Beütött a krach - amikor már direkt jólesne az önsajnálat, de sajnos azon régen túlvagyunk

Furcsa, hogy sokévi tudatos önismeret-fejlesztés után is mennyire nem tudunk semmit. Hogy egyedülálló 30-asként azt hiszed, amikor a különböző közösségi oldalakon az üzenőfal posztjainak 80%-át az ismerőseid eljegyzési gyűrűs, esküvői ruhás és kisbabázós képei kezdik kitenni, nagyon rosszul érzed magad. Majd rájössz, hogy annyira azért mégsem, és valahol belül még meg is nyugszol, hogy az egész jelenség mégsem annyira nyomasztó, mint amilyennek mesélik.

Aztán megtörténik. Szépen-lassan a közvetlen környezeted tagjai kezdenek el még a hányattatott sorsú kapcsolatokból is teljes életeket kialakítani, vagyis valódi közösséget vállalni egy másik emberrel, miközben te még mindig zavarodottan, enyhe bűntudattal vegyes bizonytalansággal arra gondolsz, hogy vajon lenne-e bárki, aki téged valaha elég komolyan tudni venni egy közös élet felépítéséhez, képes lenne-e annyira szeretni, hogy a függetlensége egy része helyett téged fogadjon a lényébe és a mindennapjaiba, hogy tudnál-e éppen te világ-(és ön)megváltó energiákat felszabadítani valakiben, aki aztán megosztaná veled a sorsát, élményeit, tapasztalatait; vagyis az egészet úgy, ahogy van. És ez már valóban pokoli érzés.

Mostanra tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy párkapcsolati szempontból eleve halálra voltam ítélve, amire muszáj újra és újra emlékeztetnem magam olyankor, amikor számon kérem magamon és a világon, hogy ennyire nem jön össze semmi, ha az említett intimitást igénylő elköteleződésről van szó. Viszont az elmúlt tíz évben rettenetesen sokat tettem azért, hogy ez érdemben megváltozzon - a részeredmények ugyanis nem érdekelnek, ha csak azt jelentik, hogy gyakorlatilag nem változnak az esélyeim -, de hiába áltatom magam, igazából nem történt áttörés, és most messzebb érzem magam egy ilyen kapcsolat lehetőségétől, mint valaha. Mert soha eddig nem gondoltam komolyan, hogy minden küzdelem ellenére is elképzelhető, hogy mégsem sikerül. Ezt az egyet soha nem tartottam lehetségesnek. Azt igen, hogy sokáig fog tartani, hogy nem lesz könnyű, hogy valószínűleg én leszek az az anyuka, akit az iskolában vagy a gyerek különóráján a nagymamájának néznek, de az, hogy az az egész élet, amelynek a lehetőségéért küzdök, nem lehet realitás a számomra, most hasított belém először. Mint amikor örökre elveszítesz valakit, és tudod, hogy bárhogy próbálja is az elméd racionalizálni a helyzetet, nincs visszaút, mert valami visszafordíthatatlan történt, egyszerre minden megváltozott, és soha nem lesz már semmi olyan, mint régen.

Az emberi lélek regenerációs képessége a testéhez hasonlóan lenyűgöző, azonban - vagy talán éppen emiatt - aki már átélte, tudja, hogy az ilyen változások ritkák, és örökre belénk égnek; nincs az az idő, ami elhomályosíthatja a fájdalmat vagy helyettesítő, ami kompenzálhatja azt, ami elveszett. Élhetővé teszi mindkettő, de az ki nem váltható. Mint a felismerés, hogy mi van akkor, ha az összes lélekvájkálás, önmagad legyőzései vagy a halálos veszedelemnek tűnő megugrott akadályok hiábavalók, mert végső soron ami definíciós szinten annyira elromlott, azt semmilyen elhivatott és alázatos javítómunka nem írhatja felül? Persze az évtizedes tapasztalat tiltakozik; igenis lehetséges lényegi változásokat előidézni, sarkaiból kiforgatni az életet, hogy az jobb irányt vegyen. És az az egy biztos, hogy amíg élek, nem adom fel, de perpillanat nagyon, nagyon fáj a felismerés.

Ha most valaki azt vetné a szememre, hogy én sem állok készen egy olyan szintű önfeladásra, amellyel egy valódi kapcsolat jár, akkor közel jár az igazsághoz. Valóban, én sem tudom, hogy képes lennék-e rá, de nagyon vágyom rá, képes akarok lenni rá, mindent megteszek érte és szeretném megpróbálni, még akkor is, ha elképzelésem sincs, hogy a jelenlegi és valaha volt életértelmezésemhez képest mit jelentene az. Biztosan nagyon sok kompromisszumot, de állok elébük, mivel tudom, hogy olyat kapok cserébe, amit egyedül sosem élhetnék meg.

És főképp akkor szeretném, ha lenne lehetőségem esélyt adni magamnak, magunknak, amikor végre van valaki, akiben meg tudok bízni annyira, hogy a függetlenségem oly rettegett feladását örömmel bevállaljam érte. Mert ez nekem is egy iszonyúan nehéz dolog, amire sarkallnom kell magam, hiszen önmagától - az ismert okok miatt - nem megy. De ez nem jelenti azt, hogy eleve meg sem próbálom. Amíg reális számomra egy szerelem-család-gyerekek forgatókönyv, addig nem mondok le arról, hogy egyszer megélhessem azt. Akkor sem, ha nagyinak fognak nézni az iskolában. Így van még egy ok arra, hogy jól karban tartsam magam és 50-es éveimben ne a hazai egészségügy jóindulatára kelljen majd bíznom a jövőmet.

Nem értem

Nem értem. Évekig hallgattam, hogy ideje lenne már "komoly, felnőtt" életet élnem, nem folyamatosan az "iskolapadban ülni", "táncikálni", meg "anyagilag ellehetetlenítő hivatásnak" élni - annak ellenére, hogy azóta dolgozom, hogy átvettem az érettségimet és hét éve önfenntartó vagyok. Persze, igaz, hogy innen valóban nincs továbblépés a "komoly, felnőtt" élet felé (értsd: saját lakás, család alapítása, gondozása, eltartása), de nekem szükségem volt erre az időre. God knows, volt mit helyrehozni.

És amikor végre tényleg vége, és harminc évesen véglegesen kilépek (illetve belépek) a "komoly, felnőtt" életbe, nincs több iskola és kifogás, akkor hirtelen mindenki ijedt arccal figyelmeztet, hogy de azért ne a pénzkeresés legyen az egyetlen cél, hogy nem baj, ha nincs meg a lakás, mert a szellemnek is szüksége van a táplálékra. Mintha azzal, hogy ennyi idősen és ennyi késlekedés után végre azt csinálom, amit minden normális, felelősségteljes ember már a kezdet kezdetén (kihagyva a "táncikálást" és az "anyagilag ellehetetlenítő hivatásnak élést"), vagyis megpróbálom megteremteni egy kevésbé énre korlátozódó, többszereplős élet anyagi feltételeit - mert hogy van annak alsó határa, bizony van, és én most jócskán alatta élek -, hirtelen igénytelenné, anyagiassá és felszínessé válnék; intelligens és érett gondolkodású egyetemi hallgatóból (hah, ugye, a kor előnyei) törtető, üresfejű pi**vá, holott mindössze azt szeretném, hogy 10 év közel ideg-összeroppanásig tartó hajtások és teljes anyagi csőddel járó regenerálódási időszakok már-már kiszámíthatóan szabályos váltakozása után végre emberhez méltó életet élhessek.

Legalábbis a befektetett munkám mértékéhez méltót. Mert munkából aztán sosem volt hiány, és ezt felejtik el/nem tudják sokan. Mostantól mindössze annyi változik, hogy normális összegért szeretnék dolgozni, és igen, talán fel fogok adni néhány dolgot, amelyek eddig fontosak voltak, és egy jobb világban talán nem kellene, de nagyon egészséges módon (végre) változtak a preferenciáim az egy évtizeddel ezelőttihez képest, és az az igazság, hogy mindent összevetve nem kapok annyit a "hivatástól", hogy megérje miatta ellehetetlenedni. Annyit semmilyen hivatástól nem kap az ember, ugyanis az ellehetetlenedéssel éppen az kerül veszélybe, amiért dolgozunk, közel sem tudjuk 100%-kal végezni a munkánkat, és végül a fennkölt eszmék is túlélő rutinná válnak. Ez pedig nem méltó semelyik félhez, aki érintett a folyamatban. Számtalanszor jutottam már el idáig és próbáltam máshogy, átszervezve, áttervezve újrakezdeni ahhoz, hogy tudjam, sehogy sem működik. Nem működik napi 14 óra munkával, nem működik heti 37 óra tanítással + a hétvégi kötelezettségekkel, nem működik úgy, ha a munkám 60%-át ingyenesen végzem; megpróbálni három életet élni párhuzamosan, hogy behozzam a lemaradást, az egyszerűen csak nem működik. Az anyagi függetlenség (ami itt, Magyarországon végképp nem jelent budai villát, luxusautót és kéthetes karibi nyaralásokat) nem egyeztethető össze a "hivatással". Legalábbis addig, amíg meg nem teremtem.

És ez az a pont, ahol mindenki gyanakszik, mert végső soron nem bíznak meg bennem, mert nem ismernek annyira, hogy tudják, éppen azért csinálom ezt, hogy legyen időm végre olvasni, színházba járni, művelődni, leülni egy hétvégén nyugodtan úgy, hogy SZABAD vagyok, nem csak halogatom a fejem fölött tornyosuló teendőket, mert már nem bírom tovább; hogy legyen időm igényesen tanítani, felkészülni, foglalkozni azokkal, akikért felelősséget vállaltam. És persze hogy egyszer lehessen családom, és legyen rájuk is időm, és a velük való kommunikáció ne merüljön ki abban, hogy a folyamatos feszített tempó miatti frusztrációmat levezetendő ordítok velük, amíg végül már nem szólunk egymáshoz. Ezek az emberek még a megérzéseikben sem bíznak, ami a velem kapcsolatos eddigi tapasztalataik alapján azt súghatná nekik, hogy én soha nem fogom szem elől téveszteni a célomat; az eszköz nem fogja átvenni annak helyét. Azt különösen felháborítónak és kiábrándítónak találom, hogy nem fogják fel a jelentőségét annak, hogy egy nő a 21. században önálló egzisztenciát tudjon teremteni magának. Nem azért, mert nem akar családot vagy mert nem bízik az emberekben, vagy frigid, vagy képtelen normális párkapcsolatra, hanem mert egyrészt miért kellene a kiszolgáltatottságot alapvetésnek elfogadnia csak azért, mert nő, másrészt pedig azért, mert a körülmények a változékonyak, mert ez a 21. század, és nem erkölcsös vagy erényes az, aki bízik az állandóságban és a nehezen megtalált boldogság változhatatlanságában, hanem hülye.

Bennem pedig ismét összeomlik egy kisebb világ, amikor kiderül, hogy mennyien határolódnak el mégis tőlem, amikor élesedik a helyzet. Ilyenkor persze visszamenekülök ahhoz a szűk körhöz, akikről tudom, hogy sosem kételkednének bennem: elsősorban Á.-hoz (aki persze olyan, mintha én lennék, de attól még érvényes jelölt, sőt, a legérvényesebb), Sz.-hez, aki érti, hogy miről beszélek, E.-hez, aki sosem ítélkezne, mert ismer annyira, és talán Z. -hez (mert persze Z-nél sosem tudhatod igazán, hogy bízik-e benned, de a tünetek egyelőre inkább az igen irányába mutatnak, és rá aztán tényleg szoktam támaszkodni).

Csak a "felnőttek" nem értik, és ez a szomorú. Mindenki, aki 10 éve biztatott és sokra tartott, most összeszűkült szemekkel méreget, hogy mi lett belőlem, vagy olyan tanácsokat ad, amelyek a 10 évvel ezelőttivel teljesen ellentétes hozzáállásról tanúskodnak (amelyek pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, ahogy azóta jártam az utamat; éppen ezek miatt lettem olyan ember, amilyen most vagyok, a jelenlegi - vagyis mindenkori - céljaimmal együtt). De nem baj, most már én is felnőttem, és bár szomorúan, de megválok a "Klári nénik" tanácsaitól, bízom magamban és a kevés számú, de fontos ember támogatásában, és el fogom érni a célomat, ami a látszattal ellentétben nem felszínes és igénytelen. Éppen ellenkezőleg.