Biztosan van barátod...

2014. május. Váratlanul kilépek délután, megelégelve a nemhaladást, a bezártságot, a nemevést, és a szigorú diéta elszánt és súlyos megszegésére készülve a mindenmentessüti-bolt felé veszem az irányt, mielőtt végre, megint egy hónap után márpedig edzeni fogok. Éppen bejött a nyáridő, és éppen időben gondoskodott a GAPS-diéta arról, hogy újra felvehessem a nyári ruháimat, így aztán kisnadrágban, magassarkúban, talpig lábban haladok a cél felé. 3-as metró Arany János utcai megálló. Észreveszem, hogy észrevesz. Látványosan másfelé nézek, nem akarok kommunikálni, ehhez most egyáltalán nincs kedvem, haladni akarok, előre az életben, bármit jelentsen is ez. Részben tudom is, hogy mit jelent - ma délután a csupa egészséges alapanyagból készült, cukor-, sőt, mindenmentes süteményt, ami sajnos nekem ebben a pillanatban ugyanolyan bűn, mint egy mekdolnádzos csupacsoki lenne, és azt, hogy jussak már el végre egy nyomorult edzésre a hónapban.

Deákon átszállás, a fejem tele mindennel, régen elfelejtettem a ránézést-félrenézést, amikor egyszercsak ott terem mellettem: "Biztos, hogy van barátod, de ha esetleg mégsem lenne, van kedved meginni velem valamikor valamit?" Szóval ilyen ez...ilyen egyszerű. Valahogy érzem, hogy nem pszichopatával van dolgom, és tudom, hogy igent fogok mondani.  Nem lepődöm  meg annyira, mint amennyire az arcizmaim és végtagjaim által a szokatlan helyzetben produkált reakciókból tűnik. Valahogy érzem, ez mindössze természetes; mintha csak a helyére került volna minden. Hát persze, hogy pont én. Ha már nem szorongok is, az ilyenkor aktuális válaszok még mindig hiányoznak a szótáramból, az élményeimből, az életemből. Sebaj. Teljes ellenállásom és komorságom sem tántorított el valakit attól, hogy bevállalja az elutasítást. Mert ő tényleg úgy gondolta, hogy biztosan van barátom, nem létezik, hogy nincs, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. Meglepő élmény a minden akadályt legyőzni hajlandó és a lehetséges hoppon maradást is vállaló érdeklődés középpontjába kerülni. És mégis, a korábbi megalkuvások és megalázó helyzetek ellenére érzem, hogy ez a normális. Nem ott, ahonnan jövök, de ahová érkeztem, itt, mindenképpen. Mert megérkeztem, és ezt éppen az ilyen események jelzik.

Csakhogy itt a következő probléma ezzel a merőben új élménnyel, mert így, újonnan egészben, tele tervekkel, megvalósulás alatt álló változásokkal kristálytiszta, hogy ez az egész kérdés semmilyen szinten nem aktuális számomra. És lehet részleges érveket felsorakoztatni amellett, hogy kedves, hogy vonzó - igen, az -, hogy van abban valami lenyűgöző, amikor valaki pont a külsőd miatt nem tud szó nélkül hagyni elmenni (hogy ez mennyire abszurd, azt csak én tudhatom, meg az, aki átélte ugyanazt, amit én is...értem én, hogy a vonzalom szubjektív, de itt azért rengetegminden másról is van szó egyszerre), és aztán váratlanul kiderül számára, hogy azon túl is "különleges" vagy; hogy micsoda tapasztalat, hogy lehet ennyire felszabadultan létezni egy másik ember mellett, vagy hogy velem is megtörténik végre valami olyasmi, ami mindig csak másokkal szokott, de az igazság az, hogy hiába első élmény, máris tudom, hogy ez nagyon kevés. A tapasztalás közben növök fel a feladathoz, mint Simona Halep élete első grand slam döntőjében. Mert annak ellenére, hogy ilyen mértékben kapok egy csomó, korábban példátlan élményt, hiányzik az, ami miatt hajlandó lennék vagy szeretnék változtatni a terveimen. Igen, sok idő a munka, és a hajam tépem tőle, hogy bezár, de van egy célom, ami miatt csinálom, és ez fontosabb, mert ez az én életem, márpedig bármilyen "mi" előtt egy teljes értékű énre van szükségem. Lehet, hogy jóval korábban lenne menetrendszerű eljutni odáig, hogy felfedezem a szabadságot, hogy "kiélem magam", de egész eddig állandóan másra kellett tekintettel lennem, most pedig azt teszem, ami nekem jó. És nekem jó így. Nekem jó a barátaimmal - akár kéthetente beszélünk, akár tíz év után folytatjuk onnan, ahol abbahagytuk -, és jó a családom nélkül. Sajnálom, hogy eddig tartott rájönnöm, hogy ez a megoldás - végleg kizárni azokat az életemből, akik csak elvesznek belőle. Jó, ha szabadidőmben - vagyis a munkából kiszakított időmben - egyedül Roland Garrost nézek, olvasok, moziba megyek, színházjegyet veszek, nyelvet tanulok, vagy táncolni megyek, feladatokat vállalok, amik időigényesek, de akarom őket, mert fontosak nekem, esetleg a barátaimmal éjszakázom, másnap pedig alszom, és egyáltalán, magammal foglalkozom, hiszen annyi mindenre nem volt időm az elmúlt 15 évben, amikor lehetetlen mértékű felelősséget vállaltam magamra lelkileg, anyagilag, mentálisan...mindenhogy. Tőlem egy dolgot soha nem kérdezett meg senki: hogy én mit szeretnék - ez soha nem volt téma, az pedig, hogy aszerint is cselekedjen valaki, amire én igazán vágytam, végképp kérdésen felül állt. És én magam is csak most először tudom igazán meghallgatni azt a belső hangot, amely már nagyon régóta és nagyon pontosan tudja, és mondja, hogy mire van szüksége.

Olyan sokáig szenvedtem amiatt, hogy úgy éreztem, szükségem van egy másikra. Arra a másikra. Rá. És most, hogy egyre teljesebbé válik a lelkem, rájövök, hogy már nincs így. Egyre biztosabban érzem, hogy egyszer majd jön az az ember, akire akarok időt szánni, aki miatt újratervezem az életemet, de mindaddig vannak ennél sokkal, de sokkal fontosabb, értékesebb és kiteljesítőbb tevékenységek, és főként kapcsolatok az életemben, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani. Most ezeknek van itt az ideje, pusztán azért, mert ezek a legjobbak számomra. Nagyon kemény kimondani valakinek, hogy kedves vagy, fantasztikus élmény vagy, és őszintén értékelem, amit adsz nekem, de az, amit te szeretnél, nekem nem fér bele, mert ahhoz nem vagy elég fontos - de ki kell.

Főleg az én múltammal nagyon kettős érzés ez, de így van. És persze nincs ebben semmi különleges, mert mindez csak természetes. Tény, hogy kellemetlen is, és esetleg fájdalmas lehet, de mindenkor őszinte, és ezért vállalható. Fura, hogy mennyire megijedünk attól, ha valaki azt meri tenni, ami számára a legjobb. Kicsit még nekem is félelmetes, pedig tudom, hogy ez a helyes. Mert az élet addig is lehet jó, amíg kitartóan törekszem a számomra tökéletesre. Most pontosan ez történik.

Találkozások

Párizs nekem ezúttal nem a látnivalókról hanem a Roland Garros élményéről, és elsősorban az emberekről szólt. Arról, hogy ha egyedül megyek, találkozzam végre emberekkel, és ezek a találkozások nyomot hagyjanak. Hogy számítsanak, és jöjjön létre közöttünk kapcsolat, amelynek súlya, anyaga, valósága van. Hogy ne csak felületesen érjen össze két világ, hanem gyakoroljunk hatást egymásra - akár csak egy pillanatra, akár hosszabb időre. Mert ennek a gravitáló, kézzelfogható, valódi intimitást jelentő viszonynak a kialakulása egyrészt általában hosszú-hosszú időbe telik számomra, másrészt gyakran létre sem jön.  Az eredmény - ahogy már mondtam - megdöbbentő volt.

L.

Az egész azzal kezdődött, hogy a mindig oly nehéz repülőút után egy feltűnően magyar címeres hátizsákkal rendelkező úriember mellé kerültem a reptérről Párizsba tartó buszon - amely kisebb-nagyobb cirkalmakat követően az általam tervezettnél eggyel később induló jármű volt, és amelyen egy szintén egyedül utazó lány társaságában az enyém lett az utolsó szabad hely. (Seul? Seul?, kérdezték a kordon mögött sorakozó tömegben ránk mutatva, majd csekély francia tudással, de annál nagyobb lélekjelenléttel bólintva birtokba vehettük az utolsó üléseket - az ismeretlen lánnyal a szerencsénken való összemosolygás volt az első kapocs-élményem - akkor még nem is sejtettem, hogy máris egy következőbe oltva.) Mivel a buszjegyért való sorban állás közben felfigyeltem a címeres hátizsákra, valamint az illető nevét - L. - is gond nélkül láttam az orrom előtt tornyosuló zsákon fityegő reptéri címkén, tudtam, hogy magyar útitársam lesz másfél órán keresztül. Persze az utazással járó stressz miatt akkor még kissé begubózva elmerültem a francia vidékre nyíló kilátásban, ami nagyon jót tett. Bár nem voltam beszédes hangulatban, folyamatosan azon gondolkodtam, ki lehet, milyen lehet vajon ez az ember? Vajon a kopaszra borotvált fej és a feltűnően magyar címeres hátizsák a manapság olyannyira nyilvánvalót jelenti? De mégiscsak elutazott Párizsba, az meg olyan hazafiatlannak tűnne ebben az összefüggésben. És miért akkora a poggyásza, mint az én egynapi városnéző batyum? Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy iszonyú jó fej, nyitott, érdeklődő, világfi. Ki tudja? A valóság mindkét irányba eldőlhet, és a találgatások világában mindkét véglet ugyanolyan valószínűnek tűnik. Ki pedig csak akkor derül, ha megismerem. Ahhoz viszont beszélni kellene. Végül azonban nem szólítottam meg, hiszen ha nagyon beszélgetni akart volna, ezt ő is megtehette volna - magyarul köszöntem neki, tudta, hogy magyar vagyok.

Érkezéskor aztán elsodródtunk egymástól - tekintettel arra, hogy neki valóban nem volt több csomagja, az én több tonnányi pakkomat pedig még ki kellett halászni a rakodótérből -, de a kietlen buszmegálló környékén a metró lejáratát keresve aztán újra egymásba futottunk, végül a jegyvásárlással való kollektív bénázás után L. beért az alagútban. Na jó, igaz, hogy elmehettem volna az előző metróval, de az ezer fokban inkább a vetkőzés mellett döntöttem - hasznosat a hasznossal. Ott már úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - és, láss csodát, az is volt -, így kiderült, hogy egy napot marad csak Párizsban, mert az El Caminóra tart, több éves terv - egy hónap gyaloglás, hacsak közben valami gikszer nem történik. Ha Pierre nem várt volna rám a metrómegállóban éjjel 11 óra környékén, eleget tehettem volna L. kérésének, hogy mutassam meg neki a várost, hiszen ő még sosem járt Párizsban. Éjszakai városnézés, ez is annyira "kúl". Kapocs-élmény. 5 perc alatt. Nem nagyon lehetett letörölni a vigyort a képemről. Sajnáltam, hogy nem maradhattam, de ilyen későn nem várakoztathattam tovább Pierre-t, aki kanapéjának felajánlásával így is a megmentőmmé lépett elő - megmentőket pedig nem illik megvárakoztatni.

PIERRE

Pierre történelmet tanul és 23 éves, de ehhez képest jókat beszélgettünk. Azért a korkülönbség érezhető volt, főleg amiatt, hogy az előző este nála megszálló, 19 éves német lány igen mély benyomást gyakorolt rá, amellyel én érthető módon nem versenyezhettem. Ettől függetlenül örült nekem - tekintettel arra, hogy én voltam a második vendége, és egyúttal az enyém volt a második couchsurfing-éjszakája is. Lenyűgözte a tény, hogy mennyire jó fej emberekkel találkozott (bár a német lánnyal kapcsolatos élmény biztosan tovább torzította a reprezentatívnak távolról sem nevezhető adatokat), tehát nem vagyunk baltás gyilkosok, tolvajok vagy idegesítő némberek. Ő is sok nagylelkűséggel hálálta meg a Roland Garrosra szóló belépőt - na meg a tényt, hogy nem tettem kárt testi épségében és vagyonában, így megúsztam, hogy egy egész napot a 20 kilós csomagommal kelljen köröznöm Párizs belvárosában. Ráadásul Pierre nyári körutat tervez Európában - Németország az első állomás, nahát-nahát -, így lehet, hogy még viszonozni is tudom a kedvességét.

RUTH

Pierre-nek köszönhetem a következő találkozást, ő Ruth. A Gasquet-meccsre cserélt nyereményjegyemmel jutott be Rafa szülinapi különkiadására, így kezdtünk el beszélgetni, aztán képet is készített rólam, e-mail címet cseréltünk, és azóta már több mindent megtudtam róla, például hogy fülöp-szigeteki származásúként most közgazdaságtant tanít egy francia egyetemen. Tényleg bármi lehetséges. Sőt, ennek a találkozásnak talán hosszabb távú következményei is lehetnek, az Université Pierre et Marie Curie jóvoltából. De erről majd később.

DIDAH

A női elődöntők napján korán érkezve éppen a pályát jártam körbe, amikor megszólított egy 40-50 közötti nő, és franciául a nézői bejárat holléte felől érdeklődött. Miután megvitattuk, hogy én nem beszélek franciául, ellenben ő tökéletes amerikai kiejtéssel elismételte a mondandóját, együtt indultunk megkeresni a célt. Közben beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy bár eredetileg Algériából származik, az Egyesült Államokban él és franciát, illetve arabot tanít. És természetesen teniszezik. Amikor csalódnia kellett ezirányú aktivitásomat illetően, folyamatosan unszolt, hogy ez egy olyan gyönyörű sport, ki kell próbálni, és hiába világosítottam fel, miszerint a labda és én az három, nem tágított: addig kell próbálkozni vele, amíg menni fog. Bevallom, tetszik ez a hozzáállás, mert alapvetően egyetértek azzal, hogy feltérképezzük a határainkat valami olyasmiben, amelyből biztosan nem leszünk világbajnokok. Ennek ellenére én határozottan nem teniszezem, noha Didah - hallás utáni név, mert vele elérhetőséget sajnos nem cseréltünk, és ezt azóta is bánom - valóban új megvilágításba helyezte azt számomra. Talán. Egyszer. Talán. De inkább nem.

Azt azonban elárultam neki, hogy Rafa önéletrajzának magyar fordítójaként kezdtem behatóbban megismerkedni a sporttal, és ezért vagyok most a Garroson - na meg a szerencsémnek köszönhetően, bár aznapra már vásárolt jegyem volt. "Tehát fordító vagy?" Igen. "Mert én is az vagyok! Csak anyagi okokból váltanom kellett, így most egyetemen tanítok arabot és franciát." Kicsi a világ. Bent aztán körbejártuk a terepet, mert Didah-nak csak a külső pályákra volt jegye - amely aznaptól a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosított -, és teljesen lenyűgözte a látvány, illetve a tudat, hogy ott lehet a Roland Garroson. Jó volt kívülről nézni a három nappal korábbi reakcióimat. Mivel aznap reggel már nem is zárták le a Suzanne Lenglen bejáratait, én is bemerészkedtem, majd ott ragadtam Wilanderék és Leconte-ék páros mérkőzésére. Az csúcs volt. Főleg akkor, amikor Leconte elkezdte utánozni Rafát; kidőltünk a nevetéstől. Újabb nem várt, remek találkozás.

ED

A couchsurfing mellett a hostel is meghatározó élménnyé vált a naponta cserélődő szobatársakkal, akiknek többsége az ellenkező nem táborát gyarapította, mivel koedukált szobában találtam a legkedvezőbb árú/helyen lévő szállást. Jobban azonban nem is alakulhatott volna ez, hiszen sosem találkoztam volna Mike-kal Kanadából, Thomasszal Ausztráliából vagy Eddel, a manchesteri matematikatanárral, Londonból. Ed az anyukája 60. születésnapját jött át megünnepelni Londonból. Vasárnap volt. Az anyuka harci repülőgépes felszállást kapott ajándékba - ezek alapján gyanítom, hogy igen jó fej lehet. A szülők már repülővel - nem a harcival, csak egy olyan mezeivel, amelyet én két nap múlva sokért nem adtam volna - tartottak vissza Angliába, Ed viszont a másnap reggel 6 órási Eurostarra várt, amely 2 óra alatt hazavitte, így hétfőn 8-ra már be is ért az iskolába a megtartandó óráira. Ez sem semmi. Eddel iszonyú jót beszélgettem, szintén kapocs-élmény, de ezúttal inkább 1,5 perc alatt. És végre, végre valaki megértette az angolomat! Hatalmas felüdülés volt, hogy ha elharapom az r-eket és a kettős magánhangzókat a maguk teljességében artikulálom, az a franciákkal szemben Ed esetében fokozni fogja mondandóm érthetőségét. Meg is dicsérte az angolomat, ami azért annak fényében, hogy ez volna a szakmám, nem akkora teljesítmény, de egy heti küzdelem után azért jól esett.

Furcsa érzés, amikor hirtelen mindenkinek "very beautiful" leszel, de úgy, hogy te is érzed, tényleg komolyan gondolják, mert érzed, hogy a lelked összekapcsolódott az univerzummal, és minden lehetséges. Amikor a random couchsurfing szállásadód lakásához közeli templom mellett egyszercsak elsétál az egyik székbíró, akit pár órával korábban még a Garros pályáján néztél, és épp akkor pillantasz fel a templomkert magányában folytatott hollandtanulmányaidból, amikor ő hangtalanul elhalad a kerítésen kívül. Amikor a Terrace többezres tömegében (Tsonga-Ferrer rangadón ugyan mi mást várnánk - az már csak mellékes információ, hogy előtte zajlott a gigászi Rafa-Djokó elődöntő ötszettese) egy spanyol származású srácot sikerül megkérdezni az elmulasztott ötödik szett eredményéről, akkor tudod, hogy valami különleges történik. És valóban, valami nagyon különleges volt készülőben.

...folyt. köv....