2013. február 25., hétfő

Félelmetes vagy lenyűgöző?

A 60 Minutes című műsorban Maggie Smith-szel készült interjú kivonatában fény derül egy engem is mélyen foglalkoztató kérdésre. Felmerül, hogy Maggie maximalizmusa és mellébeszélést nem tűrő állhatatossága a többség számára megfélemlítő élmény.  "I don't tolerate fools, and they don't tolerate me", hangzik az alapos önismeretről tanúskodó mondat. És az éleslátás, hogy megérti, mások miért gondolják félelmetesnek a viselkedését.

Ő persze elsősorban az öregségében látja ennek az okát, de tudjuk, hogy a másokat megfélemlítő magas színvonalra törekvés nem csak idős korában jellemző rá.

És akkor jön Jullian Fellows, a Downton Abbey megalkotója, aki tudhat egyet s mást Maggie-ről, és elmagyarázza, hogy igen, valóban nehéz alkat tud néha lenni, de ez sosem a "rózsaszín öltözőről", sztárallűrökről, hanem kizárólag a készülő mű minőségéről szól. És az akadékoskodásnak tűnő munka Maggie részéről valójában jobb művészi eredményhez vezet, így Fellows érdemesnek tartja őt arra, hogy meghallgassa a kifogásait.

Majd érkezik A nagy négyesben Maggie-t rendező Dustin Hoffmann, és megosztja velünk véleményét: "Tökéletesen kijöttünk egymással. Azt tette, amit tennie kellett, az egyik jelenet közepén például felkiáltott, hogy "nem tudom, mi a f***ról szól ez a jelenet" ... és erős, és kemény ... és én szó szerint élvezem ezt, amikor ilyen." Az idézett f-betűs szóval kapcsoaltban pedig kijelenti, hogy ha a kamera előtt most használja is először Maggie, az életben ez az egyik kedvenc szava, és ez is az egyik oka annak, amiért Hoffmann annyira szereti őt. Mert Maggie Smith egy igazi "tengerész".

Baamm... Esze ágában nincs megijedni, elbizonytalanodni saját rendezői képességeiben csak azért, mert egy belevaló, határozott elképzelésekkel rendelkező nővel áll szemben, hanem látja, hogy ez fantasztikus. Egy (két) tökös pasi, aki(k) a világgal szemben is képes(ek) meglátni a lényeget. És nyilván azért, mert nem kívül keresnek önigazolást saját értékességük és szakmai hitelük megerősítéséhez, hiszen, mint látjuk, azok rendben volnának. Emberként és szakemberként is tökéletesen bíznak magukban, és a hozzájuk hasonlóan erős véleménnyel rendelkező embereket partnernek, nem pedig ellenségnek tekintik.

Szóval csak azért, mert az egész világ félelmetesnek lát és megpróbál megtörni azzal, hogy negatívumként tünteti fel előtted is az erényeidet, ha azok magabiztosságot sugallnak - csak hogy jobban hasonlíts rájuk, hogy esendőbbnek hidd magad, mert akkor kevésbé tartasz olyan tükröt nekik, amelynek visszaverődése nagyon nem tetszik számukra -, az nem jelenti azt, hogy igazuk van.  

Lehetséges, hogy "mindenki hülye, csak nekem van igazam" - és még néhány embernek, akik igazán értenek és értékelnek azért, amilyen vagyok, nem pedig megfutamodnak ezért előlem. Kevesen, ez tény, de vannak. És ha szerencsénk van és kitartunk a nagy munkával megalapozott értékeink mellett, ők lesznek azok, akik az életünk részévé válnak.

A gyermekbántalmazás ellentmondásosságának pszichológiája négy sorban


Köszönjük, Radnóti Miklós.

Annak a napnak a reggelén, amikor rátaláltam erre a képre, saját élményeimen gondolkodva eszembe jutott Radnóti története, és az, hogy ha az anyád belehal a születésedbe, azt nem nagyon lehet ép ésszel és ép lélekkel túlélni. Főként, ha egy ikertestvér halála - vagy élete - is érintett.

Részben nálam is ez történt, ezért tudom, hogy beleszületni egy általad megpecsételt, halálra ítélt sorsba nem túl jó útlevél az élethez.

A gyermeknél így van, és azért éli meg felnőttként is minden kapcsolatában, párkapcsolatában is ezt valaki, aki ebbe született. Vagy bármely más mintát, amely az univerzumát alkotja, amely az egyetlen lehetséges valóságként képeződik le benne a gondolkodását megelőző, tudatalatti szinten. És ezért olyan nehéz ezzel a programmal felvenni a tudatos harcot. 

De ha anya csak egy van - ezt szó szerint értem, valóban nincs másik, bármennyire hasznos lenne is olykor -, potenciális társból több létezik. És míg az anyától kapott ütést a túlélésért cserébe csecsemőként, kisgyerekként, kiszolgáltatott lényként állni kell - főleg, ha nincs más, akibe kapaszkodhat a gyermek, és az esetek túlnyomó többségében bizony nincs -, felnőttként, amikor a puszta létezésünk már valójában nem függ egy másik emberhez bármi áron történő ragaszkodástól, a boldogságunk zálogának hitt férfitől/nőtől kapott egyetlen ütést, bármilyen jellegű ütést sem kell elviselni. Nem kell, és nem is szabad. Az elsőnél ki kell szállni, majd megtanulni, hogyan ne engedje magát megütni az ember. Hogy létezik a mindkét felet kiteljesítő szeretet, amelyben adni nem teher, nem lemondás, nem önfeláldozás - hogy aztán az ezeket magukra vállaló társunk belső felemésztődéséből eredő károsodások egyszer a bántalmazás valamely formájában rajtunk csapódjanak le.

Hogy magad szeresd először, mert anélkül nem tudsz másokat, az nem közhely, hanem a legnagyobb bölcsesség, amelyet valaha felismertek, csak éppen az emberek többsége nem érti a lényegét, és hajlamos felületesen közhellyé degradálni. A lényeg abból a felismerésből fakad, hogy ha saját magunkat háttérbe szorítva próbálunk adni, azaz magunkat fogyasztva, felőrölve, saját vágyainkat elfojtva élünk, bármit teszünk is, annak pusztulás lesz a vége. Újabb közhellyel élve: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. És mindaddig, amíg azt hisszük, hogy ez felmenti és nemesíti ezeket a jó szándékból elkövetett tetteket, közhely is marad. Ha felismerjük, hogy a jó szándéktól függetlenül a végcél mindenképpen és elkerülhetetlenül a pokol, tehát semmilyen eszköz nem üdvözül meg az oda vezető úton, az a gyógyulás kezdete.

Ha túléljük az egyetlentől kapott ütéseket, felnőttként addig tudatosítsuk magunkban, ameddig magunk is megéljük, érezzük, elhisszük és tudjuk azt, hogy ha anya csak egy van is, mindenki másból: barátokból, munkatársakból, főnökökből, és legfőképp társból lehetséges megtalálni a legjobbat, és nem kell megalkudni.

2013. február 11., hétfő

Emancipáció, feminizmus, egyenjogúság, nőuralom, homoszexuailtás, feminácik és társaik

Az egymilliárd nő nők és gyermekek elleni erőszakkal szembeni világméretű megmozdulása kapcsán olvastam hajmeresztőbbnél hajmeresztőbben szélsőséges, és a józan gondolkodást nélkülöző félreértéseket a fenti fogalmakról, így képtelen vagyok megállni, hogy némileg korlátozott filozófiai és társadalomelméleti tanulmányaim, kicsit szerteágazóbb irodalomelméleti ismereteim, és legfőképp nagy mélységeket és magasságokat megjárt élettapasztalataim fényében írjak valami tisztázó jellegűt.
Nem filozófiai, hanem emberi dimenzióban. Mert ebben a témában minden elmélkedés végső lényege a gyakorlat.


Egy. A feminizmus alapvető törekvése nem a nőuralom létrehozása - azaz a férfiak kizárólagos hatalmának átruházása a nőkre -, hanem az egyenjogúság. Mert IGEN, ma, a 21. században - ahogy a történelem során eddig mindig - társadalmi szinten még mindig hátrány éri a nőket pusztán amiatt, hogy nőnek születtek. És az a férfi, aki azzal érvel, hogy ugyan már, mégis hol, milyen formában történik ez meg, vagy - ami még szörnyűbb - közli, hogy az erőszakot elszenvedő nő maga tehet az őt ért sérelemről, no pláne akarta azt (ilyet is olvastam!), máris kimerítette a nők elleni erőszak fogalmát. Hogyan? Úgy, hogy egyszerűen semmisnek nyilvánította a saját világképébe kényelmetlenül nem illeszkedő erőszak tényét, amivel azonnal visszaküldte a nőt korábban kijelölt helyére, ahol hangtalanul kell tűrnie és játszania a patriarchális társadalom által rá kiszabott szerepet - és ezzel eleve alapértelmezettnek tekinti a nők alárendelt helyzetét.
Miközben nem csupán az a lényeg, hogy ez a szerep mit tartalmaz, hanem már maga a tény is, hogy a férfiak jelölik ki ezt a nők számára ahelyett, hogy a nők maguk választhatnának. Ez a bántalmazás alapja is: amikor valaki azt hiszi, hogy pusztán a nemi hovatartozás alapján rendelkezhet más élete, gondolatai, teste fölött .

Kettő. A női egyenjogúságért folyó küzdelem NEM (csak) a leszbikusok mozgalma. Miközben semmi sértőt nem találok abban, ha a meggyőződésem miatt "leleszbiznek", fontos, hogy ne keverjük vagy mossuk össze ezeket a fogalmakat. És nem azért, mert valahol belül mégiscsak sértő ez a megjelölés (nem az), hanem mert ez újra csak súlyos leegyszerűsítése a kérdésnek, sőt, egyenesen kitérés a felelősség elől. Hiszen ha a férfiak azt állítják, hogy csak a férfiak nélkül élni akaró nők azok, akik egyenjogúságért kampányolnak, akkor éppen a női-férfi párkapcsolati dinamikában olyan fontos egyenlőtlen helyzet, elnyomás és bántalmazás problémáját iktatják ki a képből egy könnyedén figyelmen kívül hagyott logikai bukfenccel. Nem, nem. Mi, nők, bármilyen szexuális irányultsággal, azt szeretnénk elérni, hogy a társadalomban és a családon belül egyaránt ugyanolyan tisztelettel bánjanak velünk, mint a férfiakkal; hogy elsősorban embernek tekintsenek minket, és munkánk vagy mindennapi életünk során történő megítélésünkben másodlagos legyen a biológiai meghatározottság. Mi, nők olyan férfiakkal szeretnénk párkapcsolatban élni, akik ugyanúgy felnéznek ránk, ahogy mi rájuk, akik nem tekintenek hülyének, akik tisztelnek bennünket, akik ha kell, megóvnak, de testi erőfölényükkel nem élnek vissza, és akik nem ijednek meg attól, hogy elismerjék a képességeinket, a tudásunkat, és nem érzik fenyegetve magukat, saját társadalmi megítélésüket pusztán amiatt, hogy - akár emberileg, akár szakmailag - egy nő is lehet kiemelkedő, vagy azt, hogy a kizárólagos észosztással szemben egy férfi is kaphat, tanulhat valamit a másik nem képviselőitől. Mert ha valaki ezt fenyegetőnek érzi, az bizony a saját problémájáról beszél, és nem arról, hogy a nőkkel van olyan baj, amiért el kell hallgattatni, láthatatlanságba kell kényszeríteni őket.



A másik oldalon ott áll az a hülyeség, hogy a mellrák elleni küzdelem is a patriarchális társadalom nőképét szolgálja, mert végső soron arról szól, hogy megmaradhassunk szexuális tárgynak, hogy ne veszítsük el azon tulajdonságainkat, amelyekkel a férfiak vágyait valós és virtuális formában kielégíthetjük. Ezt a baromságot! Lenne ennek a feltevésnek továbbgondolásra érdemes vetülete, ha éppen nem egy végzetes betegségről beszélnénk. Mintha a mellrákkal az lenne a legnagyobb baj, hogy valaki esetleg elveszítheti a szexuális szempontból tárgyiasító jellegét!?! Tény, hogy halottan senki sem olyan vonzó. De könyörgöm, legyünk észnél. Ne mossuk össze a potenciálisan halálos kórral kapcsolatos tudatosságnövelést valamiféle demagóg propagandával, a probléma nem itt kezdődik. Sokkal mélyebb, alapvetőbb, mélyen a társadalmi hagyományokban gyökerező berögződéseket kell átalakítani, ellenkezőjébe fordítani.

Egy olyan társadalomban, ahol a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésre a férfiak első válasza az, hogy csípőből visszatüzelnek védekező, és a nőket degradáló, a véleménynyilvánításuk miatt elítélő megjegyzésekkel, mielőtt egyáltalán elgondolkodnának azon, hogy mi az oka a megmozdulásnak, nagyon komoly feladatok várnak a változtatni akarókra.

Ehhez pedig elengedhetetlen a figyelemfelhívás, a bántalmazottakban saját helyzetük felismerésének tudatosítása, a lehetőség és a bátorság ahhoz, hogy kilépjenek az ördögi körből, és végül saját gyermekeiket is - lányaikat és fiaikat egyaránt - erőszakmentes módon neveljék fel, hogy a bántalmazó közegben felnövő emberek később ne termeljék újra az erőszaktevő szülők rétegét.

Ajánlom a Gyerekkönyek blogot minden olyan férfi figyelmébe, aki szerint az 1 milliárd nő tánca és a hasonló kezdeményezések mindössze a "feminista propaganda" részei - bármit értsenek is ezalatt. Innen világosan, kiderül, hogy milyen gyakori a nők elleni erőszak hazánkban, és hogy a gyermekeket érő bántalmazás milyen szoros következménye a terrorizált nők, anyák helyzetének.

Ha egy nő szabad döntést, szabad akaratot és szabad életet akar, elnyomástól, bántalmazástól, verbális és testi erőszaktól mentesen, mások által kijelölt szerepek helyett önálló választásokkal, és ehhez olyan társat szeretne, aki egyenrangúnak tekinti és úgy is bánik vele, nem nézi életképtelen, tehetetlen gyereknek vagy bizonyos viselkedésre szoktatandó háziállatnak, bízik az eszében, a lelkierejében, az állhatatosságában, akkor nem "femináci", hanem igenis természetesen elvárható életre vágyik. Hogy ettől azok a férfiak, akik erejüket kizárólag a status quóból merítik, leizzadnak és megremegnek, az ugyanennek a problémaéremnek a másik oldala, amelyre szintén megoldást kell találni. A nők elleni erőszak, a nők kiemelkedő tulajdonságainak, teljesítményének figyelmen kívül hagyása, elnyomása, elhallgattatása, sárba tiprása, látszólagos semmissé tétele azonban nem megoldás. A mesterségesen fenntartott hatalmi lufi előbb-utóbb kipukkad, és eljön az az idő, amelyben a valódi értékek számítanak. Akár férfi valaki, akár nő.

2013. február 14-én a Valentin nap a boldog párkapcsolatokról, a szeretetteljes családi életről, a férfiakat és nőket egyaránt kiteljesítő, szabad, erőszakmentes létezés lehetőségéről is szól. Én ezért táncolok.


Önismeret



 
"Azt, hogy én ki vagyok, valójában a vágyaim alkotják. Tehát úgy vagyok más a másiktól, hogy mások a vágyaim. Amikor a családban, a társadalomban jó vágyak felé terelnek, homogén lesz az emberiség és ez tulajdonképpen a tabu, az önismeret tabuja. Mert az önismeret egyenlő az igazi vágyaim elfogadásával. Viszont egy óriási tabu van ez ellen. Ezért a valódi terápia forradalmi és veszélyes."
Feldmár András

2013. február 6., szerda

OneBillionRising - I am rising

You’ve never owned me, 
don’t even know me 
I’m not invisible, 
I’m simply wonderful 
I feel my heart for the first time racing 
I feel alive, I feel so amazing




Ideje bántalmazás és félelem nélkül, szabadon és boldogan élni. Létezik ilyen világ, és fontos, hogy megismerje mindenki, aki eddig csak az elnyomással találkozott.

A bántalmazott  - rendszeres fizikai vagy verbális erőszak elszenvedőivé váló vagy megfélemlített, esetleg társuk káros szenvedélyei miatt örökös létbizonytalanságban élő -  nők gyermekei értelemszerűen maguk is bántalmazottá és kiszolgáltatottá válnak, tehát a két jelenség erőteljesen összefügg. A szülők (és más felnőttek) frusztrációja levezetésének céltáblájává váló gyermekek esete pedig jól ismert.

A leglényegesebb felismerni, ha valóban bántalmazásról van szó, és felhívni a figyelmet arra, megmutatni, hogy létezik kizárólag szeretetteljes bánásmód; hogy a veréstől senki nem lesz erősebb, csak megtört; hogy a megszégyenítés nem nevel alázatra, csak az önbecsülést pusztítja, és hogy senkinek, de senkinek nincs joga ahhoz, hogy kezet emeljen egy másik emberre, különösen nem azért, mert az kiszolgáltatott helyzetben van. Ez a másik iránti felelősséggel való visszaélés, amelynek semmilyen módon nincs létjogosultsága, mert sosem épít, csak rombol, végzetesen.

Ideje hallatni a hangunkat, minden érintettnek meg kell tudnia, hogy nincs egyedül, és nem kell tűrnie.
A bántalmazást nem kell elviselni. És nem szabad félni kilépni.
Ki kell lépni azon az ajtón, vissza se nézve. Annál, amit így magunk mögött hagyunk, csak jobb vár ránk.