Ezúttal Humans of New York, vagyis New York-i Emberek, mert azt gondolom, hogy zseniális, amit ez a fotográfus, Brandon Stanton művel (bár ez a szó sok szempontból kevés annak leírásához, amiről itt szó van: fotózás, portrékészítés, költészet, közösségépítés, emberekbőlalegjobbatkihozás), másrészt rendkívül sok értelmezésre van lehetőség, és lenyűgöző, ahogy mindenki megtalálja ezekben a pársoros létesszenciákban a saját életét. Velem is sokszor megtörtént már, de ezúttal rátaláltam a képen szereplő úr hozzászólására is, amely a képaláírással együtt - és különösen a tegnapi moziéjszakán megtekintett Demóna című film után - tökélesen elmeséli azt a számomra sorsfordító felismerést, hogy a világ bizony sok esetben sokkal, mérföldekkel, alapvetően jobb, mint az önmeghatározásunk szempontjából az univerzumot kizárólagosan jelentő szülők, és nem a világtól kell félni, illetve nem kell félni tőle.
 |
| "I
wrote an essay about my mother. I decided she put a destructive
algorithm in my head when I was a child. I call it a 'mal-gorithm.' My
mother always had very low self-esteem, so she never wanted me to have
any confidence. She felt threatened by confident people, so her way of
keeping control was to never give me any encouragement or approval. I
remember one time I spent all day wrapping a gift
for my grandmother. I decorated it with all sorts of designs, and
glued cotton balls on the package. My mother took one look at it and
said: 'What did you do that for? Grandma isn't going to care about
that.' I think I realized then that I was never going to get her
approval." "How does this affect you as an adult?" "It's very difficult for me to have the confidence to do things. I'm always anticipating the negative feelings of others But I'm working on it." |
És az úr hozzászólása a számomra elképesztő mennyiségű pozitív és éleslátó kommentre válaszul:
Hi
all you wonderful HoNY folks. I am the red-shirted guy in the picture. I
have to tell you, I am so overwhelmed and touched by all your generous
and thoughtful love and support that I can’t find the words to
adequately express my profound gratitude. Brandon’s
first question to me was, “What advice would you give your 18-year-old
self?” After a second’s thought, I said, “Stop listening to your
mother,” and the whole conversation evolved from there. Afterward, I was
amazed at how he got me to open up, and I was a bit afraid that I came
off as whiny. But you have all been so affirming and so downright
magnificent that I now see how wrong I was to think that (there I go
expecting those negative reactions; thanks for showing me how wrong I
was!). I wish I could send each of you a personal thank you gift, but
since I can’t, here is my best representation of a cotton ball-wrapped
present for all you guys: o[*]o Much love to you. Thanks for your
healing warmth. What an amazing community. Kisses and cotton balls!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxoooooooooooooooooooo
Örülök neki, hogy sokan megértették a nyavalygást, illetve a javuláshoz szükséges helyzetfelmérés közötti különbséget: "But I'm working on it." Ez a minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése