Nyugdíjnak szülve

Ismét kicsapta valami a biztosítékot. Kormányunk a nyugdíjrendszer megreformálását úgy kívánja megvalósítani, hogy réges-rég túlhaladott, elavult, idejétmúlt, elnyomó, zsarnoki politikával gyermekvállalásra kényszeríti a családokat. Igazán ideálisnak tűnő alap a boldog családi élethez, nem igaz? Sőt, az sem mindegy, hogy mi lesz a gyerekből, legalább egy diploma kell, de ha több van, annál jobb, mivel ettől növekszik majd a szülő nyugdíja. Szép kilátások a születendő gyerekek számára. Én személy szerint nem szeretnék nyugdíjgyerek lenni, akinek a létezését kizárólag az a keret határozza meg, hogy milyen szinten szolgálja szülei időskori állami ellátását.

 

Két súlyos és alapvető problémám van ezzel az elgondolással. Az egyik az, hogy a gyerek akkor sem tehető a szülei jóléte tekintetében felelőssé a saját életében hozott döntéseiért, ha egyébként gyermekkorában mindent megadtak neki a sikeres és boldog élethez. Egy normális társadalomban felelős, felnőtt emberek alapítanak családot, akik érzelmi és anyagi szempontból is úgy érzik, felkészültek arra, hogy gondoskodjanak egy (vagy több) új életről. Ezek a felnőtt emberek a gyermekvállalással nem kapnak felmentést az alól, hogy felelősséget vállaljanak későbbi életükért, anyagi biztonságukért. Saját döntésük, hogy vállalják a gyerekekkel kapcsolatos költségeket, és azzal, hogy életet adnak nekik, nem tolják át rájuk az időskori anyagi gondoskodás felelősségét - pláne nem az állam helyett. Amikor igazi problémával magánorvoshoz kell vinni a gyereket, mert érdemi állami szolgáltatás nincs, vagy ugyanúgy vastagon fizetni kell érte, amikor az iskolarendszertől külön felkészítés nélkül nem várható megfelelő előrelépés és esélyteremtés vagy a felsőoktatási, vagy a munkaerő-piaci érvényesülés tekintetében, tehát amikor a gyerek emberhez méltó életre nevelése lényegében elérhetetlen ambíció állami keretek között, akkor nem beszélhetünk arról, hogy bármivel is tartoznának a felnevelt gyerekek az államnak. Egyébként is, ez a "tartozik érte" retorika úgy hibás, ahogy van, ez minden esetben kontraproduktív.

A másik probléma sokkal általánosabb, ugyanis az állam nem diszkriminálhat ilyen alapon ember és ember között, és semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen magánjellegű döntéseket hozok - hogy szülök-e gyereket vagy sem, és ha igen, akkor hányat, és az az X számú gyerek milyen formában fogja élni az életét. Ez utóbbiba még én sem szólhatok bele, ugyanúgy, ahogy az állam nem szólhat bele abba, hogy szülök-e, mikor, mennyit, miért annyit. Az ilyen mennyiségi szemlélet - a pszichológiából régóta tudjuk ugye, már aki - az emberi élet minősége tekintetében nem állja meg a helyét. Márpedig nem elég megszülni és esetleg akarata ellenére valami egyetemre küldeni a gyereket, aki lehet, hogy művész szeretne lenni, vagy éppen milliárdos bútorkereskedő, mint az - egyébként diploma nélküli - egyik tanítványom. A minőség ebben az esetben szorosan összefügg a későbbi mennyiséggel, ugyanis minél teljesebb emberré nő fel valaki, annál eredményesebben fogja tudni szolgálni a társadalmat - akár csak szigorúan anyagi szinten is. És akkor még nem beszéltünk arról az égbekiáltó igazságtalanságról, ami a meddő vagy más okból gyereket vállalni nem tudó nőket érheti.

Ilyenkor mindig A.-ra gondolok. Ő az, akinek az életemet köszönhetem. Az életemet, amit érdemes élni, amiben érdemes volt 15 évig küzdeni, hogy mostanra eljussak odáig, hogy tiszta szívvel mondhatom, képes voltam/vagyok megszabadulni az ártó hatásoktól és kinyitni a lelkem a boldogságnak. Nagyon nehéz dolog ez.

Ha a gyereknevelés végcéljának egy életképes, boldog, elégedett és produktív, felelősségteljes felnőtt ember létrehozását tekintjük, akkor A.-nak legalább két gyereke van, míg például az apámnak egy sincs. Továbbá az anyám mindenképpen többet érdemelne apámnál, de a boldogságunkért tett erőfeszítései rá nehezedő terhe annyira megtörte, hogy már nincs módjában felvenni az államtól kvázi jogos jussát. (És ilyenkor mi van? Mi van azzal az emberrel, aki belehal a robotba, az állandó erőn felüli munkába, amiben társa segítsége helyett egy harmadik, "nagy gyerek" csak további nehézségeket állít elé? Ezt csak úgy mellékesen megjegyzem...) Ám visszatérve az eredetit témára, attól, hogy valaki nem szült gyereket, még a piszkos anyagiak és kizárólag matematikai statisztikák szintjén vizsgálva is érdemben hozzájárulhat a társadalom fejlődéséhez. Ha valaki részt vesz egy másik ember - adott esetben gyerek - ÉLETMINŐSÉGÉNEK javításában, aki pedig így felnőtt korában nem segélyen vagy a pszichiátrián tengődve próbál napról napra túlélni, nem megy bele féléletű kapcsolatokba, amikben aztán eleve féléletre kárhoztatott gyerekeket vállal, hogy végül neki is legyen kin levezetnie a feszültséget, ha már az egész világ ellene van, és rúghasson már bele ő is valakibe, ha amúgy mindenki belerúg, hanem képes - adott esetben jobb anyagi körülmények között - jóval nagyobb mértékű termelő erővé válni a társadalomban és több, érdemi életre szült gyereket vállalni, akkor az bizony számszerűsíthető hozzájárulás.

Annyira képmutató, hogy szó nélkül elvették a tömegek évtizedes nyugdíjmegtakarításait, eltapsolták, illetve ki tudja, kiknek a zsebében landolt - azért jó tanítványokkal rendelkezni, mert első kézből kapom az információt arról, hogy a köznép által elképzelhetőnek tartott összeesküvés-elméleteknél sokkal, de sokkal durvább lenyúlások mennek a mindenkori kormányszinten -, és természetesen kizárólag a nőket (!) sarokbaállítós, infantilizáló, büntető pedagógiában látják a megoldást: kötelezővé, vagy legalábbis az ellenkező döntést ellehetetlenítő választássá kell tenni a szülést. Ha nem szülsz, és főképp, nem diplomásat szülsz, kevesebbet fogsz érni az állam számára, ne is számíts arra, hogy ha 40 évet ledolgozol - persze nem 8 órában, és nem kíméletes körülmények között, csak hogy túlélj - ne számíts rá, hogy majd esetleg nem hagyunk 65 évesen megdögleni a küszöbön, hiszen a te bedarált, szebb reményű éveid kevesek ahhoz, hogy igazold a nyugdíjas korodban állami pénzen folytatott életed létjogosultságát. Ahhoz gyerek kell, sőt, diplomás gyerek, mert az köztudott, hogy a diplomás gyerek több pénzt hoz az államkasszának - csak akkor nem tudom, hogy miért menekülnek diplomás tanítványaim tömegesen külföldre, mert itthon nincs jövőképük, mert a havi 120 ezer nettóból a funkcionális nyomorra kárhoztatnák magukat, és miért is az egyetlen nem diplomás tanítványomnak van milliárdos üzlete - amelyben egyébként irdatlan keményen dolgozik, és 40 évesen hajlandó angolul tanulni, mert igénye van rá, hogy igényesnek tűnjön külföldi partnerei előtt. Szóval a szimpla szexizmuson és az erőszakos kommunikáción túl ezernyi téveszméből is vérzik ez a javaslat. Ez pont az, ami nem vezet sehová; amit bármelyik diplomás megtanul a kötelező féléves pszichológiakurzusán, legyen szó bármilyen szakról. Ja, kérem, hogy egy politikusnak sem kell diploma, így ők ezt nem tudhatják...?

A gyerekvállaláshoz, ahogy azt a nőjogi aktivisták is megfogalmazták, tervezhető jövőkép kell, és az állam nem folytathatja az ámokfutását arra számítva, hogy aki elég erősen akar élni és elérni valamit, az erején felül is megpróbálja magát kivonni az egyenletből, és az esélyek ellenére méltó élethez elegendő pénzt keresni úgy, hogy arra ne menjen rá éppen a méltó élete. Ennek hiányában marad az irányváltás. Nyugat felé.