2011. június 18., szombat

Ismét elkapott az Örvény

Amikor megláttam, hogy az évadban június 18-án utoljára lesz színpadon az Operában az Örvényben, amit tavaly az ősbemutatót követően még egyszer meg kellett néznem, annyira lenyűgöző volt - mentségemre legyen szólva, azóta már az Avatart is láttam, méghozzá moziban sikerült :) -, úgy döntöttem, hogy hirtelen felindulásból veszek két jegyet, majdcsak kerítek addigra valakit, aki eljönne velem.



Aztán persze a nagy rohanásban (szombat délelőtt egyesületi évzárót tartottunk, annak minden, éjszakába nyúló szervezési feladatával együtt) péntek estére jutottam odáig, hogy kedvenc közösségi oldalunkon meghirdessem a plusz jegyemet, és persze ez későnek bizonyult. Sebaj, mentem egyedül, full-bloomban, úgy, hogy még az Opera bejáratánál egy elismerő, minden sértő, lekezelő, hímsoviniszta felhangot nélkülöző "ez igent" is kaptam, aminek nagyon örültem, mert kivételesen én is elégedett voltam a tükörképemmel (ez a mai ruhapróbán szöges ellentétébe fordult - "aaaaaaaaaand we're back"). Kis feketében - aminek megjavított cipzárja ezúttal állta a strapát -, strasszos medálban, Eiffel tornyos fülbevalóval és fél év után újra igazi sminkkel tényleg jólesett kimenni az utcára.



A napfény természete


Nade, visszatérve a lényegre, a BKV is velem volt, így a késői indulás ellenére 18.57-kor már a bérelt helyemen (3. emeleti oldalülés, 3. szék) vártam az előadást, egyedül, és nagyon örültem, hogy csak a saját reakcióimmal kell foglalkozni, hogy senki nem zavar meg a figyelésben és teljesen átadhatom magam a látottaknak. Ezúttal az ősbemutatóhoz hasonlóan 2 szünettel 3 részre osztva, 1-3-1 felállásban adták a darabokat. Mint mindig, most is Myriam Naisy duettjét és Lukács András Örvényét vártam a legjobban, és ismét nem csalódtam. Volf Katalin a maga 47 évével még mindig gyönyörűen és plasztikusan táncolta a vörös csábító szerepét - komolyan, azok az oldalsó angolspárgák a levegőben...komolyan??? :)) -, Philip Glass darabját pedig hivatalosan is a legnagyszerűbb zenének nyilvánítom, amely még a mellettem ülő és folyamatosan fintorgó kritikus pár száját is képes volt befogni, sőt, még a "milyen szép ez a zene" hangzású mondat kimondására is késztette az ifjú hölgyet. Valóban, és így harmadszorra még inkább tudom értékelni a letisztult, de zseniális koreográfiát, amelyet a dallam ihletett.



Egy kis ízelítő Lukács András (és egy nagyon pici Myriam Naisy) koreográfiájából Philip Glass zenéjére

Kifelé jövet tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy az utolsó darab iránti elfogultságom akár általános jelenség is lehet, hiszen egy 9 éves forma kislány szerint "az eleje még unalmas volt, de a végére nagyon érdekes lett" az előadás, majd két nyugdíjas beszélgetéséből csíptem el, hogy "ez az utolsó még nekem is tetszett".



A halál és a lányka


És igen, azt kell, hogy mondjam, hogy minden tökéletességével együtt is A Halál és a lányka klasszikus koreográfiája nem mozgat meg annyira, míg az egyre több modern elemmel átszőtt többi darab. A modernebb mozdulatok mintha genetikusan kódolt reakciókat váltanának ki a közönségből - belőlem mindenképpen. Valahogy sokkal elérhetőbbnek, kevésbé absztraktnak, sokkal átélhetőbbnek tűnik számomra egy ilyen tánc. Persze nem csak a koreográfia, de a zene 21. századisága is hozzájárul ehhez a jelenséghez, a Tirol Concerto "Movement II" című tétele utánozhatatlanul zseniális.



A szerelem és a lány


Nem tudom, miért érzem így, zenében végképp nem vagyok szakértő, csak műélvező - vagy "műnemélvező", ha már itt tartunk (középút nem nagyon van), és bár a repetitív jellege miatt sokan unalmasnak tartják Az órák főcímzenéjét is adó Tirol Concertót, számomra olyan öröm és lelkesítés árad belőle, ami egy sok szempontból végtelenül lehangoló filmet az életigenlés archetípusává volt képes változtatni.

A szünetet is kihasználtam, mivel belebotlottam a 2011-2012-es évad bérletajánló szórólapjába, ahol rögtön ki is néztem egy 5 balettre érvényes bérletet. Gyorsan ellenőriztem a napokat, konstatáltam, hogy mindössze egy tanítást kell majd átszerveznem, hogy mindegyik darabot láthassam és elszántam magam, hogy életemben először operabérletes leszek. Mi más is lehetne az egyik előadás, mint az Örvényben; A párizsi Notre Dame jelmeztervezője pedig maga Yves Saint-Laurent, úgyhogy eldöntöttem, azt is látnom kell. Sajnos a "bérelt helyemet" már kibérelte valaki (hiába, sokan tudják, mi a jó), úgyhogy még egy kicsit beljebbre megpróbálok paszportot szerezni, és így három évtized után elmondhatom majd magamról, hogy képes voltam egy színházi bérletet beilleszteni az életembe és egyetlen előadást sem mulasztottam el. Remélem, sikerül.



Az Örvénybenről pedig még annyit, hogy az Opera által a kedvenc közösségi oldalunkon meghirdetett szavazás eredményeként a műsoron lévő balettelőadások közül ő vezet 25%-kal. Naná! Aki még nem tette, nézze meg a következő évadban, maradandó élmény lesz.