Ismét elkapott az Örvény

Amikor megláttam, hogy az évadban június 18-án utoljára lesz színpadon az Operában az Örvényben, amit tavaly az ősbemutatót követően még egyszer meg kellett néznem, annyira lenyűgöző volt - mentségemre legyen szólva, azóta már az Avatart is láttam, méghozzá moziban sikerült :) -, úgy döntöttem, hogy hirtelen felindulásból veszek két jegyet, majdcsak kerítek addigra valakit, aki eljönne velem.

Aztán persze a nagy rohanásban (szombat délelőtt egyesületi évzárót tartottunk, annak minden, éjszakába nyúló szervezési feladatával együtt) péntek estére jutottam odáig, hogy kedvenc közösségi oldalunkon meghirdessem a plusz jegyemet, és persze ez későnek bizonyult. Sebaj, mentem egyedül, full-bloomban, úgy, hogy még az Opera bejáratánál egy elismerő, minden sértő, lekezelő, hímsoviniszta felhangot nélkülöző "ez igent" is kaptam, aminek nagyon örültem, mert kivételesen én is elégedett voltam a tükörképemmel (ez a mai ruhapróbán szöges ellentétébe fordult - "aaaaaaaaaand we're back"). Kis feketében - aminek megjavított cipzárja ezúttal állta a strapát -, strasszos medálban, Eiffel tornyos fülbevalóval és fél év után újra igazi sminkkel tényleg jólesett kimenni az utcára.

A napfény természete

Nade, visszatérve a lényegre, a BKV is velem volt, így a késői indulás ellenére 18.57-kor már a bérelt helyemen (3. emeleti oldalülés, 3. szék) vártam az előadást, egyedül, és nagyon örültem, hogy csak a saját reakcióimmal kell foglalkozni, hogy senki nem zavar meg a figyelésben és teljesen átadhatom magam a látottaknak. Ezúttal az ősbemutatóhoz hasonlóan 2 szünettel 3 részre osztva, 1-3-1 felállásban adták a darabokat. Mint mindig, most is Myriam Naisy duettjét és Lukács András Örvényét vártam a legjobban, és ismét nem csalódtam. Volf Katalin a maga 47 évével még mindig gyönyörűen és plasztikusan táncolta a vörös csábító szerepét - komolyan, azok az oldalsó angolspárgák a levegőben...komolyan??? :)) -, Philip Glass darabját pedig hivatalosan is a legnagyszerűbb zenének nyilvánítom, amely még a mellettem ülő és folyamatosan fintorgó kritikus pár száját is képes volt befogni, sőt, még a "milyen szép ez a zene" hangzású mondat kimondására is késztette az ifjú hölgyet. Valóban, és így harmadszorra még inkább tudom értékelni a letisztult, de zseniális koreográfiát, amelyet a dallam ihletett.

Egy kis ízelítő Lukács András (és egy nagyon pici Myriam Naisy) koreográfiájából Philip Glass zenéjére

Kifelé jövet tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy az utolsó darab iránti elfogultságom akár általános jelenség is lehet, hiszen egy 9 éves forma kislány szerint "az eleje még unalmas volt, de a végére nagyon érdekes lett" az előadás, majd két nyugdíjas beszélgetéséből csíptem el, hogy "ez az utolsó még nekem is tetszett".

A halál és a lányka

És igen, azt kell, hogy mondjam, hogy minden tökéletességével együtt is A Halál és a lányka klasszikus koreográfiája nem mozgat meg annyira, míg az egyre több modern elemmel átszőtt többi darab. A modernebb mozdulatok mintha genetikusan kódolt reakciókat váltanának ki a közönségből - belőlem mindenképpen. Valahogy sokkal elérhetőbbnek, kevésbé absztraktnak, sokkal átélhetőbbnek tűnik számomra egy ilyen tánc. Persze nem csak a koreográfia, de a zene 21. századisága is hozzájárul ehhez a jelenséghez, a Tirol Concerto "Movement II" című tétele utánozhatatlanul zseniális.

A szerelem és a lány

Nem tudom, miért érzem így, zenében végképp nem vagyok szakértő, csak műélvező - vagy "műnemélvező", ha már itt tartunk (középút nem nagyon van), és bár a repetitív jellege miatt sokan unalmasnak tartják Az órák főcímzenéjét is adó Tirol Concertót, számomra olyan öröm és lelkesítés árad belőle, ami egy sok szempontból végtelenül lehangoló filmet az életigenlés archetípusává volt képes változtatni.

A szünetet is kihasználtam, mivel belebotlottam a 2011-2012-es évad bérletajánló szórólapjába, ahol rögtön ki is néztem egy 5 balettre érvényes bérletet. Gyorsan ellenőriztem a napokat, konstatáltam, hogy mindössze egy tanítást kell majd átszerveznem, hogy mindegyik darabot láthassam és elszántam magam, hogy életemben először operabérletes leszek. Mi más is lehetne az egyik előadás, mint az Örvényben; A párizsi Notre Dame jelmeztervezője pedig maga Yves Saint-Laurent, úgyhogy eldöntöttem, azt is látnom kell. Sajnos a "bérelt helyemet" már kibérelte valaki (hiába, sokan tudják, mi a jó), úgyhogy még egy kicsit beljebbre megpróbálok paszportot szerezni, és így három évtized után elmondhatom majd magamról, hogy képes voltam egy színházi bérletet beilleszteni az életembe és egyetlen előadást sem mulasztottam el. Remélem, sikerül.

Az Örvénybenről pedig még annyit, hogy az Opera által a kedvenc közösségi oldalunkon meghirdetett szavazás eredményeként a műsoron lévő balettelőadások közül ő vezet 25%-kal. Naná! Aki még nem tette, nézze meg a következő évadban, maradandó élmény lesz.

Nincs tovább

Oké, vége, nem bírom tovább. Elegem van az emberekből, akik meghatározzák az életemet. Pedig próbáltam pozitívan állni hozzá, hogy csak rajtam múlik, de úgy látszik, ehhez késő, elölről kell kezdenem az egészet. Hihetetlen, hogy akár fiatalabb 20 évvel, akár ugyanannyival idősebb, akár velem egyidős vagy 10 évvel ezelőtti önmagam, csak pácienseim vannak. Persze az én hibám, mert elhatároztam, hogy többet soha nem leszek senkinek a terhére, így lyukadtam ki oda, hogy játszom a pszichológust...a felnőttet, a megértő, önzetlenül szerető és elfogadó anyukát, tanárnénit, barátnőt - végső soron a pszichológust mindenki mellett, de ők semmit nem tanulnak belőle.

Én legalább jó páciens voltam, mert ember lett belőlem, és a mai napig igyekszem értelmesebbé és értékesebbé tenni az életemet, nem csak hagyom olyan nyomorultul elfolyni, ahogy indult, de úgy látszik, az emberiség 95%-a nem akar mást, csak nyavalyogni; változtatni semmiképp. Elég nekik, ha beleöntik egy lelki szemetesládába az aktuális és minduntalan újratermelődő nyomorukat. (Persze, milyen élet ez, kérdem én, de hát ők tudják.) De ami végképp felháborító, hogy még belém is rúgnak, mert azt hiszik, hogy mivel megértő és nyitott vagyok és nem küldöm el őket a búsba, ahogy mindenki más igen, hát mindent szabad. Vérszemet kapnak, hogy meddig mehetnek el és tobzódnak az önsajnálatban. Olyannyira, hogy erénnyé kovácsolják és elkezdik osztani nekem az észt, miközben igazából semmin sem változtattak, csak meglovagolták a megalázás hiányában frissen szerzett és önbizalomként félreértett gyermeki - vagyis határtalan - biztonságérzetüket. És itt a vége. Persze, megtették, mert hagytam - mert nem ismertem fel, hogy nem igazi segítséget és előrelépést, csak egy bokszzsákot akarnak -, de nincs tovább.

Nem páciensekre van szükségem, hanem barátokra, akik ugyanannyira felnőttek, mint én, és nem kérik számon senkitől, hogy nem lehetnek örökké felelőtlen kisgyerekek, akik a halálba idegesítik szüleiket a gátlástalanságukkal. Barátok, akikre én is számíthatok, ha megzuhanok, és nem pusztán ők élik ki rajtam a frusztrációikat és infantilis hajlamaikat. Akikkel beszélgethetek, akik mellett néha én is lehetek a gyengébb oldalon. Beképzelt, felvágott nyelvű kis alsósaikat kontrollálni képtelen, szürkeállományt nélkülöző, esetleg nárcisztikus hajlamú vagy - szó szerint - idióta szülők terelgetése helyett értelmes felnőtt beszélgetéseket, emberi kapcsolatokat, mert már nagyon elegem van abból, hogy mindenki más életéhez asszisztálok: örülök a lakásvásárlásnak, esküvőnek, összeköltözésnek, kisbabának, megbecsült munkának, második kisbabának, gyerek sikereinek, harmadik kisbabának (mert miért ne), miközben ezek közül egyik sem az enyém. Van helyette életképtelen kortárscsapat (pedig, ahogy a példa mutatja, én sem vittem még túl sokra), életképtelen kolonc szülő, hálátlan szarcsimbókok, alaptalanul is kritizáló mindenki és egy anyagilag teljesen ellehetetlenítő, 10 év alatt felépített munka, ami alól az első jöttment szemrebbenés nélkül rúgná ki a tartópillért, ha neki úgy tetszik. Mert mit neki. Mit akárkinek is, ugyebár, hiszen ez jár. Majd felépíti újra a hülyéje. Hát nem.

Hanem... még egyszer, utoljára nagy levegő, és megcsinálom. Kerül, amibe kerül. Miután a mindent elvárást követően teljesen lemondtam arról, hogy bárkinek is fontos legyek, igenis elvárom, hogy ha valaki velem kezd, akkor ne csak kihasználni akarjon, de számítsak is neki. Hogy ne legyen mindegy neki, hogy én vagy más. Vagy pl. felhívjon néha. Vagy írjon nekem. És ne csak akkor keressen, ha szüksége van valamire. Hogy nézze el, ha nem vagyok a topon, és még mindig ugyanúgy érdekeljem, ne nekem kelljen örökké pedáloznom és értékesíteni magamat. Hogy hiányozzak neki. Hogy megbecsüljön. És megbecsülje a munkámat, és tudja, hogy nagyon különleges, amit tőlem kap, és nem veheti készpénznek, mintha ez járna, mert az ilyesmi ritkaság. Csak persze a szomszéd fűje mindig zöldebb. Ez is a gyerekes szűklátókörűség jellemzője - épp ezért kell felnőni ahhoz, hogy valaki meg tudja becsülni azt, amit kap, amije van. Sőt, hogy tudjon harcolni érte és ne akarja elengedni, és főleg ne higgye azt, hogy ez olyan alapvetés, ami majd mindig ott lesz a számára, és amit bárki, bárhol és bármikor megad majd neki. Mert hát nem, pont ez az egyetlen felismerés a lényeg.

Szója és vibrátor, John Malkovich, társasházi lakógyűlés és a dupla gyerekek

Tegnap volt szerencsém megtekinteni egy újabb előadást a Centrál Színházban: Woody Allen New York-i komédiái igazi "woodyallenfilmes" hangulatot varázsoltak a színpadra. Régen nevettem már ilyen jót színdarabon, nagyon érezhető volt, hogy az alapanyag mennyire humoros, amiben aztán a színészek tobzódhattak.

Bár ehhez nem értek, úgy sejtem, hogy a rendezőnek (Puskás Tamás) is volt némi szerepe abban, hogy a fergetegességi barométer mennyit mutatott. A Woody Allentől szokásos nyelvi humor mellett nagyon sok "physical comedy" színesíti az előadást, ami nyilván neki is köszönhető, mert ennyi minden nem lehetett benne a szövegkönyvben, illetve a remek színészeknek, természetesen. A legviccesebb szerep most is Rudolf Péteré, aki - bár az Üvegtigrisből ismert lúzer figurát alakítja itt is -, mindig képes valami árnyalatot hozzátenni az amúgy elég sablongyanús karakterhez, és ezúttal is fergeteges, hogy mit alakít. (Főleg úgy, hogy 7 óra előtt 3 perccel gördült be autójával - és Nagy-Kálózy Eszterrel - a színház elé, amit akkor kissé illúziórombolónak találtam, de aztán kiderült, hogy ők csak a 2. felvonásban érdekeltek, a színpadon pedig már egyáltalán nem jutott eszembe civil önmaguk.)

A darab sztárja viszont kétséget kizáróan Básti Juli. Nagyon jó a Pletykafészekben, de aztán annál még sokkal jobb volt - valószínűleg azért, mert többet volt színpadon - a 88. utca foglyaiban, és nem gondoltam volna, hogy ezt még felül tudja múlni, de a New York-i komédiákban sikerül neki. Fergeteges komika, elképesztő, hogy mit tud eljátszani az arcával, és mennyire jó az időzítése, az előadásmódja, a hanghordozása, és minden apró nüansz, amire akár verbális vagy nonverbális szinten képes. Vicces, de közben benne van a helyzet minden tragikuma is, amúgy Woody Allen módra persze. Egy pillanatra nem esik ki a szerepéből, a legkacagtatóbb jeleneteket faarccal adja elő - ami ugye a Pletykafészek főpróbáján nem sikerült :P -, én (és a közönség) pedig közben dőlünk a röhögéstől. A vastaps is nála szól a legerősebben, és külön hálás vagyok a fiatalabb (!!!) nézőknek, akik színház ide vagy oda, igenis fütyülnek és hujjognak, ha ki akarják fejezni, hogy a megtapsolásnál is jobban tetszett nekik az előadás. Én sosem tudtam ezt megtenni, mostanra pedig úgy érzem, már ki is öregedtem belőle.

Nagy-Kálózy Esztert nagyon szerettem a Pletykafészekben, és most is kitűnően hozza Carole figuráját - noha szívesen látnám már a gyenge felfogású csinos kis feleség szerepén kívül másban is. (Lehet, hogy a Mégis, kinek az élete? lesz a következő darab?) Az tény, hogy ezt a karaktert nagyon tudja, és a hasonlóság ellenére ő is képes még árnyalni a szintén könnyen klisébe fulladó szerepet. Radnay Csilláról már olvastam - kissé szkeptikusan - a legszebb fiatal színésznők listáján, és meg kell mondjam, élőben tényleg lenyűgözően néz ki, ráadásul bájos és jól áll neki Juliet szerepe. Puskás Tamást is először láttam színpadon, ő is nagyon jó energiákkal dolgozik, noha nekem pillanatokra civilnek tűnt. Bár tényleg csak pillanatokra, azokon kívül viszont nagyon jó volt.

A "Central Park West" című 2. felvonás, amit eddig tárgyaltam, természetesen a hosszabb és viccesebb darab. A "Riverside Drive" egy háromszereplős kamaradráma egy jóval szűkebb térben, amit Kárász Zénó játéka ural végig. Magyar Attila szerepe kissé - nyilván teljesen véletlenszerűen - túlságosan is reflektál a médiában megjelent magánéleti botrányaira, bár ettől nagyon simán el tudtam vonatkoztatni, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy M.A. jól játssza a szerepét, még akkor is, ha szintén elég "nyuszómuszós", tehát kliségyanús is az az ő számára. Balogh Annának gyönyörű hangja van, ez prózában - és nem utolsó sorban a sikításában - is érezhető, és valóban, számos musicalben játszott már.
Ez a darab nem annyira nevetősen vicces - kivéve a címben található két utálást a két szerintem legjobb poénra -, viszont az intellektusa hamisítatlan Woody Allen :).

A legfurább számomra az, hogy mindkét darabban egy erőteljesen amerikanizált világot látunk, ami nem csak az állandóan szerepet kapó pszichológus karaktere (említése) miatt olyan "hollywoodi filmes" (bár ennek nagy kulturális jelentősége van!), hanem a folyamatos filmes és kortárs kiutalások miatt, amit leginkább az amerikai filmes világban járatosak érthetnek. Más amerikai darabokban is érződött már ez a kulturális különbség, de sehol sem ennyire karakteresen. Persze vannak egyéb filozofikus fejtegetések - főleg az első felvonásban -, amelyek megértéséhez és poénként való értelmezéséhez a Woody Allentől megszokott módon extra filozófiatanulmányok folytatása szükséges :). És mégis Camus vagy Sartre idézése nem válik öncélúvá, nagyon is jól illeszkednek ezek a fejtegetések a "kisember" drámájába. Imádom az ilyen színdarabokat - vagy filmeket, sőt, könyveket is -, főleg, hogy közben ilyen fergeteges szórakozást nyújtanak.

A darabot egyébként én kaptam Z.-től, Z. születésnapjára. Ez - amellett, hogy nagyon-nagyon örülök, hogy elmentünk - akár szintén olyan woodyallenes lehetne, de nem az, cserébe elég sokat elmond Z. és a születésnapjai viszonyáról, ami nyilvánvalóan némi korrekcióra szorul. Én igyekszem dolgozni ezen (pl. kapott saját jogon is ajándékot, amit én adtam Neki) - és remélem, Ő is, mert én egyébként hiába akarok bármit elérni. És ki tudja, lehet, hogy karácsonyra már nem fogom én kapni Tőle a saját ajándékát. Az nagy előrelépés lenne :).

Mozizom - Love Ranch

Egy újabb nagyon-nagyon alulértékelt darab. Annyit szidták, hogy már nem is tudtam, mire számítsak. Mint anno az egyik tanárnőnknél, akiről elterjedt, hogy egy "vadállat", fél évembe került, hogy rájöjjek, egy nagyon szigorú, de korrekt és tisztán jóindulatú emberről van szó. Hónapokig kerestem benne a vadállatot, mire rájöttem, hogy egyszerűen csak nem létezik, ahogy a Love Ranch-nél is csak a film végén jöttem rá, hogy az a sok kritika, és különösen a Helen Mirren alakításával kapcsolatosak egyáltalán nem állják meg a helyüket.

A királynő Oscar díjas színésznője nagyon is alázatosan és 100%-ot nyújtva állt ehhez a feladathoz, függetlenül attól, hogy éppen a férje ült a rendezői székben. Nekem a sztori, a történetmesélés és a rendezés is tetszik, de ami igazán nagyszerűvé teszi a filmet, az Helen alakítása. Fantasztikus árnyalatokkal hozza az iparba belefáradt, önmagát is elhagyó nőt, aki azért még nem felejtette el egészen, mire is vágyott egykor, a kivirágzása így nagyon is érthető. Minden fájdalmát, szarkazmusát, új erőre kapó magabiztosságát és vakmerőségét elhiszem neki, mert egyetlen pillantásában vagy gúnyos megjegyzésében ott van az egész jobb sorsra érdemes, de végül kitörésre képtelen élete.

Helenen kívül Joe Pesci és a fiatal bokszolót játszó Sergio Peris-Mencheta is rendkívüli alakítást nyújtanak, és ezzel már ők hárman elviszik a hátukon a filmet. De az egésznek a lelke mégis Grace, akit Helen Mirren annyira hitelesen alakít, hogy éppen, hogy elhiszem, hogy öregnek és csúnyának érzi magát, hogy nem érti, miért kíváncsi rá a fiatal bokszoló, hiszen a saját férje hosszú idő óta lábtörlőként bánik vele, talán nem is bánt soha máshogy, mivel szeretetfogalma egy csecsemő mindent elváró, de cserébe semmit nyújtani nem tudó ragaszkodásában merül ki. Azután Grace magára találását is elhiszem, mert nem számít a kor, csak az, hogy két ember milyen éretten tud viszonyulni egy kapcsolathoz, és ebben a fiatal Armando messze lekörözi az élemedettebb korú Charlie-t.

A sokat támadott jelmeztervezés is tökéletesen eltalált, Helen ruhái megidézik a '60-as éveket, és akármennyire visszatért is a korábbi évtizedek stílusa, nem, nem olyanok a kosztümök, mintha a legutolsó divat szerint készültek volna - ez nagy túlzás, legfőképp azért, már két éve folyamatosan a '80-as éveket próbálják újra ránk erőltetni a divatosság égisze alatt, miközben az eredetileg is egy félreértésen alapult (válltömés, tényleg???), Grace ruhái pedig egyértelműen korábbi - és jóval ízlésesebb - kort idéznek.

Nekem nagyon tetszett a film, minden szempontból felülmúlta az összes kritikát, amit olvastam, de nem csak az alacsony elvárások miatt, hanem saját értékén is megállja a helyét a figyelemre érdemes alkotások között, és különösen Helen Mirren alakítása eddigi szerepei sorában.

Molyolok - Holokausztregények

Véletlenül úgy alakult, hogy gyors egymásutánban kiolvastam a Sorstalanságot és A felolvasót. Mindkettő nagyon tetszett. Az utóbbiban újraéltem a filmet - ez esetemben pozitív élmény volt -, sőt, a katartikus pillanatokat szerintem a filmben sokkal hatásosabban oldották meg; a könyvben - talán szándékosan - aláássa a katarzist a nyers és kíméletlen, minden szentimentalizmustól mentes megfogalmazás. Azért a két szereplő kapcsolata, és főleg Michael érzései nagyon jól érzékelhetőek, nem beszélve az ilyen regényekben kötelező erkölcsi eszmefuttatásról, amely a nézőpont miatt mégis egyedi.

A nem hagyományos nézőpont a Sorstalanság nagy erőssége is, nem beszélve pszichológiai hitelességéről. Számomra döbbenetes az eszmélésnek ez a tisztán látó, sallangmentes és semmilyen feloldozást nem adó leírása. Ez a sokk felfogását megszűrő, folyamattá alakító tulajdonság valójában az emberi elme sajátos - és sokszor áldásos - korlátaiból adódik, és éppúgy jellemző a mindennapi életünkre, mint a láger különleges körülményei között. És amennyire félelmetes, hogy milyen szörnyűségekre volt képes az emberi faj, annyira félelmetes, hogy mit képes túlélni az értelem, és miből képes regenerálódni.

Szerintem a könyv irodalmi értéke is leginkább ennek a nézőpontnak a nagyon hiteles bemutatásában rejlik, számomra történelemkönyvek, túlélőkkel készített interjúk, sőt, képek ellenére is ez az első olyan dokumentum, mely az értelmem és a lelkem határán túl tudta tolni az élményt, és így valóban felfogom, átérzem, el tudom képzelni, hogy milyen horror volt keresztülmenni mindezen.

Játszom

Principessától kölcsönvettem ezt az őszinteségi rohamos játékot :). Nagyon érdekes, hogy milyen élményeket hoz fel az emberből egy-egy kérdésen való elmerengés.

1) Milyen regényt olvasol most / olvastál utoljára? Tetszett?

Szabó Magda: Az ajtó. Iszonyatosan tetszik. Alig várom, hogy lássam a filmet Helen Mirrennel Emerenc szerepében, telitalálat a casting.

2) Melyik a legtávolabbi hely, ahol jártál?

Helsinki. Nem csak földrajzilag, hanem azért is, mert nagyon más kultúra, mint bármelyik másik európai város, ahol már jártam, és mert nem tudom, hogy eljutok-e oda mégegyszer :).

3) Sorolj fel három olyan helyet, ahova egyszer szeretnél eljutni.

Mivel a régen vágyott Párizsba ősszel sikerült elutaznom, elsőként New Yorkba, a Cannes-i Filmfesztiválra és a Grand Canyonba - ellenálltam, de legyőzött, fantasztikusan gyönyörű hely, jó lenne személyesen is látni.

4) Van kedvenc sorozatod?

Ó, van, bizony :)! Dr. House - a veterán legjobb dráma, 30 Rock - a veterán legjobb vígjáték, Big C - a legújabb legjobb dramedy, Modern Family - a legjobb új vígjáték és persze a Prime Suspect 1-7 - most már hivatalosan is a mindenkori legjobb TV sorozat.

5) Mi a legbonyolultabb étel, amit el tudsz készíteni?

Bármilyen bonyolult ételt el tudok készíteni, persze a végeredmény nem feltétlenül egyezik majd a receptkönyvivel :). De receptből eddig még bármit megcsináltam, csak idő kell, mert a főzést kb. évente egyszer gyakorolom - egyelőre.

6) Hogyan szoktál aludni?

Hason, kezem a párna alatt, inkább balra fordulva, lábak békában :).

7) Láttad 1999. augusztus 11-én a napfogyatkozást?

Hú, nem emlékszem, csak arra, hogy volt. Bele szerintem nem néztem a csodaszemüveggel, csak megvártam, míg vége lesz.

8) Mi a véleményed az atomenergiáról?

Némi Economistes művelődés után azt gondolom, hogy a szénalapú környezetszennyezés ellen nagyon hatékony alternatíva, de rengeteg veszélye van, nem beszélve a katonai célú alkalmazásáról. Jó kezekben eszköz, de illetéktelenben borzasztó fegyver, és jó lenne, ha az emberiség felelős tagjai elég megbízhatóak lennének ahhoz, hogy humánusan használják. Nem hiszem, hogy ki lehet iktatni, de hatalmas erő, ami katasztrofális következményekkel szabadulhat ki az irányításunk alól. Ahogy a japán tsunami után készült Economist cikk is nagyon találóan írja: "Nature Strikes Back".

9) Sportolsz / sportoltál valamit?

Hű...kb. két éve igyekszem aerobicozni és futni, újabban a zumbát és a spinninget is kipróbáltam, és nagyon tetszenek. Általános iskolában röplabdáztam, de nem ment valami jól, nem voltam elég tehetséges. Aztán 15 évesen megtaláltam a végzetem, és ironikus, de pont a táncban, ennyi idősen még tehetségesnek is bizonyultam: 13 éveig akrobatikus rock'n'rolloztam. Ezek után eléggé hiányzik a rendszeresség, de mint mondtam, igyekszem :P.

10) Játszol / játszottál valamilyen hangszeren?

Jaaaj...furulyáztam, és kb. két hétig zongorára is jártam. Annyira becsülöm Anyukámat, hogy ennyire szívén viselte a zenei műveltségünket, pedig elég meddő vállalkozás volt :P. Ebből talán már sejthető, hogy a hangszeren játszás kérdése nem igazán bír aktualitással az életemben, de hallgatni azért szeretem, főleg jazzt, rockot, musicalt, komolyzenét, és a film- és sorozatzenék nem kevésszer szenzációs darabjait.

11) Hány embernek tudod fejből a telefonszámát?

Ha én is számítok, akkor kettőét. Viszont tudom, hogy hol találjam meg azét, akié fontos.

12) Mi az, amit soha nem ennél meg?

Csótányt...bár a soha elég relatív fogalom, nem tudom, ha a túlélésem múlna rajta, mire lennék képes.

13) Ha nyernél 50 millió forintot, mihez kezdenél vele?

Lakást vennék, téglából és jó nyílászárókkal;)!! Persze csak akkor, ha Á. nem vesz előtte egyet nekem is :P. Egyébként befektetném, magamnak és a leendő gyerekeim részére, hogy ne létbizonytalanságban teljen el a fiatalságuk vagy a pályakezdés időszaka, és tuti, hogy segítenék néhány családtagnak is, amennyire lehetőségem lenne.

14) Hány gyereket szeretnél?

Amennyit akkor szeretnék, amikor aktuális lesz ez a kérdés. Most ott tartok, hogy szeretnék majd, de a mikor, és főképp a mennyi még odébb van. Talán annyi biztos jelenleg, hogy egynél többet.

15) Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen a nevük?

Igen, volt már olyan időszak az életemben, amikor gyerekneveken gondolkodtam, sőt, horribile dictu, még a vezetéknévhez is próbálgattam őket, de azóta rájöttem, hogy ilyesmivel majd akkor foglalkozom, amikor már tuti, hogy pontosan melyik vezetéknévhez kell is passzolnia a keresztnévnek.

16) Mi volt a jeled az óvodában?

Szilva. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut a hímzett szilva a tornazsákomon.

17) Dohányzol? Ha nem, rágyújtottál valaha?

Nem, és nem.

18) Mikor voltál először részeg?

Nem voltam, és nem is tervezem. Mivel sosem iszom alkoholt, így nehéz is lenne :).

Hétvégi hangulat

Párizs, pálmafák, Boci csoki...

Oscar Night Reloaded

Legutóbbi Oscaros filmélményeim:

Tenyérbemászóan tökéletes karakterek, egy szenzációs Jacki Weaver, egy szenzációs Guy Pearce és a klasszikus szemet-szemért, fogat-fogért sztori.

Két szó: Nicole Kidman. Amennyire imádom Az órákat - és Nicole-t a filmben-, ez az alakítás mindent visz. Az egész filmet is, a hátán.

Egy igazi alvilági történet a kitörés lehetőségeinek nehézségeiről. Horrorfilmbe illő maszkok, egy remek Rebecca Hall és Dr. Andrew Baird intelligensebb kiadásban :).

Another year - another great disappointment. Leslie Manville tényleg fantasztikus, de a film iszonyatosan lehangoló. El sem tudom képzelni, hogyan mondhatták róla, hogy Mike Leigh eddigi fajsúlyosabb darabjaihoz képest egy könnyed mese. Aki így gondolja - és voltak egy páran -, az biztosan elmulasztotta észrevenni, hogy miről is szól a film.

Végül egy nem mai darab, de azért Oscaros. Nem értem a fanyalgást, szerintem iszonyú jó film. Nem tudom, hogy a többi jelölt mennyivel volt jobb ennél 2007-ben (A királynőt láttam), és lehet, hogy Scorsese korábbi filmjei között vannak Oscarra érdemesebbek, de nekem - aki nem a műfaj szerelmese - nagyon tetszett. Fantasztikus színészeket szedtek össze benne, a húzónevek itt valóban minőséget jelentenek. Vera Farmiga pedig gyönyörű.

"Nálad mindig van valami csavar, amitől semmi nem egyszerű..."

Ma elmeséltem D.-nak, hogy igazából elvileg nem vagyok egyedül, de gyakorlatilag mégis. Szerintem ez elég gyakori jelenség...mármint hogy valami miatt nem jön össze egy kapcsolat, és mégis, éreztem, hogy ezúttal sem kerülhetem el a "veled mindig történik valami bonyolult; soha semmi nem lehet egyszerű" ítéletet.

És nem is. Még azt is megkérdezte, hogy nem akarok-e könyvet írni, mert biztos bestseller lenne, pedig én annyira hozzászoktam az ilyen őrjítően lehetetlen létállapotokhoz, hogy nem is érzem annyira bizarrnak a helyzetet, amelyben vagyok. Már nem. Két év hosszú idő. Pedig bizarr, de még mennyire, és örülök, hogy valaki emlékeztet rá, mert hiába mondja az eszem, az érzéseim nem hajlandóak tudomásul venni a helyzet abszurditását.

És akkor csodálkozom, hogy nem tudom elképzelni azt, amikor minden a helyén van. Igazából ez a baj. Az életem szürreális epizódok sorozata volt, amióta az eszemet tudom (néhány dolgot biztosan csak én láttam torz szűrőn keresztül, de valóban nem kellene a szomszédba mennem egy csavaros fordulatokkal teli forgatókönyv összerakásához), így valójában fogalmam sincs, hogy milyen lenne egy "normális" élet. Az egész fiatalságomat azzal töltöttem, hogy próbáltam különleges lenni és kitűnni, "más" lenni, mint az átlag, most pedig azon kapom magam, hogy bármit megadnék, ha bármilyen szempontból csak egy kicsit is mainstreamnek, a többséghez tartozónak, átlagosnak érezhetném magam. Be careful what you wish for, ugyebár.

Beütött a krach - amikor már direkt jólesne az önsajnálat, de sajnos azon régen túlvagyunk

Furcsa, hogy sokévi tudatos önismeret-fejlesztés után is mennyire nem tudunk semmit. Hogy egyedülálló 30-asként azt hiszed, amikor a különböző közösségi oldalakon az üzenőfal posztjainak 80%-át az ismerőseid eljegyzési gyűrűs, esküvői ruhás és kisbabázós képei kezdik kitenni, nagyon rosszul érzed magad. Majd rájössz, hogy annyira azért mégsem, és valahol belül még meg is nyugszol, hogy az egész jelenség mégsem annyira nyomasztó, mint amilyennek mesélik.

Aztán megtörténik. Szépen-lassan a közvetlen környezeted tagjai kezdenek el még a hányattatott sorsú kapcsolatokból is teljes életeket kialakítani, vagyis valódi közösséget vállalni egy másik emberrel, miközben te még mindig zavarodottan, enyhe bűntudattal vegyes bizonytalansággal arra gondolsz, hogy vajon lenne-e bárki, aki téged valaha elég komolyan tudni venni egy közös élet felépítéséhez, képes lenne-e annyira szeretni, hogy a függetlensége egy része helyett téged fogadjon a lényébe és a mindennapjaiba, hogy tudnál-e éppen te világ-(és ön)megváltó energiákat felszabadítani valakiben, aki aztán megosztaná veled a sorsát, élményeit, tapasztalatait; vagyis az egészet úgy, ahogy van. És ez már valóban pokoli érzés.

Mostanra tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy párkapcsolati szempontból eleve halálra voltam ítélve, amire muszáj újra és újra emlékeztetnem magam olyankor, amikor számon kérem magamon és a világon, hogy ennyire nem jön össze semmi, ha az említett intimitást igénylő elköteleződésről van szó. Viszont az elmúlt tíz évben rettenetesen sokat tettem azért, hogy ez érdemben megváltozzon - a részeredmények ugyanis nem érdekelnek, ha csak azt jelentik, hogy gyakorlatilag nem változnak az esélyeim -, de hiába áltatom magam, igazából nem történt áttörés, és most messzebb érzem magam egy ilyen kapcsolat lehetőségétől, mint valaha. Mert soha eddig nem gondoltam komolyan, hogy minden küzdelem ellenére is elképzelhető, hogy mégsem sikerül. Ezt az egyet soha nem tartottam lehetségesnek. Azt igen, hogy sokáig fog tartani, hogy nem lesz könnyű, hogy valószínűleg én leszek az az anyuka, akit az iskolában vagy a gyerek különóráján a nagymamájának néznek, de az, hogy az az egész élet, amelynek a lehetőségéért küzdök, nem lehet realitás a számomra, most hasított belém először. Mint amikor örökre elveszítesz valakit, és tudod, hogy bárhogy próbálja is az elméd racionalizálni a helyzetet, nincs visszaút, mert valami visszafordíthatatlan történt, egyszerre minden megváltozott, és soha nem lesz már semmi olyan, mint régen.

Az emberi lélek regenerációs képessége a testéhez hasonlóan lenyűgöző, azonban - vagy talán éppen emiatt - aki már átélte, tudja, hogy az ilyen változások ritkák, és örökre belénk égnek; nincs az az idő, ami elhomályosíthatja a fájdalmat vagy helyettesítő, ami kompenzálhatja azt, ami elveszett. Élhetővé teszi mindkettő, de az ki nem váltható. Mint a felismerés, hogy mi van akkor, ha az összes lélekvájkálás, önmagad legyőzései vagy a halálos veszedelemnek tűnő megugrott akadályok hiábavalók, mert végső soron ami definíciós szinten annyira elromlott, azt semmilyen elhivatott és alázatos javítómunka nem írhatja felül? Persze az évtizedes tapasztalat tiltakozik; igenis lehetséges lényegi változásokat előidézni, sarkaiból kiforgatni az életet, hogy az jobb irányt vegyen. És az az egy biztos, hogy amíg élek, nem adom fel, de perpillanat nagyon, nagyon fáj a felismerés.

Ha most valaki azt vetné a szememre, hogy én sem állok készen egy olyan szintű önfeladásra, amellyel egy valódi kapcsolat jár, akkor közel jár az igazsághoz. Valóban, én sem tudom, hogy képes lennék-e rá, de nagyon vágyom rá, képes akarok lenni rá, mindent megteszek érte és szeretném megpróbálni, még akkor is, ha elképzelésem sincs, hogy a jelenlegi és valaha volt életértelmezésemhez képest mit jelentene az. Biztosan nagyon sok kompromisszumot, de állok elébük, mivel tudom, hogy olyat kapok cserébe, amit egyedül sosem élhetnék meg.

És főképp akkor szeretném, ha lenne lehetőségem esélyt adni magamnak, magunknak, amikor végre van valaki, akiben meg tudok bízni annyira, hogy a függetlenségem oly rettegett feladását örömmel bevállaljam érte. Mert ez nekem is egy iszonyúan nehéz dolog, amire sarkallnom kell magam, hiszen önmagától - az ismert okok miatt - nem megy. De ez nem jelenti azt, hogy eleve meg sem próbálom. Amíg reális számomra egy szerelem-család-gyerekek forgatókönyv, addig nem mondok le arról, hogy egyszer megélhessem azt. Akkor sem, ha nagyinak fognak nézni az iskolában. Így van még egy ok arra, hogy jól karban tartsam magam és 50-es éveimben ne a hazai egészségügy jóindulatára kelljen majd bíznom a jövőmet.

Pluszos-e a plus size?

Lehet, hogy a véleményem miatt sokak zsebében kinyílik az a bizonyos bicska. De. Úgy érzem, jogom van véleményt nyilvánítani a témában, hiszen elég sok oldalát megismertem már életem során. Alapértelmezett létélményem a kövérség volt, és bár azóta történt egysmás, Kate Winslet után szabadon állíthatom, hogy "once a fat kid, always a fat kid" (a kövér gyerek örökre annak érzi magát). Aztán jött az anorexia, és újra a kilók, majd a jojózás. Voltam tehát mindkét(-három, sok?) oldalon, ráadásul a saját mindenkori súlyomtól/méretemtől függetlenül is van mára kialakult véleményem például az egészségről, a "normálisnak" tartott méretekről vagy a szépségről.

Mostanában fedeztem fel a plus-size modellség intézményét, ami elsőre nagyon-nagyon szimpatikus kezdeményezésnek tűnt. Aztán rögtön belebotlottam az első ellentmondásba: miközben a csontsovány modellek istenítése helyett a teljesen normál méretek kifutóra engedése egészséges gondolat (végre, éljen-éljen!), maga az elnevezés visszás helyzetet teremt. Bár értem, hogy a "plus-size" a modellszakmában megszokott XXXXXXS-es méretekhez képest plusz csak, a köztudatban egy 38-40-42-es méret "pluszosnak" titulálása épp az ellenkező hatást éri el, hiszen ahelyett, hogy "normálisnak" látnánk ezeket, a név megerősíti a photoshop által hirdetett igét, miszerint ez már sok. Pedig azért álljon meg a menet, már hogy lenne az??

A másik kényelmetlen pont számomra a ló túlsó oldala: a kövérség fetisizálása. Mert egy dolog nagyobb méretűnek lenni (ahogy már mondtam, voltam én is, tudom, hogy miről beszélek), és egy másik erényt kovácsolni az egészségtelen, hizlaló ételek evéséből, és ráadásul a vékonyság degradálásából. Az említett ételekkel önmagában nem az a probléma, hogy hizlalnak, hanem az, hogy károsak az egészségre (csak hát sajnos ez a kettő összefügg), erre pedig súlytól függetlenül szerintem oda kellene figyelni mindenkinek. 13 éves koromtól én mindig is figyeltem rá, mégis mértek már magas vérnyomást és koleszterinszintet nálam a harmadik x-en túl, és ez azért még nem az a matuzsálemi kor, amikor mindenféle nyavalyája van az embernek. Persze a genetikán is múlik, de a statisztikák azt mutatják, hogy jobbak az esélyeink, ha több a zöldség és kevesebb a szalonna az étrendünkben.

Mindenki számára más persze az optimális súly, és az is biztos, hogy van olyan, aki 42-es méret fölött kiegyensúlyozott; a lényeg csak az, hogy ő maga tudja, érezze: ez számára az az állapot, amiben jól érzi magát. Bizonyos életminőség eléréséhez azonban fontos odafigyelni az egészségünkre. A(z orvosi értelemben vett) súlyfelesleg egyáltalán nem felemelő állapot. Próbáltam, és köszönöm, nem kérek. Nehéz a lépcsőzés, megerőltetőbbnek érezzük a napi teendőket, fáradékonyabbak és kevésbé hatékonyak vagyunk. Ráadásul ki akar állandó gyógyszereket szedni harmincévesen? Ez az, amiért nem szeretem a 42-esnél kisebb méretűeket már-már negatív fényben feltüntető, a nagyevést és az extra méreteket egyoldalúan méltató írásokat, hiszen ezek éppen azt teszik - csak ellentétes előjellel - amit a mai soványságimádat: erkölcsi értéket rendelnek a méretekhez.

Továbbá...tapasztalatból tudom, hogy bizony még egy úgymond "nagyobb" méretet is nagyon nagy energia karban tartani - ráadásul Demmer Erika plus size modell is ezt mondja - , tehát pl. edzeni attól még kell/lehet; a sokat és egészségtelenül evés és a kellemesen gömbölyded formák egyáltalán nem egyenes következményei egymásnak. Táncosként - a 46 kilós időszakomat követően - nekem mindig is meggyűlt a bajom a kilókkal, amik ahogy orvosi értelemben károsak, úgy színpadi esztétikai értelemben sajnos nem odavalók. Folyamatos diéta és (a próbák melletti) edzés segítségével tudtam tartani magam 40 és 42-es nadrágméret között, vagyis mindig lehettem volna még jóval kisebb. Ez viszont csak rövid időszakokra sikerült, majd most, már tánc nélkül és egy év tejcukor-érzékenység - értsd: semmi csoki, semmi gyorséttermi étel, semmi fagyi, jégkrém, süti, palacsinta, automatás kávé, stb...) után pedig 10 év óta először rám jött egy 38-as farmer...

Éppen ezért nagyon szomorúnak tartom, hogy az embernek 40-42-es méret között törvényen kívülinek kell éreznie magát bármilyen ruházati boltban, mert az XL-es plázaméretet sem tudja feltuszkolni a combjára, csípőjére. Ezért nem vettem 5 éve hosszú nadrágot. Pár éve, amikor a sorozatosan 100%-os kudarccal végződő próbák miatt már elviselhetetlenül éreztem magam, feladtam a próbálkozást. Mert a színpadra lehet, hogy sok volt a 40-42, de arról még a magammal szembeni kritikussággal együtt sem tudtak meggyőzni, hogy az én méretemmel már kiszorulok a konfekcióból.

A normális, nem botsáska méreteket népszerűsítő kezdeményezést tehát nagyon is pártolom, sőt, fontosnak tartom, hogy a valóban nagy méretekhez ne kapcsoljunk erkölcsi ítéletet, hiszen alkat szerint mindenkinek más az optimális súlya, és egy ducibb nő is lehet ugyanolyan vonzó (vagy akár még vonzóbb), mint egy vékonyabb, de

a) a köztudatban igenis legyen csak normál, nem pedig pluszos méret a konfekció (a modellszakmában már plus-size-nak számító 40,42 szerintem mindenképpen ide tartozik még) és
b) válasszuk szét a kerekded formák esztétikussága létjogosultságának hirdetését, valamint az egészségtelen táplálkozás vagy a kövérség magasztalását.

Ha jól érzem magam a bőrömben, a kilók számától függetlenül vonzó leszek, így nincs is szükség "normál" vagy "pluszos" kategorizálásra, hiszen úgy leszek jó, ahogy vagyok :).

Filmélmény

Egy újabb francia gyöngyszem:

Az egész film lelke persze Isabelle Huppert - akit én biztosan felismertem volna, ha rejtett kamerás felvételhez lakást próbál nekem eladni -, aki tökéletesen hozza a hippi anyuka figuráját. Végre egy vígjátéki szerep! Persze nem a könnyedebb fajtából, de Isabelle azért így is megcsillogtathatja komikai vénáját. Külön érdekesség, hogy lányát saját lánya, Lolita Chammah alakítja, amivel meglepő módon sokan még a közönségben sem voltak tisztában. Nem tudom, mással hogy sikerült volna, de velük nagyon jól működött a történet.


Isabelle és Lolita a filmben

Sajnos valószínűleg a Frankofón Filmnapok keretében tartott bemutató volt az egyetlen lehetőség, hogy itthon a nagyvásznon lássuk ezt a filmet, de talán előbb-utóbb forgalmazzák majd nálunk valamilyen formában. A rendező személyesen is tiszteletét tette a bemutatón, és nagyon jó hangulatú beszélgetésben válaszolt a nézők kérdéseire. Sok kulisszatitkot megtudtunk - az egyik volt az a bizonyos rejtett kamerás felvételről szóló megdöbbentő sztori, amely szerint a filmben látható angol turisták egyike sem ismerte fel Isabelle-t, miközben titokban rögzítették, ahogy ő Babou-ként, karakterben meggyőzi őket: vegyenek ki lakást a "napfényes" Ostendében :). Tényleg jó film!

Diplomaajándékok

Annyira szuper nap volt a mai! Hihetetlen, hogy a szakos - és számomra többet jelentő - diplomám kiosztó ünnepségén lezajlott fiaskó után a tanárszakos zárás ilyen kellemes meglepetésekkel szolgál majd. Biztos számít azért, hogy most van igazán vége (na jó, a képekért még holnap be kell mennem, de aztán már tényleg), de mindenképpen segítséget jelentett, hogy ezúttal minden ruhadarabom egyben maradt. Ráadásul rámjött a négy évvel ezelőtt motiváló nadrágként vásárolt fekete rövidszárú, ami külön elégedettséggel töltött el.

Ahogy már céloztam rá, az ünnepséget a hátam közepére nem kívántam, csak túl akartam lenni rajta, azonban a PPK dékánhelyettesének őszinte - vagyis azt cseppet sem idealizáló - beszéde a tanári pályával kapcsolatban megágyazott a megnyílásnak, majd a diplománk mellé kapott egy szál rózsa teljesen levett a lábamról.

A diplomám a kedvenc virágommal

A ceremónia végén pedig a Szózat eléneklése - esetemben tátogása - helyett (mindig tekintettel vagyok a körülöttem állókra) az Európai Unió himnuszát, a.k.a. Beethoven Örömódáját hallgattuk meg, amitől végképp jókedvem kerekedett.

Ezek után a dékánhelyettes javaslatára "szeretteimmel megünnepeltem" e jeles alkalmat, ami feltette az i-re a pontot. Nemcsak azért, mert ha némiképp rendhagyó módon is, de az a két ember tartozik ebbe a kategóriába , akikkel az estét töltöttem, hanem mert a korábbi cinizmussal vegyes közöny helyett végre engedtem, hogy élvezzem is egy kicsit a történéseket - még ha tudom, hogy egy diplomáért igazából nem érdemlek ünneplést. A lényeg az volt, hogy együtt voltunk, és persze hogy kaptam egy csomó számomra értékes (és objektíven is értékes :)) ajándékot. Vagyis hogy gondoltak rám, hogy fontos voltam valakinek, hiszen minden ajándék arról szólt, hogy figyeltek a kívánságaimra, igényeimre, szükségleteimre, vágyaimra.

A lelki elemzés után álljanak itt a materiális tények: Z.-től egy digitális fényképezőgép.

Az új Olympus gépem - természetesen még a régi géppel készült

Éljeeeen!!! Az előzőt ugyanis évekkel ezelőtt mézzel áztattam el, azóta sem lett soha a régi, úgyhogy rám fért egy új. Optikai zoomos, és mint Á.-tól megtudtam (mert Z. ilyennel sosem dicsekedne el, vagy lehet, hogy csak nem hagytam szóhoz jutni), mozgó képet is nagyon jól fényképez. Vagyis Z. szakértő magyarázata szerint kategóriájában ez tudja a legtöbbet. Naná, hogy ez nekem önmagában nem mondott túl sokat, de mostmár legalább megvan néhány részlet is. Ahogy a következő kép is mutatja, igazat beszéltek:

Guszti az új csodával készített HD-ben

Á.-tól pedig az együtt vásárolt, de azóta általam teljesen elfelejtett Zagabo kabátot kaptam, ami maga a csoda! (Főleg az csoda, hogy jó rám, és még jól is áll :).)

Új Zagabo kabátom HQ minőségben - képen és a valóságban is

És persze van még itt sokminden: egy év eleje óta áhított itthoni határidőnapló ("úton" csak kicsivel közlekedem, de kell egy nagy, amibe házon belül mindent felírhatok), egy narancsos étcsoki a tejcukormentesség jegyében, Raffaello az enzim jegyében (ami mostanában nem működik, szóval ezt felajánlottam mások általi elfogyasztásra), egy panyizsuzsi Friss remény botmedál, ami iszonyú jól mutat feketével, és amihez már ki is néztem magamnak a hozzáillő gyűrűt, valamint Szabó Magda Az ajtó című regénye, végre!!! Most aztán elolvashatom, mielőtt még kijön a részben nálunk forgott, Szabó István rendezte filmváltozat Helen Mirrennel a főszerepben, ami kötelező darab lesz, az biztos.

És a többi Á.-tól

Aztán az egész estét együtt töltöttük, grillcsirkéztünk, beszélgettünk (vagyis inkább egymást túllicitálva beszéltünk Á.-val, Z. legnagyobb örömére). Este azért még egy kis munka bele kellett, hogy férjen, most pedig megírom mindezt, mert nagyon-nagyon szerettem ezt a napot, és boldog vagyok, hogy Á. és Z. velem voltak (hm...Á. és Z., alfa és omega, kezdet és vég - ez csak jelent valamit:)). És még annyi írnivalóm van, de már csak legközelebb, mert reggel fogászat.

Oscar díjas filmek várható hazai megjelenése DVD-n/BD-n

A DVDextrán összeszedték, hogy mikor várhatók DVDn/BDn az Oscaros filmek. Külön öröm, hogy a dokumentumfilmeket is bevették a listába - bár sokukról még nem tudni, hogy egyáltalán jön-e majd. A zárójeles számok az Oscar jelöléseket, illetve a megnyert szobrok számát jelentik.

• A király beszéde (12/4) - [Budapest Film] - 2011. május (DVD)
• A félszemű (10/0) - [Select Video] - 2011. június vége (DVD/BD)
• Eredet (8/4) - [ProVideo] - 2010. december 6. (DVD/BD)
• Social Network - A közösségi háló (8/3) - [InterCom] - 2011. február 16. (DVD/BD)
• The Fighter - A harcos (7/2) - [nincs még forgalmazója]
• 127 óra (6/0) - [InterCom] - 2011. hamarosan pontosítjuk! (DVD/BD)
• Fekete hattyú (5/1) - [InterCom] - 2011. hamarosan pontosítjuk! (DVD/BD)
• Toy Story 3 (5/2) - [InterCom] - 2010. november 17. (DVD/BD)
• Winter s Bone (4/0) - [még nincs forgalmazója]
• The Kids Are All Right (4/0) - [Budapest Film] - 2011. szeptember (DVD)
• Alice Csodaországban (3/2) - [InterCom] - 2010. június 26. (DVD/BD/BD3D)
• Biutiful (2/0) - [Select Video] - még nincs eldöntve
• Így neveld a sárkányodat (2/0) - [Select Video] - 2010. november 3. (DVD/BD)
• Harry Potter és a halál ereklyéi - 1. rész (1/0) - [ProVideo] - 2011. április 15. (DVD/BD)
• Blue Valentine (1/0) - [Budapest Film] - 2011. szeptember (DVD)
• Rabbit Hole (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Tolvajok városa (1/0) - [ProVideo] - 2011. február 21. (DVD)
• Animal Kingdom (1/0) - [talán már van forgalmazója, de még nem nyilvános]
• Another Year (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• L Illusioniste (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Egy jobb világ (1/1) - [még nincs forgalmazója]
• Kynodontas (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Incendies (1/0) - [talán már van forgalmazója, de még nem nyilvános]
• Hors-la-loi (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Szerelmes lettem (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• The Tempest (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Farkasember (1/1) - [Select Video] - 2010. június 23. (DVD/BD)
• Barney s Version (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• The Way Back (1/0) - [talán már van forgalmazója, de még nem nyilvános]
• Country Strong (1/0) - [InterCom] - 2011. (DVD)
• Aranyhaj és a nagy gubanc (1/0) - [InterCom] - 2011. április 6. (DVD/BD)
• Salt ügynök (1/0) - [InterCom] - 2011. december 8. (DVD/BD)
• Tron: Örökség (1/0) - [InterCom] - 2011. április 20. (DVD/BD/BD3D)
• Száguldó bomba (1/0) - [InterCom] - 2011. március 23. (DVD/BD)
• Azután (1/0) - [ProVideo] - 2011. első fele (DVD)
• Vasember 2. (1/0) - [Select Video] - 2010. október 12. (DVD/BD)
• Bennfentesek (1/1) - [InterCom] - 2011. március 23. (DVD)
• Exit through the Gift Shop (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Gasland (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Restrepo (1/0) - [még nincs forgalmazója]
• Waste Land (1/0) - [még nincs forgalmazója]

Éljeeeeeeeen, jön a The Kids Are All Right! :))) Szeptemberben :(((.

It never lets me go

Ez már hivatalos: legújabb kedvenc filmem a Never Let Me Go.

Noha kedvenc filmbloggerem azt írta, hogy őt "nem nagyon érintette meg", én ezt nem egészen értem. A könyv elolvasása után épp az ő véleménye miatt kezdtem bele némileg szkeptikusan a filmbe, de percről percre meggyőzőbb volt, a harmadik újranézés után pedig teljesen levett a lábamról. Hogy is ne érintene meg egy film, ami Andrew Garfield ennyire szívbemarkoló tekintetével indít? Lehet, hogy filmelméleti szempontból tudatlan vagyok, de akkor inkább maradok is az, mert ebben az állapotban is csodálatos élményt nyújtott számomra az adaptált történet.

A könyv

Ráadásul a Napok romjai után ismét sikerült szinte tökéletesen visszaadni Ishiguro regényének hangulatát a vásznon. A gyerekszínészek, valamint Carey Mulligan, Keira Knightley és Andrew Garfield mind fantasztikus alakítást nyújtanak. Utánozhatatlan az az érzékenység, amellyel Andrew és Carey Tommy és Kathy kapcsolatát ábrázolja, Keira Ruth-a pedig ugyanaz a figyelemre vágyó, belül bizonytalan, de határozottságot sugározni akaró karakter, mint akit a könyvben megismertem. A filmzene csodálatos: magával ragadó és kísérteties is egyszerre. Ott van benne az emberi melegség, de valami távolságtartás és elidegenítő, baljós csengés is vegyül bele, amiből érezhető, hogy ez mégsem egy szokásos emberi történet.

Olvastam, hogy az idei díjátadó szezonban az egyik filmfesztiválon a Never Let Me Go megkapta a "legalábecsültebb film" díját. Elképesztő, hogy van ilyen, de ha már van, határozottan örülök, hogy ennek a filmnek ítélték. Úgy tűnik, hogy nem vagyok egyedül. Nálunk is csak dvd-n jön majd, állítólag június környékén. Mindenesetre nagyon várom, biztos vétel.

Melissa Leo és a botrány

Melissa Leo "botránya" nem is botrány. Annyi történt csak, hogy A harcos c. filmben nyújtott alakításának Oscar díjáért folyó kampány keretében megjelentetett magáról két képet az akadémiai tagoknak járó kiadványban, vagyis a bevett gyakorlat helyett - amikor is az ügynökök intézik a díjszezon alatti kampányt - a kezébe vette az irányítást. A "Consider" (vagyis "Ajánlom figyelmébe") felirat nagyon finom célzás, egyáltalán nem szájbarágós, manipulatív, a politikai törekvésekhez hasonló "szavazz rám" üzenet.

A "botrányos képek"

Az ízléstelen és a díjat kétségbeesetten akaró magatartásról szóló kritikák nem állják meg a helyüket, mert 1) ezek a képek nem ízléstelenek (azt hittem, átlátszó fehérneműben vagy a száját nyalogatva pózolt valami újságban, amikor először olvastam a kiakadásokat - ez egy vonzó nő, szép ruhában, aki nem villant semmit, vagyis nem adja olcsón és minden áron magát a díjért cserébe), és mert 2) Melissa Leo nem tesz mást, mint azt, ami évek óta Oscar díjat hoz a filmeknek, színészeknek - tavaly például egyáltalán nem megérdemelten Sandra Bullocknak -, vagyis kampányol. Csak nem az ügynökén, hanem saját magán keresztül.

Ja, hogy az akadémia vaskalapos, begyepesedett, önkritikátlan és hímsoviniszta tagjai nem szeretik, ha az arcukba dörgölik, hogy tulajdonképpen minden évben a médiagépezet hozza meg helyettük a döntést, és amit ők megfellebbezhetetlen, független saját szakmai véleményüknek tartanak, az igazából egy manipuláció végeredménye? Ja kérem, nagyon sajnálom, de bizony így van, és attól, hogy mindez hivatalos formában zajlik, még pontosan ugyenezek az emberek ítélték tömegesen jobbnak Sandra Bullockot Meryl Streepnél, Carey Mulligannél vagy Gabourey Sidibe-nél (és Helen Mirrennél, ha már itt tartunk, csak neki a közelmúltbeli győzelme miatt nem volt reális esélye).

És igen, azt is sajnáljuk, ha ezeknek az embereknek piszkálja a csőrét, ha egy sikeres és anyagilag is független, megfelelő önbizalommal rendelkező nő kiáll a saját érdekeiért. Nem hiszem, hogy ne érezhetné magát rendkívül hálásnak és megtisztelve valaki, akinek helyén van az önértékelése (ha bárki megnézi Melissa Leo Oscar beszédét, abból is nyilvánvaló, hogy mennyire sokat jelent neki, és őszintén örül a díjnak). Nem kell az álszerénység, és nem számít - ne számítson már - kóros feltűnési viszketegségnek vagy görcsös sikerorientáltságnak, ha valaki tisztában van azzal, hogy mennyit ér a tudása. És éppen egy ilyen álságos és képmutató világban, mint a hollywoodi, bélyegzik művinek az őszinteséget. Miért szimpatikusabb az, ha valaki úgy tesz, mintha mindegy lenne neki, miközben ég a vágytól, hogy megkapja a díjat? Miért fáj az igazság? Rühellem ezt a kettősséget: Amerika a mindent toleráló, sokféleséget hirdető kőliberális ország, ahol mégis ilyen hihetetlen ellenállást vált ki egy bármilyen szempontból szokatlan kezdeményezés.

A végletekig megdöbbent és meghatott Melissa Leo átveszi a mellékszereplői Oscart

Ha valamit tett Melissa Leo ezekkel a reklámokkal, hát ráirányította a figyelmet arra, hogy a díjakat bizony egy szinten túl már a kampány dönti el, ami egy kétélű penge: ugyanannyit lehet bukni rajta, mint nyerni, és ezt az ő esete is jól példázza. Viszont én nagyon örülök, hogy M'onique szavaival élve nem a(z ezúttal rossz) politika, hanem az alakítás döntött. Most már nagyon várom, hogy lássam a filmet is; az előzetes alapján nem nyúltak mellé.

Oscar éjszaka - és reggel

Az nagy baj, ha rákaptam arra, hogy az egyetlen kardigánommal, amit kb. minden "hideg" napon felveszek, most már a gardróbom másik krónikus hiánycikkét, a köntöst is pótolom?

Na mindegy. Csak miután tudtam, hogy ma érkezik az új vodacsoda kártyám (éljen az 1+1 mozikedd!!!), és hajnali 6-ig Oscar díjátadót néztem, jobbnak láttam felkészülni egy korai keltésre, és köntös gyanánt az ágy mellé készítettem a kardigánt. Köszönhetően azonban a rendkívül kompetens szerelőgárdának, akik másfél hete szünet nélkül - hétköznap, hétvégén - minden áldott reggel fél 9-kor ütvefúróval munkálkodnak az alattunk lévő lakás új ajtóján, egy kényszerű felkeléssel megelőztem a vodacsodás futárt. Épp habzó szájjal, félig mosott foggal (1,5 perc!) alfában álltam a mosdóban, amikor csöngettek. Nem lentről, hogy még legyen időm észbe kapni, hanem természetesen - szintén a munkásoknak köszönhetően - már a küszöbről, mert a lenti bejárat nyitva volt. Fogkrém kiöblít, elmosódott smink letöröl, kardigán fel, és hajrá. Sikerült mindent aláírnom, kifizetnem, de félkómában sajnos nem forgott az agyam, így mire mondani tudtam volna, hogy tartsa meg az aprót, már árkon-bokron túl volt a hölgy. Megkérdezte, hogy felébresztett-e, mire mondtam, hogy nem - és nem is hazudtam, mert a szerelőket semmilyen fürge munkaerő nem tudta volna megelőzni -, és magyarázatként még azt is hozzá akartam tenni, hogy 6-ig Oscaros teendőim voltak, de ez a terv is elakadt a központi idegrendszerem motoros részei előtt. Pedig nagyon kedves hölgy volt.

A kalapálásról/fúrásról még annyit, hogy nem értem az ajtócserénél alkalmazott munkamódszert, mert félóránként megállnak, és amúgy is naponta összesen kb. 2 órát dolgoznak azon az egy szem új ajtón - már másfél hete! De két éve megy ez felettünk a felújítás miatt - méghogy jó környék...ja, persze. Lehet, hogy forgalom nincs, de ez a folyamatos hajnali kalapálás már elviselhetetlen. Mintha a fejedet ütnék. Ráadásul 2,5 óra alvás után.

A kardigánom egyébként köntösként is nagyon jól szuperál, de kéne már egy valódi, mert szegénykémnek kardigánként is igen megerőltető élete van.

Ami pedig a lényeget illeti: éljen Coliiiiiiiin Firth, éljen Melissa Leo (a filmet még nem láttam, csak nem akartam, hogy nagy esélyesként a nagyon is helyénvaló, de sokat kritizált személyes kampánya miatt ne nyerjen - képmutató, álszent banda!), éljen Natalie Portman (sorry, Annette Bening, de tényleg fantasztikus alakítás volt, és az egész filmet uralta), éljen Suzanne Bier győztes külföldi filmje, az Egy jobb világ, éljen a Social Network forgatókönyvírói díja, éljen az Eredet legjobb látványterve, és éljen A király beszéde, mint legjobb film, csak ne kezdjék el már az átadás pillanatában a sajtóban mindenhol szapulni, amikor éppen a médiakampány hergelte bele az Akadémia tagjait ebbe a végeredménybe. Persze úgyis ez fog történni, sőt, már egy ideje hangoztatják ezt a véleményt is, tehát nem fogok meglepődni.

A színészi díjak: Natalie Portman, Colin Firth, Melissa Leo és Christian Bale (Melissa ruhája valami gyönyörű, nem?)

A király beszéde valójában nem egy középszerű és kiszámítható film, hanem egy nagyon erős személyes dráma felemelő története hatalmas forgatókönyvvel (méltán nyert az eredeti forgatókönyv kategóriájában) és alakításokkal. Ezért annyira nem savanyú a szőlő, de nyugodtabb lettem volna, ha David Fincher nyer - legalább rendezőként -, mert a Social Network tényleg remek, és az a gyanúm, hogy a kampányt nem időzítették elég jól, pedig sokáig ők voltak a favoritok. Mind a 10 jelölt film kiváló ebben az évben, ezért nem vagyok csalódott, sőt, inkább ilyen Oscarok legyenek, mint a tavalyi rémálom.

A két győztes film - a külföldi, illetve a 10-es legjobbja

Eddigi Oscar (és nem Oscar) filmek, amiket mostanában láttam

127 óra, Fekete hattyú, Egy jobb világ, Így neveld a sárkányodat, Eredet, Apró kis hazugságok, Nem beszélek zöldségeket, Never Let Me Go, The Kids Are All Right, Az illuzionista, A király beszéde, Social Network - A közösségi háló, Toy Story 3., A félszemű