Nagyon vártam a
Centrál Színház Chicago című előadását. Olyannyira, hogy a
Kabaréhoz hasonlóan ismét sikerült a bemutatóra lőni jegyet. Tudom, hogy húsz előadás múlva kiforrottabb és egységesebb lesz a koreográfia, gördülékenyebb a díszletváltás, de én nagyon szeretem azt az extra energiát, erőfeszítést, izgalmat, amely a bemutatókban mindig ott van. Ráadásul így nem kell tudatosan kerülgetnem a kritikákat, nehogy befolyásolják a látásmódomat, amikorra eljutok a színházba. Vasárnap óta pedig már tervezem, mikor láthatom legközelebb. Mert egyszer nem elég, és ennek ezúttal semmi köze nincs az általam oly kedvelt zenéhez.
HÖLGYEIM ÉS URAIM, SPOILER KÖVETKEZIK!
Már a darab első mondata egy óriási kritika felénk, a nézők felé -
azonnal tükröt tart nekünk, hogy lássuk, mi, akik eljöttünk, azért
vagyunk itt, hogy "élvezzük" a csalást, a gyilkosságot, az intrikát, a
kicsapongást, a hazugságot és a házasságtörést. Tehát mindazt, amit "mi
mindannyian úgy szeretünk".
Ez az önreflexió végig jellemző a darabra, és nézőként közben én is végig ezzel küzdöttem. Vajon tényleg a fent említett
élvezetek miatt vagyunk itt mi, a Chicago nézői? Hiszen én nem ezért
jöttem, nekem nem ez jut eszembe a Chicagóról. De akkor miért is olyan különleges számomra ez
a musical? Aztán megszólal az
All That Jazz nyitánya, és azonnal
tudom a válasz - én a zene miatt, és természetesen a táncért vagyok itt. A darab elején mindenképpen. A végére azonban már egészen más miatt akarok repetázni, mert
Bozsik Yvette a ma is aktuális, egyértelmű üzenetből olyan értelmezést farag, amely sem közben, sem utána nem hagy nyugodni.
A hármas szereposztásból a Schell Judit - Mórocz Adrienn Velma-Roxy párosát fogtuk ki, számomra kissé meglepő módon, mert valahogy a Jordán Adélról készült a próbafotókból olyan erősen áradt a barna-szőke ellentét (holott Tompos Kátya is barna, de sebaj), hogy nem esett le, itt most két szőke (na jó, egy szőke és egy vörös) hajkoronával lesz dolgunk. Ez egyébként persze részletkérdés, én mégis örülök, hogy nem festettek hajat/húztak parókát a színészek, noha a kosztümökben egyértelműen megmutatkozik a fekete-fehér ellentét. Miután Mórocz Adriennt két nappal korábban hallottam énekelni a Jégvarázs c. Disney-filmben, megnyugodtam, hogy nem lesz itt hiba, és bevallom, Falusi Mariannak is azért örültem nagyon, mert az ő énekhangjával zseniális választás volt Morton mama szerepére. Nem szeretek amiatt feszengeni, hogy egy színész remek játéka mellett nyilvánvalóan gyengébb az énekhangja, de ilyesmivel ezúttal nem kellett számolni. Amikor Schell Judit csak úgy lecsúszik spárgába, majd dalra fakad, és kiderül számomra, hogy elismert színészként mellesleg kiváló énekes is (tudom, ez csak nekem volt új), végképp megnyugszom, hogy nincsenek rejtett képességeim, amelyek valamilyen végzetes hiba folytán túl későn derülnének majd ki.
A lehető legjobb ritmusos, feszes élő zenére megszólaló dalok zeneileg továbbra is kiemelkedőek számomra a musicalirodalomban, ráadásul Baráthy György fordításában új életre kelnek, és a magyar dalszövegekben olyan könnyen gagyivá, nevetségessé váló sorok keményen, ütősen adják vissza az eredeti üzenetet és tartalmat. VÉGRE! A cellatangó dinamizmusa ezáltal lehengerlő - és ennél kevesebbel az nem működne. Ezt a dinamizmust rendkívül jól erősíti a koreográfia és a tánc, lenyűgöző, hogy micsoda munkát végeznek két és fél órán keresztül, megállás nélkül a színészek és táncosok. Különösen az All That Jazz frissen bozsikyvette-es a pofonegyszerűen találó jazzkarok és alapmozdulatok felhasználásával, és ez a letisztultság a színpad szűkössége jelentette korlátok között mégis robbanó erejű tánccá fokozódik a megfelelő pillanatokban. Egyetlen csalódás számomra ebben a tekintetben Velma és Roxy utolsó jelenetének koreokarográfiája. Nem értem, miért kellett a számomra túlságosan gazdaságosnak tűnő, karmozdulatokra építő motívumokkal lefelezni a lassú bevezető után felgyorsuló zenét. Így igazi, pörgős charlestont mindössze az utolsó pár nyolcas erejéig láthatunk, és ez kicsit belém fojtja a lelkesedést. Még ha nem hasonlítom is a filmhez, ez a "grandiózus lezáráshoz", amelytől fel kellene robbannia a színpadnak, kevés.
Schell Judit nekem tökéletes Velma, tetszik, hogy megjelenik a két főszereplő korkülönbsége, mert ezt lényeges tulajdonságnak érzem a karakterábrázolásban. Velma letűnő csillaga miatti keserűsége csak részben ered a média felszínes érdeklődésének más irányba terelődéséből, finoman érződik, hogy a gyilkossággal járó hírértékhez bizony sokat hozzátesz az agyonajnározott fiatalság. Velma melankóliájában nagyon árnyaltan megjelenik a "kiöregedés" (és nem az öregedés!) tragikuma is, és ez nagy bravúr. Egyébként pedig nincs olyan, amit Schell Judit ne tudna megcsinálni, legyen szó éneklésről, táncról vagy szerepjátszásról, így nagyon hiteles Velmaként.
Az előttünk ülők kifogásolták, hogy Mórocz Adrienn túljátssza Roxy szerepét, de szerintem szem elől tévesztették a lényeget, mert ahogy a Kabaré Sally Bowles-a egy kevéssé tehetséges énekes- és táncosnő (így például egy kevésbé jól éneklő színésznő hiteles lehet a szerepében), úgy Roxy is egy kifejezetten harsány, tapasztalatlan és naiv, ugyanakkor népszerűségre éhes és büszke lány, és ennek a karakternek a kritikája ez az előadásmód, ami - valljuk be -, sokszor nem is áll messze a hasonló kaliberű celebek valós stílusától. Jó ez így, nagyon.
Falusi Mariann Morton mamaként jön, lát és hengerel. Minden ízében tökéletes választás, és a rabok segítségnyújtásnak álcázott, kellő anyagiak ellenében történő kihasználása mellett - amely miatt egy perccel sem jobb, mint Billy Flynn, ha "kisebb-ben" csinálja is - itt egy másik jellegű kihasználás is erőteljes hangsúlyt kap, amely legnagyobb meglepetésemre képes egy ponton még zavarba is hozni. Szuper. Borzongatóan jó. Nem tudom eldönteni, hogy Falusi Mariann hangja vagy a dörgő tapsvihar rengeti-e meg jobban a színház falait.
Majd jön a sima modorú, profi de kegyetlen lehúzógép,
Billy Flynn, és
Kulka János megint brillírozik. Mostanában a
Hat hét, hat tánc miatt amúgy is dupla adagban kaptam őt, de egyáltalán nem bánom, ráadásul az eddig látott feldolgozásokhoz képest itt kiemelt szerepet kapott (nem csak Billy Flynn, hanem Kulka János is!), amelyhez a legtöbb kiutalás, önreflexió és kényelmetlenséget okozó gondolatot kapcsolódik. Fontos, hogy miközben anyagilag kihasználja a bebörtönzött nők helyzetét, ő az egyetlen, aki átlátja, mi történik valójában, aki próbálja felnyitni Roxy szemét, és mintha egy pillanatra elfogódottságot is látnánk rajta a lány iránt, hogy aztán visszatérjen ahhoz, amihez igazán ért: az önmaga fontosságának teljes tudatában végzett ügyvédi manipulációhoz. Bár hatalmas az egója, és él a rendszer fonákságai adta lehetőségekkel, ő az egyetlen, aki egyúttal kívülről is szemléli azt és tisztában van vele, mindez pusztán parasztvakítás. Érdemes látni, érdemes továbbgondolni.
A jelmezét pedig egyenesen imádom, fantasztikus munka, ahogy a jelmeztervező Berzsenyi Krisztina többi darabja és a Khell Zsolt díszlettervező által megálmodott, végtelenül egyszerű, de nagyszerű környezet is. A letisztult kreativitás a gyengém.
A táncosoknak nagyon kritikus elvárásokon kellett keresztülverekedniük magukat, különösen érzékeny vagyok ugyanis a "köret-szerepbe" butított, gyengécskén előadott koreográfiákra, de nagyon hamar levetkőztem a legrosszabbra készülő, már-már öntudatlan előítéleteimet. Tökéletesek az energiák, mindenki felkészült, nagyon jól játszanak és énekelnek (!), miközben a tánc energiáiból semmit sem engednek, ami üdítő. A szünetben a szereposztást böngészve pedig még egyszer leesik az állam, amikor kiderül, hogy az olyan ismerős hangú és megjelenésű "Lipshitz" Tallós Rita, aki legfeljebb 35-nek néz ki, pedig tudom, hogy mivel gyerekkoromban már láttam felnőttként tévéfilmekben szerepelni, és mivel én vagyok közel annyi, ő nem lehet. Nem is. 52 éves. Az igen.
És végül, de elsősorban: Stohl András mint Mr. Celofán. Mondják, van olyan, hogy a színész teljesen átlényegül a szerepévé, de - most már tudom - én ilyet még nem láttam. Stohl lélegzetelállító, minden sejtje a jóindulatú, de buta, lúzer férjé, aki hiába próbál a belső tartásával, a jóérzése mellett kitartva eljárni, ez a hazug gépezet teljesen bedarálja. Stohl azért nagyszerű, mert az ő karakterében van a legnagyobb drámaiság, amelyet óriási erővel tud megjeleníteni - úgy, hogy valóban elakad a lélegzetem, és az végig ömlő cinizmus mellett, amelynek tartalmán méltatlankodunk, de egyúttal nevetünk is, itt nincs menekülőút. Ez színtiszta dráma, még akkor is, ha a közönség az utolsó mondatát dörgő nevetéssel honorálja. Én nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő reakció rá, számomra inkább torokszorító. Igen, persze, hogy azért, mert tudom, mit jelent olyan életet élni, amely mások számára észrevétlenül múlik el. Stohl hatalmas érdeme, hogy egy láthatatlan, mindenki által figyelmen kívül hagyott karaktert úgy tud megszemélyesíteni, hogy az egész stábból éppen rá emlékszem a legélesebben.
Jóindulatú, de eszes karakter sajnos nem létezik ebben a világban. A manipuláció, a hidegvérű előnyszerzés szándéka párosulhat intellektuális fölénnyel, mint Billy Flynn esetében (ha életeket ment is, ezt nem erkölcsi elköteleződésből, pusztán a maga érdekében teszi - ebben "sztár", és ebből húz busás hasznot), vagy buta, naiv tapasztalatlansággal, mint például Roxy-nál, de a jó ügy érdekébe állított éleslátás hiányzik, ami igen sokatmondó - és lesújtó. Én azért még hiszek benne, hogy létezik ilyen, ahogy abban is, hogy ezúttal mégsem pusztán az erkölcsi szempontból kifogásolható tartalmat érkeztünk élvezni, hanem társadalomkritikát látunk, amely bár "nélkülünk nem jöhetett volna létre", ahogy a darab kereszttüzébe állított celebvilág sem (amelyet egyedül az önmagába visszatérő érdeklődés hoz létre és tart fenn, érdemek nélkül), itt mégsem üres, önmagáért való népszerűségről van szó, és a közönség a tehetségük miatt méltán szerepet kapott színészeket néz egy tehetséges rendező darabjában, akik gondolkodtatnak, akik miatt átértékelünk, hazaérve pedig talán más szemmel tekintünk a világra, és kritikusabban megválogatjuk, milyen értékek mentén szeretnénk élni. Miközben piszkosul jól is érezzük magunkat, de nem "csak" jól.
Én úgy érzem, vasárnap este jóval többet kaptam a kulcslyukon át meglesett fertő puszta élvezeténél, ezért arra jutottam, hogy ha a kritika a kritizált világ dimenziójában született is, mégis külső nézőpontból reflektál rá, és lehetővé teszi számunkra is, hogy rálássunk, hogy kritikusan szemléljük, és más döntéseink, választásaink legyenek. Nagyon, nagyon tetszik.
