It never lets me go

Ez már hivatalos: legújabb kedvenc filmem a Never Let Me Go.

Noha kedvenc filmbloggerem azt írta, hogy őt "nem nagyon érintette meg", én ezt nem egészen értem. A könyv elolvasása után épp az ő véleménye miatt kezdtem bele némileg szkeptikusan a filmbe, de percről percre meggyőzőbb volt, a harmadik újranézés után pedig teljesen levett a lábamról. Hogy is ne érintene meg egy film, ami Andrew Garfield ennyire szívbemarkoló tekintetével indít? Lehet, hogy filmelméleti szempontból tudatlan vagyok, de akkor inkább maradok is az, mert ebben az állapotban is csodálatos élményt nyújtott számomra az adaptált történet.

A könyv

Ráadásul a Napok romjai után ismét sikerült szinte tökéletesen visszaadni Ishiguro regényének hangulatát a vásznon. A gyerekszínészek, valamint Carey Mulligan, Keira Knightley és Andrew Garfield mind fantasztikus alakítást nyújtanak. Utánozhatatlan az az érzékenység, amellyel Andrew és Carey Tommy és Kathy kapcsolatát ábrázolja, Keira Ruth-a pedig ugyanaz a figyelemre vágyó, belül bizonytalan, de határozottságot sugározni akaró karakter, mint akit a könyvben megismertem. A filmzene csodálatos: magával ragadó és kísérteties is egyszerre. Ott van benne az emberi melegség, de valami távolságtartás és elidegenítő, baljós csengés is vegyül bele, amiből érezhető, hogy ez mégsem egy szokásos emberi történet.

Olvastam, hogy az idei díjátadó szezonban az egyik filmfesztiválon a Never Let Me Go megkapta a "legalábecsültebb film" díját. Elképesztő, hogy van ilyen, de ha már van, határozottan örülök, hogy ennek a filmnek ítélték. Úgy tűnik, hogy nem vagyok egyedül. Nálunk is csak dvd-n jön majd, állítólag június környékén. Mindenesetre nagyon várom, biztos vétel.