Diplomaajándékok

Annyira szuper nap volt a mai! Hihetetlen, hogy a szakos - és számomra többet jelentő - diplomám kiosztó ünnepségén lezajlott fiaskó után a tanárszakos zárás ilyen kellemes meglepetésekkel szolgál majd. Biztos számít azért, hogy most van igazán vége (na jó, a képekért még holnap be kell mennem, de aztán már tényleg), de mindenképpen segítséget jelentett, hogy ezúttal minden ruhadarabom egyben maradt. Ráadásul rámjött a négy évvel ezelőtt motiváló nadrágként vásárolt fekete rövidszárú, ami külön elégedettséggel töltött el.

Ahogy már céloztam rá, az ünnepséget a hátam közepére nem kívántam, csak túl akartam lenni rajta, azonban a PPK dékánhelyettesének őszinte - vagyis azt cseppet sem idealizáló - beszéde a tanári pályával kapcsolatban megágyazott a megnyílásnak, majd a diplománk mellé kapott egy szál rózsa teljesen levett a lábamról.

A diplomám a kedvenc virágommal

A ceremónia végén pedig a Szózat eléneklése - esetemben tátogása - helyett (mindig tekintettel vagyok a körülöttem állókra) az Európai Unió himnuszát, a.k.a. Beethoven Örömódáját hallgattuk meg, amitől végképp jókedvem kerekedett.

Ezek után a dékánhelyettes javaslatára "szeretteimmel megünnepeltem" e jeles alkalmat, ami feltette az i-re a pontot. Nemcsak azért, mert ha némiképp rendhagyó módon is, de az a két ember tartozik ebbe a kategóriába , akikkel az estét töltöttem, hanem mert a korábbi cinizmussal vegyes közöny helyett végre engedtem, hogy élvezzem is egy kicsit a történéseket - még ha tudom, hogy egy diplomáért igazából nem érdemlek ünneplést. A lényeg az volt, hogy együtt voltunk, és persze hogy kaptam egy csomó számomra értékes (és objektíven is értékes :)) ajándékot. Vagyis hogy gondoltak rám, hogy fontos voltam valakinek, hiszen minden ajándék arról szólt, hogy figyeltek a kívánságaimra, igényeimre, szükségleteimre, vágyaimra.

A lelki elemzés után álljanak itt a materiális tények: Z.-től egy digitális fényképezőgép.

Az új Olympus gépem - természetesen még a régi géppel készült

Éljeeeen!!! Az előzőt ugyanis évekkel ezelőtt mézzel áztattam el, azóta sem lett soha a régi, úgyhogy rám fért egy új. Optikai zoomos, és mint Á.-tól megtudtam (mert Z. ilyennel sosem dicsekedne el, vagy lehet, hogy csak nem hagytam szóhoz jutni), mozgó képet is nagyon jól fényképez. Vagyis Z. szakértő magyarázata szerint kategóriájában ez tudja a legtöbbet. Naná, hogy ez nekem önmagában nem mondott túl sokat, de mostmár legalább megvan néhány részlet is. Ahogy a következő kép is mutatja, igazat beszéltek:

Guszti az új csodával készített HD-ben

Á.-tól pedig az együtt vásárolt, de azóta általam teljesen elfelejtett Zagabo kabátot kaptam, ami maga a csoda! (Főleg az csoda, hogy jó rám, és még jól is áll :).)

Új Zagabo kabátom HQ minőségben - képen és a valóságban is

És persze van még itt sokminden: egy év eleje óta áhított itthoni határidőnapló ("úton" csak kicsivel közlekedem, de kell egy nagy, amibe házon belül mindent felírhatok), egy narancsos étcsoki a tejcukormentesség jegyében, Raffaello az enzim jegyében (ami mostanában nem működik, szóval ezt felajánlottam mások általi elfogyasztásra), egy panyizsuzsi Friss remény botmedál, ami iszonyú jól mutat feketével, és amihez már ki is néztem magamnak a hozzáillő gyűrűt, valamint Szabó Magda Az ajtó című regénye, végre!!! Most aztán elolvashatom, mielőtt még kijön a részben nálunk forgott, Szabó István rendezte filmváltozat Helen Mirrennel a főszerepben, ami kötelező darab lesz, az biztos.

És a többi Á.-tól

Aztán az egész estét együtt töltöttük, grillcsirkéztünk, beszélgettünk (vagyis inkább egymást túllicitálva beszéltünk Á.-val, Z. legnagyobb örömére). Este azért még egy kis munka bele kellett, hogy férjen, most pedig megírom mindezt, mert nagyon-nagyon szerettem ezt a napot, és boldog vagyok, hogy Á. és Z. velem voltak (hm...Á. és Z., alfa és omega, kezdet és vég - ez csak jelent valamit:)). És még annyi írnivalóm van, de már csak legközelebb, mert reggel fogászat.

"Öltözékbaki" (a.k.a. wardrobe malfunction) a diplomaosztón

Szuper. Végre lefogyok annyira, hogy felvehetek egy kis feketét; végre lediplomázom, tehát van is alkalom, hogy felvegyem, erre mi történik? Egy perccel a ceremónia kezdete előtt szétmegy a cipzár a kis fekete hátulján. Úgy, hogy még csak nem is szűk a ruha, végigszalad a derekamig, és hatalmas lyuk tátong a hátamon. A rektorhelyettes beszéde alatt - amely az értelmesebbek és érdekesebbek közül való, és amely egy szenzációs Lázár Ervin mesével zárul, az én agyam azon kattog, hogy mégis mi a fenét csináljak, hiszen kabátban felmenni igen nagy illetlenség. Amikor aztán elkezdik sorolni a neveket, kétségbeesésem a tetőfokára hág, mivel gondosan kivárják, hogy mindenki jól beazonosíthatóan, egyesével lépjen fel kezet fogni a rektorhelyettes asszonnyal, tehát esélyem sincs elsunnyogni a balfenéken, miközben az előttem és utánam következőkre figyel már a közönség.

Nincs más megoldás, ezt nem fogom megúszni. Azért tovább kattogtatom a fogaskerekeket, de sajnos a biztosítótűzés vagy a szoknyává alakítás esélytelen, hiszen már bent ülök a helyemen. Bárcsak előbb történt volna, akkor a mosdóban még próbálkozhattam volna. Így viszont egyéb ruhadarabok jelenléte híján kénytelen vagyok fekete kabátban felmenni a pódiumra, miközben mindenki értetlenül bámul rám, amiért ilyen tapló módon nem vetkőztem le megfelelően. Ott fent már nem is olyan szürreális az élmény, és azt hiszem, hogy egész jól megúsztam a dolgot, de visszanézve még zavarba ejtőbb, hogy nagykabátban sorjáztam fel oda. Az tuti, hogy a biztosítótű-készletemtől egy percre sem válok meg ezek után.

Persze nézzük a pozitív oldalát, legalább volt miben felmennem, illetve nem akkor pattant szét a cipzár, amikor éppen a közönségnek háttal álltam. Magamat ismerve azért ez is valami. Ja, és végre van egy diplomám, amire büszke vagyok. Legközelebb a ruhám is bombabiztos lesz.