Véletlenül úgy alakult, hogy gyors egymásutánban kiolvastam a Sorstalanságot és A felolvasót. Mindkettő nagyon tetszett. Az utóbbiban újraéltem a filmet - ez esetemben pozitív élmény volt -, sőt, a katartikus pillanatokat szerintem a filmben sokkal hatásosabban oldották meg; a könyvben - talán szándékosan - aláássa a katarzist a nyers és kíméletlen, minden szentimentalizmustól mentes megfogalmazás. Azért a két szereplő kapcsolata, és főleg Michael érzései nagyon jól érzékelhetőek, nem beszélve az ilyen regényekben kötelező erkölcsi eszmefuttatásról, amely a nézőpont miatt mégis egyedi.
A nem hagyományos nézőpont a Sorstalanság nagy erőssége is, nem beszélve pszichológiai hitelességéről. Számomra döbbenetes az eszmélésnek ez a tisztán látó, sallangmentes és semmilyen feloldozást nem adó leírása. Ez a sokk felfogását megszűrő, folyamattá alakító tulajdonság valójában az emberi elme sajátos - és sokszor áldásos - korlátaiból adódik, és éppúgy jellemző a mindennapi életünkre, mint a láger különleges körülményei között. És amennyire félelmetes, hogy milyen szörnyűségekre volt képes az emberi faj, annyira félelmetes, hogy mit képes túlélni az értelem, és miből képes regenerálódni.
Szerintem a könyv irodalmi értéke is leginkább ennek a nézőpontnak a nagyon hiteles bemutatásában rejlik, számomra történelemkönyvek, túlélőkkel készített interjúk, sőt, képek ellenére is ez az első olyan dokumentum, mely az értelmem és a lelkem határán túl tudta tolni az élményt, és így valóban felfogom, átérzem, el tudom képzelni, hogy milyen horror volt keresztülmenni mindezen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése