...öltönyös akciójelenetek, rázva, nem keverve, egzotikus helyszínek - és London, az időtlen főtétel, film noiros főcím és egy jellegzetes - és ezúttal rettenetesen jól eltalált - főcímdal. Ha jól sejtem, ezek azok a jellegzetességek, amelyek 50 éve a Bond-filmek megkülönböztető jegyei, és amelyek, úgy hiszem, még ma is működnek.
*SPOILER*
Mivel a Skyfall az első Bond-film, amelyet teljes hosszában, ráadásul moziban nézek meg, összehasonlítási alapom nincs, a fenti felsorolás azonban számomra sem ismeretlen. Joggal gondolhatnánk, hogy esetleg ennyi idő és 23 film után egyes fogások idejét múlttá váltak, de Sam Mendes rendezése számomra egyenesen üdítő volt. Az 50 éves jubileum előtt tisztelgő film noiros arculat telitalálat, és valószínű, hogy számtalan "hommage"-elem és utalás található még a filmben, amely a fél évszázados hagyomány előtt tiszteleg. Ahhoz természetesen nem vagyok elég szakértő a titkosszolgálat témakörében, hogy meg tudjam ítélni, ma, a Q-féle kütyük világában hiteles-e még egy hús-vér ügynök, de egyet kell értenem a film által képviselt egyik gondolattal: a technológia csak az ember kezében válik érvényes és jelentéssel bíró eszközzé, az tehát egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a kezébe is kerül, és pontosan mire használja azt. A humán faktor tehát nélkülözhetetlen. Hogy milyen formában, az persze továbbra is kérdéses.
A korábbi hírekből arra következtettem, hogy a hagyományos titkosügynök-szerep a kor előrehaladtával sok változáson ment keresztül és a filmkészítők jelentősen felturbózták azt, hogy hiteles maradjon. Hogy ez mennyire sikerült, abban nem vagyok egészen biztos, de el tudom képzelni, hogy valaki porosnak találja a szürke öltönyt és a puszta kézzel vívott közelharcot ebben az összefüggésben. Nekem mindazonáltal tetszett, ha szokatlan volt is kissé. Ami azonban a film minden egyéb erénye ellenére egyértelműen erőltetett klisé - és nem mellesleg rettenetesen meg is lepett, hogy a sok szempontból friss megoldások ellenére ehhez ragaszkodtak -, az a főhősnek magukat agyatlanul alávető Bond-lányok karaktere.
A legszomorúbb az, hogy érződik, a készítők tudják: ma már nem lehet pusztán esztétikus kelléknek felhasználni a nőket még egy ilyen filmben sem, sőt, nem is céljuk ez, de akkor nem értem, hogy miért nem mertek bátrabban ellépni a Bond-girl formulától. Mivel 2012-t írunk, egyértelmű, hogy a nő belépője okos, bátor, erős, vagy ha kiszolgáltatott helyzetben van is, hatalmas lelki erőről tesz tanúbizonyságot. Ez eddig rendben is volna, és lehet, hogy a forgatókönyvbe, a játékidőbe nem fért bele az, hogy végig is vezessék a női szereplőket ezen értékek mentén, de én személy szerint bőven megelégedtem volna azzal, ha a harcos, tökös, belevaló ügynöknő, illetve a gyönyörű és rendkívül bátor, de már gyerekként prostitúcióra kényszerített, majd egy őrült játékszereként végző másik "Bond-lány" - aki valóban segítségre szorul, bár ez önmagában nem probléma -, nem menne át egyetlen snittváltással szürkeállományt nélkülöző nyáladzó kiskutyába az alfahím láttán, vagy önmagát a korábbi kényszerhez hasonlóan testileg-lelkileg, ezúttal azonban önként feladó XX-kromoszóma-hordozóvá.
Mindez pedig egyáltalán nem feminista fröcsögés, egyszerűen csak a logikátlan filmkészítés kritikája, és egy olyan megkülönböztető jegyé, amely felett valóban, végérvényesen eljárt az idő. Nem lehet egyszerre megőrizni a "Bond-girl" közhelyet és értelmes, felnőtt, önálló személyiségként láttatni a női karaktereket. Korábbi részekkel kapcsolatban hallottam már, hogy túlléptek a Bond-lányok kizárólag szexuális tárgyként való megközelítésén, de a mostani filmet látva kétlem, hogy a végeredménnyel én elégedett lennék. Ha ott is Bondra vetve magukat az ágyban végzik - márpedig gyanítom, hogy így történik -, akkor ez aligha nevezhető előrelépésnek. A Skyfallt Naomi Harris akcióban indítja, és karaktere ekkor még rendkívül ígéretes, ám aztán végtelenül egydimenziósra karcsúsodik, így akármennyire nyitott és befogadó lélekkel-elmével nézem is a vásznat, egyenesen hidegrázást kapok attól, ahogy Bond után lohol, bárgyún mosolyog bármin(!), amit mond, egy szavától elalél, majd egyenesen felkínálkozik neki. Ebből a szempontból a másik szál eleje többet ígér; úgy tűnik, hogy Bond
nagyon előzékeny, lovagias és állhatatos férfi, aki nem hagyja, hogy egy - mellesleg hatalmas belső tartással bíró - nőt bántsanak, de aztán ez a kezdet is egy, a hölgy múltját sejtve abszurd zuhanyzós jelenetbe fullad, és ez a nagy reményeket tartogató karakter is Bond-lány-közhelyként végzi.
Félreértés ne essék, nem a romantika ellen, sőt, még csak nem is a szexualitás ellen lázadok. Legfőképp nem a nők szexualitása vagy a nők kezdeményezése ellen, éppen hogy nem. De. Legalább annyit elvárok az "érző szívűnek" láttatni kívánt Mr. Bondtól, hogy udvaroljon, hogy ne önelégülten és annak teljes tudatában fogadja egy ifjú és csinos hölgy közeledését (vagy puszta jelenlétét a vásznon), hogy egyértelműen az ágyában fog kikötni. Ráadásul mindehhez Bondnak elég pusztán csábítóan (ki)néznie, mert attól a nő persze azonnal transzba esik és addig nem nyugszik, amíg a 007-es magáévá nem teszi. És nem, sajnos szó sincs irányító, kezdeményező női karakterekről. A Skyfallban, ha okos, erős, bátor (volt), ha kiszolgáltatott, a nő bizony a pofátlanságig sármos főhös jóindulatának van kitéve hirtelen feltámadó és csillapíthatatlan testi vágya kielégítése tekintetében. Ez nagyon...régi.
Tudom, nem szabadna ennyire komolyan venni, ez csak szórakoztatás stb., stb. Én azonban komolyan veszem, ha más miatt nem is, karakterépítési szempontból mindenképpen, mert számomra nem szórakoztató látni egy szereplő személyiségének egysíkúvá válását. Nekem nem hiteles, hogy az a nő, aki saját testi épségét kockáztatva egy fél városon átgázol a jó ügyért, és egyébként is titkosügynök-kiképzést kapott, megijed a saját árnyékától egy rosszul elsült akció miatt - amelyért egyáltalán nem okolhatja magát -; gyakorlatilag elveszik az önbecsülése, a személyisége sava-borsa, és unalmas, őzikeszemű Bond-rajongó titkárnővé zsugorodik. Ahogy az sem hiteles, hogy valaki, akit gyerekkora óta megaláznak és testileg-lelkileg kihasználnak, nem a berettáját nyomja a zuhanyzóba mögé teljesen váratlanul bemászó férfi halántékának, hanem a karjaiba omlik. Jó, a karba omlás még rendben is lehet, ha végre nem bántani készülnek, de mivel ezt ő csukott szemmel és háttal állva nem tudhatja, egy berettás jelenettel hitelesebb lenne az egész.
Ennyit a kritikáról, máskülönben nagyon tetszett a film, és ha már nem voltak képesek kihagyni a hagyományos hálószoba-(és zuhany-)jeleneteket, az legalább a filmkészítők javára írható, hogy meglehetősen rövidre fogták azokat. Mert annál sokkal, de sokkal izgalmasabb volt minden más. A forgatókönyv párbeszédei feszesek, kifnomult a humora, és a lányokon kívül minden más szál kellően kidolgozottnak tűnik. Adele főcímdala tökéletes aláfestése a 50 éves hagyományokat idéző látványnak. A fényképezés elsőrangú, gyönyörűek a képek, a sanghaji színek, a fények, és legfőképpen a főszerepbe kerülő árnyékok. Sam Mendes víziója festői; ez az esztétikum kifejezetten üdítő volt számomra, nem számítottam erre egy akciófilmben. Nem beszélve a londoni látképről, és a National Gallery-ről, amelyben Bondot is legeslegkedvencebb angol festőm, William Turner kápráztatja el leginkább.
Javier Bardem főgonosza több kritika szerint az eddigi legeredetibb Bond-ellenség, és ezen egyáltalán nem csodálkozom. Lubickol a szerepében, kegyetlenül nagyszerű. Úgy tűnik, első Bond-élményem során mindenből a legjobb jutott nekem.
És hogy ismét egy nővel folytassam, az eddigiekhez képest jóval nagyobb szerepet kapó Judi Dench M-je döbbenetes alakítás. Újra és újra letaglóz, hogy mit képes a szemével eljátszani ez a nő. Egyetlen korábbi Bond-film emléke, és értesüléseim szerint M különösebben hosszú korábbi felbukkanásai nélkül is látom, amint egy egész élet ott van a tekintetében, a mozdulataiban, a gonosszal szembeni reakcióként megszülető egyetlen rezdülésében
Már megértem, miért mondta Bill Nighy róla, hogy soha egy pillanatig sem játszik rutinból, nem "játszik", nincs egy hamis megnyilvánulása. Őszintén átadja magát minden szerepnek, ami óriási kockázat, mert mindig teljesen kitárulkozik, nem bújik álarcok védelme mögé. Judi Dench-et nézve kezdem érteni, mitől lesz egy alakítás jó. Sőt, kiemelkedő. Mert Daniel Craig számomra teljesen hiteles, Javier Bardem brillírozik, Berenice Marlohe kivételesen érzékeny alakítást nyújt, de Judi Dench mindent visz. Olyan erős a jelenléte, amelyet az ebben a rettentően férfiak-uralta környezetben helyt álló, erős, és az élete során ezernyi élet-halál kérdésben dönteni kényszerülő nő szerepe megkövetel. Margaret Theatcher jutott eszembe, pontosabban Meryl Streep Thatcher-karaktere, nála láttam hasonlót. Imádom, ahogy Judi - azaz M - káromkodik, ahogy alkalmazkodik a kemény szabályokhoz, mégsem veszíti el az érzékenységét, az emberségességét, és ezzel együtt teljesen hiteles vezetőként.
Számomra vele teljes egy Bond-film, elképzelhetetlennek tartom nélküle ezt a világot. És ezért is gondolom úgy, hogy a későbbi részek a korábbiak sorsára jutnak majd, legalábbis ami engem illet. Ralph Fiennes fantasztikus színész, de éppen a többi Bond-lány megalkuvó klisékbe szorítása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egy Judi-féle M-hez hasonló ellenpont hiánya nélkül túlságosan férfias játékká válik a történet. Ha nem kezdenek el tényleg erős és a 21. században életszerű női karaktereket szerepeltetni, nem hiszem, hogy kíváncsi leszek a jövőbeli Bond-filmekre. Attól ugyanis, hogy papíron értelmes, intelligens és erős nők azok, akik egy dramaturgiailag teljesen indokolatlan fordulattal, pillanatok alatt méltóságukat felrúgva csüngnek Bond minden szaván...és nem csak a szaván, még nem lesznek árnyalt, izgalmas, és legfőképpen nem degradáló karakterek. Ez a fajta macsóság egy letűnt kort idéz, egy nagyon letűnt kort, és például a '80-as évek ruháihoz vagy a '70-es évek bútoraihoz hasonlóan egyszerűen semmilyen újragondolás keretében nem válik aktuálissá, mert lényegileg avult el. Az egyetlen feltámadás az lehet Bond számára, ha az élet, a kor változásaihoz igazítják a szerepet is. Egy esélyt azért kap.
