Megyek. Most tényleg megyek. Amikor elmesélem másoknak, természetesen mindenki megkérdezi, hogy miért. Na nem mintha eddig évekig nem azt kérdezgették volna, hogy miért nem, de ez már csak ilyen. És bár sokáig nem akartam igazán menni, hosszú évek óta ott motoszkál bennem a lehetőség, mint mentsvár, mint kaland, és elsősorban mint valami, amit meg szeretnék próbálni. Egyszerűen azt mondhatnám, hogy kimerítettem az itthoni lehetőségeim tárházát arra, hogy olyan életet élhessek, amilyet szeretnék. Sok szempontból nagyon szerencsés vagyok, ám ennek ellenére tudom, hogy az az út, amit itthon próbáltam taposni, nem vezet oda, ahová tartok. Ez az átfogó indok, a részletek azonban számosak és szerteágazók.
Mert miután tizenöt évig dolgoztam napi 12-16 órát, sokszor hónapokig szünnap nélkül, és mindezt úgy, hogy lényegi előrelépést nem tudtam vele elérni, ennyi idősen úgy érzem, hogy ezt nem csinálhatom tovább, különben elrohan mellettem az életem. Persze ez nem afféle életvezetési megvilágosodás - mindig is teljesen tisztában voltam azzal, mit jelent, ha ennyit dolgozik valaki; hogy emellett nem sok minden fér bele az életbe, ám pontos okom volt arra, hogy ezt vállaljam - az anyagi biztonság. Nem a luxus, nem Chanel, nem éves golfbérlet - bár természetesen azzal sincs semmi gond, ha valaki erre vágyik -, csak hogy ennyi erőfeszítéssel egy épülő otthont tudjak teremteni magam köré, de nem sikerült. Tény, hogy óriási mínuszból indultam, de ez már akkor sem tartható így. Mert nem akarom úgy élni az életemet, hogy minden - minden - nap óracsörgésre kelek, és a számítógép elől zuhanok az ágyba. Mert a szakmai siker ellenére demoralizáló, hogy milyen módon kell küzdeni a túlélésért. Mert a heti 50-60 óra munka mellett az a szabadnapom, amikor csak két órát tartok, ügyet intézek, főzök, mosok, takarítok. Mert hónapok óta nem bírtam felkelni, hogy eljussak egy edzésre, hiába határozom el minden héten legalább kétszer, hogy 4 óra alvás ide vagy oda, ma menni fog. Mert egyetlen kötött és választott programom van, egyetlen hétköznap, késő este, de a munka ütemezése természetesen ezt is el tudja lehetetleníteni. Azé a munkáé, amiből egyébként nincs elég, ha kellene, ami viszont van, az mindent felülíró módon érkezik. Lemondani pedig már fizikai képtelenségnek tűnő mennyiség esetén sem lehet, mert ki tudja, hogy egész nyáron mire számíthatok majd. Azaz én tudom, hiszen ezt a tapasztalatot sem mástól hallottam. Mert hónapok óta nem tudok tervezni az időmmel, nem lehetnek terveim tanulásra, továbblépésre, vagy akár csak kikapcsolódásra. Mert amikor hetek után végre kijutok a lakásból, és nem bírom rávenni magam a metrón az olvasásra, rájövök, hogy azért nem megy, mert hetek óta először van időm gondolkodni - felemelni a fejemet és körülnézni, hogy helló, világ, hát te itt vagy?, illetve végiggondolni azt, hogy milyen nap van, milyen hónap, milyen évszak, és egyáltalán, mihez lenne kedvem. Mert a múzeumok éjszakája is mindig túl korán kezdődik, mert a könyvfesztivál is éppen mindig rossz hétvégére esik, és mert a mozgás éjszakáján döntenem kell, hogy miután két hónapja nem sportoltam és két hete nem aludtam, melyik szükségletet részesítsem előnyben.
És mindezt úgy, hogy egyedülálló lehetőséget kaptam, de valahogy a célt, amit szeretnék, mégsem sikerült elérni. A szükségesen túli, az áldozatokat indokoló rész már éppen hiányzik. És nem mondhatom, hogy akkor mindegy, hogy akkor csinálhatnék mást, ami érdekel, mert az az igazság, hogy így van módom nyugodtan aludni - azt a 4 órát, ami marad -, enélkül pedig mindennapi gondjaim lennének. A luxus igényét sem lehet számon kérni senkin, de itt a döntés általában nem ezen a szinten dől el. A változtatás létkérdés. És lehet szomorkodni azon, hogy ott milyen az időjárás, milyenek az emberek, de miután hétvégén, gyönyörű időben is be vagyok zárva a négy fal és a számítógép börtönébe, és hónapokig kényszerülök egyeztetni/halogatni találkozókat, nem igazán maradt mit visszasírni.
Igen, a pénz az elsődleges motiváció. De nem önmagáért, hanem a terveim megvalósításának eszközeként. Vagy azért, hogy lehessenek egyáltalán terveim. Ha itthon megvalósulhatna bármi abból, amitől magaménak érzem az életemet, talán nem mennék. Most még nem, mert egyénileg ki tudom még vonni magam az intézményes rendszer abszurditásából, amelyet az állam napjainkban az emberekre kényszerít. És bár ez még nem aktuális, az az egy biztos, hogy ha lenne gyerekem, semmiképpen nem engedném ebbe az iskolarendszerbe járni, úgyhogy most először előre gondolkodom, és nem várom meg, hogy ez is végül úgy történjen, ahogy igazából nem szeretném.
Tibor Fischer szívemnek oly méltán kedves sorai kívánkoznak ide: "Mentségemre mondom, becsületes és tisztességes ember voltam. Nem dobom sutba a becsületet és a tisztességet, ha tartós jövedelmet kapok cserébe, de nem kaptam. Ezért ülök itt más hitelkártyájával a zsebemben meg egy krónikus, zavaró egészségi problémával."
Noha tisztességtelen útra nem lépek (fél éves bűnözői karrierem csúcsán egy mesterien manipulált BKV-bérlet tüzetes átvizsgálásának megúszása után végleg szögre akasztottam az ollót és a ragasztót), Tyndale-hez hasonlóan lényegében én is új életet kezdek, a krónikus és zavaró egészségügyi problémám ellenére. És remélem, hogy a végeredmény is megegyezik majd azzal, ahogyan a könyvben alakul - a boldogság ígéretével. Mert a többi már rajtam múlik, de a lehetőség, az nélkülözhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése