2013. november 29., péntek

Kapcsolatban

Miután pár hete az X-faktor legzsengébb korú versenyzője igen nagy érettségről tanúbizonyságot téve kijelentette, hogy verseket a fájdalmáról ír, mivel "amikor boldog vagy, azt nem leírod, hanem megéled", ismét megerősödött bennem régi meggyőződésem, miszerint én igenis hangot fogok adni a boldogságomnak - amikor egyszer lesz olyan. Annyi keserűséggel, derékba tört álommal, fájdalommal, szenvedéssel és brutalitással találkozunk, ezektől hangos minden, ezekről muszáj beszélnünk, ki kell adnunk magunkból - ami rendjén van -, de éppen ezért fontosnak tartom, hogy a boldogság is hangot kapjon. Tavasz óta nagyon sok boldog pillanatban volt részem, amelyekről szintén írtam, közben azonban újabb mélypontok következtek, így nem igazán tudtam megnyugodni. Az újabb születésnapom előtt egy hónappal azonban egyszer csak észrevettem, hogy mindaz, ami korábban kínzóan hiányzott, egy kerek egésszé állt össze. Soha nem tapasztalt érzés, amelyért részben egy eddig számomra ismeretlen állapot felelős. Nem kizárólagos, de olyan változásokat indított el bennem, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni, ezért írok róla.


Szóval kapcsolatban. Furcsa érzés, hogy ott díszeleg a piros szívecske az adatlapomon, főként úgy, hogy semmivel nem több a valóságnál az, amit ránézve gondolhatnak róla az emberek. Boldog vagyok. Talán nem meglepő, hogy mivel igazából 11 évvel ezelőtt - és akkor is némi jóindulattal - alkalmazhattam utoljára magamra a „kapcsolatban” jelzőt, remegő gyomorral ültem végig azokat a hosszú perceket, amelyek alatt próbáltam rányomni az OK gombra, hogy megváltoztassam digitális összközösségi státuszomat. Félelmetesnek tűnt, hogy végre megtörtént, amire ezer éve vártam, és amiért annyit dolgoztam. Vegyült azonban ebbe a bizonytalanságba egy másik, a fenti adatokból sejthetően eddig ismeretlen érzés (vicces belegondolni, hogy 11 éve még nem is létezett facebook). A közösségi média univerzumába való belépésem óta a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozóként definiáltam magam, illetve a rendszer engem. Attól függetlenül, hogy nagyon is eseménydús volt az életem „lelki-érzelmi” tekintetben - már ami a különböző szenvedések mértékét, típusait és támadási pontját illeti -, a kevés kategória között gondosan feltüntetett „bonyolult kapcsolatban” sem fed le minden esetet – például azt, amikor valami ugyan mérhetetlenül bonyolult, de messziről sem kapcsolat. Ilyenből pedig az elmúlt évtizedben akadt rendesen, mire végre sikerült kigyomlálnom a lelkem mélyén gyökerező, ártalmas indíttatásokat, amelyek miatt akaratom ellenére újra és újra lényegében ugyanabba a helyzetbe sodródtam. Tavaly megtörtem a jeget, és visszatekintve kijelenthetem, hogy másfél éves mélyrepülést és kőkemény, minden korábbit meghazudtolóan kíméletlen munkát követően végre képes voltam megfordítani a sorsomat.
Több mint három évtizednyi, részeredményeket hozó, de lényegében hiábavalónak tűnő küzdelem után pedig fejbe kólint ez a szokatlan, új érzés, ami mégis annyira természetes, és annyira ismerősnek hat, hiszen amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy erre vágyom. Csak épp a megvalósítás szenvedett csorbát.

A kapcsolati státusz korábbi közösségi önmeghatározásomat felborító megváltozása egy további érdekes élményt hozott: hirtelen úgy éreztem, mintha átálltam volna a sötét oldalra. Mintha számos ismerősöm, akivel a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozás kimondatlanul is közösségé formált bennünket, most idegenként tekintene rám. Mintha elárultam volna őket. Nekem nagyon sokszor jelentett megnyugvást és bátorítást, ha láttam, mások is hasonló cipőben járnak, nem vagyok egyedül az egyedüllétemmel, és ha ezek után láthatóan mégis megtalálta valaki a párját, az tudott igazán nem jól esni, hiszen eggyel több tükör állt velem szemben azt hirdetendő, hogy ez nekem valamiért mégiscsak jóval nehezebb - és ki tudja, talán lehetetlen is.
Így aztán most magammal kapcsolatban is ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, és hangsúlyoznám, hogy az én fejemben. Biztosan voltak olyan ismerőseim, akik hasonlóan éreztek, de a lényeg mégis az, hogy én miért is éreztem rosszul magam? Csalónak és árulónak? Hiszen több mint három évtizedig egyetlen egyszer sem éltem át hasonlót. Egész életemben ezért küzdöttem, akkor most miért érzem úgy, hogy nincs hozzá jogom? Hogy ha végre láttatom a világgal a boldogságomat, az máris ezen állapot mások orra alá dörgölésnek számít? Ne érezzem így, ne számítson annak, ha mások számára teljesen természetes! Ezt még tanulni kell, és végre nem csak a valóság tagadásával, imaginatív technikával tehetem.

 

Kaptam érdekes reakciókat a kirakni – nem kirakni kérdéskörben is. Egy barátom egyenesen nekem szegezte: ő engem pont olyannak ismert, aki nem írja ki a státuszát, még ha ő igen előzékeny módon ezt úgy értelmezte is, hogy sosem tudhatja, van-e párom, nem pedig a témabeli érdemi hírek hiányának tekintette. Némi neheztelést éreztem a hangjában, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam őt („Most ezzel mit csinálsz? Lájkolod? Gratulálsz? Milyen hülyeség már ez?"– és teljesen igaza van, ráadásul nagyon megérint, hogy ő - velem ellentétben - nem tartja a világ 8. csodájának, hogy végre nekem is van mit kiírni), miközben az ő oldalán is ott díszeleg, hogy házas. De ő csak két év után írta ki. .... Tessék? Érdekesek ezek a kettős mércék.

A kirakni - nem kirakni kérdésben én mindig is határozott álláspontot képviseltem. Miután egész életemben azt várták tőlem, hogy ne merjem jól érezni magam, hiszen az túl éles tükröt tartana a körülöttem élőknek saját nyomorúságukat illetően, fontos számomra, hogy látható legyek. Hogy ne kelljen rejtőzködnöm, ne kelljen titkolnom, amikor – végre valahára – boldoggá tesz az életem. Mindenki más számára természetes, hogy megoszthatja az életéről, amit szeretne, tehát én is fenntartom erre a jogot. Mert lehet, hogy sok indokolatlan félelem csak az én fejemben létezik, de a fenti tapasztalatok szerint a világ irántad való elvárásaival is fel kell venni a harcot, ha ki akarsz törni abból a skatulyából, amelyet az egész eddigi életed rád kényszerített, illetve amellyel magadat azonosítva engedélyt adtál a külvilágnak arra, hogy másképp kezeljen, hogy elvárhassa tőled a láthatatlanságot.

Engedély ezennel – azaz 1,5 éve – visszavonva, és ha valamit üzen az én státuszváltozásom, az éppen az, hogy mindenki sikeresen elérheti a céljait - akkor is, ha több mint három évtizedig, vagy akár tovább az égvilágon semmi nem mutat arra, hogy ez valaha megtörténik majd -, és semmiképpen sem az, hogy „naná, nyavalyog, aztán persze még neki is sikerül”.


A tény, hogy én eljutottam idáig, több hitet kell, hogy adjon mindenkinek a „lehetetlen” megvalósításában, mint azt valaha gondolnák.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése