Kapcsolatban

Miután pár hete az X-faktor legzsengébb korú versenyzője igen nagy érettségről tanúbizonyságot téve kijelentette, hogy verseket a fájdalmáról ír, mivel "amikor boldog vagy, azt nem leírod, hanem megéled", ismét megerősödött bennem régi meggyőződésem, miszerint én igenis hangot fogok adni a boldogságomnak - amikor egyszer lesz olyan. Annyi keserűséggel, derékba tört álommal, fájdalommal, szenvedéssel és brutalitással találkozunk, ezektől hangos minden, ezekről muszáj beszélnünk, ki kell adnunk magunkból - ami rendjén van -, de éppen ezért fontosnak tartom, hogy a boldogság is hangot kapjon. Tavasz óta nagyon sok boldog pillanatban volt részem, amelyekről szintén írtam, közben azonban újabb mélypontok következtek, így nem igazán tudtam megnyugodni. Az újabb születésnapom előtt egy hónappal azonban egyszer csak észrevettem, hogy mindaz, ami korábban kínzóan hiányzott, egy kerek egésszé állt össze. Soha nem tapasztalt érzés, amelyért részben egy eddig számomra ismeretlen állapot felelős. Nem kizárólagos, de olyan változásokat indított el bennem, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni, ezért írok róla.

 

Szóval kapcsolatban. Furcsa érzés, hogy ott díszeleg a piros szívecske az adatlapomon, főként úgy, hogy semmivel nem több a valóságnál az, amit ránézve gondolhatnak róla az emberek. Boldog vagyok. Talán nem meglepő, hogy mivel igazából 11 évvel ezelőtt - és akkor is némi jóindulattal - alkalmazhattam utoljára magamra a „kapcsolatban” jelzőt, remegő gyomorral ültem végig azokat a hosszú perceket, amelyek alatt próbáltam rányomni az OK gombra, hogy megváltoztassam digitális összközösségi státuszomat. Félelmetesnek tűnt, hogy végre megtörtént, amire ezer éve vártam, és amiért annyit dolgoztam. Vegyült azonban ebbe a bizonytalanságba egy másik, a fenti adatokból sejthetően eddig ismeretlen érzés (vicces belegondolni, hogy 11 éve még nem is létezett facebook). A közösségi média univerzumába való belépésem óta a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozóként definiáltam magam, illetve a rendszer engem. Attól függetlenül, hogy nagyon is eseménydús volt az életem „lelki-érzelmi” tekintetben - már ami a különböző szenvedések mértékét, típusait és támadási pontját illeti -, a kevés kategória között gondosan feltüntetett „bonyolult kapcsolatban” sem fed le minden esetet – például azt, amikor valami ugyan mérhetetlenül bonyolult, de messziről sem kapcsolat. Ilyenből pedig az elmúlt évtizedben akadt rendesen, mire végre sikerült kigyomlálnom a lelkem mélyén gyökerező, ártalmas indíttatásokat, amelyek miatt akaratom ellenére újra és újra lényegében ugyanabba a helyzetbe sodródtam. Tavaly megtörtem a jeget, és visszatekintve kijelenthetem, hogy másfél éves mélyrepülést és kőkemény, minden korábbit meghazudtolóan kíméletlen munkát követően végre képes voltam megfordítani a sorsomat.

Több mint három évtizednyi, részeredményeket hozó, de lényegében hiábavalónak tűnő küzdelem után pedig fejbe kólint ez a szokatlan, új érzés, ami mégis annyira természetes, és annyira ismerősnek hat, hiszen amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy erre vágyom. Csak épp a megvalósítás szenvedett csorbát.

A kapcsolati státusz korábbi közösségi önmeghatározásomat felborító megváltozása egy további érdekes élményt hozott: hirtelen úgy éreztem, mintha átálltam volna a sötét oldalra. Mintha számos ismerősöm, akivel a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozás kimondatlanul is közösségé formált bennünket, most idegenként tekintene rám. Mintha elárultam volna őket. Nekem nagyon sokszor jelentett megnyugvást és bátorítást, ha láttam, mások is hasonló cipőben járnak, nem vagyok egyedül az egyedüllétemmel, és ha ezek után láthatóan mégis megtalálta valaki a párját, az tudott igazán nem jól esni, hiszen eggyel több tükör állt velem szemben azt hirdetendő, hogy ez nekem valamiért mégiscsak jóval nehezebb - és ki tudja, talán lehetetlen is.

Így aztán most magammal kapcsolatban is ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, és hangsúlyoznám, hogy az én fejemben. Biztosan voltak olyan ismerőseim, akik hasonlóan éreztek, de a lényeg mégis az, hogy én miért is éreztem rosszul magam? Csalónak és árulónak? Hiszen több mint három évtizedig egyetlen egyszer sem éltem át hasonlót. Egész életemben ezért küzdöttem, akkor most miért érzem úgy, hogy nincs hozzá jogom? Hogy ha végre láttatom a világgal a boldogságomat, az máris ezen állapot mások orra alá dörgölésnek számít? Ne érezzem így, ne számítson annak, ha mások számára teljesen természetes! Ezt még tanulni kell, és végre nem csak a valóság tagadásával, imaginatív technikával tehetem.

 

Kaptam érdekes reakciókat a kirakni – nem kirakni kérdéskörben is. Egy barátom egyenesen nekem szegezte: ő engem pont olyannak ismert, aki nem írja ki a státuszát, még ha ő igen előzékeny módon ezt úgy értelmezte is, hogy sosem tudhatja, van-e párom, nem pedig a témabeli érdemi hírek hiányának tekintette. Némi neheztelést éreztem a hangjában, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam őt („Most ezzel mit csinálsz? Lájkolod? Gratulálsz? Milyen hülyeség már ez?"– és teljesen igaza van, ráadásul nagyon megérint, hogy ő - velem ellentétben - nem tartja a világ 8. csodájának, hogy végre nekem is van mit kiírni), miközben az ő oldalán is ott díszeleg, hogy házas. De ő csak két év után írta ki. .... Tessék? Érdekesek ezek a kettős mércék.

A kirakni - nem kirakni kérdésben én mindig is határozott álláspontot képviseltem. Miután egész életemben azt várták tőlem, hogy ne merjem jól érezni magam, hiszen az túl éles tükröt tartana a körülöttem élőknek saját nyomorúságukat illetően, fontos számomra, hogy látható legyek. Hogy ne kelljen rejtőzködnöm, ne kelljen titkolnom, amikor – végre valahára – boldoggá tesz az életem. Mindenki más számára természetes, hogy megoszthatja az életéről, amit szeretne, tehát én is fenntartom erre a jogot. Mert lehet, hogy sok indokolatlan félelem csak az én fejemben létezik, de a fenti tapasztalatok szerint a világ irántad való elvárásaival is fel kell venni a harcot, ha ki akarsz törni abból a skatulyából, amelyet az egész eddigi életed rád kényszerített, illetve amellyel magadat azonosítva engedélyt adtál a külvilágnak arra, hogy másképp kezeljen, hogy elvárhassa tőled a láthatatlanságot.

Engedély ezennel – azaz 1,5 éve – visszavonva, és ha valamit üzen az én státuszváltozásom, az éppen az, hogy mindenki sikeresen elérheti a céljait - akkor is, ha több mint három évtizedig, vagy akár tovább az égvilágon semmi nem mutat arra, hogy ez valaha megtörténik majd -, és semmiképpen sem az, hogy „naná, nyavalyog, aztán persze még neki is sikerül”.

A tény, hogy én eljutottam idáig, több hitet kell, hogy adjon mindenkinek a „lehetetlen” megvalósításában, mint azt valaha gondolnák.

"Unless" - Good Advice in an Unconventional Form

Mommy and daddy told me that if I worked hard, I’d have a good career. So, if you work hard and have a good career - if you work really, really, really hard -, you'll have a good career. Doesn’t that like mathematically make sense? Hm...NOT. But you’ve managed to talk yourself into that. You know what? Here's a little secret. You wanna work? You wanna work really - really, really hard? You know what? You'll succeed. The world'll give you the opportunity - to work really-really, really REALLY hard. But...are you so sure that THAT's going to give you a great career? When all the evidence is to the contrary?

...and more about weird vs. normal, the highest expression of your talent, using your children as an excuse for abandoning your dreams, passion vs. interest, and most importantly, the significance of the word unless.

Why victims of domestic violence don't leave...

"What I will never have again, ever, is a loaded gun held to my head by someone who says that he loves me."

Neither literally, nor metaphorically. Never.

Let's break the silence.

Daily Food for Thought

Vagina monológok

Személyes, Eve Ensler által dedikált példányom. A szöveget azonban nem mutathatom meg, mert végtelenül személyes (annak ellenére, hogy általában mindenki ezt az üzenetet kapta...), és a legzseniálisabb dedikálás, amelyet valaha írtak - és valószínűleg írni fognak - nekem.

A nő egy csoda, és a példa arra, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, bármit - bármit - tegyenek is velünk még kiszolgáltatott gyerekként. Győzünk az erőszak és az elnyomás felett. És élünk, szabadon.

Mindig.

...

My very own copy signed by Eve Ensler. I can't, however, reveal the text for it is immensely personal (despite the fact that she wrote it for almost everyone...) and the most ingeniuous message I have - and most probably will - ever receive.

Eve is a miracle, the living proof of women being undefeatable, whatever - whatever - was done to us as vulnerable children. We will overcome violence and oppression. And live freely.
Every single time.

Mondatok...

...amelyek a héten némileg meglepő módon felidézték az olyan régen elveszett sikerélményt.

Nagyon meggyőző a CV-d. (könyvkiadó tulajdonosától - végre, végre, végre valaki értékeli az eddigi - igen széleskörű - erőfeszítéseimet és szakértelmemet, még ha ezek nem illeszkednek is egy könnyen meghatározható kategóriába, dobozba stb.)

Nagyon ügyes vagy! (2. hivatalos squash órámon a női magyar bajnok oktatómtól - bár ebben a műfajban valójában soha senkitől nem számítottam ilyen - nem udvariasságból tett - megjegyzésre :))

Nagyon szépen csinálod! (kedvenc női west-coast swing tanáromtól - és a műfaj legkiemelkedőbb női képviselőjétől, ami a hatalmas befektetés első igazi megtérülése, így madarat lehetett volna fogatni velem. Ahogy ezt mondta, abban minden benne volt, amire szükségem volt.)

Tudom, hogy az utóbbi időben meglehetősen feszegetem a határaimat, tehát - hogy finoman fogalmazzak - nem a kisebb ellenállás felé mozdultam el, de az ilyen élmények - főként egy hétbe sűrítve - emlékeztetnek arra, milyen volt kiemelkedőnek lenni valamiben. Nagyon hiányzik. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a "győzelem" milyen óriási motivációs eszköz a pedagógus számára, és ezt szokatlan módon most a "tanítvány"-oldalon is megtapasztalom. Szeretnék újra felérni a csúcsra, de ezúttal hosszú távon érvényes alapokon. Úton vagyok.

Happy