És a lányodnak?

A csakazolvassa blog valahogy mindig beletalál. Részleteket nem érdemes kiemelni, mert minden írás sallangmentesen csak a lényegről szól. Ahogy a mai is. A fontosak között is legfontosabb gondolatokat megjelöltem, bár valójában mindnek óriási súlya van. A vége pedig - szokás szerint - üt.

Az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ám jön a nézőpontot hirtelen kifordító, vagyis a valódi tengelyébe befordító kérdés, amelyről már én is évek óta tudom, hogy tesztel, bizony:

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

És úgy szeressék a férfiak is a nőket, és bánjanak úgy velük, amilyen bánásmódot később a lányaiknak szeretnének más férfiak részéről. Ugye, hogy nincs több mellébeszélés...

Válasz a fel nem tett kérdésemre

Amennyire imádom az idei Tenis Classics felhozatalát, annyira hiányolom a nőket a névsorból, különösen azok után, ahogyan Taróczy Balázs, a főszervező a női játékosok távollétét indokolta. Véleménye szerint a női tenisz világszintű mezőnyéből összesen 2, azaz kettő darab játékos - a világelső Serena Williams és a jelenleg harmadik helyen álló Marija Sarapova - ér fel a magyar rendezvény színvonalához, amelyre például a férfiak legjobbjait - Rafát, Nolét vagy Rogert - elhozni elképzelhetetlen vállalkozásnak tűnik. Maga Taróczy állítja az interjúban, hogy Serenát, a női ranglistát toronymagasan vezető játékost "lehetetlen megfizetni", tehát képzelhetjük, hogy a három legnépszerűbb férfijátékos esetében sincs ez másképp. Minden tiszteletem Taróczy Balázsé, teniszezőként és a Tenis Classics szervezőjeként is, de anélkül, hogy kétségbe vonnám a szakértelmét - nem teszem -, óriási problémáim vannak ezzel a kijelentésével, mert a nők és a férfiak alapvető megítélésénél alkalmazott kettős mércéről árulkodik, amely elfogadhatatlan számomra.

Minden szakmai és rajongói fórum egyetért abban, hogy Serena Williams teljesítménye kivételesnek számít a női mezőnyben. Mats Wilander mondta nemrégiben, hogy 15 évvel ezelőtt, amikor Serena feltűnt, mindenki úgy akart játszani, ahogy ő, és bár eltelt másfél évtized, ez ma sincs másként. Ranglistapontjai mutatják, milyen magasan a mezőny fölött áll, amikor a legjobbját nyújtja - amire az esetek 95%-ában képes is. Ettől függetlenül nem vitathatjuk el a női teniszben az elmúlt 15 évben elért fejlődést, még akkor sem, ha a nők játéka sok tekintetben különbözik a férfiakétól. Az, hogy van egy szupersztár, akinek a játéka hosszú ideig felülmúlhatatlannak tűnik, nem teszi semmissé sok száz további sportoló már-már emberi - tehát nem női vagy férfi, hanem egyszerűen emberi - határokat feszegető teljesítményét. Ha azt állítja valaki, hogy a női játékosok között (hangsúlyozom, hogy kizárólag a női játékosok között) egy "rendezvény" színvonalának kizárólag ez a többiek által felülmúlhatatlan szupersztár felel meg, azzal valójában azt mondja ki, hogy "a férfitenisz", és azon belül is "legfeljebb a ranglista 4. helyezettjének" színvonalához egyedül ő méltó, ráadásul elég logikusan azt is sugallja, hogy a WTA versenyeit - nem beszélve a Grand Slamekről - méltatlanabbnak tartja a hazai rendezvénynél. Az egyenlő megítélés nem abban merül ki, hogy a női sportolók teljesítményét abszolút értékben összehasonlítjuk a férfiakéval, ez esztelenség lenne. Semmilyen más, fizikai képességeket próbára tevő sportágban nem jut eszünkbe a férfiak és nők időeredményeit vagy az általuk emelt, vetett, lökött, hajított súlyok és ugrott magasságok stb. nagyságát összevetni egymással. Ezért is versenyeznek külön, ugyebár.

Elkeserítőnek tartom, hogy ebben az összefüggésben Billie Jean King "nemek harcában" vívott mérkőzésének lényegét is rengetegen félreértik. Nem azt bizonygatta soha senki, hogy a nők fizikailag abszolút értékben képesek ugyanarra a teljesítményre, mint a férfiak. Nem kell, hogy képesek legyenek erre ahhoz, hogy ugyanolyan jogok és tisztelet illesse meg őket. Ez volna a kérdés lényege. Hogy függetlenül attól, hogy nő vagy férfi-e valaki, ugyanúgy el kell ismerni a maximális teljesítményét - még akkor is, ha ezek az eredmények abszolút értékben eltérők. Egyáltalán, miért is kérdés ez? Miért nem egyértelmű? Mi olyan félelmetes abban, ha elismerjük az embert, még azelőtt, hogy elkezdenénk a kromoszóma-összetételéről gondolkodni?

Nincs még egy olyan sport, amelyben ilyen kemény fizikai és mentális erőpróbát kell kiállniuk a játékosoknak akár egy-egy meccs, akár a szinte szüntelenül zajló éves versenyidény tekintetében. A női teniszezők a női sportolók egyik legkeményebb követelményeket teljesítő csoportja: kivételes teherbírással rendelkeznek a rövid- és hosszú távú állóképesség és koncentrálóképesség és a végzett edzésmunka tekintetében is, szerteágazó készségeket kell szinte tökéletesre fejleszteniük, és rendkívül kevés lehetőségük van hibázni.

Nem tudom, a szervezők hogy vannak ezzel, de én őszinte csodálattal adózom e rendkívüli sportemberek iránt, sőt, nagyon izgalmas és magas színvonalú női teniszmeccset is láttam már. Sokat. Ezek közül csak egy-kettőt vívott Serena, azzal a maroknyi játékossal, akik olykor-olykor meg tudják szorongatni. Hiszen amikor Serena nagy ritkán veszít, akkor többnyire önmagát veri meg, ami viszont egyáltalán nem izgalmas, így marad az az egy kezemen megszámolható néhány mérkőzés, ahol a jól játszó Serenát sikerül legyőzni. Ami Sarapovát illeti, az ő játéka soha nem izgalmas számomra. Elismerem, hogy hatékony, és ő maga egyébként hatalmas sztár; technikailag is biztosan kiemelkedő, ezt én nem tudom szakértő pontossággal megítélni, de mindezzel együtt is steril játékot játszik, és a kezdetben még lenyűgöző maximalizmusáról mára már látom, hogy kényelmetlen görcsösség, amely sokszor a céljával éppen ellentétes eredményre vezet, és amit nem jó nézni. Ráadásul Marija az utóbbi időben rettenetesen következetlenül és sok hibával játszott, híresen nagy szervája pedig legalább annyiszor hagyta cserben kettős hibával, mint ahányszor sikerült vele pontot nyernie.

 

Ami azt illeti, én nagyon is szeretem ezt a műfajt, amit női tenisznek hívnak, és éppen amiatt olyan kedves a szívemnek, amiben különbözik a férfiak játékától. Hogy elsősorban nem erő-, hanem észjáték. Hogy okos. Hogy izgalmas. Hogy változatos. Való igaz, több a brék, mint a férfimezőnyben, de hogy ezt nyerőkkel vagy ki nem kényszerített hibákkal érik el, az nem nemi sajátosság. Arról nem is beszélve, hogy technikailag bármennyire tisztelet érdemlő és csodálatra méltó is, amikor két nagy szervás nagyágyú a férfimezőnyben felváltva, közel semmire hozza a saját adogatását anélkül, hogy igazi labdamenetek alakulnának ki, hogy a fogadó kicsit is bele tudna szólni az eredmény alakításába, izgalmasnak a legkevésbé nevezném az ilyen mérkőzéseket. Bennem személy szerint kicsit összeomlik valami, amikor rájövök, hogy e felé halad egy meccs, hogy a rövidítésig gyakorlatilag előre látom, mi fog történni. Izgalmas az a meccs, amelyben az ellenfelek meg tudják szorongatni egymást, ez pedig attól függ, hogy melyik két játékos áll egymással szemben, a férfiak és a nők esetében egyaránt. Én úgy látom, hogy ehhez hasonló típusú játékosok kellenek - így lesz például az élőben a Roland Garros Philippe Chatrier pályáján látott Serena Williams - Sara Errani elődöntő lehangolóan érdektelen, vagy szögez a székhez egy sokadik körös Kuznyecova - Kerber  mérkőzés. Ahogy a férfiaknál egy Robredo - Monfils első körös összecsapás is rendkívül izgalmas, szemben például az izgalmakat legfeljebb a Roger-drukkereknek tartogató római Federer - Nadal döntővel.

És még valami: a tavalyi rendezvény is bizonyítja, hogy a magyarországi rendezvényen a kiváló tenisz mellett valami más is kell, ami ha hiányzik, érdektelenségbe fulladhat a látott mérkőzés. Ez a "show"-elem pedig például a szóba jöhető női játékosok közül számomra a tudása miatt is méltatlanul mellőzött Viktorija Azarenka esetében várható leginkább a legjobbak között. Én ugyan játékosként nem kedvelem őt különösebben, de egy biztos: kiváló teljesítményre képes, és nagy bohóc tud lenni, ha akar, így ha már a legjobbak felsorolásába kezdünk, őt biztosan nem hagynám le a listáról. Ezen kívül a top három körén kívül is vannak látványosan játszó női teniszezők - nagy meglepetés volt számomra a US Openen Francesca Schiavone, Agnieszka Radwanska pedig mindig lenyűgözően izgalmas -, akik minden bizonnyal hatalmasat szerepelnének.

Caroline Wozniacki alias Serena :)

A lényeg tehát az, hogy nem a férfiak teljesítményével kell összehasonlítani a nőkét ahhoz, hogy érdemesek lehessenek a figyelemre, az érdeklődésre; hogy kiváló teljesítményt láthassunk tőlük. Hogy kinek mekkora a közönségvonzó ereje, az nyilvánvalóan gazdasági megfontolás tárgyát képezi, de erőteljes csúsztatásnak tartom azt állítani, hogy a férfiak legeslegjobbjait nélkülöző rendezvény színvonalához a nők legeslegjobbjai is kevesek. Ez méltatlan magához a sporthoz, valamint a női teniszezők teljes mezőnyre nézve rendkívül sértő és igazságtalan.

Én, mint a tenisz iránt teljes körűen érdeklődő, potenciálisan fizető közönség ezúton tájékoztatom a szervezőket, hogy amennyiben női teniszezőket is láthatunk a Tenis Classics-on - még ha nem is Serenáról vagy Marijáról van szó -, én ugyanolyan lelkesen, ha nem még lelkesebben fogok jegyet vásárolni az eseményre, mint ahogy jelenleg, a férfiak legnagyobbjainak, Nadalnak, Federernek és Djokovicnak a távollétében is megteszem.

Maradok tisztelettel: a kiváló teljesítményekre nemi alapú megkülönböztetéstől függetlenül kíváncsi néző.