Oscar Night Reloaded

Legutóbbi Oscaros filmélményeim:

Tenyérbemászóan tökéletes karakterek, egy szenzációs Jacki Weaver, egy szenzációs Guy Pearce és a klasszikus szemet-szemért, fogat-fogért sztori.

Két szó: Nicole Kidman. Amennyire imádom Az órákat - és Nicole-t a filmben-, ez az alakítás mindent visz. Az egész filmet is, a hátán.

Egy igazi alvilági történet a kitörés lehetőségeinek nehézségeiről. Horrorfilmbe illő maszkok, egy remek Rebecca Hall és Dr. Andrew Baird intelligensebb kiadásban :).

Another year - another great disappointment. Leslie Manville tényleg fantasztikus, de a film iszonyatosan lehangoló. El sem tudom képzelni, hogyan mondhatták róla, hogy Mike Leigh eddigi fajsúlyosabb darabjaihoz képest egy könnyed mese. Aki így gondolja - és voltak egy páran -, az biztosan elmulasztotta észrevenni, hogy miről is szól a film.

Végül egy nem mai darab, de azért Oscaros. Nem értem a fanyalgást, szerintem iszonyú jó film. Nem tudom, hogy a többi jelölt mennyivel volt jobb ennél 2007-ben (A királynőt láttam), és lehet, hogy Scorsese korábbi filmjei között vannak Oscarra érdemesebbek, de nekem - aki nem a műfaj szerelmese - nagyon tetszett. Fantasztikus színészeket szedtek össze benne, a húzónevek itt valóban minőséget jelentenek. Vera Farmiga pedig gyönyörű.

"Nálad mindig van valami csavar, amitől semmi nem egyszerű..."

Ma elmeséltem D.-nak, hogy igazából elvileg nem vagyok egyedül, de gyakorlatilag mégis. Szerintem ez elég gyakori jelenség...mármint hogy valami miatt nem jön össze egy kapcsolat, és mégis, éreztem, hogy ezúttal sem kerülhetem el a "veled mindig történik valami bonyolult; soha semmi nem lehet egyszerű" ítéletet.

És nem is. Még azt is megkérdezte, hogy nem akarok-e könyvet írni, mert biztos bestseller lenne, pedig én annyira hozzászoktam az ilyen őrjítően lehetetlen létállapotokhoz, hogy nem is érzem annyira bizarrnak a helyzetet, amelyben vagyok. Már nem. Két év hosszú idő. Pedig bizarr, de még mennyire, és örülök, hogy valaki emlékeztet rá, mert hiába mondja az eszem, az érzéseim nem hajlandóak tudomásul venni a helyzet abszurditását.

És akkor csodálkozom, hogy nem tudom elképzelni azt, amikor minden a helyén van. Igazából ez a baj. Az életem szürreális epizódok sorozata volt, amióta az eszemet tudom (néhány dolgot biztosan csak én láttam torz szűrőn keresztül, de valóban nem kellene a szomszédba mennem egy csavaros fordulatokkal teli forgatókönyv összerakásához), így valójában fogalmam sincs, hogy milyen lenne egy "normális" élet. Az egész fiatalságomat azzal töltöttem, hogy próbáltam különleges lenni és kitűnni, "más" lenni, mint az átlag, most pedig azon kapom magam, hogy bármit megadnék, ha bármilyen szempontból csak egy kicsit is mainstreamnek, a többséghez tartozónak, átlagosnak érezhetném magam. Be careful what you wish for, ugyebár.

Beütött a krach - amikor már direkt jólesne az önsajnálat, de sajnos azon régen túlvagyunk

Furcsa, hogy sokévi tudatos önismeret-fejlesztés után is mennyire nem tudunk semmit. Hogy egyedülálló 30-asként azt hiszed, amikor a különböző közösségi oldalakon az üzenőfal posztjainak 80%-át az ismerőseid eljegyzési gyűrűs, esküvői ruhás és kisbabázós képei kezdik kitenni, nagyon rosszul érzed magad. Majd rájössz, hogy annyira azért mégsem, és valahol belül még meg is nyugszol, hogy az egész jelenség mégsem annyira nyomasztó, mint amilyennek mesélik.

Aztán megtörténik. Szépen-lassan a közvetlen környezeted tagjai kezdenek el még a hányattatott sorsú kapcsolatokból is teljes életeket kialakítani, vagyis valódi közösséget vállalni egy másik emberrel, miközben te még mindig zavarodottan, enyhe bűntudattal vegyes bizonytalansággal arra gondolsz, hogy vajon lenne-e bárki, aki téged valaha elég komolyan tudni venni egy közös élet felépítéséhez, képes lenne-e annyira szeretni, hogy a függetlensége egy része helyett téged fogadjon a lényébe és a mindennapjaiba, hogy tudnál-e éppen te világ-(és ön)megváltó energiákat felszabadítani valakiben, aki aztán megosztaná veled a sorsát, élményeit, tapasztalatait; vagyis az egészet úgy, ahogy van. És ez már valóban pokoli érzés.

Mostanra tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy párkapcsolati szempontból eleve halálra voltam ítélve, amire muszáj újra és újra emlékeztetnem magam olyankor, amikor számon kérem magamon és a világon, hogy ennyire nem jön össze semmi, ha az említett intimitást igénylő elköteleződésről van szó. Viszont az elmúlt tíz évben rettenetesen sokat tettem azért, hogy ez érdemben megváltozzon - a részeredmények ugyanis nem érdekelnek, ha csak azt jelentik, hogy gyakorlatilag nem változnak az esélyeim -, de hiába áltatom magam, igazából nem történt áttörés, és most messzebb érzem magam egy ilyen kapcsolat lehetőségétől, mint valaha. Mert soha eddig nem gondoltam komolyan, hogy minden küzdelem ellenére is elképzelhető, hogy mégsem sikerül. Ezt az egyet soha nem tartottam lehetségesnek. Azt igen, hogy sokáig fog tartani, hogy nem lesz könnyű, hogy valószínűleg én leszek az az anyuka, akit az iskolában vagy a gyerek különóráján a nagymamájának néznek, de az, hogy az az egész élet, amelynek a lehetőségéért küzdök, nem lehet realitás a számomra, most hasított belém először. Mint amikor örökre elveszítesz valakit, és tudod, hogy bárhogy próbálja is az elméd racionalizálni a helyzetet, nincs visszaút, mert valami visszafordíthatatlan történt, egyszerre minden megváltozott, és soha nem lesz már semmi olyan, mint régen.

Az emberi lélek regenerációs képessége a testéhez hasonlóan lenyűgöző, azonban - vagy talán éppen emiatt - aki már átélte, tudja, hogy az ilyen változások ritkák, és örökre belénk égnek; nincs az az idő, ami elhomályosíthatja a fájdalmat vagy helyettesítő, ami kompenzálhatja azt, ami elveszett. Élhetővé teszi mindkettő, de az ki nem váltható. Mint a felismerés, hogy mi van akkor, ha az összes lélekvájkálás, önmagad legyőzései vagy a halálos veszedelemnek tűnő megugrott akadályok hiábavalók, mert végső soron ami definíciós szinten annyira elromlott, azt semmilyen elhivatott és alázatos javítómunka nem írhatja felül? Persze az évtizedes tapasztalat tiltakozik; igenis lehetséges lényegi változásokat előidézni, sarkaiból kiforgatni az életet, hogy az jobb irányt vegyen. És az az egy biztos, hogy amíg élek, nem adom fel, de perpillanat nagyon, nagyon fáj a felismerés.

Ha most valaki azt vetné a szememre, hogy én sem állok készen egy olyan szintű önfeladásra, amellyel egy valódi kapcsolat jár, akkor közel jár az igazsághoz. Valóban, én sem tudom, hogy képes lennék-e rá, de nagyon vágyom rá, képes akarok lenni rá, mindent megteszek érte és szeretném megpróbálni, még akkor is, ha elképzelésem sincs, hogy a jelenlegi és valaha volt életértelmezésemhez képest mit jelentene az. Biztosan nagyon sok kompromisszumot, de állok elébük, mivel tudom, hogy olyat kapok cserébe, amit egyedül sosem élhetnék meg.

És főképp akkor szeretném, ha lenne lehetőségem esélyt adni magamnak, magunknak, amikor végre van valaki, akiben meg tudok bízni annyira, hogy a függetlenségem oly rettegett feladását örömmel bevállaljam érte. Mert ez nekem is egy iszonyúan nehéz dolog, amire sarkallnom kell magam, hiszen önmagától - az ismert okok miatt - nem megy. De ez nem jelenti azt, hogy eleve meg sem próbálom. Amíg reális számomra egy szerelem-család-gyerekek forgatókönyv, addig nem mondok le arról, hogy egyszer megélhessem azt. Akkor sem, ha nagyinak fognak nézni az iskolában. Így van még egy ok arra, hogy jól karban tartsam magam és 50-es éveimben ne a hazai egészségügy jóindulatára kelljen majd bíznom a jövőmet.

Pluszos-e a plus size?

Lehet, hogy a véleményem miatt sokak zsebében kinyílik az a bizonyos bicska. De. Úgy érzem, jogom van véleményt nyilvánítani a témában, hiszen elég sok oldalát megismertem már életem során. Alapértelmezett létélményem a kövérség volt, és bár azóta történt egysmás, Kate Winslet után szabadon állíthatom, hogy "once a fat kid, always a fat kid" (a kövér gyerek örökre annak érzi magát). Aztán jött az anorexia, és újra a kilók, majd a jojózás. Voltam tehát mindkét(-három, sok?) oldalon, ráadásul a saját mindenkori súlyomtól/méretemtől függetlenül is van mára kialakult véleményem például az egészségről, a "normálisnak" tartott méretekről vagy a szépségről.

Mostanában fedeztem fel a plus-size modellség intézményét, ami elsőre nagyon-nagyon szimpatikus kezdeményezésnek tűnt. Aztán rögtön belebotlottam az első ellentmondásba: miközben a csontsovány modellek istenítése helyett a teljesen normál méretek kifutóra engedése egészséges gondolat (végre, éljen-éljen!), maga az elnevezés visszás helyzetet teremt. Bár értem, hogy a "plus-size" a modellszakmában megszokott XXXXXXS-es méretekhez képest plusz csak, a köztudatban egy 38-40-42-es méret "pluszosnak" titulálása épp az ellenkező hatást éri el, hiszen ahelyett, hogy "normálisnak" látnánk ezeket, a név megerősíti a photoshop által hirdetett igét, miszerint ez már sok. Pedig azért álljon meg a menet, már hogy lenne az??

A másik kényelmetlen pont számomra a ló túlsó oldala: a kövérség fetisizálása. Mert egy dolog nagyobb méretűnek lenni (ahogy már mondtam, voltam én is, tudom, hogy miről beszélek), és egy másik erényt kovácsolni az egészségtelen, hizlaló ételek evéséből, és ráadásul a vékonyság degradálásából. Az említett ételekkel önmagában nem az a probléma, hogy hizlalnak, hanem az, hogy károsak az egészségre (csak hát sajnos ez a kettő összefügg), erre pedig súlytól függetlenül szerintem oda kellene figyelni mindenkinek. 13 éves koromtól én mindig is figyeltem rá, mégis mértek már magas vérnyomást és koleszterinszintet nálam a harmadik x-en túl, és ez azért még nem az a matuzsálemi kor, amikor mindenféle nyavalyája van az embernek. Persze a genetikán is múlik, de a statisztikák azt mutatják, hogy jobbak az esélyeink, ha több a zöldség és kevesebb a szalonna az étrendünkben.

Mindenki számára más persze az optimális súly, és az is biztos, hogy van olyan, aki 42-es méret fölött kiegyensúlyozott; a lényeg csak az, hogy ő maga tudja, érezze: ez számára az az állapot, amiben jól érzi magát. Bizonyos életminőség eléréséhez azonban fontos odafigyelni az egészségünkre. A(z orvosi értelemben vett) súlyfelesleg egyáltalán nem felemelő állapot. Próbáltam, és köszönöm, nem kérek. Nehéz a lépcsőzés, megerőltetőbbnek érezzük a napi teendőket, fáradékonyabbak és kevésbé hatékonyak vagyunk. Ráadásul ki akar állandó gyógyszereket szedni harmincévesen? Ez az, amiért nem szeretem a 42-esnél kisebb méretűeket már-már negatív fényben feltüntető, a nagyevést és az extra méreteket egyoldalúan méltató írásokat, hiszen ezek éppen azt teszik - csak ellentétes előjellel - amit a mai soványságimádat: erkölcsi értéket rendelnek a méretekhez.

Továbbá...tapasztalatból tudom, hogy bizony még egy úgymond "nagyobb" méretet is nagyon nagy energia karban tartani - ráadásul Demmer Erika plus size modell is ezt mondja - , tehát pl. edzeni attól még kell/lehet; a sokat és egészségtelenül evés és a kellemesen gömbölyded formák egyáltalán nem egyenes következményei egymásnak. Táncosként - a 46 kilós időszakomat követően - nekem mindig is meggyűlt a bajom a kilókkal, amik ahogy orvosi értelemben károsak, úgy színpadi esztétikai értelemben sajnos nem odavalók. Folyamatos diéta és (a próbák melletti) edzés segítségével tudtam tartani magam 40 és 42-es nadrágméret között, vagyis mindig lehettem volna még jóval kisebb. Ez viszont csak rövid időszakokra sikerült, majd most, már tánc nélkül és egy év tejcukor-érzékenység - értsd: semmi csoki, semmi gyorséttermi étel, semmi fagyi, jégkrém, süti, palacsinta, automatás kávé, stb...) után pedig 10 év óta először rám jött egy 38-as farmer...

Éppen ezért nagyon szomorúnak tartom, hogy az embernek 40-42-es méret között törvényen kívülinek kell éreznie magát bármilyen ruházati boltban, mert az XL-es plázaméretet sem tudja feltuszkolni a combjára, csípőjére. Ezért nem vettem 5 éve hosszú nadrágot. Pár éve, amikor a sorozatosan 100%-os kudarccal végződő próbák miatt már elviselhetetlenül éreztem magam, feladtam a próbálkozást. Mert a színpadra lehet, hogy sok volt a 40-42, de arról még a magammal szembeni kritikussággal együtt sem tudtak meggyőzni, hogy az én méretemmel már kiszorulok a konfekcióból.

A normális, nem botsáska méreteket népszerűsítő kezdeményezést tehát nagyon is pártolom, sőt, fontosnak tartom, hogy a valóban nagy méretekhez ne kapcsoljunk erkölcsi ítéletet, hiszen alkat szerint mindenkinek más az optimális súlya, és egy ducibb nő is lehet ugyanolyan vonzó (vagy akár még vonzóbb), mint egy vékonyabb, de

a) a köztudatban igenis legyen csak normál, nem pedig pluszos méret a konfekció (a modellszakmában már plus-size-nak számító 40,42 szerintem mindenképpen ide tartozik még) és
b) válasszuk szét a kerekded formák esztétikussága létjogosultságának hirdetését, valamint az egészségtelen táplálkozás vagy a kövérség magasztalását.

Ha jól érzem magam a bőrömben, a kilók számától függetlenül vonzó leszek, így nincs is szükség "normál" vagy "pluszos" kategorizálásra, hiszen úgy leszek jó, ahogy vagyok :).

Filmélmény

Egy újabb francia gyöngyszem:

Az egész film lelke persze Isabelle Huppert - akit én biztosan felismertem volna, ha rejtett kamerás felvételhez lakást próbál nekem eladni -, aki tökéletesen hozza a hippi anyuka figuráját. Végre egy vígjátéki szerep! Persze nem a könnyedebb fajtából, de Isabelle azért így is megcsillogtathatja komikai vénáját. Külön érdekesség, hogy lányát saját lánya, Lolita Chammah alakítja, amivel meglepő módon sokan még a közönségben sem voltak tisztában. Nem tudom, mással hogy sikerült volna, de velük nagyon jól működött a történet.


Isabelle és Lolita a filmben

Sajnos valószínűleg a Frankofón Filmnapok keretében tartott bemutató volt az egyetlen lehetőség, hogy itthon a nagyvásznon lássuk ezt a filmet, de talán előbb-utóbb forgalmazzák majd nálunk valamilyen formában. A rendező személyesen is tiszteletét tette a bemutatón, és nagyon jó hangulatú beszélgetésben válaszolt a nézők kérdéseire. Sok kulisszatitkot megtudtunk - az egyik volt az a bizonyos rejtett kamerás felvételről szóló megdöbbentő sztori, amely szerint a filmben látható angol turisták egyike sem ismerte fel Isabelle-t, miközben titokban rögzítették, ahogy ő Babou-ként, karakterben meggyőzi őket: vegyenek ki lakást a "napfényes" Ostendében :). Tényleg jó film!

Diplomaajándékok

Annyira szuper nap volt a mai! Hihetetlen, hogy a szakos - és számomra többet jelentő - diplomám kiosztó ünnepségén lezajlott fiaskó után a tanárszakos zárás ilyen kellemes meglepetésekkel szolgál majd. Biztos számít azért, hogy most van igazán vége (na jó, a képekért még holnap be kell mennem, de aztán már tényleg), de mindenképpen segítséget jelentett, hogy ezúttal minden ruhadarabom egyben maradt. Ráadásul rámjött a négy évvel ezelőtt motiváló nadrágként vásárolt fekete rövidszárú, ami külön elégedettséggel töltött el.

Ahogy már céloztam rá, az ünnepséget a hátam közepére nem kívántam, csak túl akartam lenni rajta, azonban a PPK dékánhelyettesének őszinte - vagyis azt cseppet sem idealizáló - beszéde a tanári pályával kapcsolatban megágyazott a megnyílásnak, majd a diplománk mellé kapott egy szál rózsa teljesen levett a lábamról.

A diplomám a kedvenc virágommal

A ceremónia végén pedig a Szózat eléneklése - esetemben tátogása - helyett (mindig tekintettel vagyok a körülöttem állókra) az Európai Unió himnuszát, a.k.a. Beethoven Örömódáját hallgattuk meg, amitől végképp jókedvem kerekedett.

Ezek után a dékánhelyettes javaslatára "szeretteimmel megünnepeltem" e jeles alkalmat, ami feltette az i-re a pontot. Nemcsak azért, mert ha némiképp rendhagyó módon is, de az a két ember tartozik ebbe a kategóriába , akikkel az estét töltöttem, hanem mert a korábbi cinizmussal vegyes közöny helyett végre engedtem, hogy élvezzem is egy kicsit a történéseket - még ha tudom, hogy egy diplomáért igazából nem érdemlek ünneplést. A lényeg az volt, hogy együtt voltunk, és persze hogy kaptam egy csomó számomra értékes (és objektíven is értékes :)) ajándékot. Vagyis hogy gondoltak rám, hogy fontos voltam valakinek, hiszen minden ajándék arról szólt, hogy figyeltek a kívánságaimra, igényeimre, szükségleteimre, vágyaimra.

A lelki elemzés után álljanak itt a materiális tények: Z.-től egy digitális fényképezőgép.

Az új Olympus gépem - természetesen még a régi géppel készült

Éljeeeen!!! Az előzőt ugyanis évekkel ezelőtt mézzel áztattam el, azóta sem lett soha a régi, úgyhogy rám fért egy új. Optikai zoomos, és mint Á.-tól megtudtam (mert Z. ilyennel sosem dicsekedne el, vagy lehet, hogy csak nem hagytam szóhoz jutni), mozgó képet is nagyon jól fényképez. Vagyis Z. szakértő magyarázata szerint kategóriájában ez tudja a legtöbbet. Naná, hogy ez nekem önmagában nem mondott túl sokat, de mostmár legalább megvan néhány részlet is. Ahogy a következő kép is mutatja, igazat beszéltek:

Guszti az új csodával készített HD-ben

Á.-tól pedig az együtt vásárolt, de azóta általam teljesen elfelejtett Zagabo kabátot kaptam, ami maga a csoda! (Főleg az csoda, hogy jó rám, és még jól is áll :).)

Új Zagabo kabátom HQ minőségben - képen és a valóságban is

És persze van még itt sokminden: egy év eleje óta áhított itthoni határidőnapló ("úton" csak kicsivel közlekedem, de kell egy nagy, amibe házon belül mindent felírhatok), egy narancsos étcsoki a tejcukormentesség jegyében, Raffaello az enzim jegyében (ami mostanában nem működik, szóval ezt felajánlottam mások általi elfogyasztásra), egy panyizsuzsi Friss remény botmedál, ami iszonyú jól mutat feketével, és amihez már ki is néztem magamnak a hozzáillő gyűrűt, valamint Szabó Magda Az ajtó című regénye, végre!!! Most aztán elolvashatom, mielőtt még kijön a részben nálunk forgott, Szabó István rendezte filmváltozat Helen Mirrennel a főszerepben, ami kötelező darab lesz, az biztos.

És a többi Á.-tól

Aztán az egész estét együtt töltöttük, grillcsirkéztünk, beszélgettünk (vagyis inkább egymást túllicitálva beszéltünk Á.-val, Z. legnagyobb örömére). Este azért még egy kis munka bele kellett, hogy férjen, most pedig megírom mindezt, mert nagyon-nagyon szerettem ezt a napot, és boldog vagyok, hogy Á. és Z. velem voltak (hm...Á. és Z., alfa és omega, kezdet és vég - ez csak jelent valamit:)). És még annyi írnivalóm van, de már csak legközelebb, mert reggel fogászat.

Oscar díjas filmek várható hazai megjelenése DVD-n/BD-n

A DVDextrán összeszedték, hogy mikor várhatók DVDn/BDn az Oscaros filmek. Külön öröm, hogy a dokumentumfilmeket is bevették a listába - bár sokukról még nem tudni, hogy egyáltalán jön-e majd. A zárójeles számok az Oscar jelöléseket, illetve a megnyert szobrok számát jelentik.

• A király beszéde (12/4) - [Budapest Film] - 2011. május (DVD)
• A félszemű (10/0) - [Select Video] - 2011. június vége (DVD/BD)
• Eredet (8/4) - [ProVideo] - 2010. december 6. (DVD/BD)
• Social Network - A közösségi háló (8/3) - [InterCom] - 2011. február 16. (DVD/BD)
• The Fighter - A harcos (7/2) - [nincs még forgalmazója]
• 127 óra (6/0) - [InterCom] - 2011. hamarosan pontosítjuk! (DVD/BD)
• Fekete hattyú (5/1) - [InterCom] - 2011. hamarosan pontosítjuk! (DVD/BD)
• Toy Story 3 (5/2) - [InterCom] - 2010. november 17. (DVD/BD)
• Winter s Bone (4/0) - [még nincs forgalmazója]
• The Kids Are All Right (4/0) - [Budapest Film] - 2011. szeptember (DVD)
• Alice Csodaországban (3/2) - [InterCom] - 2010. június 26. (DVD/BD/BD3D)
• Biutiful (2/0) - [Select Video] - még nincs eldöntve
• Így neveld a sárkányodat (2/0) - [Select Video] - 2010. november 3. (DVD/BD)
• Harry Potter és a halál ereklyéi - 1. rész (1/0) - [ProVideo] - 2011. április 15. (DVD/BD)
• Blue Valentine (1/0) - [Budapest Film] - 2011. szeptember (DVD)
• Rabbit Hole (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Tolvajok városa (1/0) - [ProVideo] - 2011. február 21. (DVD)
• Animal Kingdom (1/0) - [talán már van forgalmazója, de még nem nyilvános]
• Another Year (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• L Illusioniste (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Egy jobb világ (1/1) - [még nincs forgalmazója]
• Kynodontas (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Incendies (1/0) - [talán már van forgalmazója, de még nem nyilvános]
• Hors-la-loi (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Szerelmes lettem (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• The Tempest (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Farkasember (1/1) - [Select Video] - 2010. június 23. (DVD/BD)
• Barney s Version (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• The Way Back (1/0) - [talán már van forgalmazója, de még nem nyilvános]
• Country Strong (1/0) - [InterCom] - 2011. (DVD)
• Aranyhaj és a nagy gubanc (1/0) - [InterCom] - 2011. április 6. (DVD/BD)
• Salt ügynök (1/0) - [InterCom] - 2011. december 8. (DVD/BD)
• Tron: Örökség (1/0) - [InterCom] - 2011. április 20. (DVD/BD/BD3D)
• Száguldó bomba (1/0) - [InterCom] - 2011. március 23. (DVD/BD)
• Azután (1/0) - [ProVideo] - 2011. első fele (DVD)
• Vasember 2. (1/0) - [Select Video] - 2010. október 12. (DVD/BD)
• Bennfentesek (1/1) - [InterCom] - 2011. március 23. (DVD)
• Exit through the Gift Shop (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Gasland (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Restrepo (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Waste Land (1/0) - [még nincs forgalmazója]

Éljeeeeeeeen, jön a The Kids Are All Right! :))) Szeptemberben :(((.

It never lets me go

Ez már hivatalos: legújabb kedvenc filmem a Never Let Me Go.

Noha kedvenc filmbloggerem azt írta, hogy őt "nem nagyon érintette meg", én ezt nem egészen értem. A könyv elolvasása után épp az ő véleménye miatt kezdtem bele némileg szkeptikusan a filmbe, de percről percre meggyőzőbb volt, a harmadik újranézés után pedig teljesen levett a lábamról. Hogy is ne érintene meg egy film, ami Andrew Garfield ennyire szívbemarkoló tekintetével indít? Lehet, hogy filmelméleti szempontból tudatlan vagyok, de akkor inkább maradok is az, mert ebben az állapotban is csodálatos élményt nyújtott számomra az adaptált történet.

A könyv

Ráadásul a Napok romjai után ismét sikerült szinte tökéletesen visszaadni Ishiguro regényének hangulatát a vásznon. A gyerekszínészek, valamint Carey Mulligan, Keira Knightley és Andrew Garfield mind fantasztikus alakítást nyújtanak. Utánozhatatlan az az érzékenység, amellyel Andrew és Carey Tommy és Kathy kapcsolatát ábrázolja, Keira Ruth-a pedig ugyanaz a figyelemre vágyó, belül bizonytalan, de határozottságot sugározni akaró karakter, mint akit a könyvben megismertem. A filmzene csodálatos: magával ragadó és kísérteties is egyszerre. Ott van benne az emberi melegség, de valami távolságtartás és elidegenítő, baljós csengés is vegyül bele, amiből érezhető, hogy ez mégsem egy szokásos emberi történet.

Olvastam, hogy az idei díjátadó szezonban az egyik filmfesztiválon a Never Let Me Go megkapta a "legalábecsültebb film" díját. Elképesztő, hogy van ilyen, de ha már van, határozottan örülök, hogy ennek a filmnek ítélték. Úgy tűnik, hogy nem vagyok egyedül. Nálunk is csak dvd-n jön majd, állítólag június környékén. Mindenesetre nagyon várom, biztos vétel.