Nincs tovább

Oké, vége, nem bírom tovább. Elegem van az emberekből, akik meghatározzák az életemet. Pedig próbáltam pozitívan állni hozzá, hogy csak rajtam múlik, de úgy látszik, ehhez késő, elölről kell kezdenem az egészet. Hihetetlen, hogy akár fiatalabb 20 évvel, akár ugyanannyival idősebb, akár velem egyidős vagy 10 évvel ezelőtti önmagam, csak pácienseim vannak. Persze az én hibám, mert elhatároztam, hogy többet soha nem leszek senkinek a terhére, így lyukadtam ki oda, hogy játszom a pszichológust...a felnőttet, a megértő, önzetlenül szerető és elfogadó anyukát, tanárnénit, barátnőt - végső soron a pszichológust mindenki mellett, de ők semmit nem tanulnak belőle.

Én legalább jó páciens voltam, mert ember lett belőlem, és a mai napig igyekszem értelmesebbé és értékesebbé tenni az életemet, nem csak hagyom olyan nyomorultul elfolyni, ahogy indult, de úgy látszik, az emberiség 95%-a nem akar mást, csak nyavalyogni; változtatni semmiképp. Elég nekik, ha beleöntik egy lelki szemetesládába az aktuális és minduntalan újratermelődő nyomorukat. (Persze, milyen élet ez, kérdem én, de hát ők tudják.) De ami végképp felháborító, hogy még belém is rúgnak, mert azt hiszik, hogy mivel megértő és nyitott vagyok és nem küldöm el őket a búsba, ahogy mindenki más igen, hát mindent szabad. Vérszemet kapnak, hogy meddig mehetnek el és tobzódnak az önsajnálatban. Olyannyira, hogy erénnyé kovácsolják és elkezdik osztani nekem az észt, miközben igazából semmin sem változtattak, csak meglovagolták a megalázás hiányában frissen szerzett és önbizalomként félreértett gyermeki - vagyis határtalan - biztonságérzetüket. És itt a vége. Persze, megtették, mert hagytam - mert nem ismertem fel, hogy nem igazi segítséget és előrelépést, csak egy bokszzsákot akarnak -, de nincs tovább.

Nem páciensekre van szükségem, hanem barátokra, akik ugyanannyira felnőttek, mint én, és nem kérik számon senkitől, hogy nem lehetnek örökké felelőtlen kisgyerekek, akik a halálba idegesítik szüleiket a gátlástalanságukkal. Barátok, akikre én is számíthatok, ha megzuhanok, és nem pusztán ők élik ki rajtam a frusztrációikat és infantilis hajlamaikat. Akikkel beszélgethetek, akik mellett néha én is lehetek a gyengébb oldalon. Beképzelt, felvágott nyelvű kis alsósaikat kontrollálni képtelen, szürkeállományt nélkülöző, esetleg nárcisztikus hajlamú vagy - szó szerint - idióta szülők terelgetése helyett értelmes felnőtt beszélgetéseket, emberi kapcsolatokat, mert már nagyon elegem van abból, hogy mindenki más életéhez asszisztálok: örülök a lakásvásárlásnak, esküvőnek, összeköltözésnek, kisbabának, megbecsült munkának, második kisbabának, gyerek sikereinek, harmadik kisbabának (mert miért ne), miközben ezek közül egyik sem az enyém. Van helyette életképtelen kortárscsapat (pedig, ahogy a példa mutatja, én sem vittem még túl sokra), életképtelen kolonc szülő, hálátlan szarcsimbókok, alaptalanul is kritizáló mindenki és egy anyagilag teljesen ellehetetlenítő, 10 év alatt felépített munka, ami alól az első jöttment szemrebbenés nélkül rúgná ki a tartópillért, ha neki úgy tetszik. Mert mit neki. Mit akárkinek is, ugyebár, hiszen ez jár. Majd felépíti újra a hülyéje. Hát nem.

Hanem... még egyszer, utoljára nagy levegő, és megcsinálom. Kerül, amibe kerül. Miután a mindent elvárást követően teljesen lemondtam arról, hogy bárkinek is fontos legyek, igenis elvárom, hogy ha valaki velem kezd, akkor ne csak kihasználni akarjon, de számítsak is neki. Hogy ne legyen mindegy neki, hogy én vagy más. Vagy pl. felhívjon néha. Vagy írjon nekem. És ne csak akkor keressen, ha szüksége van valamire. Hogy nézze el, ha nem vagyok a topon, és még mindig ugyanúgy érdekeljem, ne nekem kelljen örökké pedáloznom és értékesíteni magamat. Hogy hiányozzak neki. Hogy megbecsüljön. És megbecsülje a munkámat, és tudja, hogy nagyon különleges, amit tőlem kap, és nem veheti készpénznek, mintha ez járna, mert az ilyesmi ritkaság. Csak persze a szomszéd fűje mindig zöldebb. Ez is a gyerekes szűklátókörűség jellemzője - épp ezért kell felnőni ahhoz, hogy valaki meg tudja becsülni azt, amit kap, amije van. Sőt, hogy tudjon harcolni érte és ne akarja elengedni, és főleg ne higgye azt, hogy ez olyan alapvetés, ami majd mindig ott lesz a számára, és amit bárki, bárhol és bármikor megad majd neki. Mert hát nem, pont ez az egyetlen felismerés a lényeg.