Időnyerő

Mára virradóra óraátállítás volt. Csak idén vettem észre, hogy a telefonom erre egészen sajátos megoldást választott, és 1:59-kor megállt az idő. Mivel először nem értettem, mi történik, amikor összeállt a kép, egy pillanatra tényleg megéltem a végtelenné tágított negyedik dimenziót. Tudtam, hogy illúzió (de hát valójában a mi időmérésünk is az), mégis, nagyon furcsa és izgalmas élmény volt. Az objektíven 60 perc alatt, amíg át nem váltott a telefonom, többször néztem rá az órára, mindannyiszor érezve az egy helyben lebegést, és azt, hogy megnyertem ezeket a pillanatokat, perceket - tényleg végtelennek tűnt az állapot, és a valóság ismerete ellenére úgy éreztem, minden a koromból, a jelenlegi helyzetemből, az idő feszítő korlátaiból eredő szorítás megszűnt. És az valami leírhatatlan érzés volt. Egyik vicces kedvű ismerősöm azonnal le is csapott vélt szakértelmemre, hátha egyből vissza is tudom forgatni az idő kerekét, de sajnos ki kellett ábrándítanom, ez ugyanis semmilyen módon nem az én műfajom. Én nem megyek vissza, mert nincs olyan jelenlegi pillanata az életemnek, amelyben jobban vágynék a múltra, mint a jelenre, és az azt követő jövőre. Örülök, hogy vége annak, ami nem véletlenül lett a múlt. Egész életemben előre törekedtem, nem megyek visszafelé. Soha.

Ma pedig a "véletlen" folytán Richard Curtis régen várt új filmjén moziztunk, a címe: Időről időre. Főhőse Tim - a FANTASZTIKUS Domhnall Gleeson -, aki 21 éves korában tudja meg, hogy családja férfitagjai időutazók, így az elkövetkező hónapokban számos lehetősége adódik arra, hogy a korábban nem a legszerencsésebben lereagált helyzeteket korrigálja. Eközben természetesen csetlik-botlik az idő hátsó folyosóin, lassan-lassan kitanulva, hogy mit lehet, és mit nem, mert bizony itt is vannak korlátok, és olykor ugyanúgy fájdalmas döntéseket kell hozni, mint azoknak, akiknek nincs lehetőségük a jövő ismeretében visszamenőleg változtatni.

Nagyon érdekes, fantasztikusan vicces, Igazából szerelem-kiutalásokkal és mélyen megható pillanatokkal teli film ez, ami újabb és újabb fordulatot vesz, és messze tovább viszi azt a gondolatfonalat, amelyre én az "időutazós-romantikus" vígjáték kategóriájában számítottam. Olyan sokféle hatás érvényesül benne, hogy biztosra veszem, többször újra kell majd néznem - mekkora posztmodern reflexió ez magára a történetre...aki megnézi, érteni fogja, miért -, ezek között pedig az elszabadult párhuzamos valóságok kérdésköre első nézésre nem is tud magának első soros helyet kiharcolni, holott úgy érzem, hogy ha ezt elkezdjük boncolgatni, még mélyebb összefüggésekre bukkanhatunk. * SPOILER * Mindazonáltal Curtis tanulsága - mert az ugye Curtisnél mindig van, méghozzá a jófajtából, ami KELL - egy rendkívül fontos gondolat, és belül mosolyogva, őszinte örömmel vettem tudomásul, hogy számomra messze nem újdonság. Amikor Tim apja - a KI-VÁ-LÓ Bill Nighy - elárulja számára az időutazás segítségével kivívható boldogság titkát, azt tanácsolja neki, hogy minden nap menjen vissza, és amolyan Hermionés időnyerő módjára minden napot kétszer éljen végig, hiszen amikor először találjuk magunkat egy adott helyzetben, a stressz, a mindennapos gondok és aggodalmak miatt elfelejtjük felismerni az apróbb vagy nagyobb csodákat, másodszorra viszont van esélyünk javítani. Én ekkor arra gondoltam, hogy de miért nem próbálja meg eleve így megélni a napjait? Hősünk apai örökségből továbbfejlesztett elmélete pedig éppen az, hogy rájön, az időutazási képesség legfőbb tanulsága az, hogyan élhet úgy, hogy soha ne kelljen visszaforgatnia az idő kerekét. Minden nap minden pillanatáért hálás, száz százalékosan, teljes szívével és elméjével jelen van benne, és ami a legfontosabb, és az ilyen pillanatok boldogságának előfeltétele: minden pillanatban úgy dönt a jövőről, hogy amikor az már múlttá válik, ne kelljen azt kívánnia, bárcsak visszacsinálhatná... *SPOILER VÉGE *

A tanulság pedig azért nem volt újdonság, mert amióta az eszemet tudom, számomra az élet minden pillanata érték. Én soha nem voltam a halál lehetőségét értelmezni képtelen gyerek, majd arrogáns fiatal, aki kísértette a sorsot, mert úgy gondolta, elpusztíthatatlan. Nekem nem kellett sorskísértésre adott életlecke arról, hogy tudjam, milyen könnyen véget érhet mindez, és milyen különleges az, hogy vagyunk. Amikor gimnázium harmadik osztályában Kosztolányit olvastunk, én értettem, mit jelent a vers azon gondolata, hogy az élet, a létezés mindig jobb a nem létezésnél; hogy pusztán lenni óriási érték a halállal szemben. Azt hiszem, amikor a halál az egész tudatos életedet végigkísérti, majd végleg elveszi azt, aminek a bizonyossága igazából soha nem is volt a tiéd, mert a születéseddel megpecsételődött egy sors, ez nem is lehet másként. Ezen kívül én magam is elvesztettem, majd sok-sok munka árán visszanyertem az új élet lehetőségét - vagy talán először lett igazán olyan, saját jogon felépített életem, amelyből már új életet is akartam létrehozni, és azóta a mások számára csak hétköznapi nyűgként aposztrofált élmények nekem a csodát jelentik - a saját újjászületésemét, és általában a létezés lehetőségének csodáját.

Amióta az eszemet tudom, gondolkodom a saját létezésemről. Jelen van egy folyamatos reflexió, valamiféle kapcsolat a mögöttes összefüggésekkel, amelyet érzek és megélek, amely minden tudatos információnál pontosabb előrejelzésként működik, és éppen ezért sokszor rettenetesen félelmetes és óriási teher - főként egy gyerek számára. Mostanra viszont megtanultam értelmezni és használni ezeket a jeleket, megbékélni azzal, amit úgy adnak, hogy inkább nem szeretnék tudni róla, és kincsként őrizni azt, amivel segítenek. Sok lépésből állt a végső változás, amely révén eljutottam az önazonos jelenemig, de az biztos, hogy ugyanolyan katartikus és fájdalmas volt, mint a filmbeli pillanat, amikor Tim rájön, hogy egy adott döntésével a múlt egy része visszavonhatatlanul, örökre lezárul. Velem is ez történt. Márpedig a visszavonhatatlan veszteségek elengedése a legnagyobb nehézséget jelenti számomra, ezért kőkemény - pusztítóan embert próbáló - volt ez az időszak. Mert tudtam, felfogtam, hogy ezúttal nincs visszaút, nincsenek kiskapuk, mindent oda kell hagyni. Most először igazán. Az előtte lévő több mint három évtized alatt azonban egyszer sem éreztem azt, amit azóta: hogy most kell élni, minden nap adott pillanatában, hogy nincs mire várni, mert az élet most történik, és minden pillanatba szívvel és elmével a maga teljességében, száz százalékosan kell belemerülni, úgy, hogy később ne bánhassunk semmit. Örülni a létezésnek. Mivel annak a létezésnek, ami e felismerés óta tart - több mint három évtized után először - már lehet. Mert akár fájdalmas tapasztalatok útján, akár az időutazás segítségével ugyanazt tanuljuk meg: hogy a jövőre soha nincs biztosíték, és egyes események, ha megtörténnek, visszafordíthatatlanok, ezért a mindenkori jövőnket kell olyan jelenné alakítani, amely későbbi múltként nem kiált az idő kerekének visszaforgatásáért.

És még valamit: hiába érzed úgy, hogy vélt (istenkomplexus) vagy valós (időutazás) emberfeletti képességeddel magadra vállalhatod mások sorsának megváltását; hogy megoldhatod helyettük saját nehézségeiket, és te egyedül biztosíthatod a boldogságukat - ez anélkül soha nem fog menni, hogy a saját életedet végzetesen csorbító önfeláldozásra kényszerülnél. Tim pedig nagyon bölcsen tudja, nincs az a dimenzió, amelyben ezt megteheti. Ezt az egyetlen egyet soha.