Jazz meg jazz

Nagyon vártam a Centrál Színház Chicago című előadását. Olyannyira, hogy a Kabaréhoz hasonlóan ismét sikerült a bemutatóra lőni jegyet. Tudom, hogy húsz előadás múlva kiforrottabb és egységesebb lesz a koreográfia, gördülékenyebb a díszletváltás, de én nagyon szeretem azt az extra energiát, erőfeszítést, izgalmat, amely a bemutatókban mindig ott van. Ráadásul így nem kell tudatosan kerülgetnem a kritikákat, nehogy befolyásolják a látásmódomat, amikorra eljutok a színházba. Vasárnap óta pedig már tervezem, mikor láthatom legközelebb. Mert egyszer nem elég, és ennek ezúttal semmi köze nincs az általam oly kedvelt zenéhez.

HÖLGYEIM ÉS URAIM, SPOILER KÖVETKEZIK!

Már a darab első mondata egy óriási kritika felénk, a nézők felé - azonnal tükröt tart nekünk, hogy lássuk, mi, akik eljöttünk, azért vagyunk itt, hogy "élvezzük" a csalást, a gyilkosságot, az intrikát, a kicsapongást, a hazugságot és a házasságtörést. Tehát mindazt, amit "mi mindannyian úgy szeretünk". Ez az önreflexió végig jellemző a darabra, és nézőként közben én is végig ezzel küzdöttem. Vajon tényleg a fent említett élvezetek miatt vagyunk itt mi, a Chicago nézői? Hiszen én nem ezért jöttem, nekem nem ez jut eszembe a Chicagóról. De akkor miért is olyan különleges számomra ez a musical? Aztán megszólal az All That Jazz nyitánya, és azonnal tudom a válasz - én a zene miatt, és természetesen a táncért vagyok itt. A darab elején mindenképpen. A végére azonban már egészen más miatt akarok repetázni, mert Bozsik Yvette a ma is aktuális, egyértelmű üzenetből olyan értelmezést farag, amely sem közben, sem utána nem hagy nyugodni.

A hármas szereposztásból a Schell Judit - Mórocz Adrienn Velma-Roxy párosát fogtuk ki, számomra kissé meglepő módon, mert valahogy a Jordán Adélról készült a próbafotókból olyan erősen áradt a barna-szőke ellentét (holott Tompos Kátya is barna, de sebaj), hogy nem esett le, itt most két szőke (na jó, egy szőke és egy vörös) hajkoronával lesz dolgunk. Ez egyébként persze részletkérdés, én mégis örülök, hogy nem festettek hajat/húztak parókát a színészek, noha a kosztümökben egyértelműen megmutatkozik a fekete-fehér ellentét. Miután Mórocz Adriennt két nappal korábban hallottam énekelni a Jégvarázs c. Disney-filmben, megnyugodtam, hogy nem lesz itt hiba, és bevallom, Falusi Mariannak is azért örültem nagyon, mert az ő énekhangjával zseniális választás volt Morton mama szerepére. Nem szeretek amiatt feszengeni, hogy egy színész remek játéka mellett nyilvánvalóan gyengébb az énekhangja, de ilyesmivel ezúttal nem kellett számolni. Amikor Schell Judit csak úgy lecsúszik spárgába, majd dalra fakad, és kiderül számomra, hogy elismert színészként mellesleg kiváló énekes is (tudom, ez csak nekem volt új), végképp megnyugszom, hogy nincsenek rejtett képességeim, amelyek valamilyen végzetes hiba folytán túl későn derülnének majd ki.

A lehető legjobb ritmusos, feszes élő zenére megszólaló dalok zeneileg továbbra is kiemelkedőek számomra a musicalirodalomban, ráadásul Baráthy György fordításában új életre kelnek, és a magyar dalszövegekben olyan könnyen gagyivá, nevetségessé váló sorok keményen, ütősen adják vissza az eredeti üzenetet és tartalmat. VÉGRE! A cellatangó dinamizmusa ezáltal lehengerlő - és ennél kevesebbel az nem működne. Ezt a dinamizmust rendkívül jól erősíti a koreográfia és a tánc, lenyűgöző, hogy micsoda munkát végeznek két és fél órán keresztül, megállás nélkül a színészek és táncosok. Különösen az All That Jazz frissen bozsikyvette-es a pofonegyszerűen találó jazzkarok és alapmozdulatok felhasználásával, és ez a letisztultság a színpad szűkössége jelentette korlátok között mégis robbanó erejű tánccá fokozódik a megfelelő pillanatokban. Egyetlen csalódás számomra ebben a tekintetben Velma és Roxy utolsó jelenetének koreokarográfiája. Nem értem, miért kellett a számomra túlságosan gazdaságosnak tűnő, karmozdulatokra építő motívumokkal lefelezni a lassú bevezető után felgyorsuló zenét. Így igazi, pörgős charlestont mindössze az utolsó pár nyolcas erejéig láthatunk, és ez kicsit belém fojtja a lelkesedést. Még ha nem hasonlítom is a filmhez, ez a "grandiózus lezáráshoz", amelytől fel kellene robbannia a színpadnak, kevés.

Schell Judit nekem tökéletes Velma, tetszik, hogy megjelenik a két főszereplő korkülönbsége, mert ezt lényeges tulajdonságnak érzem a karakterábrázolásban. Velma letűnő csillaga miatti keserűsége csak részben ered a média felszínes érdeklődésének más irányba terelődéséből, finoman érződik, hogy a gyilkossággal járó hírértékhez bizony sokat hozzátesz az agyonajnározott fiatalság. Velma melankóliájában nagyon árnyaltan megjelenik a "kiöregedés" (és nem az öregedés!) tragikuma is, és ez nagy bravúr. Egyébként pedig nincs olyan, amit Schell Judit ne tudna megcsinálni, legyen szó éneklésről, táncról vagy szerepjátszásról, így nagyon hiteles Velmaként.

Az előttünk ülők kifogásolták, hogy Mórocz Adrienn túljátssza Roxy szerepét, de szerintem szem elől tévesztették a lényeget, mert ahogy a Kabaré Sally Bowles-a egy kevéssé tehetséges énekes- és táncosnő (így például egy kevésbé jól éneklő színésznő hiteles lehet a szerepében), úgy Roxy is egy kifejezetten harsány, tapasztalatlan és naiv, ugyanakkor népszerűségre éhes és büszke lány, és ennek a karakternek a kritikája ez az előadásmód, ami - valljuk be -, sokszor nem is áll messze a hasonló kaliberű celebek valós stílusától. Jó ez így, nagyon.

Falusi Mariann Morton mamaként jön, lát és hengerel. Minden ízében tökéletes választás, és a rabok segítségnyújtásnak álcázott, kellő anyagiak ellenében történő kihasználása mellett - amely miatt egy perccel sem jobb, mint Billy Flynn, ha "kisebb-ben" csinálja is - itt egy másik jellegű kihasználás is erőteljes hangsúlyt kap, amely legnagyobb meglepetésemre képes egy ponton még zavarba is hozni. Szuper. Borzongatóan jó. Nem tudom eldönteni, hogy Falusi Mariann hangja vagy a dörgő tapsvihar rengeti-e meg jobban a színház falait.
 

 

Majd jön a sima modorú, profi de kegyetlen lehúzógép, Billy Flynn, és Kulka János megint brillírozik. Mostanában a Hat hét, hat tánc miatt amúgy is dupla adagban kaptam őt, de egyáltalán nem bánom, ráadásul az eddig látott feldolgozásokhoz képest itt kiemelt szerepet kapott (nem csak Billy Flynn, hanem Kulka János is!), amelyhez a legtöbb kiutalás, önreflexió és kényelmetlenséget okozó gondolatot kapcsolódik. Fontos, hogy miközben anyagilag kihasználja a bebörtönzött nők helyzetét, ő az egyetlen, aki átlátja, mi történik valójában, aki próbálja felnyitni Roxy szemét, és mintha egy pillanatra elfogódottságot is látnánk rajta a lány iránt, hogy aztán visszatérjen ahhoz, amihez igazán ért: az önmaga fontosságának teljes tudatában végzett ügyvédi manipulációhoz. Bár hatalmas az egója, és él a rendszer fonákságai adta lehetőségekkel, ő az egyetlen, aki egyúttal kívülről is szemléli azt és tisztában van vele, mindez pusztán parasztvakítás. Érdemes látni, érdemes továbbgondolni.

A jelmezét pedig egyenesen imádom, fantasztikus munka, ahogy a jelmeztervező Berzsenyi Krisztina többi darabja és a Khell Zsolt díszlettervező által megálmodott, végtelenül egyszerű, de nagyszerű környezet is. A letisztult kreativitás a gyengém.

A táncosoknak nagyon kritikus elvárásokon kellett keresztülverekedniük magukat, különösen érzékeny vagyok ugyanis a "köret-szerepbe" butított, gyengécskén előadott koreográfiákra, de nagyon hamar levetkőztem a legrosszabbra készülő, már-már öntudatlan előítéleteimet. Tökéletesek az energiák, mindenki felkészült, nagyon jól játszanak és énekelnek (!), miközben a tánc energiáiból semmit sem engednek, ami üdítő. A szünetben a szereposztást böngészve pedig még egyszer leesik az állam, amikor kiderül, hogy az olyan ismerős hangú és megjelenésű "Lipshitz" Tallós Rita, aki legfeljebb 35-nek néz ki, pedig tudom, hogy mivel gyerekkoromban már láttam felnőttként tévéfilmekben szerepelni, és mivel én vagyok közel annyi, ő nem lehet. Nem is. 52 éves. Az igen.

És végül, de elsősorban: Stohl András mint Mr. Celofán. Mondják, van olyan, hogy a színész teljesen átlényegül a szerepévé, de - most már tudom - én ilyet még nem láttam. Stohl lélegzetelállító, minden sejtje a jóindulatú, de buta, lúzer férjé, aki hiába próbál a belső tartásával, a jóérzése mellett kitartva eljárni, ez a hazug gépezet teljesen bedarálja. Stohl azért nagyszerű, mert az ő karakterében van a legnagyobb drámaiság, amelyet óriási erővel tud megjeleníteni - úgy, hogy valóban elakad a lélegzetem, és az végig ömlő cinizmus mellett, amelynek tartalmán méltatlankodunk, de egyúttal nevetünk is, itt nincs menekülőút. Ez színtiszta dráma, még akkor is, ha a közönség az utolsó mondatát dörgő nevetéssel honorálja. Én nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő reakció rá, számomra inkább torokszorító. Igen, persze, hogy azért, mert tudom, mit jelent olyan életet élni, amely mások számára észrevétlenül múlik el. Stohl hatalmas érdeme, hogy egy láthatatlan, mindenki által figyelmen kívül hagyott karaktert úgy tud megszemélyesíteni, hogy az egész stábból éppen rá emlékszem a legélesebben.

Jóindulatú, de eszes karakter sajnos nem létezik ebben a világban. A manipuláció, a hidegvérű előnyszerzés szándéka párosulhat intellektuális fölénnyel, mint Billy Flynn esetében (ha életeket ment is, ezt nem erkölcsi elköteleződésből, pusztán a maga érdekében teszi - ebben "sztár", és ebből húz busás hasznot), vagy buta, naiv tapasztalatlansággal, mint például Roxy-nál, de a jó ügy érdekébe állított éleslátás hiányzik, ami igen sokatmondó - és lesújtó. Én azért még hiszek benne, hogy létezik ilyen, ahogy abban is, hogy ezúttal mégsem pusztán az erkölcsi szempontból kifogásolható tartalmat érkeztünk élvezni, hanem társadalomkritikát látunk, amely bár "nélkülünk nem jöhetett volna létre", ahogy a darab kereszttüzébe állított celebvilág sem (amelyet egyedül az önmagába visszatérő érdeklődés hoz létre és tart fenn, érdemek nélkül), itt mégsem üres, önmagáért való népszerűségről van szó, és a közönség a tehetségük miatt méltán szerepet kapott színészeket néz egy tehetséges rendező darabjában, akik gondolkodtatnak, akik miatt átértékelünk, hazaérve pedig talán más szemmel tekintünk a világra, és kritikusabban megválogatjuk, milyen értékek mentén szeretnénk élni. Miközben piszkosul jól is érezzük magunkat, de nem "csak" jól.

Én úgy érzem, vasárnap este jóval többet kaptam a kulcslyukon át meglesett fertő puszta élvezeténél, ezért arra jutottam, hogy ha a kritika a kritizált világ dimenziójában született is, mégis külső nézőpontból reflektál rá, és lehetővé teszi számunkra is, hogy rálássunk, hogy kritikusan szemléljük, és más döntéseink, választásaink legyenek. Nagyon, nagyon tetszik.

Story of My Life

Kapcsolatban

Miután pár hete az X-faktor legzsengébb korú versenyzője igen nagy érettségről tanúbizonyságot téve kijelentette, hogy verseket a fájdalmáról ír, mivel "amikor boldog vagy, azt nem leírod, hanem megéled", ismét megerősödött bennem régi meggyőződésem, miszerint én igenis hangot fogok adni a boldogságomnak - amikor egyszer lesz olyan. Annyi keserűséggel, derékba tört álommal, fájdalommal, szenvedéssel és brutalitással találkozunk, ezektől hangos minden, ezekről muszáj beszélnünk, ki kell adnunk magunkból - ami rendjén van -, de éppen ezért fontosnak tartom, hogy a boldogság is hangot kapjon. Tavasz óta nagyon sok boldog pillanatban volt részem, amelyekről szintén írtam, közben azonban újabb mélypontok következtek, így nem igazán tudtam megnyugodni. Az újabb születésnapom előtt egy hónappal azonban egyszer csak észrevettem, hogy mindaz, ami korábban kínzóan hiányzott, egy kerek egésszé állt össze. Soha nem tapasztalt érzés, amelyért részben egy eddig számomra ismeretlen állapot felelős. Nem kizárólagos, de olyan változásokat indított el bennem, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni, ezért írok róla.

 

Szóval kapcsolatban. Furcsa érzés, hogy ott díszeleg a piros szívecske az adatlapomon, főként úgy, hogy semmivel nem több a valóságnál az, amit ránézve gondolhatnak róla az emberek. Boldog vagyok. Talán nem meglepő, hogy mivel igazából 11 évvel ezelőtt - és akkor is némi jóindulattal - alkalmazhattam utoljára magamra a „kapcsolatban” jelzőt, remegő gyomorral ültem végig azokat a hosszú perceket, amelyek alatt próbáltam rányomni az OK gombra, hogy megváltoztassam digitális összközösségi státuszomat. Félelmetesnek tűnt, hogy végre megtörtént, amire ezer éve vártam, és amiért annyit dolgoztam. Vegyült azonban ebbe a bizonytalanságba egy másik, a fenti adatokból sejthetően eddig ismeretlen érzés (vicces belegondolni, hogy 11 éve még nem is létezett facebook). A közösségi média univerzumába való belépésem óta a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozóként definiáltam magam, illetve a rendszer engem. Attól függetlenül, hogy nagyon is eseménydús volt az életem „lelki-érzelmi” tekintetben - már ami a különböző szenvedések mértékét, típusait és támadási pontját illeti -, a kevés kategória között gondosan feltüntetett „bonyolult kapcsolatban” sem fed le minden esetet – például azt, amikor valami ugyan mérhetetlenül bonyolult, de messziről sem kapcsolat. Ilyenből pedig az elmúlt évtizedben akadt rendesen, mire végre sikerült kigyomlálnom a lelkem mélyén gyökerező, ártalmas indíttatásokat, amelyek miatt akaratom ellenére újra és újra lényegében ugyanabba a helyzetbe sodródtam. Tavaly megtörtem a jeget, és visszatekintve kijelenthetem, hogy másfél éves mélyrepülést és kőkemény, minden korábbit meghazudtolóan kíméletlen munkát követően végre képes voltam megfordítani a sorsomat.

Több mint három évtizednyi, részeredményeket hozó, de lényegében hiábavalónak tűnő küzdelem után pedig fejbe kólint ez a szokatlan, új érzés, ami mégis annyira természetes, és annyira ismerősnek hat, hiszen amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy erre vágyom. Csak épp a megvalósítás szenvedett csorbát.

A kapcsolati státusz korábbi közösségi önmeghatározásomat felborító megváltozása egy további érdekes élményt hozott: hirtelen úgy éreztem, mintha átálltam volna a sötét oldalra. Mintha számos ismerősöm, akivel a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozás kimondatlanul is közösségé formált bennünket, most idegenként tekintene rám. Mintha elárultam volna őket. Nekem nagyon sokszor jelentett megnyugvást és bátorítást, ha láttam, mások is hasonló cipőben járnak, nem vagyok egyedül az egyedüllétemmel, és ha ezek után láthatóan mégis megtalálta valaki a párját, az tudott igazán nem jól esni, hiszen eggyel több tükör állt velem szemben azt hirdetendő, hogy ez nekem valamiért mégiscsak jóval nehezebb - és ki tudja, talán lehetetlen is.

Így aztán most magammal kapcsolatban is ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, és hangsúlyoznám, hogy az én fejemben. Biztosan voltak olyan ismerőseim, akik hasonlóan éreztek, de a lényeg mégis az, hogy én miért is éreztem rosszul magam? Csalónak és árulónak? Hiszen több mint három évtizedig egyetlen egyszer sem éltem át hasonlót. Egész életemben ezért küzdöttem, akkor most miért érzem úgy, hogy nincs hozzá jogom? Hogy ha végre láttatom a világgal a boldogságomat, az máris ezen állapot mások orra alá dörgölésnek számít? Ne érezzem így, ne számítson annak, ha mások számára teljesen természetes! Ezt még tanulni kell, és végre nem csak a valóság tagadásával, imaginatív technikával tehetem.

 

Kaptam érdekes reakciókat a kirakni – nem kirakni kérdéskörben is. Egy barátom egyenesen nekem szegezte: ő engem pont olyannak ismert, aki nem írja ki a státuszát, még ha ő igen előzékeny módon ezt úgy értelmezte is, hogy sosem tudhatja, van-e párom, nem pedig a témabeli érdemi hírek hiányának tekintette. Némi neheztelést éreztem a hangjában, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam őt („Most ezzel mit csinálsz? Lájkolod? Gratulálsz? Milyen hülyeség már ez?"– és teljesen igaza van, ráadásul nagyon megérint, hogy ő - velem ellentétben - nem tartja a világ 8. csodájának, hogy végre nekem is van mit kiírni), miközben az ő oldalán is ott díszeleg, hogy házas. De ő csak két év után írta ki. .... Tessék? Érdekesek ezek a kettős mércék.

A kirakni - nem kirakni kérdésben én mindig is határozott álláspontot képviseltem. Miután egész életemben azt várták tőlem, hogy ne merjem jól érezni magam, hiszen az túl éles tükröt tartana a körülöttem élőknek saját nyomorúságukat illetően, fontos számomra, hogy látható legyek. Hogy ne kelljen rejtőzködnöm, ne kelljen titkolnom, amikor – végre valahára – boldoggá tesz az életem. Mindenki más számára természetes, hogy megoszthatja az életéről, amit szeretne, tehát én is fenntartom erre a jogot. Mert lehet, hogy sok indokolatlan félelem csak az én fejemben létezik, de a fenti tapasztalatok szerint a világ irántad való elvárásaival is fel kell venni a harcot, ha ki akarsz törni abból a skatulyából, amelyet az egész eddigi életed rád kényszerített, illetve amellyel magadat azonosítva engedélyt adtál a külvilágnak arra, hogy másképp kezeljen, hogy elvárhassa tőled a láthatatlanságot.

Engedély ezennel – azaz 1,5 éve – visszavonva, és ha valamit üzen az én státuszváltozásom, az éppen az, hogy mindenki sikeresen elérheti a céljait - akkor is, ha több mint három évtizedig, vagy akár tovább az égvilágon semmi nem mutat arra, hogy ez valaha megtörténik majd -, és semmiképpen sem az, hogy „naná, nyavalyog, aztán persze még neki is sikerül”.

A tény, hogy én eljutottam idáig, több hitet kell, hogy adjon mindenkinek a „lehetetlen” megvalósításában, mint azt valaha gondolnák.

"Unless" - Good Advice in an Unconventional Form

Mommy and daddy told me that if I worked hard, I’d have a good career. So, if you work hard and have a good career - if you work really, really, really hard -, you'll have a good career. Doesn’t that like mathematically make sense? Hm...NOT. But you’ve managed to talk yourself into that. You know what? Here's a little secret. You wanna work? You wanna work really - really, really hard? You know what? You'll succeed. The world'll give you the opportunity - to work really-really, really REALLY hard. But...are you so sure that THAT's going to give you a great career? When all the evidence is to the contrary?

...and more about weird vs. normal, the highest expression of your talent, using your children as an excuse for abandoning your dreams, passion vs. interest, and most importantly, the significance of the word unless.

Why victims of domestic violence don't leave...

"What I will never have again, ever, is a loaded gun held to my head by someone who says that he loves me."

Neither literally, nor metaphorically. Never.

Let's break the silence.

Daily Food for Thought

Vagina monológok

Személyes, Eve Ensler által dedikált példányom. A szöveget azonban nem mutathatom meg, mert végtelenül személyes (annak ellenére, hogy általában mindenki ezt az üzenetet kapta...), és a legzseniálisabb dedikálás, amelyet valaha írtak - és valószínűleg írni fognak - nekem.

A nő egy csoda, és a példa arra, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, bármit - bármit - tegyenek is velünk még kiszolgáltatott gyerekként. Győzünk az erőszak és az elnyomás felett. És élünk, szabadon.

Mindig.

...

My very own copy signed by Eve Ensler. I can't, however, reveal the text for it is immensely personal (despite the fact that she wrote it for almost everyone...) and the most ingeniuous message I have - and most probably will - ever receive.

Eve is a miracle, the living proof of women being undefeatable, whatever - whatever - was done to us as vulnerable children. We will overcome violence and oppression. And live freely.
Every single time.

Mondatok...

...amelyek a héten némileg meglepő módon felidézték az olyan régen elveszett sikerélményt.

Nagyon meggyőző a CV-d. (könyvkiadó tulajdonosától - végre, végre, végre valaki értékeli az eddigi - igen széleskörű - erőfeszítéseimet és szakértelmemet, még ha ezek nem illeszkednek is egy könnyen meghatározható kategóriába, dobozba stb.)

Nagyon ügyes vagy! (2. hivatalos squash órámon a női magyar bajnok oktatómtól - bár ebben a műfajban valójában soha senkitől nem számítottam ilyen - nem udvariasságból tett - megjegyzésre :))

Nagyon szépen csinálod! (kedvenc női west-coast swing tanáromtól - és a műfaj legkiemelkedőbb női képviselőjétől, ami a hatalmas befektetés első igazi megtérülése, így madarat lehetett volna fogatni velem. Ahogy ezt mondta, abban minden benne volt, amire szükségem volt.)

Tudom, hogy az utóbbi időben meglehetősen feszegetem a határaimat, tehát - hogy finoman fogalmazzak - nem a kisebb ellenállás felé mozdultam el, de az ilyen élmények - főként egy hétbe sűrítve - emlékeztetnek arra, milyen volt kiemelkedőnek lenni valamiben. Nagyon hiányzik. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a "győzelem" milyen óriási motivációs eszköz a pedagógus számára, és ezt szokatlan módon most a "tanítvány"-oldalon is megtapasztalom. Szeretnék újra felérni a csúcsra, de ezúttal hosszú távon érvényes alapokon. Úton vagyok.

Happy

Időnyerő

Mára virradóra óraátállítás volt. Csak idén vettem észre, hogy a telefonom erre egészen sajátos megoldást választott, és 1:59-kor megállt az idő. Mivel először nem értettem, mi történik, amikor összeállt a kép, egy pillanatra tényleg megéltem a végtelenné tágított negyedik dimenziót. Tudtam, hogy illúzió (de hát valójában a mi időmérésünk is az), mégis, nagyon furcsa és izgalmas élmény volt. Az objektíven 60 perc alatt, amíg át nem váltott a telefonom, többször néztem rá az órára, mindannyiszor érezve az egy helyben lebegést, és azt, hogy megnyertem ezeket a pillanatokat, perceket - tényleg végtelennek tűnt az állapot, és a valóság ismerete ellenére úgy éreztem, minden a koromból, a jelenlegi helyzetemből, az idő feszítő korlátaiból eredő szorítás megszűnt. És az valami leírhatatlan érzés volt. Egyik vicces kedvű ismerősöm azonnal le is csapott vélt szakértelmemre, hátha egyből vissza is tudom forgatni az idő kerekét, de sajnos ki kellett ábrándítanom, ez ugyanis semmilyen módon nem az én műfajom. Én nem megyek vissza, mert nincs olyan jelenlegi pillanata az életemnek, amelyben jobban vágynék a múltra, mint a jelenre, és az azt követő jövőre. Örülök, hogy vége annak, ami nem véletlenül lett a múlt. Egész életemben előre törekedtem, nem megyek visszafelé. Soha.

Ma pedig a "véletlen" folytán Richard Curtis régen várt új filmjén moziztunk, a címe: Időről időre. Főhőse Tim - a FANTASZTIKUS Domhnall Gleeson -, aki 21 éves korában tudja meg, hogy családja férfitagjai időutazók, így az elkövetkező hónapokban számos lehetősége adódik arra, hogy a korábban nem a legszerencsésebben lereagált helyzeteket korrigálja. Eközben természetesen csetlik-botlik az idő hátsó folyosóin, lassan-lassan kitanulva, hogy mit lehet, és mit nem, mert bizony itt is vannak korlátok, és olykor ugyanúgy fájdalmas döntéseket kell hozni, mint azoknak, akiknek nincs lehetőségük a jövő ismeretében visszamenőleg változtatni.

Nagyon érdekes, fantasztikusan vicces, Igazából szerelem-kiutalásokkal és mélyen megható pillanatokkal teli film ez, ami újabb és újabb fordulatot vesz, és messze tovább viszi azt a gondolatfonalat, amelyre én az "időutazós-romantikus" vígjáték kategóriájában számítottam. Olyan sokféle hatás érvényesül benne, hogy biztosra veszem, többször újra kell majd néznem - mekkora posztmodern reflexió ez magára a történetre...aki megnézi, érteni fogja, miért -, ezek között pedig az elszabadult párhuzamos valóságok kérdésköre első nézésre nem is tud magának első soros helyet kiharcolni, holott úgy érzem, hogy ha ezt elkezdjük boncolgatni, még mélyebb összefüggésekre bukkanhatunk. * SPOILER * Mindazonáltal Curtis tanulsága - mert az ugye Curtisnél mindig van, méghozzá a jófajtából, ami KELL - egy rendkívül fontos gondolat, és belül mosolyogva, őszinte örömmel vettem tudomásul, hogy számomra messze nem újdonság. Amikor Tim apja - a KI-VÁ-LÓ Bill Nighy - elárulja számára az időutazás segítségével kivívható boldogság titkát, azt tanácsolja neki, hogy minden nap menjen vissza, és amolyan Hermionés időnyerő módjára minden napot kétszer éljen végig, hiszen amikor először találjuk magunkat egy adott helyzetben, a stressz, a mindennapos gondok és aggodalmak miatt elfelejtjük felismerni az apróbb vagy nagyobb csodákat, másodszorra viszont van esélyünk javítani. Én ekkor arra gondoltam, hogy de miért nem próbálja meg eleve így megélni a napjait? Hősünk apai örökségből továbbfejlesztett elmélete pedig éppen az, hogy rájön, az időutazási képesség legfőbb tanulsága az, hogyan élhet úgy, hogy soha ne kelljen visszaforgatnia az idő kerekét. Minden nap minden pillanatáért hálás, száz százalékosan, teljes szívével és elméjével jelen van benne, és ami a legfontosabb, és az ilyen pillanatok boldogságának előfeltétele: minden pillanatban úgy dönt a jövőről, hogy amikor az már múlttá válik, ne kelljen azt kívánnia, bárcsak visszacsinálhatná... *SPOILER VÉGE *

A tanulság pedig azért nem volt újdonság, mert amióta az eszemet tudom, számomra az élet minden pillanata érték. Én soha nem voltam a halál lehetőségét értelmezni képtelen gyerek, majd arrogáns fiatal, aki kísértette a sorsot, mert úgy gondolta, elpusztíthatatlan. Nekem nem kellett sorskísértésre adott életlecke arról, hogy tudjam, milyen könnyen véget érhet mindez, és milyen különleges az, hogy vagyunk. Amikor gimnázium harmadik osztályában Kosztolányit olvastunk, én értettem, mit jelent a vers azon gondolata, hogy az élet, a létezés mindig jobb a nem létezésnél; hogy pusztán lenni óriási érték a halállal szemben. Azt hiszem, amikor a halál az egész tudatos életedet végigkísérti, majd végleg elveszi azt, aminek a bizonyossága igazából soha nem is volt a tiéd, mert a születéseddel megpecsételődött egy sors, ez nem is lehet másként. Ezen kívül én magam is elvesztettem, majd sok-sok munka árán visszanyertem az új élet lehetőségét - vagy talán először lett igazán olyan, saját jogon felépített életem, amelyből már új életet is akartam létrehozni, és azóta a mások számára csak hétköznapi nyűgként aposztrofált élmények nekem a csodát jelentik - a saját újjászületésemét, és általában a létezés lehetőségének csodáját.

Amióta az eszemet tudom, gondolkodom a saját létezésemről. Jelen van egy folyamatos reflexió, valamiféle kapcsolat a mögöttes összefüggésekkel, amelyet érzek és megélek, amely minden tudatos információnál pontosabb előrejelzésként működik, és éppen ezért sokszor rettenetesen félelmetes és óriási teher - főként egy gyerek számára. Mostanra viszont megtanultam értelmezni és használni ezeket a jeleket, megbékélni azzal, amit úgy adnak, hogy inkább nem szeretnék tudni róla, és kincsként őrizni azt, amivel segítenek. Sok lépésből állt a végső változás, amely révén eljutottam az önazonos jelenemig, de az biztos, hogy ugyanolyan katartikus és fájdalmas volt, mint a filmbeli pillanat, amikor Tim rájön, hogy egy adott döntésével a múlt egy része visszavonhatatlanul, örökre lezárul. Velem is ez történt. Márpedig a visszavonhatatlan veszteségek elengedése a legnagyobb nehézséget jelenti számomra, ezért kőkemény - pusztítóan embert próbáló - volt ez az időszak. Mert tudtam, felfogtam, hogy ezúttal nincs visszaút, nincsenek kiskapuk, mindent oda kell hagyni. Most először igazán. Az előtte lévő több mint három évtized alatt azonban egyszer sem éreztem azt, amit azóta: hogy most kell élni, minden nap adott pillanatában, hogy nincs mire várni, mert az élet most történik, és minden pillanatba szívvel és elmével a maga teljességében, száz százalékosan kell belemerülni, úgy, hogy később ne bánhassunk semmit. Örülni a létezésnek. Mivel annak a létezésnek, ami e felismerés óta tart - több mint három évtized után először - már lehet. Mert akár fájdalmas tapasztalatok útján, akár az időutazás segítségével ugyanazt tanuljuk meg: hogy a jövőre soha nincs biztosíték, és egyes események, ha megtörténnek, visszafordíthatatlanok, ezért a mindenkori jövőnket kell olyan jelenné alakítani, amely későbbi múltként nem kiált az idő kerekének visszaforgatásáért.

És még valamit: hiába érzed úgy, hogy vélt (istenkomplexus) vagy valós (időutazás) emberfeletti képességeddel magadra vállalhatod mások sorsának megváltását; hogy megoldhatod helyettük saját nehézségeiket, és te egyedül biztosíthatod a boldogságukat - ez anélkül soha nem fog menni, hogy a saját életedet végzetesen csorbító önfeláldozásra kényszerülnél. Tim pedig nagyon bölcsen tudja, nincs az a dimenzió, amelyben ezt megteheti. Ezt az egyetlen egyet soha.

Jó Koejó

Néhány Coelho-idézet ordítóan közhelyes és semmitmondó, fából vaskarika, tautológia és egyebek, de aztán időről időre előkerül egy-egy darab, amely olyannyira érvényes és fontos, amennyire csak kevesen gondolnák. Mindaddig, amíg valaki fel nem ismeri, hogy a gondolatnak az ő életében is helye, szerepe van. Ráadásul jó, ha újra és újra emlékeztetjük magunkat a helyes irányra. Ez is egy ilyen.

Don't let anyone make you feel that you don't deserve what you want.

(Ne hagyd, hogy bárki elhitesse veled, nem érdemled meg, amire vágysz.)

Talán nem feltétlenül tűnik fel, de a jóakarás álarca mögött rengetegszer szembesülhetünk ezzel a hozzáállással. Talán a másik kishitűségéből ered, talán önzés - talán a kettő nagyon is összefügg -, de az biztos, hogy az egyik legpusztítóbb hatás, amelynek egy embert kitehetünk. Ezért fontos, hogy ne hagyd. Akkor sem, ha gyerekként nem védekezhettél ellene, és alapvetéssé vált számodra a mások engedélyének függvényében való létezés. Felnőttként már dönthetsz másképp, csak tudatosítani kell ezt magadban. Soha ne engedd, hogy bárki azzal korlátozzon, hogy alapvetésként határozza meg, nem vágyhatsz többre, mint az, amit ő ad, még ha az rettenetesen kevés, vagy éppen számodra káros is. 

És láss csodát, éppen most bukkantam rá egy Vekerdy-interjúra, amely a helyes gyereknevelésről szól, amelynek a lényegét már hihetetlenül frappáns címe kifejezi (Jól szeretni - igen, VAN ilyen), és amelynek minden szava arany, ráadásul annak az eredetéről beszél, amire én is utaltam fentebb. Néhány gondolata különösen fontos:

"Alice Miller gondosan tanulmányozta a náci vezérek gyerekkorát, és valóban kiderült, hogy ezek vert gyerekek voltak, akiket erkölcsi megfontolásból ütöttek, azzal a magyarázattal, hogy szeretetből teszik, és jót akarnak. Közben meg lehúzatták velük a nadrágot, hogy a csupasz feneküket ütlegeljék; ez már olyan „szexuális” adalék, a verő lelki állapotához, ami nem csupán fizikai lenyomatot hagy egy gyerekben. Az irigység miatt leszidni a gyereket? Azt gondolni, hogy azért mert a homokozóban a két és fél éves fiunk nem adja oda a vödröt a másik kisfiúnak, akkor felnőttként irigy lesz? Tévedés! Ő most a kialakuló én határait védi, amibe most még a vödör is beletartozik. Akkor lesz felnőttként irigy, ha erre ilyenkor nem volt lehetősége."

"Kisgyerekként öleljük melegen, aztán, ha kamaszodik, akkor engedjük szabadon a gyereket, és az addigi ölelés fogja megvédeni a veszélyektől, mert érzelmileg biztonságban érzi magát, és érzelmileg igényes lesz. Nem kamaszkorban kell elkezdeni a prevenciót a drogozás, a bandázás és a kisiklás ellen, hanem kilenc hónappal a születés előtt."

Persze mindennek az az alapja, hogy nem akarjuk bántani a gyerekünket, hogy nem vetítjük ki rá saját frusztrációnkat, nem használjuk bokszzsákként, csak hogy megakadályozzuk, hogy boldog kis énje túlzottan éles tükröt tartson saját életünk sikertelensége vagy megtagadott vágyaink fájdalma elé. Ha azonban valakinek a szülei nem voltak képesek erre, és folyamatosan arra nevelték vagy - akár tudatosan, akár tudattalanul - azt éreztették vele, hogy semmit sem akarhat az élettől, ami boldoggá teszi, és ezért egész életében olyan emberekbe botlik, akik ezeket a korlátokat ismételgetik számára, szavakkal vagy tettekkel egyaránt, felnőttként akkor is lehetősége van változtatni. Tudni, hogy ez nem az egész világ; ez csak egy alternatív valóság, amelyet mások erőltettek - és azóta is erőltetnek - rá azért, hogy ők kevésbé érezzék rosszul magukat. Az igazság azonban az, hogy a boldogság, a szeretve levés és a szeretet megalkuvás nélküli adásának vágya természetes elvárás, nem pedig holmi soha meg nem valósulható, tündérmesei álom, amely csak illúzióként lehet az életünk része. 

Tehát ne hagyd, innentől ne engedd, hogy elhitessék veled, az élet nem lehet annál több, mint amiből ki akarsz törni. Lehet. Sőt, természetes, hogy az legyen.

Minden, ami ma rám talált...

...és én értek a szóból.

1) Valaki, aki régóta nem látott, ma tapinthatóan jobban örült nekem, mint előtte már hosszú ideje. Meg is lepődtem, hogy tényleg ennyire könnyű elfelejteni, hogy fontos valaki, ha mindig jelen van, és tényleg bele kell menni a távolmaradás játszmájába (bár a távollét részemről nem játszma, csak egyszerűen véletlenszerű körülmények eredménye volt), hogy jobban kelljek? Én mindig is tudtam becsülni, és soha készpénznek nem venni azt, amit végre a magaménak - vagy akit végre magam mellett - tudhattam. Ennek nyilvánvalóan megvan a jó oka, amiért azonban számomra ez a koncepció, a sokszor nagyon is tudattalan "beleülés" a garantáltnak vélt helyzetbe ismeretlen. Az újratalálkozás erős élmény, de egy kapcsolatban az újdonság nem itt kezdődik. Erről részletesebben még nemsokára - mert ma minden mindennel összefügg.

2) Ezután következett a Don Jon című film, ami elé egyrészt nagy várakozással (és elvárásokkal) tekintettem, másrészt kicsit tartottam is tőle, de végül minden tekintetben sokkal, de sokkal jobbat kaptam, mint amire számítottam. Az elmúlt hét erőszak- és vértengere után, amellyel a Breaking Badnek, a Vérmeséknek és a Fogságbannak sikerült megajándékoznia, szinte lemondóan fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretnék végre egy olyan filmet látni, amitől jobban érzem magam. Ami lelkesítő. Ami perspektívát nyújt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez majd a Don Jon lesz, így még kellemesebb a meglepetés. Kezdődött azzal a dolog, hogy a plázamoziban a Frances Ha előzetesét vetítették, és ezzel - valószínűleg sokak számára érthetetlen módon - megalapozták a hangulatomat. Többtényezős a jelenség, és az biztos, hogy a zene központi szerepet játszik benne. A Don Jon egyértelműen a párkapcsolatok témáját boncolgatja, de olyan friss, fiatalos és új nézőpontból, amilyenből még soha nem láttam. Ami különösen tetszik benne, hogy rengeteg tanulsága van, azonban ezek egyike sem szájbarágós - a lehető legkevésbé sem az. Így azonban csak remélni tudom, hogy a kevésbé vájtfülű közönség is megérti, amit meg lehet, és meg kell érteni belőle.

* SPOILER * Hogy sokmindentől lehet rossz, és sokmindentől lehet jó egy kapcsolat, de ha a lényeget szem elől veszítjük - vagy talán nem is ismertük soha -, nem lesz kiteljesítő. Hogy a kapcsolatokról alkotott elképzelés torzulását sokminden eredményezheti, és ebből csak az egyik a pornó. Hogy a lényeget megtalálni és azt választani mindig van lehetőség. Talán ez sem feltétlenül gondolnák rám jellemzőnek, de a film befejezését a lehető leglélekemelőbb dolognak tartom, ami véleményem szerint létezik. Amikor pedig át is élhetem, na, az mindent visz. A zseniális vallási vonalért pedig óriási pirospont jár. Itt tényleg nagyon jó lenne, ha minden mondatát, a színészi játék minden pillanatát, és ezek egymással való viszonyát minden néző megértené - nem csak azok, akik tapasztaltak hasonlót életük során. Én tapasztaltam. A sors különös fintora, hogy szinte szó szerint ugyanúgy, ahogy a filmben szerepel, és tényleg csak azt tudom mondani, hogy zseniálisan ábrázolja azt, amit én már 10 évesen megértettem. Remélem, hogy mindenkinek leesik majd a tantusz. * SPOILER VÉGE *

3) Hozzájutottam végre egy videóhoz, amelyet Á. ajánlására meg kellett néznem, mert tudtam, hogy ha ő mondja egy majd' 20 perces kisfilmre, hogy látni kell, elejétől a végéig, ott nincs kec-mec. Esther Perel beszél a vágy szerepéről a hosszú távú kapcsolatban, és a sznobizmus legkisebb jele nélkül óriási filozófiai, szociológiai és pszichológiai magasságokat jár be, miközben végtelenül praktikus gondolatokat fogalmaz meg vizsgálatainak eredményeiről és tapasztalatairól. 

"Mikor vonzódom leginkább a partneremhez? ... Lényegében akkor, amikor a partneremet sugárzónak és magabiztosnak látom, alighanem ez a legerősebb stimuláns mindenek között. Sugárzó és független. Nézem az illetőt - mellesleg, vágyról ritkán beszélhetünk, ha egymásba vagyunk gabalyodva, öt centire a másiktól ... De akkor sem, ha a másik olyan messze van, hogy már nem is látni. Tehát a partneremet a komfortzóna távolságából nézem, ahonnan az a személy, akit ismerek, aki már annyira megszokott számomra, hirtelen ismét rejtélyesnek, nehezen megragadhatónak tűnik. És ez a tér, ez a távolság közöttünk az, ami az erotikus hév, az elán táplálója, amely a másik felé mozgat. Mert néha, Proust nyomán szabadon, a rejtelem forrása nem az, hogy új helyekre utazik az ember, hanem az, hogy friss szemmel nézi a régi tájat. Így aztán, amikor a partneremet magában látom, amint belefeledkezik valamilyen tevékenységbe, érzékelésem nézőpontja eltolódik, és átmenetileg nyitottá válok a mellettem élő rejtelem befogadására."

És amikor azt hinné az ember, hogy már mindent hallott, 14:25-nél rátesz még egy lapáttal, és meg sem áll a végéig.

4) Végül pedig egy kép, hogy biztosan megértsem, amit meg kell. És én értek a szóból.

It's definitely better to be in your 30s... But is it good? Well, I hope it's going to be

A list of 27 underrated things about being in your thirties has been compiled by someone certainly understanding the struggles of getting there. Some things are spot on, some - unfortunately - are less true for me yet, and to tell you the truth, these are my biggests concerns since if I had those things figured out, that would be a real moving away from the awfulness of my previous 15, and altogether 32 years. A "self-facebook-censure-free" version.

1. - Well, THAT is THE change. Took me a while...
3. - Chances are ... but there's still a long way to go.
4. - Actually, no. Not even IKEA. That's why there's still a long way to go.
5. - One. Spot on. It's dairy- and egg-free "májrizottó" for me :P. (It said cooking, not baking, right? :).)
6. - Kind of...
7. - Definitely...
8. - And yesss...
9. - ...but still not quite there...yet! :)
10. - All in all, this is actually true. I'm Meryl Streep! :)
12-13. - All in all, this is also true. And I make sure every day it is going to be.

14. - In a way, yes. In another way, however, no. But the scale is tipping in favour of yes.

15. - It's a C - the first half of the sentence is true, the second is wrong. I a) don't drink - never have - and b) don't actually get invited to weddings - because I don't really have those friends. See 17. and 18.
16. - Hahaha, you mean THEY are not asking YOU to pay for everything. In that case, it's absolutely true. (And so number 3 and 4 are explained.)
17. - Well...it's getting better...
18. - ...because this IS true.
19. - Oh, boy, I really am :). (ocelot prints are still in the zero-tolerance zone, though)
24. - Definitely not. I'm craving it. It IS good. What is terrifying is everything staying the same. No, thank you.
25. - Story of my life.
26. - The greatest it has ever been....but then, there was plenty of room for improvement, and I mean plenty.
27. - The horror of the first 32 years, to be correct, but yes, I have.

More changes, please and thank you - as Ron Swanson would say. (Well, he would never actually ask for a change, but whatever, you get the point).

Férfiak a családon belüli erőszak ellen - Patrick Stewart

Az Upworthy ismét megtekintésre érdemes bejegyzést tett közzé, amely a közelmúltbeli magyarországi események - egy kétgyermekes édesanya több elkövető általi vélhető megerőszakolása és brutális meggyilkolása esti futás közben - és az ennek kapcsán elindult társadalmi párbeszéd szélsőséges fröcsögés, áldozathibáztatás (megérdemelte, mert felelőtlen volt, amikor sötétben ment futni, és hogy tehette ezt a férjével (!) és a gyerekeivel - What. The. Fuck.?!) és okoskodás fényében igen aktuális.

Egy két fiúgyermekes anyukával folytatott eszmecserénkből is úgy érzem, hogy sokan nem hisznek a változás lehetőségében, pedig a baj éppen az, hogy belekényelmesedtünk a közömbösségbe, elfogadjuk a nézetet, miszerint "úgyis neked kell megvédened magad". Igenis lehet, és kell is változtatni. Azoknak a gondolkodásán is, akikből a meggondolatlanságból vastagon felbugyogó áldozathibáztatás olyan, minden mögött alapvetően meghúzódó, még a meggyőződés tudatossági szintjét is megelőző beállítódásról árulkodik, amely egyértelműen nem is veszi számításba az elkövető előzetes (!) felelősségét, az erőszak nem elkövetésének elvárhatóságát, valamint gyermekeink, az éppen most felnőttekké növő generáció gondolkodásán - különös tekintettel a fiúkra -, hogy később ne kelljen az öntudatlanul rájuk örökített gátlástalanságuktól félelemben élni.

Épp az eset nyomán felkerült posztok között olvastam Curt Cobain szavait: "A nemi erőszak az egyik lehető legborzalmasabb bűncselekmény a világon, és néhány percenként megtörténik. A nemi erőszakkal foglakozó csoportokkal az a baj, hogy a nőket tanítják önvédelemre. Márpedig valójában arra van szükség, hogy megtanítsuk a férfiaknak, hogy ne kövessenek el nemi erőszakot. A probléma gyökerét kell feltárni, és ott kell kezdeni a megoldását."

Tehát mindezekkel összefüggésben néztem meg a felvételt. Bár itt más jellegű erőszakról van szó, a kiszolgáltatottság és az áldozathibáztatás közös pont. Mindig érnek meglepetések, hiszen Patrick Stewart kálváriáját sem ismertem, és őszintén örülök, hogy férfiként kiáll a családon belüli erőszak ellen. Ezeknek a szavaknak a férfiak szájából kell elhangozniuk, hiszen a változás mindannyiunk érdeke - az ő érdekük is. Stewart apjának és családjának története csak egy példa arra a jelenségre, hogy a férfiakra kényszerített hagyományos "férifas" szerepek, a problémáik elhallgatására ösztönzés és az erőszak kultúrájának elfogadása hogyan nyomorítja meg a felnőtt férfiakat is - és teszi pokollá ezáltal nők ezreinek és gyermekeiknek az életét.

"Azok, akik a legtöbbet tehetik megannyi nő és gyermek helyzetének javításáért, valójában a férfiak. Mi vagyunk felelősek a nők elleni erőszak megállításáért. Tehát amit teszek, azt édesanyám nevében teszem, mert akkoriban nem tudtam segíteni neki. Most tudok. ... Tavaly azonban megtudtam valamit apámról, amiről korábban nem volt tudomásom, ... mégpedig azt, hogy 1940-ben, a Brit Expedíciós Haderővel Franciaországban átélt élményei hatására az apám az akkor gránátnyomásnak hívott betegségben szenvedett. ... Ma ezt poszttraumás stressz szindrómaként ismerjük. ... Ma már tudjuk, hogy mi ez, és azt is, hogyan kell kezelni. 1940-ben azonban csak gránátnyomás volt. A katonáknak pedig csak annyit mondtak: szedd össze magad, uralkodj magadon, áll talpra és légy férfi! Egy szakértő ... azt mondta nekem: "Mivel nem kezelték, az apád 1940-ben jelentkező betegsége soha nem múlt el. A gyerekkorodban tapasztalt állapotok, amelyekről beszéltél, tipikus tünetei az ebben a súlyos pszichés és fizikai betegségben szenvedő veteránoknak." Tehát a Refuge-nál anyámért, a Combat Stress-nél pedig apámért dolgozom, és mindkettő egyformán fontos."

"Gyerekként hallottam, ahogy orvosok és mentősök a saját otthonomban azt mondják: "Mrs. Stewart, biztosan csinált valamit, amivel provokálta a férjét. Mrs. Stewart, egy vitához két ember kell." Nem igaz. NEM IGAZ! Az anyám nem tett semmit, amivel ezt kiprovokálta volna, és még ha tett volna is, az erőszak soha nem lehet érvényes választás a férfiak számára!"

Ámen.

Yeah, I wish....

Words are powerful

Indeed, they are. I quite like this bit, since it suggests that I am the one who is making the life-decisions for myself - not society, not someone else, and not even outdated, pressing expectations for people of my social standing, of my gender, at my age. I am not single, I just haven't found the person who is right for me yet. And I am never going to be taken, but I and my partner will make a mature, consensual decision about mutually committing to each other simply because this is what makes both of us happiest. Furthermore, even though I miss a little openness from "reserve", for want of a better word, it is closest in meaning to the truth, which is a very important one.

The reason for this is another word, "deserve" - I have always hated this concept, mostly because when I didn't even know about myself, it was already abused in connection with things you are supposed to get for free - most importantly, your parents' love and respect for your sheer existence.

When the use of a word has been so abusive, it is hard to do it justice. You are not supposed to deserve being loved or not being humiliated, terrorised and beaten by your parents or anyone else as a child - these should be your rights.

However, if there is one thing that has to be deserved, it is your heart - your life, your love and devotion to, your choice of and respect for another person. Since all my life, I had been made to believe that I did not deserve to be loved, I used to give my heart to people who did not deserve it in the past, and so, I suffered a great deal.

To me, it has been crucial to learn the justified use of the word deserve. And while being loved and not being tortured by adults for simply existing is a right, there are several things you have to earn and deserve when you've grown up to be an adult. If someone knowingly hurts you, that person definitely does not deserve anything from you, period. And if you open up to only what is best for you, without any compromises, miracles happen. I don't only belive so, but I have already experienced it myself. It's not easy. You need a sea of patience and humility. And above all, tremendous trust in yourself and your newly found conviction that no torture is justified in the name of "love". It doesn't even make any sense, since "love" is already misused and uninterpretable in this context.

So yeah, not desperately single, not compromisingly taken, but actively looking for the right one, who deserves my heart. It's not just a phrase for covering up a sad state of existence but truly the most fulfilling condition I've ever experienced, since it inherently contains the possibility of happiness in its every moment. And that's the most you can have - having the real chance of happiness at each and every moment of your life. It's not an illusion but a justified and full-scale ground for hope. And that's already fulfilling in itself.

Válasz a fel nem tett kérdésemre

Amennyire imádom az idei Tenis Classics felhozatalát, annyira hiányolom a nőket a névsorból, különösen azok után, ahogyan Taróczy Balázs, a főszervező a női játékosok távollétét indokolta. Véleménye szerint a női tenisz világszintű mezőnyéből összesen 2, azaz kettő darab játékos - a világelső Serena Williams és a jelenleg harmadik helyen álló Marija Sarapova - ér fel a magyar rendezvény színvonalához, amelyre például a férfiak legjobbjait - Rafát, Nolét vagy Rogert - elhozni elképzelhetetlen vállalkozásnak tűnik. Maga Taróczy állítja az interjúban, hogy Serenát, a női ranglistát toronymagasan vezető játékost "lehetetlen megfizetni", tehát képzelhetjük, hogy a három legnépszerűbb férfijátékos esetében sincs ez másképp. Minden tiszteletem Taróczy Balázsé, teniszezőként és a Tenis Classics szervezőjeként is, de anélkül, hogy kétségbe vonnám a szakértelmét - nem teszem -, óriási problémáim vannak ezzel a kijelentésével, mert a nők és a férfiak alapvető megítélésénél alkalmazott kettős mércéről árulkodik, amely elfogadhatatlan számomra.

Minden szakmai és rajongói fórum egyetért abban, hogy Serena Williams teljesítménye kivételesnek számít a női mezőnyben. Mats Wilander mondta nemrégiben, hogy 15 évvel ezelőtt, amikor Serena feltűnt, mindenki úgy akart játszani, ahogy ő, és bár eltelt másfél évtized, ez ma sincs másként. Ranglistapontjai mutatják, milyen magasan a mezőny fölött áll, amikor a legjobbját nyújtja - amire az esetek 95%-ában képes is. Ettől függetlenül nem vitathatjuk el a női teniszben az elmúlt 15 évben elért fejlődést, még akkor sem, ha a nők játéka sok tekintetben különbözik a férfiakétól. Az, hogy van egy szupersztár, akinek a játéka hosszú ideig felülmúlhatatlannak tűnik, nem teszi semmissé sok száz további sportoló már-már emberi - tehát nem női vagy férfi, hanem egyszerűen emberi - határokat feszegető teljesítményét. Ha azt állítja valaki, hogy a női játékosok között (hangsúlyozom, hogy kizárólag a női játékosok között) egy "rendezvény" színvonalának kizárólag ez a többiek által felülmúlhatatlan szupersztár felel meg, azzal valójában azt mondja ki, hogy "a férfitenisz", és azon belül is "legfeljebb a ranglista 4. helyezettjének" színvonalához egyedül ő méltó, ráadásul elég logikusan azt is sugallja, hogy a WTA versenyeit - nem beszélve a Grand Slamekről - méltatlanabbnak tartja a hazai rendezvénynél. Az egyenlő megítélés nem abban merül ki, hogy a női sportolók teljesítményét abszolút értékben összehasonlítjuk a férfiakéval, ez esztelenség lenne. Semmilyen más, fizikai képességeket próbára tevő sportágban nem jut eszünkbe a férfiak és nők időeredményeit vagy az általuk emelt, vetett, lökött, hajított súlyok és ugrott magasságok stb. nagyságát összevetni egymással. Ezért is versenyeznek külön, ugyebár.

Elkeserítőnek tartom, hogy ebben az összefüggésben Billie Jean King "nemek harcában" vívott mérkőzésének lényegét is rengetegen félreértik. Nem azt bizonygatta soha senki, hogy a nők fizikailag abszolút értékben képesek ugyanarra a teljesítményre, mint a férfiak. Nem kell, hogy képesek legyenek erre ahhoz, hogy ugyanolyan jogok és tisztelet illesse meg őket. Ez volna a kérdés lényege. Hogy függetlenül attól, hogy nő vagy férfi-e valaki, ugyanúgy el kell ismerni a maximális teljesítményét - még akkor is, ha ezek az eredmények abszolút értékben eltérők. Egyáltalán, miért is kérdés ez? Miért nem egyértelmű? Mi olyan félelmetes abban, ha elismerjük az embert, még azelőtt, hogy elkezdenénk a kromoszóma-összetételéről gondolkodni?

Nincs még egy olyan sport, amelyben ilyen kemény fizikai és mentális erőpróbát kell kiállniuk a játékosoknak akár egy-egy meccs, akár a szinte szüntelenül zajló éves versenyidény tekintetében. A női teniszezők a női sportolók egyik legkeményebb követelményeket teljesítő csoportja: kivételes teherbírással rendelkeznek a rövid- és hosszú távú állóképesség és koncentrálóképesség és a végzett edzésmunka tekintetében is, szerteágazó készségeket kell szinte tökéletesre fejleszteniük, és rendkívül kevés lehetőségük van hibázni.

Nem tudom, a szervezők hogy vannak ezzel, de én őszinte csodálattal adózom e rendkívüli sportemberek iránt, sőt, nagyon izgalmas és magas színvonalú női teniszmeccset is láttam már. Sokat. Ezek közül csak egy-kettőt vívott Serena, azzal a maroknyi játékossal, akik olykor-olykor meg tudják szorongatni. Hiszen amikor Serena nagy ritkán veszít, akkor többnyire önmagát veri meg, ami viszont egyáltalán nem izgalmas, így marad az az egy kezemen megszámolható néhány mérkőzés, ahol a jól játszó Serenát sikerül legyőzni. Ami Sarapovát illeti, az ő játéka soha nem izgalmas számomra. Elismerem, hogy hatékony, és ő maga egyébként hatalmas sztár; technikailag is biztosan kiemelkedő, ezt én nem tudom szakértő pontossággal megítélni, de mindezzel együtt is steril játékot játszik, és a kezdetben még lenyűgöző maximalizmusáról mára már látom, hogy kényelmetlen görcsösség, amely sokszor a céljával éppen ellentétes eredményre vezet, és amit nem jó nézni. Ráadásul Marija az utóbbi időben rettenetesen következetlenül és sok hibával játszott, híresen nagy szervája pedig legalább annyiszor hagyta cserben kettős hibával, mint ahányszor sikerült vele pontot nyernie.

 

Ami azt illeti, én nagyon is szeretem ezt a műfajt, amit női tenisznek hívnak, és éppen amiatt olyan kedves a szívemnek, amiben különbözik a férfiak játékától. Hogy elsősorban nem erő-, hanem észjáték. Hogy okos. Hogy izgalmas. Hogy változatos. Való igaz, több a brék, mint a férfimezőnyben, de hogy ezt nyerőkkel vagy ki nem kényszerített hibákkal érik el, az nem nemi sajátosság. Arról nem is beszélve, hogy technikailag bármennyire tisztelet érdemlő és csodálatra méltó is, amikor két nagy szervás nagyágyú a férfimezőnyben felváltva, közel semmire hozza a saját adogatását anélkül, hogy igazi labdamenetek alakulnának ki, hogy a fogadó kicsit is bele tudna szólni az eredmény alakításába, izgalmasnak a legkevésbé nevezném az ilyen mérkőzéseket. Bennem személy szerint kicsit összeomlik valami, amikor rájövök, hogy e felé halad egy meccs, hogy a rövidítésig gyakorlatilag előre látom, mi fog történni. Izgalmas az a meccs, amelyben az ellenfelek meg tudják szorongatni egymást, ez pedig attól függ, hogy melyik két játékos áll egymással szemben, a férfiak és a nők esetében egyaránt. Én úgy látom, hogy ehhez hasonló típusú játékosok kellenek - így lesz például az élőben a Roland Garros Philippe Chatrier pályáján látott Serena Williams - Sara Errani elődöntő lehangolóan érdektelen, vagy szögez a székhez egy sokadik körös Kuznyecova - Kerber  mérkőzés. Ahogy a férfiaknál egy Robredo - Monfils első körös összecsapás is rendkívül izgalmas, szemben például az izgalmakat legfeljebb a Roger-drukkereknek tartogató római Federer - Nadal döntővel.

És még valami: a tavalyi rendezvény is bizonyítja, hogy a magyarországi rendezvényen a kiváló tenisz mellett valami más is kell, ami ha hiányzik, érdektelenségbe fulladhat a látott mérkőzés. Ez a "show"-elem pedig például a szóba jöhető női játékosok közül számomra a tudása miatt is méltatlanul mellőzött Viktorija Azarenka esetében várható leginkább a legjobbak között. Én ugyan játékosként nem kedvelem őt különösebben, de egy biztos: kiváló teljesítményre képes, és nagy bohóc tud lenni, ha akar, így ha már a legjobbak felsorolásába kezdünk, őt biztosan nem hagynám le a listáról. Ezen kívül a top három körén kívül is vannak látványosan játszó női teniszezők - nagy meglepetés volt számomra a US Openen Francesca Schiavone, Agnieszka Radwanska pedig mindig lenyűgözően izgalmas -, akik minden bizonnyal hatalmasat szerepelnének.

Caroline Wozniacki alias Serena :)

A lényeg tehát az, hogy nem a férfiak teljesítményével kell összehasonlítani a nőkét ahhoz, hogy érdemesek lehessenek a figyelemre, az érdeklődésre; hogy kiváló teljesítményt láthassunk tőlük. Hogy kinek mekkora a közönségvonzó ereje, az nyilvánvalóan gazdasági megfontolás tárgyát képezi, de erőteljes csúsztatásnak tartom azt állítani, hogy a férfiak legeslegjobbjait nélkülöző rendezvény színvonalához a nők legeslegjobbjai is kevesek. Ez méltatlan magához a sporthoz, valamint a női teniszezők teljes mezőnyre nézve rendkívül sértő és igazságtalan.

Én, mint a tenisz iránt teljes körűen érdeklődő, potenciálisan fizető közönség ezúton tájékoztatom a szervezőket, hogy amennyiben női teniszezőket is láthatunk a Tenis Classics-on - még ha nem is Serenáról vagy Marijáról van szó -, én ugyanolyan lelkesen, ha nem még lelkesebben fogok jegyet vásárolni az eseményre, mint ahogy jelenleg, a férfiak legnagyobbjainak, Nadalnak, Federernek és Djokovicnak a távollétében is megteszem.

Maradok tisztelettel: a kiváló teljesítményekre nemi alapú megkülönböztetéstől függetlenül kíváncsi néző.

Napi idézet

"Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek."

Szabó Magda

Napi tanulság

Ha valaki a te szívedet töri össze, az később ott lehet az esküvődön - akinek te töröd össze a szívét, az soha.

Szigetkék

„I want what’s best for him, I really do. But I also want him for myself. I want to be what’s best for him. Am I just being selfish?”

I don’t think he is... That's just how it is with love. I mean, with the real one.

One day, when I was about 8 years old, guilt-ridden by everything that was supposed to be good for me, that I was supposed to enjoy; a threatened and abused soul questioning everything about myself, I was on my way home from school and thinking - about myself, about life and what I had experienced, as usual -, and just before turning at the corner of our street, I had an epiphany. It is as clear now as it was at the moment of realisation. That day our teacher had been reading out Szigetkék by Magda Szabó in class, and although I was only a 2^nd grader, I was deeply touched by the story. Exceptional emotional intelligence, they say. And I understood something, making a mental note about it – one of the numerous other ones to come later.

It says: “If I accept love, I cannot be called selfish since when I offer my love to another person who takes it and enjoys it, I never think he or she is being selfish. I just feel it right – because it is right. Oddly, however, when I accept anything that would make me happy, I feel guilty – as I am made to believe that I have to, while in reality, my “not accepting the love given to me out of guilt of enjoying myself, which I have no right to do” might actually offend the other person and make them sad, so my as asceticism will not be virtuous and respectful at all. It will hurt. A lot.

It is exactly the opposite: my enjoying and embracing their love towards me that does make the other person happy, which means that taking what is given to us in a mutual fashion is not selfish at all. It is just natural. It is how things work.”

Thus, wanting to become the best for someone who is the best for me is not selfish, either. It might not always happen, however much we want it, but this is the only way a relationship is worth having. You cannot make someone happy by giving up on yourself, on your desire to be made happy by him/her, feeling badly in order to make the other person feel fine. There is no such thing – unhappiness breeds unhappiness, self-denial breeds a sense of loss, tragedy and irreparability in everyone involved.

By definition, happiness may only be brought about by mutually fulfilling love. Which means that both of you are supposed to be uplifted and enhanced by the experience.

If you truly care about someone who makes you happy and you want to make them happy, it is natural to want to be the best for them. And one day, you will find the person with whom you are the best for each other.

X-faktor inspiráció

Esssszméletlen jó ez a zene. Szöveget nem nézek. More, more, mooooooooooooooooore!