Sejtszintű emlékezés

Érdekesek a sok évvel ezelőtti benyomások. Csak az érzésekre emlékszem, de azokra kristálytisztán. Egy illat, egy szó, egy kép vagy például egy könyvcím képes tűpontosan felidézni a gondolatok szintjén már feledésbe merült élmények regiszterét. Így van ez most, is a sejtjeimben érzem a több mint egy évtizedes élményt, amikor a Száz év magány kötelező, ámde lenyűgöző gimnáziumi tapasztalata nyomán nekiálltam falni a Marquez-életművet - elsőként a Szerelem a kolera idejént. Emlékszem az elsöprő erejű újdonságra, a frissességre, és leginkább is a szerelem rendkívüli mélységű, csontig hatoló, vágyakozást keltő és az egész lényemet beszippantó, magával ragadó ábrázolására. Vártam, hogy milyen lesz újraolvasva, váratlanul sikerült is beszereznem egy példányt, pedig nem lehet kapni (bár talán Marquez halála elindít egy újrakiadási hullámot, én ebben bízom, hiszen nincs olyan apropó, legyen az bármilyen szomorú, amely ne lehetne jó ürügy a Marquez-művek megjelentetésére). A fekete, bársonyos tapintású borító, kedvenc rózsám képe a címlapon, a nyomtatás illata, a tördelés, a betűtípus mind-mind ugyanaz. A történetről villanófényemlékeim vannak, és kíváncsian kezdek neki az olvasásnak, ezek megfelelői után kutatva a szövegben.

Amit érzek: hogy egy ismerős világban járok. Nem söpör el, nem nyűgöz le úgy, mint amikor még újdonság volt számomra a mágikus realizmus varázslatos univerzuma. Nem baj, csak más. A szöveg továbbra is elsőrangú, hihetetlenül részletgazdag és vicces, és rá-rátalálok villanófényemlékeim forrására. Leginkább pedig azt érzem, hogy milyen messzire jutottam az elmúlt tíz évben - és mennyivel közelebb önmagamhoz, egészen az önazonosságig. Már nem szivacsként szippantom be ezt a világot, hanem kívülről nézem, és kritikusan szemlélem - a saját nézőpontomból. Mert immár van olyanom, és ez egy nagyon jó hely. Így történhetett, hogy bár még igencsak a könyv elején járok, máris belefutottam az egyik legélesebb és legmeghatározóbb emlékembe az idős úrról egy sötét, halvány lámpával megvilágított helyiségben, amelyben csak a sziluettje rajzolódik ki lassan az utolsó vendéget is kikísérő nő szeme előtt. Én legalábbis így képzeltem, így emlékeztem az örök és mindent túlélő, mindenek felett és mindenen túl érvényes szerelem első megnyilvánulására.

Ez a rész ismét az eddigi legnagyobb hatást és a legkatartikusabb élményt váltotta ki belőlem, de korántsem úgy, ahogy arra emlékeztem.

Fermina Daza az oltár előtt búcsúzott el a legtöbb látogatótól, de a legszűkebb baráti kör hátramaradt csoportját odakísérte az utcai ajtóig, hogy saját kezűleg zárja be utánuk, ahogy szokta. Már majdnem be is csukta, végső erejét összeszedve, amikor megpillantotta Floerintino Arizát, aki ott állt az üres szalon közepén, fekete ruhájában. Megörült neki, mert sok évvel azelőtt kitörölte az életéből, és most történt meg első ízben, hogy rá is ismert a férfira, akit a feledés tisztára mosott előtte. De mielőtt Fermina Daza megköszönhette volna a látogatást, a férfi reszkető és ünnepélyes mozdulattal a szívére szorította a kalapját, és felfakasztotta a gennyes kelést, amely az életét táplálta.
- Fermina - mondta -, több mint fél évszázadon át erre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemet és el nem múló szerelmemet újra csak esküvel bizonyítsam önnek.

Fermina Daza azt gondolta volna, hogy egy őrült áll előtte, ha nem lett volna rá oka, hogy azt higgye, Florentino Arizát a Szentlélek szállta meg, és az ihlette ezekre a szavakra. Első indulatában meg akarta átkozni őt, hogy így meggyalázza a házát, amikor az ura még ki sem hűlt a koporsóban. De a harag méltósága arra késztette, hogy ne tegye. "Takarodj - mondta neki. - És többé ne kerülj a szemem elé életed hátralévő éveiben." Újra kitárta a már majdnem becsukott utcai ajtót, és még hozzátette:

- Remélem, már úgysincs sok hátra.

Na, ez az igazán imádnivaló.

Gabriel Garcia Marquez emlékére

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért pont ő az. Miért az ő könyvei, miért az ő világa szippantott be visszavonhatatlanul. Igaz, A pátriárka alkonyának tartozom még egy olvasással, hogy hátha, máskülönben viszont csak a szavakkal betelni nem képes lenyűgözöttség állapota létezik, folyamatosan. Miért? Hogyan? Olyan ritkán történik ilyen.

Pedig az ezúttal tűpontos irodalomelméleti definícióban minden benne van. Mágikus realizmus. A csodás valóság, ez az, amiért hozzá húz a szívem, az eszem, a lelkem. Az élhető csoda. A szinte hihetetlen, mégis minden betűjében, atomjában létező.

Igen, nálam is a Száz év magánnyal kezdődött, kötelező középiskolai olvasmányként, amit ezúton is köszönök, érdemes volt felhívni rá a figyelmünket. Letehetetlen volt, mégis, a kedvencem más lett, mert a kedvencem rólam szól. A kedvencem Mérő László három legkedvesebb könyvének egyike is, akinek érvelése pedig az én szívemnek kedves. A kedvencemet kölcsönadtam, és már soha nem kerülhetett vissza hozzám. Talán így kellett lennie, hogy ha egyszer újra felütöm majd, már másik kötet legyen a kezemben. Furcsa belegondolni, hogy több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a Szerelem a kolera idejént olvastam, végtelenül azonosultam férfi főhősével, Florentino Arizával. Ott és akkor tudatosodott bennem - ismét, és mindenkorra -, hogy soha ne higgyünk a látszatnak; hogy annyival több/más lehet egy ember valójában, mint ami a külvilág számára látható, és egyúttal biztatónak is éreztem abban a tekintetben, hogy lehet más/több az élet, mint amilyennek adott pillanatban a külvilág számára látható.

Vajon ha most újraolvasnám, mit mondana? Alig emlékszem a részletekre, csak tudom, milyen különleges élményt jelentett, milyen fontos volt, milyen meghatározó. Emlékszem a történet illatára, a színére, az állagára, a formájára, a szinte önálló életet élő személyiségére. Intimebb volt, mint a Száz év magány, kevésbé harsány, bölcsebb, csendesebb. Azt hiszem, észrevétlenül ugyan, de sok szempontból az életem részévé vált. Marquez zsenialitását igazolja, hogy úgy tud örök igazságokat megfogalmazni, hogy a közhelyesség árnyéka sem vetülhet a gondolataira. Mert ez a valóság. És csodás.

Egy biztos: az alábbi idézetből is nyilvánvaló, hogy az évtizedes emlék nem csal. A maga húsba vágó, kíméletlen realizmusával együtt is létezik egy csodásan valóságos világ. És nekem soha nem kell más.

 "Mi, férfiak az előítéletek szerencsétlen rabjai vagyunk - mondta neki egyszer az ura. Ha viszont egy nő elhatározza, hogy lefekszik egy férfival, nincs az a kerítés, amit át ne ugrana, nincs az a vár, amit le ne rontana, nincs az az erkölcsi meggondolás, amivel ne törölné ki a fenekét: nincs az az Isten, aki számítana." 

Legyen könnyű a föld a Mesternek. 

Kedvenc három kedvenc

Természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és az első Mérő-ötperces, amelyet elolvastam, a "Három kedvenc regényem" címet viseli. Ez pontosan az "Alapkönyveim" esszéjét követi, mégis a regények mellett döntöttem, lévén a próza a kedvenc műnemem.

Az Odüsszeia helyett

Imádom az életemben a véletleneket, amelyek valójában nem is azok, csak mostanra már elfelejtettem a korábban oly gyakori, rendkívül pozitív élményt nyújtó keresetlen "találkozásokat". Szerb Antal Utas és Holdvilágát még nem olvastam, de régóta fent van az elolvasandók képzeletbeli polcán. A Mérő által idézett pár mondatból tudom, hogy egy napon elő fogom venni. Nagyon fontos emlék, T-hez kötődik, aki azóta már nincs köztünk, és akinek a tragédiáját sajnos hiába ismertem és értettem meg a maga teljességében, végül nem tudtam elég segítséget nyújtani számára. Senki sem tudott. Pedig "Életben kell maradni. (...) És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

A Kámaszútra helyett

Majd jön egy Marquez. De nem akármelyik könyv: a Szerelem a kolera idején. Azon nem lepődöm meg, hogy Marquezbe általában a gimnáziumi kötelező Száz év magány útján szeretnek bele az emberek (vagy megy el Tőle a kedvük egy életre, bár ezt sosem értettem, mivel számomra 18 évesen lenyűgöző volt a regény, még ha igen nehezen tudtam is követni a sok azonos nevű karakter szövevényes viszonyait), de hogy a rengeteg remek darab közül a kedvenc az én kedvencem is, az azért figyelemreméltó - különösen úgy, hogy az általam csak végigszenvedett A pátriárka alkonyát szokták még a szerző egyik legjobbjaként emlegetni. Az sem csoda, ha sokaknak a Szerelem a kedvenc Marquez-regénye, mégis örülök, hogy valaki más is kiemeli, mert számomra meghatározó jelentőségű volt, rengeteget tanultam belőle, és kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, amely valamiért nem száműzetett passzív ismereteim lerakatába, hanem mindig jelen van, mint az a meggyszínű, fekete meggymintával díszített "kopogós" cipő az óvodából, amelyet akkor végre én is megkaptam. Ezek azok az élmények, amelyek éppen olyan nagy jelentőségűek, mint amilyennek még a megtörténésük előtt érzem őket.

Az egyetem alatt szinte az összes - magyarul megjelent - Marquezt megvettem és kiolvastam, annyira magával ragadott az a világ, amelyről évekkel később kiderült, hogy mágikus realizmusnak hívják, és az akkor már teljesen más területen írott szakdolgozatomba is bekerült. A Szerelem viszont nincs nálam. T-nél maradt, és nem volt már módja visszaadni. A Marquez-könyveim olykor messze kerülnek tőlem, de előbb-utóbb visszatalálnak. A Száz év magány már újra az enyém, a Szerelmet még várom.

A Gilgames helyett

És a harmadik. Talán ez volt az, amelyik kigolyózta Ottlik Iskola a határonját a 3 könyv közül, amelyekkel Mérő átvészelné az időt egy lakatlan szigeten, talán nem. De tény, hogy ezen lepődtem meg leginkább. Mert a Harry Potter sorozatot még soha senki nem nevezte "huszadik századi világirodalomnak", ráadásul az irodalomkritikusok nyilván sok kivetnivalót találnak benne, amelyek miatt nem hasonlítható Dosztojevszkijhez vagy Woolfhoz, de amelyek engem tökéletesen hidegen hagynak, amikor belemerülök abba a csodálatos és virtuóz nyelvezetű világba, amelyet J. K. Rowling teremtett ezekben a könyvekben. És a legjobb, hogy Mérőhöz hasonlóan én sem akartam beadni a derekamat a tömeghisztériának - mivel ezekkel kapcsolatban igen óvatos vagyok -, mégis emlékszem (újabb kopogóscipő-emlék), ahogy egy anatómia és egy biokémia előadás között a 3. emeleti társalgóban ülve elkezdtem olvasni az első kötetet, és az első oldal után képtelen voltam letenni. Egy új világ született, amelyet addig elképzelni sem tudtam, és újra és újra vissza kellett térnem az elejéhez, hogy emlékezzek ennek az döbbenetnek a csodájára. Persze, hogy párszáz oldal után alapvetés számunkra Roxfort és a Privet Drive, a varázslók, muglik és kviblik, valamint a "munkás varázslatok" univerzuma, de emlékezni akartam arra az érzésre, amikor az előítéleteim pillanatok alatt köddé váltak és igazi gyermekként, teljes nyitottsággal csodálkoztam rá a helyre, ahová a varázslépcső, a zsupszkulcs vagy a Tekergők Térképe vitt. Ahogy talán még soha korábban semmire. Még gyerekkoromban sem.

És amikor Mérő László azt írja, hogy

'Ez a három könyv, amelyről beszélni fogok, nyilván távolról sem helyettesíti azt a három könyvet, amelyről nem fogok beszélni, már csak azért sem, mert nem olvastam őket.... Olvassák el az irodalomtörténészek, nekik kötelességük, nekem elég, ha tőlük megtudom, hogy miért kellett volna elolvasnom őket. "Tán csodállak, ámde nem szeretlek", ahogy Petőfi mondta. Ez a három könyv viszont alapjában változtatta meg a gondolkodásomat a világról.', 

akkor máris jobban érzem magam, mivel egyrészt egyrészt azt a három könyvet én sem olvastam (bár egyiküknek még van esélye ;)), ez a három azonban fontos szerepet játszik az életemben, másrészt megnyugszom, hogy ismét megerősítést nyert a meggyőződésem, miszerint ha elég nyitottak vagyunk, ott találunk igazi értékekre, ahol sosem gondoltuk volna, illetve attól, hogy valaki intelligens, művelt, tájékozott és olvasott, nem kell sznobnak lennie. Mérő pedig magyarázatot is ad választására, nem csupán a szubjektivitáshoz való jog mindenhatóságával dobálózik. Mert hát nem az a lényeg, hogy egy könyv elgondolkodtasson; kihozzon belőlem valamit, ami máskülönben talán sosem derült volna ki számomra saját magamról vagy az engem körülvevő világról? Szerintem ez a "jó könyv", a "jó irodalom" fokmérője.

Rowling új regényéről, az "Alkalmi üresedés" magyar munkacímen futó Casual Vacancy-ről is azt írták, hogy "nem mestermű", de "tele van érzelmekkel és szívvel", illetve "okos és szellemes". Mérő a Harry Potter humorát tartja mindennél többre, és ebben egyet értek. Számomra a szellemesség, a "wit", a humor az érzelmek és az intelligencia találkozásának legkifinomultabb megnyilvánulása, és ennél nem sok értékesebbet tudok elképzelni. A puszta intellektuális fölény érzelmek nélkül kegyetlen, rideg és taszító, az irracionális érzelmesség pedig hiteltelen, életszerűtlen, így fárasztó és kiábrándító.

Ezért fontos, hogy egy könyvnek legyen "esze és szíve" is. Ezért szeretem a Szerelmet és a Harry Pottert is, és ezért tudom, hogy kopogóscipő-élmény lesz az Utas és holdvilág is. Ha mások is azok a könyvek, amelyek nálam a személyes érintettség okán elfoglalják az öröklista legelőkelőbb helyeit, az idézett három kötet számomra is különleges. És mindig örülök, ha osztozni lehet ebben a különleges élményben másokkal.