb meggyőződéssel tudtam volna állítani, hogy a sajátomba:).
Végre van Emma Thompsonos-Dustin Hoffmanos audiókommentárom, jöhet a 101. újranézés! :P
Ó, azonnal látni akarom azokat az extrákat!!! :-) Dustin és Emma együtt egy audiokommentárban... elképzelni nem tudom, mi fog ott történni, de nem sok jóra számítok. XD
VálaszTörlésSajnos annyira nincsenek együtt, mint szerettem volna, de így is nagyon jó. Nem bírom, mégegyszer meg kell néznem. És mégegyszer. És mégegyszer.
VálaszTörlés