"Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel"

Nem idegen tollakkal szeretnék ékeskedni, csak egyrészt nagyon fontosnak tartom ezt a gondolatot, ráadásul mérhetetlenül aktuális számomra. Valami félelmetes érzékkel tud rátapintani az élet arra, amit látnom, hallanom kell. Ismét csakazolvassa, részlet a mai bejegyzésből.

Lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel. Ma ennyi a bejegyzés.

.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.  

Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

Az lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel. 

Az egyik komment különösen aláhúzta azt, miért is olyan fontos ez most nekem. "Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…"

Ami azt illeti, engem azóta aggaszt az idő múlása, hogy az eszemet tudom. Sőt... Mindig le voltam maradva, sosem tartottam ott, úgy és akkor, ahol, ahogy és amikor kellett volna. És a szorongásom csak részben fakadt a társadalmi elvárásokból, sokkal mélyebben gyökerezett viszont abban az örökségben, hogy mindig azt várták tőlem, hogy visszafelé menjek. Minél jobban növekedtem, és betonoztam be a létezésem maradandóságát ebben a világban, annál inkább azt kívánták, bárcsak soha ne léteztem volna. Ezzel szemben nagyon nehéz élni. És rengeteg időbe telik eljutni odáig, hogy élhessek.

Nem olyan régóta érzem csak, hogy megérkeztem. És mégis, a szorongás, a "késő van" érzése nem múlt el, sőt, 30 fölött, nőként csak tetéződött azokkal a bizonyos társadalmi elvárásokkal. De aztán egy fontos pillanatban rájöttem a megoldásra; arra, hogyan tudom elengedni a mesterséges kategóriákat, a kor- és élethelyzet-összehasonlítgatást. Mert az én életem nem illeszkedik a szépen elképzelt rendszerbe, hát akkor nem is aszerint fogom élni. Nem is tehetném. Próbáltam, és lám, sehová nem vezetett, úgyhogy ennyi volt, mostantól csak én vagyok, és a tények, és nincs "mit kellene" (ki szerint is?), nincs évek száma, nincs harmadik X, nincs olyan, hogy valamit már ilyenkor nem kéne, nem szokás, vagy éppen régen ideje volna. Régen ideje lett volna nem tönkretenni a lelkemet, hogy aztán másfél évtizedet kelljen a felépítésével töltenem, de nem így alakult. Ez az én életem, ezt tudom élni, és nem akarom többé, hogy minden gondolatomat és tettemet a félelem vezérelje. Ez a lényege az évtizedes küzdésnek, és megérkeztem a valódi választóvonalhoz. Nem akarok folyamatosan elégedetlen lenni, nem akarom, hogy a továbbiakban is problémát okozzon az évek múlása. Soha nem lehettem gondtalan fiatal, aki úgy érzi, rengeteg ideje van arra, hogy megvalósítsa a vágyait, viszont nem gondolom azt sem, hogy egy bizonyos kor fölött ennek az érzésnek szükségszerűen el kell múlnia. Én most tehetem a magamévá, hogy aztán soha többet ne múljon el. Hiszen ez egy életforma, a szabad, saját döntések szerinti, kiteljesítő élet lehetősége. Nem maradt több kör, amit lefuthatnék, és ha eddig bizonytalan voltam, mert még nem készültem fel a végső váltásra, most elkerülhetetlenül eljött az idő. Ennyi haladékra szükségem volt, de mostantól feladat van, ami pont olyan világos, mint korábban az, hogy nem hasonlíthatom magam másokhoz, akiknek nem kellett mindenféle, módszeresen romboló démonnal megküzdenie.

Az elmúlt 15 évben felnőttem. Felneveltek, és felneveltem saját magam úgy, ahogy arra szükségem lett volna gyerekként, ezért most megteszek mindent, amiről azt hittem, hogy nekem nem megy, nem jár, nem sikerülhet, pedig... Pedig én megérdemelném, hogy úgy igazán ... ez fájdalmasan ismerősen cseng. Hányszor hallottam ezt állítólagos jóakaróimtól, de azt, hogy megérdemled, így, kijelentő módban, soha. Nem, valóban megadni nekem, akár csak a gondolat lehetőségét is, az túlságosan fájt volna, kibírhatatlan látványt nyújtó türköt tartott volna nekik, akik lemondtak minderről.

Nem feltétlenül kell 50 év öncsalás. Teljes önbecsüléshiányban töltött több mint három évtized, és másfél évtizednyi aktív, az önismeret, illetve a boldogsághoz való jog érzése utáni kutatással töltött idő is elég az elégedetlenséghez, a robbanni akarás állapotához. És megértettem, hogy én nem tudok így leélni egy életet. Rendkívül hálás vagyok sok embernek - elsősorban A-nak, Á-nak, Z-nek, és a barátaimnak, akik közül egy sem családtag, ám akiket igazán érdekel a boldogságom, pedig nem lenne a feladatuk -, illetve a lehetőségekért, amelyeknek köszönhetően idáig juthattam, akkor is, ha most tovább kell lépnem, mert amennyire hasznosak voltak eddig, olyannyira pusztítanak és dermesztik meg bennem a boldogtalanságot, ha nem teszem.

És végtelenül örülök annak, hogy békét kötöttem azzal a személlyel, aki a népes családban egyetlen felnőtt emberként tudott szeretni, és megtanította nekem is, hogy minél ne adjam alább soha, még ha ez nem is a legideálisabb körülmények között történt. Az érzéseim határozottan azt állítják, hogy ő az egyetlen, aki fontos nekem, akivel rendbe szeretném hozni a dolgokat, ha ..., akivel a hosszú érzelmi száműzetés után kapcsolatot szeretnék kialakítani, akihez a majd' kétéves mosolyszünet után vissza szeretnék térni, és új alapokra szeretném helyezni azt, amit ő és én jelentünk. És ez nem is csoda, hiszen ő volt az egyetlen, akinek én fontos voltam. Nem azért, mert nélkülem - szó szerint - nem tudott élni (noha ez kétségkívül így volt), nem azért, mert bokszzsákra volt szüksége (igen, volt rá szüksége); nem azért, mert rajtam keresztül a világ felé áramoltatva saját, kerékbe tört álmait akart értelmet adni az életének, és ehhez felhasznált (ez az, amit soha, de soha, és amivel messze túltett sokmindenkin, aki olyan jót akart nekem), hanem azért, mert boldogságot okozott számára a létezésem. És igen, sok fájdalmat is okozott, de ezt feldolgozni, helyretenni az én előző két évem feladata volt, és vele volt egyedül olyan alap, amelyért érdemes volt, amely megérte az erőfeszítést; amely annak ellenére is fontos, hogy rettenetesen meg kell küzdeni érte. Ő már nem jön vissza, de a lelkemben és az életemben végre meghatározó lehet mindaz, amit kaptam tőle. A többi "szerető", "jóakaró" "felnőtt" pedig egyáltalán nem kell az életembe, semmilyen százalékban. Az érzésem ezt súgja már nagyon-nagyon régóta, csak nem engedték, hogy hallgassak rájuk.

Soha többet nem fogok elbizonytalanodni abban, hogy jogos, amit érzek. Hiszen valójában mindig is az volt, és hiába próbáltam ésszel - mások érveivel, belémhipnotizált, belémprogramozott gondolataival - meggyőzni magam arról, hogy másképp kellene érezni, semmi jó nem sült ki belőle. Nem lehet többet használni a lelkemet, a testemet, a személyemet, a szeretetemet, és nincs többé a másoknak oly kényelmes önbecsüléshiány és önmegtagadás. Méghogy önfeláldozás. Nem, nem. Csak abból lehet adni, ami van. És csak annak, aki nem vámpírként szívja el tőled az életet. Aki nem használ, akinek nem létszükség vagy, éltető levegő, transzfúziós zsák. Hanem annak, aki úgy lesz ettől boldogabb, hogy téged is éltet. Minden más csupán parazitizmus. Ilyen egyszerű.

Az a bizonyos igazi

Kellett már egy ilyen vígjáték. Nagyon - nagyon - reméltem, hogy nem a demagóg lezárás irányába megy majd el a film, és bár végig tele voltam kétségekkel, szerencsére nem csalódtam. Persze kísérőm szerint egyértelmű volt a végkifejlet, de én már tudom, hogy a legelképzelhetetlenebb dolgokat sem lehet soha kizárni, még egy 21. századi, szórakoztatásra szánt komédia esetében sem.

Egyetlen vígjátékot sem néztem még ennyire vegyes érzésekkel és kiélezett érzékekkel, és miközben tényleg nagyon vicces filmet láttam, az egy örökérvényű, de csak most, az önismeret fontosságát felismerő és annak teret adó korban kimondható igazságról is beszél: a tökéletes pár attól tökéletes, hogy Neked az, és ha valakinek az apró rigolyái megőrjítenek, az sosem a hajdobálásról vagy az orr-ráncolásról szól, hanem arról, hogy ő nem hozzád való, mert számodra más rigolyákkal rendelkező társ az igazi. Ezek pedig számodra nem is idegesítőek, hanem olyan megkülönböztető jegyek, amelyeket imádsz a másikban.

És ha találkozol ezzel az emberrel - és valóban az a célod, hogy megtaláld ezt a társat - , sem galambürülék, sem meggondolatlanságból elkövetett sértő megjegyzések, és legfőképp sem egy valójában indokolhatatlan ragaszkodás valamilyen formális vagy informális elkötelezettséghez nem akadályozhatja meg, hogy az egészséges értelem és érzelem együtt győzzön.

Az Igazából szerelem producereiben most sem csalódtam, kellően súlyos részletekkel terhelik meg a végig eredeti humorral operáló filmet, amely félelmetes pontossággal rezonál a mai 30-asok valós életére, dilemmáira, bizonytalanságaira, és épp ezért felemelő, hogy nem elsziruposítva, hanem - érzelmileg - nagyon is a realitás talaján maradva olyan eredmény lehetőségét kínálja, amely megerősíti bennünk, fiatal 30-asokban azt a meggyőződést, hogy érdemes dolgozni azért, hogy tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk, és szabad hinni abban, hogy ez az út a boldogság lehetőségéhez.

Mert ilyen nem csak a filmekben történik.

Az a pillanat, amikor...

legnagyobb tanítómesterem és egyben legkíméletlenebb, legbölcsebb és legőszintébb kritikusom búcsúzóul azt mondja, hogy ha ő lenne a Jóisten, azonnal kerítene nekem mindent, amire vágyom, mert rettenetesen megérdemlem, mivel amit végigcsináltam, és jelenleg is folytatok, az kivételes, és döntő fontosságú. Mindezzel pedig nem közhelyeket puffogtat, hanem úgy gondolja, hogy a vállalásaim egyetlen jogos és ésszerű kimenetele az, hogy elérem a célomat. Hogy boldog leszek. Mert mostanra pontosan tudom, hogy mi tenne azzá, és ezáltal azt is, hogy amíg mindez jövő időben marad, addig csak ígéret, és ez nekem már nem elég. Örökké ígéretnek megmaradó ígéretekben hinni persze lehet, ha valaki még képes rá, hiszen delivery is always round the corner. Down the road, apiece. Ez a szemfényvesztés az, amelyet elutasítok a vallásokban, pontosabban a vakbuzgó vallásosságban. Számomra az ígéretnek csak akkor van létjogosultsága, ha a megvalósulás felé vezet. Ha lényegileg önmagában hordozza a pozitív végeredményt, feltéve, hogy te hozzáteszed a saját részedet.

Én hozzátettem. És teszem, amíg élek, mert a túl gyakran látott tragikus sorsok ellenére abban is biztos vagyok, hogy a "kiérdemlés" igenis meghatározó azzal szemben, ha valaki csak a langy tócsában dagonyázik, panaszkodva. Ha nem is mindenben, ami fontos lett volna, de igen jelentős területeken tapasztaltam ezt. Talán igaz, hogy sokáig hagytam, hogy bántsanak, sőt, bántottam magam, mert úgy éreztem, hogy feltétlenül szükségem van arra, amihez azonban csak óriási fájdalmak árán juthatok hozzá - na de ez már csak így van, ha az embernek, még az eszét sem tudva, folyamatos megaláztatással kell fizetnie a túlélését jelentő szeretetért -, de én soha nem akartam szenvedni. Sosem élveztem, sosem találtam benne semmi felemelőt, és nem tudtam megracionalizálni magamnak azzal, hogy ha például másért vállalom, akinek az én áldozatomért cserébe nagyon jó lesz, akkor attól nemesebb, jobb emberré válok. Nem válok azzá, senki sem válik. Csak nyomorult és boldogtalan lesz, ez az igazság. Nincs a szenvedésben semmi fennkölt; a langy tócsában dagonyázástól határozottan elkülönülő valódi szenvedésben, a módszeresen belénk kondicionált önpusztítás és felesleges fájdalom szorításában nincs. 

Magunkra kényszerítjük, mert megtanították számunkra, hogy kizárólag végső boldogságunk teljes feladásával kaphatunk csak alamizsnaként szórt szeretetmorzsákat, pedig a képlet sokkal egyszerűbb. Ha már mostanában cifra nevekkel illetünk mindent, én ezt a szeretet kapitalizmusának hívom: csak a szeretet szül szeretetet, a hiányából pedig nem lehet építkezni. Ha a hiányból próbálunk adni, az felemészt. Ezért olyan fontos tudni szeretni önmagunkat, ami ismét közhelyesnek hangzik, de ha valaki átélte már ezt az érzést, tudja, hogy nélkülözhetetlen. És azt, hogy az égvilágon semmi önző nincsen benne. Sőt, ennél felszabadítóbb tapasztalásban még nem volt részem. Ez a végső szabadság. Igen, sokszor ugyancsak rengeteg munka, illetve legfőképp nagyfokú érettség és nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen szeretni - nem elfogadni, eltűrni, elviselni, hanem szeretni - önmagát. És aztán a "van"-ból adni, amit a "nincs"-ből lehetetlenség, bármennyire szeretnénk is azt hinni, hogy az önmagunk szeretetében gyökerező, másoknak adott szeretet kiváltható az önfeláldozással. Az önfeláldozás - bár elsőre az egyik érintett fél számára igen kedvezőnek tűnik - valójában minden résztvevőt gúzsba köt és ellehetetlenít. Az önfeláldozóval a nincsből adakozni próbáló felemésztés általában kézzelfoghatóbb módon teszi ezt, mint amilyen annak a lehetetlen terhe, amelyet a "kapó" örököl: hogy miattam áldozta fel - bármely szinten - magát valaki más. Kőkemény áron tanultam meg ezt, és sosem tévesztem szem elől. Ezért számomra csak az a próbatétel elfogadható, és csak annak a szükségessége igazolható, amelyből az ember valóban továbblép egy boldogabb élet felé. Amelyet legyőzve jobban érzi magát, mint korábban. És végül tényleg boldog lesz, és ezáltal már rendelkezik tőkével, amelyet másokba befektetve a sokszorosára kamatoztathat.

Tudom, hogy nincs garancia, és azt is, hogy ez egy embert próbáló és hosszú folyamat. Kinek-kinek a saját útján, kinek jóval fájdalmasabban, kinek kevésbé, de mindenképpen munkás. És a munka sosem maradhat abba. Ahogy egy könyv újraolvasása is újabb és újabb jelentésekkel bír az idő előrehaladtával, úgy mi is olyan történetek vagyunk, amelyeket újra és újra elő kell vennünk, hogy szemügyre vegyük azt, amit esetleg korábban elmulasztottunk észrevenni, és megtanuljunk egyre inkább a sorok között olvasni. Tehát olyan nincs, hogy az önismeret feltérképezése befejeződött. Az viszont lényegi különbség, hogy odaértem-e a boldogságot jelentő létbe, vagy sem. És ha az ítélőképesség ilyen magas fokán álló ember kijelenti, hogy bizony, most már ott a helyed, az rengeteget segít hinni. Nem az ígéretben, hanem a tényleges megvalósulásban.