Egyetemistaként volt szerencsém részt venni Kállay Géza azóta már elhíresült "A dráma alkalma" című kurzusán, amelynek lényege - igazán posztmodernül önreflexív módon - az volt, hogy minden órán egy adott drámai mű (főleg Shakespeare-ek, valamint aktuális bemutató okán Ibsen) színpadra állításához kapcsolódóan egy meghívott színművésszel elemeztük a műveket. Mondanom sem kell, tele volt a D épület nagyelőadója. Volt rögtönzött Macbeth bemutató is a félév során, és ahogy Kállay professzor szerint a színház az "ott és akkor" művészete, tehát a "dráma alkalmát" csak élőben és mulandó módon tapasztalhatja meg az ember, ezek az órák is úgy váltak feledhetetlen élménnyé, hogy részt vettünk rajtuk és bennük. És ha esetleg videofelvétel készült volna róluk, azokon keresztül talán meg tudnám értetni másokkal, hogy miért voltak olyan különlegesek ezek a csütörtök koradélutánok, hogy miért vállaltam, hogy rohanok utána tanítani, de ki nem hagyom az órákat, mégis, mindenképp megismételhetetlen az, amivel ott és akkor gazdagodtam általuk - hiszen a dráma alkalmának megszületéséért felelős tényezők egyike éppen a néző jelenidejű részvétele.
Így van ez a táncszínházzal is, noha tény, hogy az előadások ma már rögzíthetők és megőrizhetők az utókornak - és micsoda szerencse, hogy így van! Az azonban biztos, hogy Lukács András Philip Glass Tirol Concertójának II. tételére készített Örvény című koreográfiája a táncszínház azon ritka alkalmainak egyike, amelyeket személyesen látni kell. És soha nem elég belőle. Számomra a mostani talán a negyedik alkalom, de már nem is számolom - tényleg bármikor, bárhol és bármennyiért beülnék a közönség soraiba, hogy megnézzem.
Ezúttal a 101 éves Erkel Színház újranyitásának alkalmából bemutatott, Pas Des Trois című, három táncdarabból álló estjén volt szerencsém hozzá - szó szerint, ugyanis kedvenc kék közösségi oldalunkon az Operaház által szervezett játékon nyertem a jegyet. Pontosabban jegyeket, de úgy alakult - talán nem véletlenül, ahogy egyszer már korábban is, szintén nyeremény kapcsán -, hogy egyedül mentem a darabra. Nem bántam, sőt. Lassan már hagyományosan, számomra ez egy szakrális, bensőséges esemény, amelynek során teljesen alámerülök annak az univerzumnak az örvényébe, amely az első hang megszólalásakor beszippant.
Amikor felment a függöny a harmadik felvonáshoz, ismét megtörtént. Az a varázslatos pillanat, amely csak ott és akkor, a jelenlétemben születhet meg: egy zseniális zeneműnek, egy nagyszerű, letisztult, mégis kreatívan gazdag koreográfiának és elsőrangú előadók kiforrott, precíz táncának egymásra találása - bennem, bennünk, és köztünk.
A pécsi és a győri balett előadásaiban kiváló táncosok dolgoztak, remek
koreográfiákat adtak elő Riederauer Richárd zenéjére és Liszt Magyar rapszódiájára, mégsem tudott magával ragadni az élmény.
Másoknak talán ezek nyújtják azt, amit számomra az Örvény jelent. Ők talán nem értik, hogy miért önt el engem valami földöntúli, eget és földet, a materiálisat a legmélyebb tudattalannal közvetlen erővel összekapcsoló, sejtszintű élmény Philip Glass zenéjének első taktusaira - ehhez hasonlót élhetnek meg azok, akik transzba esnek -, de én még csak ellenkezni sem tudok. Nem mintha akarnék. Mindazonáltal kétségkívül csodáról van szó, amely minden alkalommal megszületik; amely minden alkalommal utat talál a lelkem és a tudatom egy olyan réteghez, amely legmélyebb és legközvetlenebb önazonosságomat jelenti, és katartikusan megrendítő, mert a létezés csodájáról mesél. És zenél. És táncol. És érzékelteti azt minden lehetséges módon. Van az a zene, van az az üzenet és van az a tolmácsolás, amelyek együtt képesek erre.
Nagyon különlegesnek kell lennie annak az embernek, akivel megosztom majd ezt az élményt. Addig egyedül élem át újra a létezés csodáját, a létezés csodájának alkalmát, és hagyom, hogy gazdagítson és éltessen. Ott és akkor, hogy aztán örökké.
