2014. május 24., szombat

"Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel"

Nem idegen tollakkal szeretnék ékeskedni, csak egyrészt nagyon fontosnak tartom ezt a gondolatot, ráadásul mérhetetlenül aktuális számomra. Valami félelmetes érzékkel tud rátapintani az élet arra, amit látnom, hallanom kell. Ismét csakazolvassa, részlet a mai bejegyzésből.

Lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel. Ma ennyi a bejegyzés.


.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.



No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.  
Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

Az lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel.
 

Az egyik komment különösen aláhúzta azt, miért is olyan fontos ez most nekem. "Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…"

Ami azt illeti, engem azóta aggaszt az idő múlása, hogy az eszemet tudom. Sőt... Mindig le voltam maradva, sosem tartottam ott, úgy és akkor, ahol, ahogy és amikor kellett volna. És a szorongásom csak részben fakadt a társadalmi elvárásokból, sokkal mélyebben gyökerezett viszont abban az örökségben, hogy mindig azt várták tőlem, hogy visszafelé menjek. Minél jobban növekedtem, és betonoztam be a létezésem maradandóságát ebben a világban, annál inkább azt kívánták, bárcsak soha ne léteztem volna. Ezzel szemben nagyon nehéz élni. És rengeteg időbe telik eljutni odáig, hogy élhessek.
Nem olyan régóta érzem csak, hogy megérkeztem. És mégis, a szorongás, a "késő van" érzése nem múlt el, sőt, 30 fölött, nőként csak tetéződött azokkal a bizonyos társadalmi elvárásokkal. De aztán egy fontos pillanatban rájöttem a megoldásra; arra, hogyan tudom elengedni a mesterséges kategóriákat, a kor- és élethelyzet-összehasonlítgatást. Mert az én életem nem illeszkedik a szépen elképzelt rendszerbe, hát akkor nem is aszerint fogom élni. Nem is tehetném. Próbáltam, és lám, sehová nem vezetett, úgyhogy ennyi volt, mostantól csak én vagyok, és a tények, és nincs "mit kellene" (ki szerint is?), nincs évek száma, nincs harmadik X, nincs olyan, hogy valamit már ilyenkor nem kéne, nem szokás, vagy éppen régen ideje volna. Régen ideje lett volna nem tönkretenni a lelkemet, hogy aztán másfél évtizedet kelljen a felépítésével töltenem, de nem így alakult. Ez az én életem, ezt tudom élni, és nem akarom többé, hogy minden gondolatomat és tettemet a félelem vezérelje. Ez a lényege az évtizedes küzdésnek, és megérkeztem a valódi választóvonalhoz. Nem akarok folyamatosan elégedetlen lenni, nem akarom, hogy a továbbiakban is problémát okozzon az évek múlása. Soha nem lehettem gondtalan fiatal, aki úgy érzi, rengeteg ideje van arra, hogy megvalósítsa a vágyait, viszont nem gondolom azt sem, hogy egy bizonyos kor fölött ennek az érzésnek szükségszerűen el kell múlnia. Én most tehetem a magamévá, hogy aztán soha többet ne múljon el. Hiszen ez egy életforma, a szabad, saját döntések szerinti, kiteljesítő élet lehetősége. Nem maradt több kör, amit lefuthatnék, és ha eddig bizonytalan voltam, mert még nem készültem fel a végső váltásra, most elkerülhetetlenül eljött az idő. Ennyi haladékra szükségem volt, de mostantól feladat van, ami pont olyan világos, mint korábban az, hogy nem hasonlíthatom magam másokhoz, akiknek nem kellett mindenféle, módszeresen romboló démonnal megküzdenie.

Az elmúlt 15 évben felnőttem. Felneveltek, és felneveltem saját magam úgy, ahogy arra szükségem lett volna gyerekként, ezért most megteszek mindent, amiről azt hittem, hogy nekem nem megy, nem jár, nem sikerülhet, pedig... Pedig én megérdemelném, hogy úgy igazán ... ez fájdalmasan ismerősen cseng. Hányszor hallottam ezt állítólagos jóakaróimtól, de azt, hogy megérdemled, így, kijelentő módban, soha. Nem, valóban megadni nekem, akár csak a gondolat lehetőségét is, az túlságosan fájt volna, kibírhatatlan látványt nyújtó türköt tartott volna nekik, akik lemondtak minderről.
Nem feltétlenül kell 50 év öncsalás. Teljes önbecsüléshiányban töltött több mint három évtized, és másfél évtizednyi aktív, az önismeret, illetve a boldogsághoz való jog érzése utáni kutatással töltött idő is elég az elégedetlenséghez, a robbanni akarás állapotához. És megértettem, hogy én nem tudok így leélni egy életet. Rendkívül hálás vagyok sok embernek - elsősorban A-nak, Á-nak, Z-nek, és a barátaimnak, akik közül egy sem családtag, ám akiket igazán érdekel a boldogságom, pedig nem lenne a feladatuk -, illetve a lehetőségekért, amelyeknek köszönhetően idáig juthattam, akkor is, ha most tovább kell lépnem, mert amennyire hasznosak voltak eddig, olyannyira pusztítanak és dermesztik meg bennem a boldogtalanságot, ha nem teszem.
És végtelenül örülök annak, hogy békét kötöttem azzal a személlyel, aki a népes családban egyetlen felnőtt emberként tudott szeretni, és megtanította nekem is, hogy minél ne adjam alább soha, még ha ez nem is a legideálisabb körülmények között történt. Az érzéseim határozottan azt állítják, hogy ő az egyetlen, aki fontos nekem, akivel rendbe szeretném hozni a dolgokat, ha ..., akivel a hosszú érzelmi száműzetés után kapcsolatot szeretnék kialakítani, akihez a majd' kétéves mosolyszünet után vissza szeretnék térni, és új alapokra szeretném helyezni azt, amit ő és én jelentünk. És ez nem is csoda, hiszen ő volt az egyetlen, akinek én fontos voltam. Nem azért, mert nélkülem - szó szerint - nem tudott élni (noha ez kétségkívül így volt), nem azért, mert bokszzsákra volt szüksége (igen, volt rá szüksége); nem azért, mert rajtam keresztül a világ felé áramoltatva saját, kerékbe tört álmait akart értelmet adni az életének, és ehhez felhasznált (ez az, amit soha, de soha, és amivel messze túltett sokmindenkin, aki olyan jót akart nekem), hanem azért, mert boldogságot okozott számára a létezésem. És igen, sok fájdalmat is okozott, de ezt feldolgozni, helyretenni az én előző két évem feladata volt, és vele volt egyedül olyan alap, amelyért érdemes volt, amely megérte az erőfeszítést; amely annak ellenére is fontos, hogy rettenetesen meg kell küzdeni érte. Ő már nem jön vissza, de a lelkemben és az életemben végre meghatározó lehet mindaz, amit kaptam tőle. A többi "szerető", "jóakaró" "felnőtt" pedig egyáltalán nem kell az életembe, semmilyen százalékban. Az érzésem ezt súgja már nagyon-nagyon régóta, csak nem engedték, hogy hallgassak rájuk.

Soha többet nem fogok elbizonytalanodni abban, hogy jogos, amit érzek. Hiszen valójában mindig is az volt, és hiába próbáltam ésszel - mások érveivel, belémhipnotizált, belémprogramozott gondolataival - meggyőzni magam arról, hogy másképp kellene érezni, semmi jó nem sült ki belőle. Nem lehet többet használni a lelkemet, a testemet, a személyemet, a szeretetemet, és nincs többé a másoknak oly kényelmes önbecsüléshiány és önmegtagadás. Méghogy önfeláldozás. Nem, nem. Csak abból lehet adni, ami van. És csak annak, aki nem vámpírként szívja el tőled az életet. Aki nem használ, akinek nem létszükség vagy, éltető levegő, transzfúziós zsák. Hanem annak, aki úgy lesz ettől boldogabb, hogy téged is éltet. Minden más csupán parazitizmus. Ilyen egyszerű.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése