David Hare: Skylight

Ma volt szerencsém felvételről megnézni a külön a szerző kérésére az NT Live programjába illesztett műsor ismétléseként a Skylight című darabot Bill Nighy (Tom) és Carey Mulligan (Kyra) főszereplésével, valamint Az órák direktora, Stephen Daldry rendezésében. Azt hiszem, a moziban közvetített színházi előadás új műfaja egy tökéletesen meglovagolt piaci rés, főként a londoni kultúra pofátlanul és megfizethetetlenül drága mozijegyeinek és csillagászati árú színházjegyeinek számomra élhető keresztmetszetében. Bár nagyon szeretem az élő színházat is, itt a szuper operatőri munka miatt többet láthatunk, mintha a londoni színházak egyikébe próbálnánk a pénztárcánknak is túlélési esélyt biztosító áron jegyet szerezni. Azért a lényeg mégis a színház, lenyűgöző, ahogy a végtelenül vicces jelenetek egy pillanat alatt megtelnek drámaisággal, és hallom - itt a felvételről - a közönség reakcióját, amellyel párhuzamosan mi, a mozi közönsége is reagálunk - nevetünk, meghökkenünk vagy éppen a térdünket csapkodjuk és tapsolunk a zseniális megoldások miatt. Imádom. Végre itthon vagyok.

A Skylightról semmit sem tudtam, szándékosan nem olvastam el a tartalmát - vagy magát a darabot - előre, így talán duplán ütöttek egyes sorai, párbeszédei, és elhatároztam, hogy négyet mindenképpen megosztok belőlük, mert a székbe döngölt, hogy egy angol férfi által 18 évvel ezelőtt írt darabból a saját gondolataimat hallom visszhangozni, ráadásul rendkívül lényegre törő megfogalmazásban. Egyesek örök érvényű témákhoz kapcsolódnak, mások társadalomspecifikusak, és a terv szerint korspecifikusak is, ma mégis talán minden korábbinál aktuálisabbak. Elsőként a számomra legfontosabb idézetet választottam, és a kiemelések tőlem származnak, hogy érzékeltessem Bill Nighy fergeteges előadásmódját, amely letaglózza az embert. Tudom, hogy ez lehetetlen, de azért megpróbálom.

..................................................................................................................................

Tom - You see, it’s a funny thing, you’ve always said yes to everyone. It’s something I noticed right from the start. Everyone liked you for this very reason. The first time they meet you, they always say, ‘Kyra, what a nice person!’ Always. ‘Kyra, no question, she’s a good sort …’ (He stops, gentle, knowing where he’s going.) It’s typical. Your friend needs a tenant. To you, oh, it’s no problem. You’ll do it. There’s no inconvenience. You’re happy to do it. That’s who you are. Even for us, when you started. You were happy to babysit when Alice and I wanted to go out. It used to amaze me. I used to ask myself why there was only one person, one person in the world my friend Kyra ever said no to. And that is the man who asked her if she’d be his wife.
Kyra sits silent, just looking at him.
- I remember, I remember that morning so clearly. I remember coming downstairs. Then you were at the office. I rang you. I said, ‘I’m afraid she’s discovered. This is our moment. It’s finally possible. So now at last we make a clean break …’ You put down the phone. For the rest of the day I couldn’t find you. At the office they said you’d simply walked out.
Kyra - I did.
Tom - Why? My marriage was finished. You knew that. And Alice herself had no wish to go on.
Kyra doesn’t move, just watching.
- You could have had a thousand reactions. You could have gone to try and talk to Alice. You could have come to me. But no. You did something cowardly. You picked up your bags and walked out. Kyra looks at him darkly, not answering.
-Oh, you always said you did it for Alice.
Kyra - Partly.
Tom - That’s what you told me. When I finally found you, you said, ‘I had to do it. I did it for Alice. And for the children as well.’ But that wasn’t so. Well, was it?
Kyra - What do you want me to say?
She looks at him resentfully, as if cornered. Tom wanders away to get more whisky, having the concession he wanted.
Tom - You didn’t give a fuck about Alice’s feelings. Alice’s feelings were just an excuse. I mean, even tonight, you were telling me, you told me: an adulterous love is the best. Well, let me tell you it isn’t. The best thing is loving with your whole heart. Yes, and what’s more, out in the open. The two of you. That’s when there’s risk. Not the risk of discovery. But the risk of two people really setting off on their own. But that means all the things you’ve avoided. Really giving yourself.
He has no need to press his argument any more. His tone is sorrowful.
- Even now you’re doing it. You’re telling me how much you love the people! How much you’re in love with the courage of the people on the bus! Yes, of course you love them. Because in three minutes you can get off.
Kyra stays sitting, stubborn now, her mood darkening from sadness into resentment.
- Do you think I don’t see it? Loving the people’s an easy project for you. Loving a person … now that’s something different. Something that will take you right to the brink.
Kyra - That isn’t fair.
Tom - Isn’t it? I think it is. You love the people because you don’t have to go home with them. You love them because you don’t have to commit.
Kyra (quiet, not moving, looking down) - You’re very cruel. I’ve made a life here.
Tom - Yes. You can’t open a paper, that’s what you say. You have banished papers, you tell me, you’ve banished TV. I mean, why? What’s the reason? It’s some kind of insanity. What, you feel the world is somehow letting you down? You go off to do what you call ‘rebuilding’. ‘Rebuild your life’, that’s what you say. Start again. But how can you? Kyra, look at you now! It won’t even work. It can’t work. Because it’s built on a negative. It’s built on escape.

Sejtszintű emlékezés

Érdekesek a sok évvel ezelőtti benyomások. Csak az érzésekre emlékszem, de azokra kristálytisztán. Egy illat, egy szó, egy kép vagy például egy könyvcím képes tűpontosan felidézni a gondolatok szintjén már feledésbe merült élmények regiszterét. Így van ez most, is a sejtjeimben érzem a több mint egy évtizedes élményt, amikor a Száz év magány kötelező, ámde lenyűgöző gimnáziumi tapasztalata nyomán nekiálltam falni a Marquez-életművet - elsőként a Szerelem a kolera idejént. Emlékszem az elsöprő erejű újdonságra, a frissességre, és leginkább is a szerelem rendkívüli mélységű, csontig hatoló, vágyakozást keltő és az egész lényemet beszippantó, magával ragadó ábrázolására. Vártam, hogy milyen lesz újraolvasva, váratlanul sikerült is beszereznem egy példányt, pedig nem lehet kapni (bár talán Marquez halála elindít egy újrakiadási hullámot, én ebben bízom, hiszen nincs olyan apropó, legyen az bármilyen szomorú, amely ne lehetne jó ürügy a Marquez-művek megjelentetésére). A fekete, bársonyos tapintású borító, kedvenc rózsám képe a címlapon, a nyomtatás illata, a tördelés, a betűtípus mind-mind ugyanaz. A történetről villanófényemlékeim vannak, és kíváncsian kezdek neki az olvasásnak, ezek megfelelői után kutatva a szövegben.

Amit érzek: hogy egy ismerős világban járok. Nem söpör el, nem nyűgöz le úgy, mint amikor még újdonság volt számomra a mágikus realizmus varázslatos univerzuma. Nem baj, csak más. A szöveg továbbra is elsőrangú, hihetetlenül részletgazdag és vicces, és rá-rátalálok villanófényemlékeim forrására. Leginkább pedig azt érzem, hogy milyen messzire jutottam az elmúlt tíz évben - és mennyivel közelebb önmagamhoz, egészen az önazonosságig. Már nem szivacsként szippantom be ezt a világot, hanem kívülről nézem, és kritikusan szemlélem - a saját nézőpontomból. Mert immár van olyanom, és ez egy nagyon jó hely. Így történhetett, hogy bár még igencsak a könyv elején járok, máris belefutottam az egyik legélesebb és legmeghatározóbb emlékembe az idős úrról egy sötét, halvány lámpával megvilágított helyiségben, amelyben csak a sziluettje rajzolódik ki lassan az utolsó vendéget is kikísérő nő szeme előtt. Én legalábbis így képzeltem, így emlékeztem az örök és mindent túlélő, mindenek felett és mindenen túl érvényes szerelem első megnyilvánulására.

Ez a rész ismét az eddigi legnagyobb hatást és a legkatartikusabb élményt váltotta ki belőlem, de korántsem úgy, ahogy arra emlékeztem.

Fermina Daza az oltár előtt búcsúzott el a legtöbb látogatótól, de a legszűkebb baráti kör hátramaradt csoportját odakísérte az utcai ajtóig, hogy saját kezűleg zárja be utánuk, ahogy szokta. Már majdnem be is csukta, végső erejét összeszedve, amikor megpillantotta Floerintino Arizát, aki ott állt az üres szalon közepén, fekete ruhájában. Megörült neki, mert sok évvel azelőtt kitörölte az életéből, és most történt meg első ízben, hogy rá is ismert a férfira, akit a feledés tisztára mosott előtte. De mielőtt Fermina Daza megköszönhette volna a látogatást, a férfi reszkető és ünnepélyes mozdulattal a szívére szorította a kalapját, és felfakasztotta a gennyes kelést, amely az életét táplálta.
- Fermina - mondta -, több mint fél évszázadon át erre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemet és el nem múló szerelmemet újra csak esküvel bizonyítsam önnek.

Fermina Daza azt gondolta volna, hogy egy őrült áll előtte, ha nem lett volna rá oka, hogy azt higgye, Florentino Arizát a Szentlélek szállta meg, és az ihlette ezekre a szavakra. Első indulatában meg akarta átkozni őt, hogy így meggyalázza a házát, amikor az ura még ki sem hűlt a koporsóban. De a harag méltósága arra késztette, hogy ne tegye. "Takarodj - mondta neki. - És többé ne kerülj a szemem elé életed hátralévő éveiben." Újra kitárta a már majdnem becsukott utcai ajtót, és még hozzátette:

- Remélem, már úgysincs sok hátra.

Na, ez az igazán imádnivaló.

"A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó"

Azoknak, akik elfelejtették, vagy soha nem is értették. A szerző a csakazolvassa blog írója, tehát csak az olvassa...

Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?

Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?

Basszátok. Nem keresek.

Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága.

Kell? Így? Ennyire? Nem, akarni nem lehet.

Az ember nem keres, mert ez nem így működik, hogy most nagyon kellene nekem egy partner, mert itt vagyok egyedül, meg fiatal vagyok, meg de jó lenne valakivel kirándulni, szexelni. Az ember legfeljebb figyel, fogékony, de hogy van-e kire…? Az a sors. Nem lehet szétpiszkálni a szirmokat mégoly finom eszközzel sem.

Én meg figyelni sem szoktam. Annyira ritka az ilyesmi. Szinte soha.

“Imádok szerelmes lenni”, nyilatkozzák popénekesnők, többnyire már, hogyan mondjuk ezt szépen, már túl a zeniten. Ez nem így megy. A vonzalom vagy megtörténik, vagy nem. Ha történik, úthenger, akkor is, ha nem is vártuk volna, akkor is, ha alkalmatlan az érkezése. Ha nem történik, minek erőltetni?

Leginkább nem történik meg. Vannak mindenféle történeteink, de többnyire akarás van, aszimmetria, alku, akkor meg inkább ne legyen. Csak a nagyon igaz szóért, metszően szerető pillantásért, megreszkető ujjhegyekért érdemes.

Milyen jó ezt kivárni, tisztának maradni…! Nem erkölcsileg jó, tehát nem helyes, hanem élményként jó: akkor jó, hogy nem infláltuk el pillantásainkat, szavainkat, várakozásainkat, mozdulatainkat és orgazmusainkat, amikor váratlanul mégiscsak megtörténik. Ha megtörténik, akkor nem forgatókönyv, és a létezőt nem írja felül az akart. Ha megtörténik, az ember csodálkozva ocsúdik: hát ez az. Hát ilyen, ez a tőmondatos boldogság. Nekem is lehet? Lehet. Nem kell valamit tenni, teljesíteni, kiérdemelni? És nem. Mosolyog az Isten. Bokáig, szügyig gázolok benne.

Akkor történjen meg, amikor az ember maga is egész lett, amikor egyedül is jó. A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó, hanem, akár a legjobb ízek, vagy a katarzis, önmagáért való. Azért van, mert jó — csak az öröm. Mellékhatásként persze épít, melenget, diadalmassá tesz, erőt ad a szarhoz is, de az értelme nem ez.

Soha életemben nem volt még ilyen, mármint nem szerelem, hanem ilyen méltóság. Mert én mindig kétségbeesett voltam, mindig vártam valamit, választ, megoldást a kínzó kérdésekre, identitást. És emellett mindig szörnyű hájpnak tartottam ezt, romboló, függésben tartó hájpnak, hogy jaj, kéne valaki, kéne egy pasi, vagy amikor valaki tetszeni és szükségképp manipulálni akar, mert ez kilúgozza az emberséget a kapcsolódásból, ez a nagy akarás, ezek az örökké egyforma mondatok, ez az éberség, hogy na, talán ő, és mit kéne tenni, hogy észrevegyen, kelljek, és az legyen, ami nekem jó.

Az ember szemérmes és lényegileg önmagának való. Az ember igazából nem vár semmit, mit is várhatna, nem jár az ilyesmi, meg aztán megvan már egy csomó válasz, gyerek, identitás, megélhetés, jövőkép. Csak úgy cseveg, levelez, visszanéz. Egyébként meg örül, szenvedéllyel tolja, ami fontos, a maga életét, nyom egy kávét, fut hétezerhétszáz lépést, betakarja a nyulacskáit. Aztán megtorpan mégis, mert mintha látott volna valamit a dús sövényben, és egyszerre észreveszi azt a kastélyt.

És félrehajtja a tövises ágakat, és ott áll a kapujában, nagy a fényesség, és még mindig nem tudja, belépjen-e.

Aztán belép.

Csodálkozik önmagán: képes látni a másikat. És azt szeretné, a másiknak, de csak ennek az egyetlen, kivételes Másiknak legyen jó, könnyű, és nem a maga forgatókönyvét, könnyűségét erőlteti, hanem figyel, lassan már nem is fél. A bőre fényes lesz, áramló nedvek indulnak meg nem is sejtett erezetekben, gyűlnek össze csak ekkor érzékelhető üregekben. Képes arra, amire soha máskor, hogy kitegye a meztelen szívét középre. Közben tudván tud, nem függ, és nem illúziózza túl, mert elég bőven, ami történik. Olyasmit lát egyszer csak egy emberi arcon, ami máskor nem látható, senkién. Sehol nincs a kétségbeesés. Nem kereste, nem hitte volna, és mégis.

A bejegyzés természetesen nem rólam szól, minden hasonlóság a…

...véletlen műve. Mert ez egészen pontosan rólam szól. Részben mindig is, és most végre egészen. Most van az a méltóság.

Kérdezz! Felelek.

Igaz vagy hamis? "A szerelem egyátalán nem vak. Ellenkezőleg, a szerelmes olyasmiket lát imádottján, amiket más nem vesz észre."

Kedvenc kék közösségi oldalunk egyik társkeresős csoportja - akiknek van az a jó szokásuk, hogy Centrál Színházas jegyeket sorsolnak játékokban, sőt, hogy kisorsoltak engem is nyertesként, így ismerkedtem meg velük - rendre párkapcsolati közhelyek igazságára vonatkozó kérdésekkel zaklatja a nagyérdeműt, amelyekről természetesen úgysem lehet eldönteni, hogy igazak-e vagy sem, hiszen mindenkinek eltérőek a tapasztalatai, mást jelentenek számunkra az olyan szavak, mint a szeretet vagy a szerelem, és a tapasztalataink, emlékeink - ezektől nem függetlenül - másképp alakulnak. Így aztán nem is szoktam belefolyni a vélt vagy valós igazságok melletti/elleni kardoskodásba, de a mai kérdést nem tudtam szó nélkül hagyni. Azért, mert olyasmiről szól, amiben sok-sok saját és nem saját élmény átélése, megtapasztalása alapján nagyon mélyen hiszek. Igen, persze, tudom, hogy ez még attól egy ugyanolyan szubjektív vélemény, mint a többi, de hiszem, hogy egyúttal egy olyan gondolat is, amelyet érdemes sokmindenkinek megfontolnia. 

Az idézetről azonnal Feldmár András A tudatállapotok szivárványa c. könyvében olvasott gondolata jutott eszembe. Ő, aki nagyon sok sorsot látott, alapos ismerője a különböző tudatállapotoknak, és különösen a sok-sok negatívumot is eredményezhető hipnózisnak, a következőt válaszolja egy kérdezőnek, akit az érdekel, vajon a szerelem is hipnózis-e:  

"Szerintem, ha két ember egymásba szeret, akkor egy normálistól eltérő tudatállapotba kerülnek. Ez biztos. De az csak egy másik tudatállapot. Egyesek szerint a szerelem vak. Ennek ellenére sok más emberrel együtt nekem is az az élményem, hogy akkor látjuk dolgokat a legtisztábban, amikor éppen szerelmesek vagyunk."

Mert ez volt az én tapasztalatom is, az első szerelem óta, és azóta csak megerősödött ez az élményem, minden alkalommal. Ha pedig ugyanezt a dolgot egy másik nézőpontból világítjuk meg, mindjárt nem olyan nehéz elhinni, hogy nem a lehetetlenről van itt szó, sőt, talán nem is olyan kellemes, mint gondoljuk, de igaz lehet: a szerelem éppenhogy nem vak. Ez Ingmar Bergmantól származik:

"Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne."

Így máris más megvilágításba kerül az, amit sokan különleges képességnek tartanak. Talán inkább nem akarunk észrevenni bizonyos dolgokat, vagy megmagyarázzuk, hogy azoknak is helyük van, csak azért, mert annyira fájna a másik elvesztése, hogy szeretnénk hinni: amit látunk, bár nem akarunk, az valójában orvosolható, kezelhető, beilleszthető abba az "ő és én" együttállásba, amely a legboldogabbá tenne engem. Akkor is, ha ez az együttállás sajnos csak a fejünkben létezik.

Lehet, hogy ez is csak az egyénen múlik. Ha valaki egyébként sem szenvedheti az öncsalást, a szerelemben sem lesz vak - bármennyire szeretne, bármennyire kényelmesebb lenne is -, míg más valóban későn eszmélhet rá arra, ami már kezdettől a szeme előtt volt, csak félreértette, mert a megértés fájdalmát nem lett volna képes elviselni. Számomra az első szerelemből villanófényemlékként maradt meg, hogy ráébredtem, a sok-sok hiba ellenére, a viselkedésében általam helytelenített megnyilvánulásai mellet is mennyire tisztán és egyértelműen szeretem a másikat. Teljesen tisztán látom Őt, hibákkal és erényekkel együtt, és bizonyos tekintetben lehetek kritikus vele, ez mégsem jelenti azt, hogy nem szeretem. Óriási élmény volt ez számomra, mert korábban mindig azt gondoltam, hogy csak a tökéleteset fogom tudni szeretni, aztán kiderült, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Ez az élményem azóta még hatványozottabb formában többször megismétlődött.

Persze ilyenkor érti csak meg az ember, hogy mi az igazi „hiba”, vagyis az, ami ellehetetlenít egy kapcsolatot, ami már elfogadhatatlan, és mi az, ami valójában nem probléma. El is gondolkodtam akkor, az elsőnél azon, hogy vajon ezek a dolgok, amelyeket most elfogadhatónak érzek, 20 év múlva nem válnának-e azzá, ami miatt elviselhetetlennek találom a másikat. Erre persze megvolt az esély, de ez is az önismeret javításának egyik útja, és nekem az eddigi tapasztalataim alapján arra már sikerült rájönnöm (noha nem volt 20 évem, közel sem), hogy melyek azok a dolgok, amelyek „nem számítanak", és hosszú távon sem fognak, és mi az, ami válóok, és mint ilyen, már kezdettől fogva az (volt). Ez a hosszú távval nyilván árnyaltabb lesz majd, de lényegileg már megvan. Mostanra biztosan.

A baj sokszor nem abból ered, hogy nem látjuk és halljuk, amit nem akarunk, hanem hogy nem értjük meg, hogy amit látunk és hallunk, valójában mit jelent. Eddig mindannyiszor voltak olyan dolgok, amelyeket muszáj volt hallanom és látnom, és meg is értettem őket, nem kis fájdalom árán. De még úgy is, hogy én akartam látni, akartam hallani, és főképp akartam érteni, hogy mit jelent mindez - mivel az önhitegetés sokgenerációs családi hagyományával az életem egy adott pontján egyszer és mindenkorra leszámoltam -, csak fokozatosan tudtam szembesülni a teljes valósággal. Mert ez az egyik legnehezebb dolog az életben, és különösen akkor, amikor már tudja - vagy legalábbis sejti - is az ember, hogy elkerülhetetlenül milyen fájdalom vár rá, nagyon sok erő és bátorság kell ahhoz, hogy ezt az utat merjük választani. De utána, ha sikerül megbirkózni vele, amikor már megvigasztalódtunk - és végül mindig megvigasztalódunk - jobb lesz. Akkor is, ha minden alkalommal úgy érzi az ember, hogy ennél rosszabb még sosem volt, és lehet, hogy korábban mindig sikerült, de ezúttal tényleg nem tudja, ezt hogy fogja túlélni.

De ha fontos neki, hogy túlélje (véleményem szerint a megvigasztalódás nem magától történik, nagyon is komoly munkát kell belefektetni), akkor túléli , és rájön, hogy óriási szerencse, hogy mer látni és hallani, mert ez a záloga annak, hogy előbb-utóbb a szerelemben tényleg azt lássa és hallja, amit a leginkább látni és hallani is szeretne. És az idevezető út fájdalmánál - ami nagyon, iszonyatosan kemény - is sokkal rosszabb lenne egy nap egy arra ébredni, hogy évekig, évtizedekig hagytam, hogy mást halljak és lássak, mint a valóság, és a fejemben élő világ így, ebben a formában nem létezik. Hogy illúzióban éltem, mert egyszerűbb volt elhinni azt, ami egy ideig mindkét fél számára valahogy kényelmesebb, mint szembenézni a nagyon is kényelmetlen, sőt, embert próbáló, de hosszú távon jóval nagyobb csalódásoktól megóvó tényleges helyzettel.

A szerelemben – az én szerelemfogalmam szerint – olyan mély szinteken érzékeled a másikat, olyan alapvetően rezdültök együtt és egymásra, hogy lehetetlen nem látni és hallani az igazat. Mert a szerelemben mindenki a valódi önmaga, mert egyedül ott történik meg az a csoda, hogy két ember teljesen kitárulkozik egymásnak, és ezt a teljesen felfedett és átadott ént szereti a másik, és te is az ő teljességét fogadod el, zárod magadba. Mert a szerelem érzésének - számomra - definíciószintű lényege és végső célja az, hogy két ember a látható és láthatatlan, felfogható és felfoghatatlan dimenziókban a lehető legközelebb kerüljön egymáshoz. Hát hogy is lehetne ilyen esetben vakságról beszélni?