Sejtszintű emlékezés

Érdekesek a sok évvel ezelőtti benyomások. Csak az érzésekre emlékszem, de azokra kristálytisztán. Egy illat, egy szó, egy kép vagy például egy könyvcím képes tűpontosan felidézni a gondolatok szintjén már feledésbe merült élmények regiszterét. Így van ez most, is a sejtjeimben érzem a több mint egy évtizedes élményt, amikor a Száz év magány kötelező, ámde lenyűgöző gimnáziumi tapasztalata nyomán nekiálltam falni a Marquez-életművet - elsőként a Szerelem a kolera idejént. Emlékszem az elsöprő erejű újdonságra, a frissességre, és leginkább is a szerelem rendkívüli mélységű, csontig hatoló, vágyakozást keltő és az egész lényemet beszippantó, magával ragadó ábrázolására. Vártam, hogy milyen lesz újraolvasva, váratlanul sikerült is beszereznem egy példányt, pedig nem lehet kapni (bár talán Marquez halála elindít egy újrakiadási hullámot, én ebben bízom, hiszen nincs olyan apropó, legyen az bármilyen szomorú, amely ne lehetne jó ürügy a Marquez-művek megjelentetésére). A fekete, bársonyos tapintású borító, kedvenc rózsám képe a címlapon, a nyomtatás illata, a tördelés, a betűtípus mind-mind ugyanaz. A történetről villanófényemlékeim vannak, és kíváncsian kezdek neki az olvasásnak, ezek megfelelői után kutatva a szövegben.

Amit érzek: hogy egy ismerős világban járok. Nem söpör el, nem nyűgöz le úgy, mint amikor még újdonság volt számomra a mágikus realizmus varázslatos univerzuma. Nem baj, csak más. A szöveg továbbra is elsőrangú, hihetetlenül részletgazdag és vicces, és rá-rátalálok villanófényemlékeim forrására. Leginkább pedig azt érzem, hogy milyen messzire jutottam az elmúlt tíz évben - és mennyivel közelebb önmagamhoz, egészen az önazonosságig. Már nem szivacsként szippantom be ezt a világot, hanem kívülről nézem, és kritikusan szemlélem - a saját nézőpontomból. Mert immár van olyanom, és ez egy nagyon jó hely. Így történhetett, hogy bár még igencsak a könyv elején járok, máris belefutottam az egyik legélesebb és legmeghatározóbb emlékembe az idős úrról egy sötét, halvány lámpával megvilágított helyiségben, amelyben csak a sziluettje rajzolódik ki lassan az utolsó vendéget is kikísérő nő szeme előtt. Én legalábbis így képzeltem, így emlékeztem az örök és mindent túlélő, mindenek felett és mindenen túl érvényes szerelem első megnyilvánulására.

Ez a rész ismét az eddigi legnagyobb hatást és a legkatartikusabb élményt váltotta ki belőlem, de korántsem úgy, ahogy arra emlékeztem.

Fermina Daza az oltár előtt búcsúzott el a legtöbb látogatótól, de a legszűkebb baráti kör hátramaradt csoportját odakísérte az utcai ajtóig, hogy saját kezűleg zárja be utánuk, ahogy szokta. Már majdnem be is csukta, végső erejét összeszedve, amikor megpillantotta Floerintino Arizát, aki ott állt az üres szalon közepén, fekete ruhájában. Megörült neki, mert sok évvel azelőtt kitörölte az életéből, és most történt meg első ízben, hogy rá is ismert a férfira, akit a feledés tisztára mosott előtte. De mielőtt Fermina Daza megköszönhette volna a látogatást, a férfi reszkető és ünnepélyes mozdulattal a szívére szorította a kalapját, és felfakasztotta a gennyes kelést, amely az életét táplálta.
- Fermina - mondta -, több mint fél évszázadon át erre az alkalomra vártam, hogy örök hűségemet és el nem múló szerelmemet újra csak esküvel bizonyítsam önnek.

Fermina Daza azt gondolta volna, hogy egy őrült áll előtte, ha nem lett volna rá oka, hogy azt higgye, Florentino Arizát a Szentlélek szállta meg, és az ihlette ezekre a szavakra. Első indulatában meg akarta átkozni őt, hogy így meggyalázza a házát, amikor az ura még ki sem hűlt a koporsóban. De a harag méltósága arra késztette, hogy ne tegye. "Takarodj - mondta neki. - És többé ne kerülj a szemem elé életed hátralévő éveiben." Újra kitárta a már majdnem becsukott utcai ajtót, és még hozzátette:

- Remélem, már úgysincs sok hátra.

Na, ez az igazán imádnivaló.