Demóna

Tegnap láttam egy filmet, egy gyönyörű, felemelő, intelligens és a szó legnemesebb értelmében teljes szívet betöltő filmet. Igen, a Demónáról - a "gonosz" tündér meséjéről van szó. Számtalan szempontból zseniálisnak tartom ezt a történetet, a legfontosabbakat gyűjtöttem itt össze.

A bennünk élő gonosz sosem eredendő, mindig megvan annak az alapos és komoly oka, többnyire valamilyen trauma, például bántalmazás és erőszak formájában.

Érző szívek nem potyognak csak úgy az égből. Igen, tudom, hogy itt majdnem, de aztán ugye mégsem. Tehát nem.

Az érző szív az, ami: érző. Képes a szeretetre, de képes a gyűlöletre is, illetve a kettő közötti milliónyi árnyalat - akár ellentmondásos - átélésére. Egyre nem képes: hazudni önmagának, és túlmenni a határon, amikor ténylegesen szembesül az élet-halál kérdést jelentő döntéssel. Mert érez. Mert szeret. Akkor is, ha gyűlölni akar valakit, akire valójában csak egy másik, valóban gyűlöletes személy iránti érzelmeit vetítené ki.

Az érző szív intelligens, tehát tanul. Ezért van meg benne a megváltás lehetősége, és ezért nem őrül bele saját hazugságaiba.

Az érző szívnek semmi köze a vérrokonsághoz. A gyermek tudja, hogy ki az, aki szereti, ki az, aki jó neki, és igen üdítő élmény, amikor (már automatikusan az ellenkezőjére számítva) ennek akár csak közvetett - ám épp ezért magától értetődőnek tekintett -  megerősítésével szembesülök.

Ha képes vagy felismerni érző szíved valódi vágyát, szárnyaszegett lelked újra magasra repül. Szükségképpen így lesz. Szabad leszel.

A Demóna érző szíve maradéktalanul megegyezik az én szeretetfogalmammal. És akár tudomásul vesszük, akár nem, a lélek így működik. Kérdezd csak meg a gyerekeket, ők mindig tudják, ki az, aki maradéktalanul jó nekik, hozzájuk. Félelmetes radarjuk van a hazug vagy éretlen szívek leleplezéséhez. 

A film pontosan ezt teszi, azaz megkérdőjelezi az örök alapértelmezett nézőpontot: a felnőttét. A Demóna annak a személynek a története, akit a Csipkerózsika című mese főhőseként jól (?) ismerünk - ám ezúttal az általa átélt verziót látjuk. És bizony, ha Auróra, a gyermek így érezte, az így is volt. Ez az a gyermeki képességünk, amelyet soha nem szabadna lerombolni, elnyomni bennünk, de persze a fájdalmas valóságot mutató tükörtől a felnőttek többsége olyannyira fél, hogy inkább az új élet határtalan boldogságot hozó szárnyát szegi. Ez is ismerős lehet már egy másik meséből - így függnek össze az emberi történetek.

És nem, ez a film nem rossz értelemben vett feminista kiáltvány, hanem egy mélyen emberi történet; az érett és éretlen személyiség, a vélt vagy valós érzelmek és következményeik közötti döntő különbség ódája, történetesen - bár nyilvánvalóan nem véletlenül - női főszereplőkkel. A szó legjobb értelmében szívet melengető élmény egy, a szó legjobb értelmében szerethető (!) főhőssel, és egyedülálló helyet foglal el a mindenkori kedvenceim listáján. Metaforaként, de számomra például azonos valós élmények tükreként is hiánypótló film, amelyet látni, DVD-n birtokolni és sokszor újranézni kell. Mindenkinek.

"Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel"

Nem idegen tollakkal szeretnék ékeskedni, csak egyrészt nagyon fontosnak tartom ezt a gondolatot, ráadásul mérhetetlenül aktuális számomra. Valami félelmetes érzékkel tud rátapintani az élet arra, amit látnom, hallanom kell. Ismét csakazolvassa, részlet a mai bejegyzésből.

Lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel. Ma ennyi a bejegyzés.

.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.  

Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

Az lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel. 

Az egyik komment különösen aláhúzta azt, miért is olyan fontos ez most nekem. "Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…"

Ami azt illeti, engem azóta aggaszt az idő múlása, hogy az eszemet tudom. Sőt... Mindig le voltam maradva, sosem tartottam ott, úgy és akkor, ahol, ahogy és amikor kellett volna. És a szorongásom csak részben fakadt a társadalmi elvárásokból, sokkal mélyebben gyökerezett viszont abban az örökségben, hogy mindig azt várták tőlem, hogy visszafelé menjek. Minél jobban növekedtem, és betonoztam be a létezésem maradandóságát ebben a világban, annál inkább azt kívánták, bárcsak soha ne léteztem volna. Ezzel szemben nagyon nehéz élni. És rengeteg időbe telik eljutni odáig, hogy élhessek.

Nem olyan régóta érzem csak, hogy megérkeztem. És mégis, a szorongás, a "késő van" érzése nem múlt el, sőt, 30 fölött, nőként csak tetéződött azokkal a bizonyos társadalmi elvárásokkal. De aztán egy fontos pillanatban rájöttem a megoldásra; arra, hogyan tudom elengedni a mesterséges kategóriákat, a kor- és élethelyzet-összehasonlítgatást. Mert az én életem nem illeszkedik a szépen elképzelt rendszerbe, hát akkor nem is aszerint fogom élni. Nem is tehetném. Próbáltam, és lám, sehová nem vezetett, úgyhogy ennyi volt, mostantól csak én vagyok, és a tények, és nincs "mit kellene" (ki szerint is?), nincs évek száma, nincs harmadik X, nincs olyan, hogy valamit már ilyenkor nem kéne, nem szokás, vagy éppen régen ideje volna. Régen ideje lett volna nem tönkretenni a lelkemet, hogy aztán másfél évtizedet kelljen a felépítésével töltenem, de nem így alakult. Ez az én életem, ezt tudom élni, és nem akarom többé, hogy minden gondolatomat és tettemet a félelem vezérelje. Ez a lényege az évtizedes küzdésnek, és megérkeztem a valódi választóvonalhoz. Nem akarok folyamatosan elégedetlen lenni, nem akarom, hogy a továbbiakban is problémát okozzon az évek múlása. Soha nem lehettem gondtalan fiatal, aki úgy érzi, rengeteg ideje van arra, hogy megvalósítsa a vágyait, viszont nem gondolom azt sem, hogy egy bizonyos kor fölött ennek az érzésnek szükségszerűen el kell múlnia. Én most tehetem a magamévá, hogy aztán soha többet ne múljon el. Hiszen ez egy életforma, a szabad, saját döntések szerinti, kiteljesítő élet lehetősége. Nem maradt több kör, amit lefuthatnék, és ha eddig bizonytalan voltam, mert még nem készültem fel a végső váltásra, most elkerülhetetlenül eljött az idő. Ennyi haladékra szükségem volt, de mostantól feladat van, ami pont olyan világos, mint korábban az, hogy nem hasonlíthatom magam másokhoz, akiknek nem kellett mindenféle, módszeresen romboló démonnal megküzdenie.

Az elmúlt 15 évben felnőttem. Felneveltek, és felneveltem saját magam úgy, ahogy arra szükségem lett volna gyerekként, ezért most megteszek mindent, amiről azt hittem, hogy nekem nem megy, nem jár, nem sikerülhet, pedig... Pedig én megérdemelném, hogy úgy igazán ... ez fájdalmasan ismerősen cseng. Hányszor hallottam ezt állítólagos jóakaróimtól, de azt, hogy megérdemled, így, kijelentő módban, soha. Nem, valóban megadni nekem, akár csak a gondolat lehetőségét is, az túlságosan fájt volna, kibírhatatlan látványt nyújtó türköt tartott volna nekik, akik lemondtak minderről.

Nem feltétlenül kell 50 év öncsalás. Teljes önbecsüléshiányban töltött több mint három évtized, és másfél évtizednyi aktív, az önismeret, illetve a boldogsághoz való jog érzése utáni kutatással töltött idő is elég az elégedetlenséghez, a robbanni akarás állapotához. És megértettem, hogy én nem tudok így leélni egy életet. Rendkívül hálás vagyok sok embernek - elsősorban A-nak, Á-nak, Z-nek, és a barátaimnak, akik közül egy sem családtag, ám akiket igazán érdekel a boldogságom, pedig nem lenne a feladatuk -, illetve a lehetőségekért, amelyeknek köszönhetően idáig juthattam, akkor is, ha most tovább kell lépnem, mert amennyire hasznosak voltak eddig, olyannyira pusztítanak és dermesztik meg bennem a boldogtalanságot, ha nem teszem.

És végtelenül örülök annak, hogy békét kötöttem azzal a személlyel, aki a népes családban egyetlen felnőtt emberként tudott szeretni, és megtanította nekem is, hogy minél ne adjam alább soha, még ha ez nem is a legideálisabb körülmények között történt. Az érzéseim határozottan azt állítják, hogy ő az egyetlen, aki fontos nekem, akivel rendbe szeretném hozni a dolgokat, ha ..., akivel a hosszú érzelmi száműzetés után kapcsolatot szeretnék kialakítani, akihez a majd' kétéves mosolyszünet után vissza szeretnék térni, és új alapokra szeretném helyezni azt, amit ő és én jelentünk. És ez nem is csoda, hiszen ő volt az egyetlen, akinek én fontos voltam. Nem azért, mert nélkülem - szó szerint - nem tudott élni (noha ez kétségkívül így volt), nem azért, mert bokszzsákra volt szüksége (igen, volt rá szüksége); nem azért, mert rajtam keresztül a világ felé áramoltatva saját, kerékbe tört álmait akart értelmet adni az életének, és ehhez felhasznált (ez az, amit soha, de soha, és amivel messze túltett sokmindenkin, aki olyan jót akart nekem), hanem azért, mert boldogságot okozott számára a létezésem. És igen, sok fájdalmat is okozott, de ezt feldolgozni, helyretenni az én előző két évem feladata volt, és vele volt egyedül olyan alap, amelyért érdemes volt, amely megérte az erőfeszítést; amely annak ellenére is fontos, hogy rettenetesen meg kell küzdeni érte. Ő már nem jön vissza, de a lelkemben és az életemben végre meghatározó lehet mindaz, amit kaptam tőle. A többi "szerető", "jóakaró" "felnőtt" pedig egyáltalán nem kell az életembe, semmilyen százalékban. Az érzésem ezt súgja már nagyon-nagyon régóta, csak nem engedték, hogy hallgassak rájuk.

Soha többet nem fogok elbizonytalanodni abban, hogy jogos, amit érzek. Hiszen valójában mindig is az volt, és hiába próbáltam ésszel - mások érveivel, belémhipnotizált, belémprogramozott gondolataival - meggyőzni magam arról, hogy másképp kellene érezni, semmi jó nem sült ki belőle. Nem lehet többet használni a lelkemet, a testemet, a személyemet, a szeretetemet, és nincs többé a másoknak oly kényelmes önbecsüléshiány és önmegtagadás. Méghogy önfeláldozás. Nem, nem. Csak abból lehet adni, ami van. És csak annak, aki nem vámpírként szívja el tőled az életet. Aki nem használ, akinek nem létszükség vagy, éltető levegő, transzfúziós zsák. Hanem annak, aki úgy lesz ettől boldogabb, hogy téged is éltet. Minden más csupán parazitizmus. Ilyen egyszerű.

Parancsra szeretni

Ha olykor mélységesen nem értek is egyet a fordítandó témámmal, a szükséges kutatás akkor is nagyon érdekessé tud válni. Kant miatt is, persze, na meg az őt előttem már tanulmányozó, és meglepő felismerésekről reflektáló kutatók miatt is. Akár a könyvtári könyv lapjain. Imádom ezt a fajta kommunikációt, jó így egymásra találni az éterben.
Lehet, hogy Kant az kicsit túlságosan optimistán ítélte meg az értelemben rejlő lehetőségeket, de ezúttal nagyon fején találta a szöget. Hoppá, bizony.

Anyák napja margójára

Nagyon örülök annak, hogy vannak, akik anyák napján őszintén köszönetet mondhatnak nagymamájuknak, keresztanyjuknak vagy a családon belül más anyafigurának mindazért, amit értük tettek. Én nem tudok, mert nem igazán kaptam semmit tőlük, amiért köszönettel tartozom nekik, mivel minden egyes elém tett ebédre jutott két megalázó megjegyzés arról, hogy túl sokat eszem, vagy hogy kövér vagyok, minden egyes nekem varrt ruhadarabra két becsmérlő kommentár a testemről vagy a külsőmről, vagy figyelmeztetés arról, hogy mennyire nem érdemlem meg az erőfeszítésüket, és ha el merem szakítani a ruhát, én leszek a legrosszabb ember a világon; a kitűnő bizonyítványommal a városban tett minden egyes diadalittas, képmutató körmenetükre két, az eredményeimet kisebbítő prédikáció arról, hogy tőlem a tökéletes eredmény természetes, az pedig, hogy ne hibázzak, egyenesen elvárás. Az unokatesóim iskolai motivációjuk és szorgalmuk hiánya miatti minden egyes kioktatására – az én kitűnő eredményeimmel való példálózás kíséretében – két kritika arról, hogy soha nem járok szórakozni, és hogy az állandó tanulás bizony nem egészséges, és egyáltalán nem tesz jót nekem.

Ha kiszámoljuk, hamar rájövünk, hogy amikor minden egyes adott dologért cserébe kettőt elvesznek tőled, óriási mínuszban találod magad. Óriásiban. Amikor kiszolgáltatott gyermeki lelked és életed az önbecsüléshiányos fel-nőttek (nem felnőttek, csak fel-nőttek) játszóteréül szolgál saját frusztrációjuk kiéléséhez, az állandó megaláztatások, becsmérlések, ítéletek, gúny és legjobb esetben közömbösség miatt csak kételkedni tudsz magadban, szégyelled magad és annál inkább próbálkozol, mert elhiszed, hogy a te hibád, hogy ahelyett, hogy szeretnének, mindössze bántani képesek téged. Így aztán kétségbeesetten szerethiányos leszel, de sehonnan nem kapod meg azt, amire vágysz. És ahogy ilyen énképpel lassan felnősz, rengeteg időre lesz szükséged ahhoz, hogy rájöjj, veled az égvilágon semmi gond nincs, ám velük annál inkább. És még annál is több idő kell majd ahhoz, hogy megyógyítsd magad és rendbejöjj. Tudom, miről beszélek. 17 éven keresztül olyan emberek között éltem, akik kihasználtak, akik bántottak, és soha nem számítottam nekik igazán. 13 éve arról szól az életem, hogy megtaláljam azt a szeretet magamban, amelyet soha nem kaptam meg azoktól, akiktől egy gyereknek ezt meg kell kapnia. Ez alatt a 13 év alatt újra és újra olyan helyzetekbe kerültem, amelyek ugyanúgy bántottak és megaláztak, mint azt korábban tették velem, hogy aztán végül felismerjem, hogy hogyan akadályozhatom meg, hogy azok az emberek, akik nem tesznek mást, csak a meglévő mínuszomat halmozzák, belépjenek az életembe. Most pedig végre azt mondhatom, hogy átléptem a napos oldalra.

Tehát hurrá minden nagymamának, keresztanyának és más anyafigurának a családban, akik megérdemlik az elismerést, és reméljük, hogy egyre több ember fogja megérteni, hogy egy gyermek megszülése nem azt jelenti, hogy végre korlátlan hatalmat kaptott egy másik emberi lény fölött, amellyel gátlástalanul visszaélhet, és hogy a gyermekedet soha nem hibáztathatod azért, hogy úgy döntöttél, életre hívod őt. A gyermekszülés nem jelent automatikusan életre szóló elismerést azért, mert "anya vagy". Ez egy állás, amelyben meg kell felelni, és amelyet kib***tt jól kell csinálni, mert annál kevesebb egyszerűen nem elég. Léteznie kell a szeretetednek, és át kell ültetned azt a gyakorlatba, valamint értékelned kell azt a tőled független másik életet, amelyet saját döntésednek köszönhetően létrehoztál – ezek nincsenek benne a kezdő csomagban, ez a te feladatod.

 

És meg kell értened azt is, hogy a saját életed feladása a gyermekeidért nem egyenlő a szeretettel. Egy gyermek számára óriási teher – ha tudattalanul is, de – megélni azt, hogy a szülei, édesanyja, nagymamája stb. boldogsága kizárólag az ő viselkedésétől, teljesítményétől és hangulatától függ. Ha egy gyermek sosem rosszalkodhat, ha nem hibázhat az iskolában vagy az életben, vagy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy rosszkedvű legyen, mert az elviselhetetlenül elszomorítaná a szüleit, akkor börtönbe van zárva. Az anyai szeretet valóban úgy ad, hogy nem kér érte cserébe semmit. Ha egy anya jól végzi a munkáját, gyermekéből józan és hálás felnőtt lesz, bármi történjék is. De sosem szabad felnőtt felelősséget elvárni egy gyermektől; ez egyszerűen természetellenes. Ha egy gyermek 5 évesen nem tud mindig viselkedni, az nem jelenti azt, hogy 25 évesen sem fog. A gyermekeknek az a dolguk, hogy feszegessék a határaikat, miközben felfedezik a világot. Gyermekként semmi más dolguk nincs, mint hogy kíváncsiak legyenek, miközben egyre jobban megismerik a világot és önmagukat. Az édesanyák és nagymamák és keresztanyák azonban felelősek azért, hogy szeressék a gyermeket, és engedjék, hogy azok feszegessék a határaikat, védelmet nyújtva számukra akkor, amikor túl messzire mennének (vagy mentek), miközben megtanítják őket arra, hogy legközelebb hogyan kerüljék el ezt a helyzetet. De sosem várhatják el a gyermektől azt, hogy előre tisztában legyen a következményeivel annak, amit éppen akkor tapasztal életében először.

Ha valaki a gyermek igényeit szem előtt tartva és biztosítva anya/nagymama/keresztanya, akkor megérdemli az anyák napi ünneplést. Ha csak megnyomorítja a saját gyermeke/unokája/keresztgyermeke életét, vagy egyszerűen nem érdekli az, akkor pedig nem. Ez ilyen egyszerű.

A gyermekbántalmazás ellentmondásosságának pszichológiája négy sorban

Köszönjük, Radnóti Miklós.

Annak a napnak a reggelén, amikor rátaláltam erre a képre, saját élményeimen gondolkodva eszembe jutott Radnóti története, és az, hogy ha az anyád belehal a születésedbe, azt nem nagyon lehet ép ésszel és ép lélekkel túlélni. Főként, ha egy ikertestvér halála - vagy élete - is érintett.

Részben nálam is ez történt, ezért tudom, hogy beleszületni egy általad megpecsételt, halálra ítélt sorsba nem túl jó útlevél az élethez.

A gyermeknél így van, és azért éli meg felnőttként is minden kapcsolatában, párkapcsolatában is ezt valaki, aki ebbe született. Vagy bármely más mintát, amely az univerzumát alkotja, amely az egyetlen lehetséges valóságként képeződik le benne a gondolkodását megelőző, tudatalatti szinten. És ezért olyan nehéz ezzel a programmal felvenni a tudatos harcot. 

De ha anya csak egy van - ezt szó szerint értem, valóban nincs másik, bármennyire hasznos lenne is olykor -, potenciális társból több létezik. És míg az anyától kapott ütést a túlélésért cserébe csecsemőként, kisgyerekként, kiszolgáltatott lényként állni kell - főleg, ha nincs más, akibe kapaszkodhat a gyermek, és az esetek túlnyomó többségében bizony nincs -, felnőttként, amikor a puszta létezésünk már valójában nem függ egy másik emberhez bármi áron történő ragaszkodástól, a boldogságunk zálogának hitt férfitől/nőtől kapott egyetlen ütést, bármilyen jellegű ütést sem kell elviselni. Nem kell, és nem is szabad. Az elsőnél ki kell szállni, majd megtanulni, hogyan ne engedje magát megütni az ember. Hogy létezik a mindkét felet kiteljesítő szeretet, amelyben adni nem teher, nem lemondás, nem önfeláldozás - hogy aztán az ezeket magukra vállaló társunk belső felemésztődéséből eredő károsodások egyszer a bántalmazás valamely formájában rajtunk csapódjanak le.

Hogy magad szeresd először, mert anélkül nem tudsz másokat, az nem közhely, hanem a legnagyobb bölcsesség, amelyet valaha felismertek, csak éppen az emberek többsége nem érti a lényegét, és hajlamos felületesen közhellyé degradálni. A lényeg abból a felismerésből fakad, hogy ha saját magunkat háttérbe szorítva próbálunk adni, azaz magunkat fogyasztva, felőrölve, saját vágyainkat elfojtva élünk, bármit teszünk is, annak pusztulás lesz a vége. Újabb közhellyel élve: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. És mindaddig, amíg azt hisszük, hogy ez felmenti és nemesíti ezeket a jó szándékból elkövetett tetteket, közhely is marad. Ha felismerjük, hogy a jó szándéktól függetlenül a végcél mindenképpen és elkerülhetetlenül a pokol, tehát semmilyen eszköz nem üdvözül meg az oda vezető úton, az a gyógyulás kezdete.

Ha túléljük az egyetlentől kapott ütéseket, felnőttként addig tudatosítsuk magunkban, ameddig magunk is megéljük, érezzük, elhisszük és tudjuk azt, hogy ha anya csak egy van is, mindenki másból: barátokból, munkatársakból, főnökökből, és legfőképp társból lehetséges megtalálni a legjobbat, és nem kell megalkudni.

KivonA.t

Avagy napi Nemcoelho. Ha már a tejcsokiban csalódnom kellett, a szellemi táplálék a várakozásoknak megfelelően nem feküdte meg a gyomromat.

Mindenáron megfelelni

Én és Mi

...ha valakit semmi vágy, remény, érzés vagy élmény nem köt össze más emberekkel, szinte elképzelhetetlen, hogy életben akarjon és tudjon maradni. Meglegyintett ennek a szele, és borzasztó volt. Vákuumban léteztem, mintha minden hang megszűnt volna, és a végtelen űrben lebegtem volna, mindenféle inger reményének hiányában. Pedig fontos volt, hogy meg tudtam élni; nagyon régi élmény ez számomra, de most tudtam csak farkasszemet nézni vele. Hogy ezt túléld, kell valami óriási energia. Mert épp az életben maradni akarás szűnik meg. Nem úgy, ahogy sokan el tudják képzelni - nem úgy, ahogy én el tudtam képzelni. Akarsz akarni életben maradni, de kiüresedtél. Korábban sosem értettem a napsütésben vagy az eső illatában rejlő élményekkel "vigasztalódást", persze, szerettem, értékeltem, de nem értettem, hogyan lehet ez elég ahhoz, hogy jól legyek, hogy értelmet találjak a létezésben. Ezúttal ráébredtem, hogy nem értelmet kell bennük találni, annál sokkal elemibb módon segítenek. Segítenek visszaadni ezt a kapcsot az létezéssel, az élettel, az emberiséggel. Még akkor is, ha továbbra is egyedül vagyok. Megérzem, hogy része vagyok az egésznek. Hallom, mekkora közhely ez, és mint ilyen, akkor tölti be funkcióját, amikor valóban átéli valaki. Akkor válik a közhelyből lényeg.

Tragikus, de sajnos közismert helyzet, hogy egy szülő testi-lelki-értelmi-érzelmi kapacitásai annyira korlátozottak, hogy ha csecsemője egy rossz pillanatban pl. túl hosszan, túl hangosan sír, esetleg súlyos bánalmazás fogja érni, netán az életébe kerül. ... a csecsemő ... tragédiáját pedig az okozza, hogy az őt körülvevő felnőttek önmaguk is olyannyira áldozatai saját szükségleteiknek, hogy képtelenek őhozzá alkalmazkodni. Végre feketén-fehéren a bántalmazás eredetéről. Olyan hamar bele lehet csúszni, ha olyat vállal valaki, amire nincs felkészülve. Filozófiai alapon talán egyetértek azzal, hogy élni mindenképpen jobb, mint nem létezni, a gyakorlatban azonban igenis van olyan élet, amelyben nincs katarzis, soha. És abból kiindulva, hogy az én életemnek voltak értékes pillanatai, miközben így is súlyosan húzzák a fájdalmas élmények a mérleg egyik serpenyőjét, el tudom képzelni, hogy az milyen lehet. Elfogadhatatlan számomra a gyermekbántalmazás valamennyi formája.

...így hamar megtanuljuk azt is, hogyan tudjuk biztosítani a magunk számára azt az odafordulást, amelyre másoktól szükségünk van. Ha szerencsénk van, akkor ehhez nem kell semmi különöset tennünk, mert a szüleink úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, és minden megnyilvánulásunk örömmel tölti el őket. Ha pedig segítségre van szükségünk, azonnal megadják. Vagyis alkalmazkodnak hozzánk. És azt is hozzánk alkalmazkodva tanítják meg nekünk, hogy nem várhatjuk el, hogy pl. a többi gyerek is mind hozzánk alkalmazkodjon. ... De csak akkor, ha nincs rá szükség, hogy alkalmazkodásunk első célja az önvédelem legyen! Ott a pont, és itt válik el alapvetően a bántalmazó és a nem bántalmazó környezetben felnőtt ember életútja. Döntő minőségi különbség jellemző rájuk, és a kettő közötti átjárás csak óriási erőfeszítések árán lehetséges - az időközben felnőtté váló, egykor bántalmazott gyermek erőfeszítései árán. Csakhogy nagyon fontos, hogy nem véletlenül nem lesznek teljes értékű felnőttek a bántalmazott gyerekekből, nem véletlenül nem tudnak természetes módon "felnőni" és ragadnak bele egy gyermeki lélek fejlettségi szintjének megfelelő mintákba. Pusztán attól, hogy elértek egy bizonyos kort, nem feltétlenül számon kérhető rajtuk, hogy hol tartanak az életben, még akkor sem, ha emellett az is igaz, hogy kizárólag ők oldhatják meg a problémát. Ez az óriási lehetőség, és a tragédia is egyben. Mert hogy sikerül-e, ráadásul időben ahhoz, hogy olyan életet élhessen valaki, amilyet hivatott lett volna, ha csecsemőkorától nem védekeznie kell, amikor még épphogy csak világra jött, az egyáltalán nem egyértelmű. A küzdés lehet az, és láttam iszonyatos harcosokat, óriási lelkeket, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha a cél megvalósul. A küzdelem, bár talán erény, de nem boldogít. Márpedig a cél a boldogság, bármilyen messziről is indult el felé valaki.

Ha azonban túl gyakran leszidnak vagy megaláznak, ha megvonják a szeretetüket - vagy ha egyszerűen csak mindig szomorúak, idegesek, fáradtak, gondterheltek, boldogtalanok -, akkor mit tanulunk meg? Hogy örömünket és biztonságunkat valóban veszély fenyegeti, ráadásul azoktól, akikben elvileg a leginkább megbízhatnánk. Hogy ne a gyengébbek, hanem a nálunk erősebbek érzelmeire figyeljünk inkább, mert tőlük időnként joggal félhetük. Hogy az ő érzéseikért mi vagyunk a felelősek, a mieink viszont csak másod-harmadrangúak. Hogy minket le lehet szidni és meg lehet verni, ezért első szempontunk az önvédelem legyen. ... Hogy lényegesen kevesebb konfliktusra kellene számítanunk, ha már eleve nem is akarnánk semmit. Hogy talán job lenne, ha egyáltalán nem is léteznénk. És ha valaki teljes világában ez a rendező elv, azt nagyon nehéz a négy sarkából kifordítani. Mert hogy erre kell vállalkozni, ha változtatni akarunk. Igazán, tényleg kilépni, és átlépni oda, ami nagyon is valóság, csak ebben a rendszerben tűnik illúziónak. A szégyenből a szeretetbe, ahogy azt mások már megmondták.

 ...az ember legalapvetőbb, legmélyebb, "primér" fájdalma az, amikor kisgyermek korában megérti, hogy választania kell: vagy szeretik, vagy az lehet, aki ő valójában. És hogy a kettő egyszerre nem lehetséges. Vagyis vagy feladja önmagát, és megpróbál azzá/olyanná válni, akit-amit a környezete elvár és elfogad, vagy nem fogják szeretni, elutasítják, ... egyedül marad. Mivel azonban életünk első leckéit a gyermeki kiszolgáltatottság, tehetetlenség és függés állapotában tanuljuk meg, komoly következményei vannak, ha élményeink nagyon kedvezőtlenek, vagy ha túlságosan beragadnak, és felnőtt korunkra is állandósulnak. Ha olyannyira elriadunk a függés állapotától, hogy a kötődés és a kölcsönös egymásra utaltság is félelmetessé válik. Ha ... a másokhoz tartozás csak önmagunk feladása árán történhet meg. Ha önmagunk komolyan vétele kirekesztést, bántást, szeretetmegvonást, megalázást von maga után. Ha csak mások árnyékában meghúzódva, mások akaratának alárendelődve, mások elvárásainak megfelelve van jogunk élni, és önző, rossz embernek érezzük magunkat, ha a "mi vezérünk bensőnkből vezérel" bennünket. Ha az "én" és a "mi" nem is-is, hanem vagy-vagy alapon jelenik meg a lelkünkben. És ezzel nem lehet megalkudni, senki nem köteles elfogadni ezt.

Többféle módon reagálhatunk, de az alapvetés mindenképpen az lesz, hogy nem saját belső természetünk és törvényeink szerint fejlődünk, ill. élünk: a mérce, a referenciapont mindig kívül lesz. Lehet, hogy mindenben alárendeljük magunkat az elvárásoknak, és próbálunk megfelelni, beilleszkedni. Lehet, hogy feladjuk a vágyainkat, és a minden mindegy motiválatlanságával unatkozunk, sodródunk. Lehet, hogy szép csöndben megbetegszünk. Lehet, hogy függetlenítjük magunkat mindenkitől, és lelkünk mélyén egy lakatlan sziget magányába vonulunk vissza, ahol senki nem bánthat, senki nem uralhat minket. Lehet, hogy elfogadjuk néhány erősebb, dominánsabb ember - házastárs, főnök stb. - irányítását és általuk, rajtuk keresztül csenünk el ezt-azt az élet asztaláról. ... Lehet, hogy egész életünkben frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldog embereket - mert irigyeljük őket -, és frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldogtalanokat - mert tükröt tartanak nekünk.

Az alapvető tény, amit ilyenkor el szoktunk felejteni: hogy közben felnőttünk. Hogy bármi vált is identitásunkká, bármit gondolunk is magunkról és a felénk irányuló elvárásokról - ezek mind tanult, az életünk során begyűjtött dolgok, így bármikor megváltoztathatók! Az lehet, hogy nem lesz könnyű, de azért lettünk felnőttek, hogy döntéseket hozzunk magunkról, és felelősséget vállaljunk az életünkért. Ez így igaz, csakhogy már önmagában az hatalmas nehézségekbe ütközik, hogy tudjunk nem megfélemlített kisgyerekként tekinteni magunkra. És ezen az évek száma csak részben képes segíteni. Felismerni, hogy mi az, ami hibásan tanult része a személyiségemnek, és hol vagyok én - ha van egyáltalán kialakult saját  énem a többé vagy kevésbé önkéntelen "maszk" mögött -, az az óriási feladat. És még onnantól is, hogy tudom, egy rossz, nem énazonos beidegződés irányít, amikor így vagy úgy reagálok adott élethelyzetekben, nagyon sok a teendő addig, hogy ezeket a programokat felül lehessen írni. Mert lefutnak, mielőtt még gondolkodhatnál. Ezért olyan pusztítók. De nem lehetetlen beavatkozni, és ha sikerül, akkor lényegileg változtathatsz. Az tényleg mindent megér. Ez az, amiért érdemes küzdeni.

Bármilyen - akár konkrétan is kimondott, akár csak a levegőben vibráló, de annál erőteljesebben érezhető - elvárások vettek is körül bennünket életünk korai szakaszaiban, akkor tényleg ki voltunk szolgáltatva környezetünknek. ... Talán nem arról van szó, hogy anyukánk nem szeretett minket, csak boldogtalan volt, mert nem ahhoz ment férjhez, akihez szeretett volna, és mindezt a legragyogóbb csillagos ötösünkkel sem tudjuk már helyrehozni. Most már biztos, hogy A. tényleg a való életből veszi a példáit.

És lehet, hogy félreértés volt azt hinni, hogy ha "jók" vagyunk, anyukánk, apukánk boldogabb lesz. ... Bármi égett is be az idegrendszerünkbe automatikusan lefutó érzelemként, gondolatként, meggyőződésként, önazonosságként, ha tudatosítjuk magunkban, meg is tudjuk változtatni. Hja...13 év alatt... De megérte, nagyon-nagyon megérte, ráadásul ez egy jócskán nehezített pálya volt, szóval kellett az idő. És azért lássuk be - ismétlem magam -, hogy felismerni a különbséget aközött, ami "önazonosságként belénk égett", és az önazonos élmények között, az azért nem kispálya. És bizony, van különbség, bizony, nem minden az, aminek érződik, látszik, hisszük. A hiperérzékeny radarjaimnak köszönhetően mindig is észleltem a valódi énemet, amely azonban egyrészt kizárólag belül létezett - na meg a színpadon, bár arra csak később jöttem rá, hogy milyen hatalmas mértékben így volt ez -, másrészt csak azt érzékeltem, hogy az a belső én alapvetően különbözik attól, akiként élek, akiként reagálok (amit szerettem volna, és ami sikerült, az köszönőviszonyban sem volt egymással), de csak a felszínét láttam, a mélységei - és ezzel további önazonosnak hitt, kényszerűségből megtanult berögződések problémás voltának felismerése - csak fokozatosan tárultak elém. Ezért kellett felkészülni bármire, fenntartások nélkül. Vállalni, hogy kemény lesz, és nagyon fog fájni, de ha cserébe képes leszek akként élni, aki belül mindig is voltam, de akinek csupán töredékét sikerült megvalósítani, akkor nincs kérdés. Eszembe sem jutott visszanézni, mert minden perc, amelyet korábbi önmagamként kellett volna leélnem, a változás reménye nélkül, maga lett volna a halál. Mert úgy még egy percig sem lett volna értelme folytatni. 13 év után értem el igazi áttörést, és a végső cél még mindig várat magára, de nem, nem kérdés, hogy ha adhattam magamnak egy esélyt arra, hogy az "én" és a "mi" egymást kiteljesítve és boldogítva létezzen az életemben, akkor csak arra haladhattam tovább.

Nagy kérdés persze, hogy akarjuk-e. Mert lehet ugyan, hogy mindig másoknak felelünk meg, így viszont soha nem terhel bennünket valódi felelősség. Lehet, hogy csak unatkozunk, és sodródunk az életben, így viszont nem ütközünk bele saját határainkba, és kudarcainkat sem kell felvállalni. ... És lehet, hogy mindezt csak fájdalomcsillapításból tesszük, mert túl korán kibillentünk saját életünk kerékvágásából, és azóta sem találtunk vissza, de így legalább nem érezzük, hogy fáj, és az erőfeszítést is megspórolhatjuk magunknak, hogy megkeressük, ami elveszett, vagy létrehozzuk azt, ami meg sem született. Én mindig akartam, keményen küzdöttem, és így is hatalmas harc folyt a bennem dúló önsorsrontó erőkkel, amíg végre felül tudtam kerekedni. Ezért vált ki belőlem őszinte megdöbbenést az, amikor látom, ha valaki, aki nemhogy nem küzd, de inkább kerüli a változtatás felelősségét, mégis előre tud lépni. Ez a jelenség még megfejtésre vár számomra. Egyébként pedig nem tudom, hogy csinálja az, akinek ez a félélet nem fáj, mert én borzasztóan szenvedtem tőle. Ha képes lettem volna elaltatni a fájdalmat, szinte biztos, hogy én is a könnyebb(nek tűnő) utat választom, de annál, hogy semmit sem én irányítok az életemben, nincs kiszolgáltatottabb és gyötrőbb érzés. Ez a fájdalmas út is lehet kevésbé fájó, ha csak azáltal is, hogy legalább ígéri a változás lehetőségét.

Pedig a szabad élet nem az "én vagy te", hanem az "én is, te is", még inkább azonban a "mi" dimenziójában zajlik. Sőt: az "én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is" dimenziójában. ... szerencsére van erre egy egyszerű szavunk, a szeretet. Szabad élet ott van, ahol úgy szeretjük önmagunkat, mint felebarátunkat - és vice versa. Aki önmagát nem szereti, aki önmagával nem azonos, aki önmagára nem tud igent mondani, az mást sem tud szeretni. Mert ilyenkor nem valaki mást szeret, hanem más életét próbálja élni a sajátja helyett, ennek az árát pedig valaki előbb agy utóbb meg fogja fizetni. Az "önmagunk szeretete a legfontosabb" közhely üres pufogtatása helyett kézzelfogható magyarázat. Hát ezért A. Ezért mindig és újra A.

Az "én és a "mi" között valójában nincs ellentmondás, talán még különbség sem. Ha a saját életünket nem teljesítjük ki, másoknak is kárt okozunk, hiszen az élet nem egyes vagy többes számú, és nem is ragozható első-második-vagy-harmadik személyben. Az élet van. És bármely részét takarjuk ki, a veszteséget az egész megérzi. Ez az, amit megtapasztaltam, és ha én, az "én" és "mi" teljes hasításából érkezve megtapasztaltam, az már jelent valamit. Egyszer egy számomra nagyon fontos személy azt mondta nekem, hogy végső soron mindig egyedül vagyunk, és ez nagyon rosszul esett, fájt, elszomorított, megrendítette a hitemet. Ma olvastam egy Feldmár-idézetet, amely szerint sosem vagyunk egyedül, mert folyamatosan a mindenség részeiként létezünk, egyek vagyunk a mindenséggel. A legsötétebb, legvégtelenebbnek tűnő vákuumból visszakapaszkodva most értettem meg, hogy ez az az élmény, ami megszületett bennem, az "én" és a "mi" helyre kerülése, egybeolvadása; a korábban olyan félelmetes és valóban kínzó élményeket hozó, de érvényes formájában nagyon is hiányzó kötődés, a valahová tartozás; a hangtalan-világtalan űrben lebegés helyett az mindenben jelen levés - akkor is ha éppen egyedül vagyok. Önmagunk szeretete - és próbálom nem közhelyesen fogalmazni - ...nem csodákra képes... egyszerűen csak a minden. Minden innen indul. Itt kezdődik. Persze lehetne alapértelmezett - annak kellene lennie -, de évtizedek alatt kiküzdve is éppen ugyanannyira hatékony. Soha semmi nem működött még így az életemben. Ettől érzem-értem a napsütésnek, az eső illatának, az apró véletleneknek a jelentőségét. Nem csak gondolattalanul megmosolygom őket, nyugtázva, hogy ettől most jobban kellene lennem, hanem minden sejtem visszaigazolja bennük a létezést, és annak örömét. Furcsa módon ezeken keresztül kezdem érezni, hogy élek.

(Részletek: Elixír magazin, 2012. október, "Én és mi", a világ egyik legbölcsebb emberének és utazásom nélkülözhetetlen segítőjének tollából.)

Kérdezz! Felelek.

Igaz vagy hamis? "A szerelem egyátalán nem vak. Ellenkezőleg, a szerelmes olyasmiket lát imádottján, amiket más nem vesz észre."

Kedvenc kék közösségi oldalunk egyik társkeresős csoportja - akiknek van az a jó szokásuk, hogy Centrál Színházas jegyeket sorsolnak játékokban, sőt, hogy kisorsoltak engem is nyertesként, így ismerkedtem meg velük - rendre párkapcsolati közhelyek igazságára vonatkozó kérdésekkel zaklatja a nagyérdeműt, amelyekről természetesen úgysem lehet eldönteni, hogy igazak-e vagy sem, hiszen mindenkinek eltérőek a tapasztalatai, mást jelentenek számunkra az olyan szavak, mint a szeretet vagy a szerelem, és a tapasztalataink, emlékeink - ezektől nem függetlenül - másképp alakulnak. Így aztán nem is szoktam belefolyni a vélt vagy valós igazságok melletti/elleni kardoskodásba, de a mai kérdést nem tudtam szó nélkül hagyni. Azért, mert olyasmiről szól, amiben sok-sok saját és nem saját élmény átélése, megtapasztalása alapján nagyon mélyen hiszek. Igen, persze, tudom, hogy ez még attól egy ugyanolyan szubjektív vélemény, mint a többi, de hiszem, hogy egyúttal egy olyan gondolat is, amelyet érdemes sokmindenkinek megfontolnia. 

Az idézetről azonnal Feldmár András A tudatállapotok szivárványa c. könyvében olvasott gondolata jutott eszembe. Ő, aki nagyon sok sorsot látott, alapos ismerője a különböző tudatállapotoknak, és különösen a sok-sok negatívumot is eredményezhető hipnózisnak, a következőt válaszolja egy kérdezőnek, akit az érdekel, vajon a szerelem is hipnózis-e:  

"Szerintem, ha két ember egymásba szeret, akkor egy normálistól eltérő tudatállapotba kerülnek. Ez biztos. De az csak egy másik tudatállapot. Egyesek szerint a szerelem vak. Ennek ellenére sok más emberrel együtt nekem is az az élményem, hogy akkor látjuk dolgokat a legtisztábban, amikor éppen szerelmesek vagyunk."

Mert ez volt az én tapasztalatom is, az első szerelem óta, és azóta csak megerősödött ez az élményem, minden alkalommal. Ha pedig ugyanezt a dolgot egy másik nézőpontból világítjuk meg, mindjárt nem olyan nehéz elhinni, hogy nem a lehetetlenről van itt szó, sőt, talán nem is olyan kellemes, mint gondoljuk, de igaz lehet: a szerelem éppenhogy nem vak. Ez Ingmar Bergmantól származik:

"Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne."

Így máris más megvilágításba kerül az, amit sokan különleges képességnek tartanak. Talán inkább nem akarunk észrevenni bizonyos dolgokat, vagy megmagyarázzuk, hogy azoknak is helyük van, csak azért, mert annyira fájna a másik elvesztése, hogy szeretnénk hinni: amit látunk, bár nem akarunk, az valójában orvosolható, kezelhető, beilleszthető abba az "ő és én" együttállásba, amely a legboldogabbá tenne engem. Akkor is, ha ez az együttállás sajnos csak a fejünkben létezik.

Lehet, hogy ez is csak az egyénen múlik. Ha valaki egyébként sem szenvedheti az öncsalást, a szerelemben sem lesz vak - bármennyire szeretne, bármennyire kényelmesebb lenne is -, míg más valóban későn eszmélhet rá arra, ami már kezdettől a szeme előtt volt, csak félreértette, mert a megértés fájdalmát nem lett volna képes elviselni. Számomra az első szerelemből villanófényemlékként maradt meg, hogy ráébredtem, a sok-sok hiba ellenére, a viselkedésében általam helytelenített megnyilvánulásai mellet is mennyire tisztán és egyértelműen szeretem a másikat. Teljesen tisztán látom Őt, hibákkal és erényekkel együtt, és bizonyos tekintetben lehetek kritikus vele, ez mégsem jelenti azt, hogy nem szeretem. Óriási élmény volt ez számomra, mert korábban mindig azt gondoltam, hogy csak a tökéleteset fogom tudni szeretni, aztán kiderült, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Ez az élményem azóta még hatványozottabb formában többször megismétlődött.

Persze ilyenkor érti csak meg az ember, hogy mi az igazi „hiba”, vagyis az, ami ellehetetlenít egy kapcsolatot, ami már elfogadhatatlan, és mi az, ami valójában nem probléma. El is gondolkodtam akkor, az elsőnél azon, hogy vajon ezek a dolgok, amelyeket most elfogadhatónak érzek, 20 év múlva nem válnának-e azzá, ami miatt elviselhetetlennek találom a másikat. Erre persze megvolt az esély, de ez is az önismeret javításának egyik útja, és nekem az eddigi tapasztalataim alapján arra már sikerült rájönnöm (noha nem volt 20 évem, közel sem), hogy melyek azok a dolgok, amelyek „nem számítanak", és hosszú távon sem fognak, és mi az, ami válóok, és mint ilyen, már kezdettől fogva az (volt). Ez a hosszú távval nyilván árnyaltabb lesz majd, de lényegileg már megvan. Mostanra biztosan.

A baj sokszor nem abból ered, hogy nem látjuk és halljuk, amit nem akarunk, hanem hogy nem értjük meg, hogy amit látunk és hallunk, valójában mit jelent. Eddig mindannyiszor voltak olyan dolgok, amelyeket muszáj volt hallanom és látnom, és meg is értettem őket, nem kis fájdalom árán. De még úgy is, hogy én akartam látni, akartam hallani, és főképp akartam érteni, hogy mit jelent mindez - mivel az önhitegetés sokgenerációs családi hagyományával az életem egy adott pontján egyszer és mindenkorra leszámoltam -, csak fokozatosan tudtam szembesülni a teljes valósággal. Mert ez az egyik legnehezebb dolog az életben, és különösen akkor, amikor már tudja - vagy legalábbis sejti - is az ember, hogy elkerülhetetlenül milyen fájdalom vár rá, nagyon sok erő és bátorság kell ahhoz, hogy ezt az utat merjük választani. De utána, ha sikerül megbirkózni vele, amikor már megvigasztalódtunk - és végül mindig megvigasztalódunk - jobb lesz. Akkor is, ha minden alkalommal úgy érzi az ember, hogy ennél rosszabb még sosem volt, és lehet, hogy korábban mindig sikerült, de ezúttal tényleg nem tudja, ezt hogy fogja túlélni.

De ha fontos neki, hogy túlélje (véleményem szerint a megvigasztalódás nem magától történik, nagyon is komoly munkát kell belefektetni), akkor túléli , és rájön, hogy óriási szerencse, hogy mer látni és hallani, mert ez a záloga annak, hogy előbb-utóbb a szerelemben tényleg azt lássa és hallja, amit a leginkább látni és hallani is szeretne. És az idevezető út fájdalmánál - ami nagyon, iszonyatosan kemény - is sokkal rosszabb lenne egy nap egy arra ébredni, hogy évekig, évtizedekig hagytam, hogy mást halljak és lássak, mint a valóság, és a fejemben élő világ így, ebben a formában nem létezik. Hogy illúzióban éltem, mert egyszerűbb volt elhinni azt, ami egy ideig mindkét fél számára valahogy kényelmesebb, mint szembenézni a nagyon is kényelmetlen, sőt, embert próbáló, de hosszú távon jóval nagyobb csalódásoktól megóvó tényleges helyzettel.

A szerelemben – az én szerelemfogalmam szerint – olyan mély szinteken érzékeled a másikat, olyan alapvetően rezdültök együtt és egymásra, hogy lehetetlen nem látni és hallani az igazat. Mert a szerelemben mindenki a valódi önmaga, mert egyedül ott történik meg az a csoda, hogy két ember teljesen kitárulkozik egymásnak, és ezt a teljesen felfedett és átadott ént szereti a másik, és te is az ő teljességét fogadod el, zárod magadba. Mert a szerelem érzésének - számomra - definíciószintű lényege és végső célja az, hogy két ember a látható és láthatatlan, felfogható és felfoghatatlan dimenziókban a lehető legközelebb kerüljön egymáshoz. Hát hogy is lehetne ilyen esetben vakságról beszélni?