És a lányodnak?

A csakazolvassa blog valahogy mindig beletalál. Részleteket nem érdemes kiemelni, mert minden írás sallangmentesen csak a lényegről szól. Ahogy a mai is. A fontosak között is legfontosabb gondolatokat megjelöltem, bár valójában mindnek óriási súlya van. A vége pedig - szokás szerint - üt.

Az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ám jön a nézőpontot hirtelen kifordító, vagyis a valódi tengelyébe befordító kérdés, amelyről már én is évek óta tudom, hogy tesztel, bizony:

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

És úgy szeressék a férfiak is a nőket, és bánjanak úgy velük, amilyen bánásmódot később a lányaiknak szeretnének más férfiak részéről. Ugye, hogy nincs több mellébeszélés...

"Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel"

Nem idegen tollakkal szeretnék ékeskedni, csak egyrészt nagyon fontosnak tartom ezt a gondolatot, ráadásul mérhetetlenül aktuális számomra. Valami félelmetes érzékkel tud rátapintani az élet arra, amit látnom, hallanom kell. Ismét csakazolvassa, részlet a mai bejegyzésből.

Lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel. Ma ennyi a bejegyzés.

.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.  

Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

Az lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel. 

Az egyik komment különösen aláhúzta azt, miért is olyan fontos ez most nekem. "Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…"

Ami azt illeti, engem azóta aggaszt az idő múlása, hogy az eszemet tudom. Sőt... Mindig le voltam maradva, sosem tartottam ott, úgy és akkor, ahol, ahogy és amikor kellett volna. És a szorongásom csak részben fakadt a társadalmi elvárásokból, sokkal mélyebben gyökerezett viszont abban az örökségben, hogy mindig azt várták tőlem, hogy visszafelé menjek. Minél jobban növekedtem, és betonoztam be a létezésem maradandóságát ebben a világban, annál inkább azt kívánták, bárcsak soha ne léteztem volna. Ezzel szemben nagyon nehéz élni. És rengeteg időbe telik eljutni odáig, hogy élhessek.

Nem olyan régóta érzem csak, hogy megérkeztem. És mégis, a szorongás, a "késő van" érzése nem múlt el, sőt, 30 fölött, nőként csak tetéződött azokkal a bizonyos társadalmi elvárásokkal. De aztán egy fontos pillanatban rájöttem a megoldásra; arra, hogyan tudom elengedni a mesterséges kategóriákat, a kor- és élethelyzet-összehasonlítgatást. Mert az én életem nem illeszkedik a szépen elképzelt rendszerbe, hát akkor nem is aszerint fogom élni. Nem is tehetném. Próbáltam, és lám, sehová nem vezetett, úgyhogy ennyi volt, mostantól csak én vagyok, és a tények, és nincs "mit kellene" (ki szerint is?), nincs évek száma, nincs harmadik X, nincs olyan, hogy valamit már ilyenkor nem kéne, nem szokás, vagy éppen régen ideje volna. Régen ideje lett volna nem tönkretenni a lelkemet, hogy aztán másfél évtizedet kelljen a felépítésével töltenem, de nem így alakult. Ez az én életem, ezt tudom élni, és nem akarom többé, hogy minden gondolatomat és tettemet a félelem vezérelje. Ez a lényege az évtizedes küzdésnek, és megérkeztem a valódi választóvonalhoz. Nem akarok folyamatosan elégedetlen lenni, nem akarom, hogy a továbbiakban is problémát okozzon az évek múlása. Soha nem lehettem gondtalan fiatal, aki úgy érzi, rengeteg ideje van arra, hogy megvalósítsa a vágyait, viszont nem gondolom azt sem, hogy egy bizonyos kor fölött ennek az érzésnek szükségszerűen el kell múlnia. Én most tehetem a magamévá, hogy aztán soha többet ne múljon el. Hiszen ez egy életforma, a szabad, saját döntések szerinti, kiteljesítő élet lehetősége. Nem maradt több kör, amit lefuthatnék, és ha eddig bizonytalan voltam, mert még nem készültem fel a végső váltásra, most elkerülhetetlenül eljött az idő. Ennyi haladékra szükségem volt, de mostantól feladat van, ami pont olyan világos, mint korábban az, hogy nem hasonlíthatom magam másokhoz, akiknek nem kellett mindenféle, módszeresen romboló démonnal megküzdenie.

Az elmúlt 15 évben felnőttem. Felneveltek, és felneveltem saját magam úgy, ahogy arra szükségem lett volna gyerekként, ezért most megteszek mindent, amiről azt hittem, hogy nekem nem megy, nem jár, nem sikerülhet, pedig... Pedig én megérdemelném, hogy úgy igazán ... ez fájdalmasan ismerősen cseng. Hányszor hallottam ezt állítólagos jóakaróimtól, de azt, hogy megérdemled, így, kijelentő módban, soha. Nem, valóban megadni nekem, akár csak a gondolat lehetőségét is, az túlságosan fájt volna, kibírhatatlan látványt nyújtó türköt tartott volna nekik, akik lemondtak minderről.

Nem feltétlenül kell 50 év öncsalás. Teljes önbecsüléshiányban töltött több mint három évtized, és másfél évtizednyi aktív, az önismeret, illetve a boldogsághoz való jog érzése utáni kutatással töltött idő is elég az elégedetlenséghez, a robbanni akarás állapotához. És megértettem, hogy én nem tudok így leélni egy életet. Rendkívül hálás vagyok sok embernek - elsősorban A-nak, Á-nak, Z-nek, és a barátaimnak, akik közül egy sem családtag, ám akiket igazán érdekel a boldogságom, pedig nem lenne a feladatuk -, illetve a lehetőségekért, amelyeknek köszönhetően idáig juthattam, akkor is, ha most tovább kell lépnem, mert amennyire hasznosak voltak eddig, olyannyira pusztítanak és dermesztik meg bennem a boldogtalanságot, ha nem teszem.

És végtelenül örülök annak, hogy békét kötöttem azzal a személlyel, aki a népes családban egyetlen felnőtt emberként tudott szeretni, és megtanította nekem is, hogy minél ne adjam alább soha, még ha ez nem is a legideálisabb körülmények között történt. Az érzéseim határozottan azt állítják, hogy ő az egyetlen, aki fontos nekem, akivel rendbe szeretném hozni a dolgokat, ha ..., akivel a hosszú érzelmi száműzetés után kapcsolatot szeretnék kialakítani, akihez a majd' kétéves mosolyszünet után vissza szeretnék térni, és új alapokra szeretném helyezni azt, amit ő és én jelentünk. És ez nem is csoda, hiszen ő volt az egyetlen, akinek én fontos voltam. Nem azért, mert nélkülem - szó szerint - nem tudott élni (noha ez kétségkívül így volt), nem azért, mert bokszzsákra volt szüksége (igen, volt rá szüksége); nem azért, mert rajtam keresztül a világ felé áramoltatva saját, kerékbe tört álmait akart értelmet adni az életének, és ehhez felhasznált (ez az, amit soha, de soha, és amivel messze túltett sokmindenkin, aki olyan jót akart nekem), hanem azért, mert boldogságot okozott számára a létezésem. És igen, sok fájdalmat is okozott, de ezt feldolgozni, helyretenni az én előző két évem feladata volt, és vele volt egyedül olyan alap, amelyért érdemes volt, amely megérte az erőfeszítést; amely annak ellenére is fontos, hogy rettenetesen meg kell küzdeni érte. Ő már nem jön vissza, de a lelkemben és az életemben végre meghatározó lehet mindaz, amit kaptam tőle. A többi "szerető", "jóakaró" "felnőtt" pedig egyáltalán nem kell az életembe, semmilyen százalékban. Az érzésem ezt súgja már nagyon-nagyon régóta, csak nem engedték, hogy hallgassak rájuk.

Soha többet nem fogok elbizonytalanodni abban, hogy jogos, amit érzek. Hiszen valójában mindig is az volt, és hiába próbáltam ésszel - mások érveivel, belémhipnotizált, belémprogramozott gondolataival - meggyőzni magam arról, hogy másképp kellene érezni, semmi jó nem sült ki belőle. Nem lehet többet használni a lelkemet, a testemet, a személyemet, a szeretetemet, és nincs többé a másoknak oly kényelmes önbecsüléshiány és önmegtagadás. Méghogy önfeláldozás. Nem, nem. Csak abból lehet adni, ami van. És csak annak, aki nem vámpírként szívja el tőled az életet. Aki nem használ, akinek nem létszükség vagy, éltető levegő, transzfúziós zsák. Hanem annak, aki úgy lesz ettől boldogabb, hogy téged is éltet. Minden más csupán parazitizmus. Ilyen egyszerű.

"A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó"

Azoknak, akik elfelejtették, vagy soha nem is értették. A szerző a csakazolvassa blog írója, tehát csak az olvassa...

Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?

Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?

Basszátok. Nem keresek.

Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága.

Kell? Így? Ennyire? Nem, akarni nem lehet.

Az ember nem keres, mert ez nem így működik, hogy most nagyon kellene nekem egy partner, mert itt vagyok egyedül, meg fiatal vagyok, meg de jó lenne valakivel kirándulni, szexelni. Az ember legfeljebb figyel, fogékony, de hogy van-e kire…? Az a sors. Nem lehet szétpiszkálni a szirmokat mégoly finom eszközzel sem.

Én meg figyelni sem szoktam. Annyira ritka az ilyesmi. Szinte soha.

“Imádok szerelmes lenni”, nyilatkozzák popénekesnők, többnyire már, hogyan mondjuk ezt szépen, már túl a zeniten. Ez nem így megy. A vonzalom vagy megtörténik, vagy nem. Ha történik, úthenger, akkor is, ha nem is vártuk volna, akkor is, ha alkalmatlan az érkezése. Ha nem történik, minek erőltetni?

Leginkább nem történik meg. Vannak mindenféle történeteink, de többnyire akarás van, aszimmetria, alku, akkor meg inkább ne legyen. Csak a nagyon igaz szóért, metszően szerető pillantásért, megreszkető ujjhegyekért érdemes.

Milyen jó ezt kivárni, tisztának maradni…! Nem erkölcsileg jó, tehát nem helyes, hanem élményként jó: akkor jó, hogy nem infláltuk el pillantásainkat, szavainkat, várakozásainkat, mozdulatainkat és orgazmusainkat, amikor váratlanul mégiscsak megtörténik. Ha megtörténik, akkor nem forgatókönyv, és a létezőt nem írja felül az akart. Ha megtörténik, az ember csodálkozva ocsúdik: hát ez az. Hát ilyen, ez a tőmondatos boldogság. Nekem is lehet? Lehet. Nem kell valamit tenni, teljesíteni, kiérdemelni? És nem. Mosolyog az Isten. Bokáig, szügyig gázolok benne.

Akkor történjen meg, amikor az ember maga is egész lett, amikor egyedül is jó. A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó, hanem, akár a legjobb ízek, vagy a katarzis, önmagáért való. Azért van, mert jó — csak az öröm. Mellékhatásként persze épít, melenget, diadalmassá tesz, erőt ad a szarhoz is, de az értelme nem ez.

Soha életemben nem volt még ilyen, mármint nem szerelem, hanem ilyen méltóság. Mert én mindig kétségbeesett voltam, mindig vártam valamit, választ, megoldást a kínzó kérdésekre, identitást. És emellett mindig szörnyű hájpnak tartottam ezt, romboló, függésben tartó hájpnak, hogy jaj, kéne valaki, kéne egy pasi, vagy amikor valaki tetszeni és szükségképp manipulálni akar, mert ez kilúgozza az emberséget a kapcsolódásból, ez a nagy akarás, ezek az örökké egyforma mondatok, ez az éberség, hogy na, talán ő, és mit kéne tenni, hogy észrevegyen, kelljek, és az legyen, ami nekem jó.

Az ember szemérmes és lényegileg önmagának való. Az ember igazából nem vár semmit, mit is várhatna, nem jár az ilyesmi, meg aztán megvan már egy csomó válasz, gyerek, identitás, megélhetés, jövőkép. Csak úgy cseveg, levelez, visszanéz. Egyébként meg örül, szenvedéllyel tolja, ami fontos, a maga életét, nyom egy kávét, fut hétezerhétszáz lépést, betakarja a nyulacskáit. Aztán megtorpan mégis, mert mintha látott volna valamit a dús sövényben, és egyszerre észreveszi azt a kastélyt.

És félrehajtja a tövises ágakat, és ott áll a kapujában, nagy a fényesség, és még mindig nem tudja, belépjen-e.

Aztán belép.

Csodálkozik önmagán: képes látni a másikat. És azt szeretné, a másiknak, de csak ennek az egyetlen, kivételes Másiknak legyen jó, könnyű, és nem a maga forgatókönyvét, könnyűségét erőlteti, hanem figyel, lassan már nem is fél. A bőre fényes lesz, áramló nedvek indulnak meg nem is sejtett erezetekben, gyűlnek össze csak ekkor érzékelhető üregekben. Képes arra, amire soha máskor, hogy kitegye a meztelen szívét középre. Közben tudván tud, nem függ, és nem illúziózza túl, mert elég bőven, ami történik. Olyasmit lát egyszer csak egy emberi arcon, ami máskor nem látható, senkién. Sehol nincs a kétségbeesés. Nem kereste, nem hitte volna, és mégis.

A bejegyzés természetesen nem rólam szól, minden hasonlóság a…

...véletlen műve. Mert ez egészen pontosan rólam szól. Részben mindig is, és most végre egészen. Most van az a méltóság.