Férfiak a családon belüli erőszak ellen - Patrick Stewart

Az Upworthy ismét megtekintésre érdemes bejegyzést tett közzé, amely a közelmúltbeli magyarországi események - egy kétgyermekes édesanya több elkövető általi vélhető megerőszakolása és brutális meggyilkolása esti futás közben - és az ennek kapcsán elindult társadalmi párbeszéd szélsőséges fröcsögés, áldozathibáztatás (megérdemelte, mert felelőtlen volt, amikor sötétben ment futni, és hogy tehette ezt a férjével (!) és a gyerekeivel - What. The. Fuck.?!) és okoskodás fényében igen aktuális.

Egy két fiúgyermekes anyukával folytatott eszmecserénkből is úgy érzem, hogy sokan nem hisznek a változás lehetőségében, pedig a baj éppen az, hogy belekényelmesedtünk a közömbösségbe, elfogadjuk a nézetet, miszerint "úgyis neked kell megvédened magad". Igenis lehet, és kell is változtatni. Azoknak a gondolkodásán is, akikből a meggondolatlanságból vastagon felbugyogó áldozathibáztatás olyan, minden mögött alapvetően meghúzódó, még a meggyőződés tudatossági szintjét is megelőző beállítódásról árulkodik, amely egyértelműen nem is veszi számításba az elkövető előzetes (!) felelősségét, az erőszak nem elkövetésének elvárhatóságát, valamint gyermekeink, az éppen most felnőttekké növő generáció gondolkodásán - különös tekintettel a fiúkra -, hogy később ne kelljen az öntudatlanul rájuk örökített gátlástalanságuktól félelemben élni.

Épp az eset nyomán felkerült posztok között olvastam Curt Cobain szavait: "A nemi erőszak az egyik lehető legborzalmasabb bűncselekmény a világon, és néhány percenként megtörténik. A nemi erőszakkal foglakozó csoportokkal az a baj, hogy a nőket tanítják önvédelemre. Márpedig valójában arra van szükség, hogy megtanítsuk a férfiaknak, hogy ne kövessenek el nemi erőszakot. A probléma gyökerét kell feltárni, és ott kell kezdeni a megoldását."

Tehát mindezekkel összefüggésben néztem meg a felvételt. Bár itt más jellegű erőszakról van szó, a kiszolgáltatottság és az áldozathibáztatás közös pont. Mindig érnek meglepetések, hiszen Patrick Stewart kálváriáját sem ismertem, és őszintén örülök, hogy férfiként kiáll a családon belüli erőszak ellen. Ezeknek a szavaknak a férfiak szájából kell elhangozniuk, hiszen a változás mindannyiunk érdeke - az ő érdekük is. Stewart apjának és családjának története csak egy példa arra a jelenségre, hogy a férfiakra kényszerített hagyományos "férifas" szerepek, a problémáik elhallgatására ösztönzés és az erőszak kultúrájának elfogadása hogyan nyomorítja meg a felnőtt férfiakat is - és teszi pokollá ezáltal nők ezreinek és gyermekeiknek az életét.

"Azok, akik a legtöbbet tehetik megannyi nő és gyermek helyzetének javításáért, valójában a férfiak. Mi vagyunk felelősek a nők elleni erőszak megállításáért. Tehát amit teszek, azt édesanyám nevében teszem, mert akkoriban nem tudtam segíteni neki. Most tudok. ... Tavaly azonban megtudtam valamit apámról, amiről korábban nem volt tudomásom, ... mégpedig azt, hogy 1940-ben, a Brit Expedíciós Haderővel Franciaországban átélt élményei hatására az apám az akkor gránátnyomásnak hívott betegségben szenvedett. ... Ma ezt poszttraumás stressz szindrómaként ismerjük. ... Ma már tudjuk, hogy mi ez, és azt is, hogyan kell kezelni. 1940-ben azonban csak gránátnyomás volt. A katonáknak pedig csak annyit mondtak: szedd össze magad, uralkodj magadon, áll talpra és légy férfi! Egy szakértő ... azt mondta nekem: "Mivel nem kezelték, az apád 1940-ben jelentkező betegsége soha nem múlt el. A gyerekkorodban tapasztalt állapotok, amelyekről beszéltél, tipikus tünetei az ebben a súlyos pszichés és fizikai betegségben szenvedő veteránoknak." Tehát a Refuge-nál anyámért, a Combat Stress-nél pedig apámért dolgozom, és mindkettő egyformán fontos."

"Gyerekként hallottam, ahogy orvosok és mentősök a saját otthonomban azt mondják: "Mrs. Stewart, biztosan csinált valamit, amivel provokálta a férjét. Mrs. Stewart, egy vitához két ember kell." Nem igaz. NEM IGAZ! Az anyám nem tett semmit, amivel ezt kiprovokálta volna, és még ha tett volna is, az erőszak soha nem lehet érvényes választás a férfiak számára!"

Ámen.

Emancipáció, feminizmus, egyenjogúság, nőuralom, homoszexuailtás, feminácik és társaik

Az egymilliárd nő nők és gyermekek elleni erőszakkal szembeni világméretű megmozdulása kapcsán olvastam hajmeresztőbbnél hajmeresztőbben szélsőséges, és a józan gondolkodást nélkülöző félreértéseket a fenti fogalmakról, így képtelen vagyok megállni, hogy némileg korlátozott filozófiai és társadalomelméleti tanulmányaim, kicsit szerteágazóbb irodalomelméleti ismereteim, és legfőképp nagy mélységeket és magasságokat megjárt élettapasztalataim fényében írjak valami tisztázó jellegűt.

Nem filozófiai, hanem emberi dimenzióban. Mert ebben a témában minden elmélkedés végső lényege a gyakorlat.

Egy. A feminizmus alapvető törekvése nem a nőuralom létrehozása - azaz a férfiak kizárólagos hatalmának átruházása a nőkre -, hanem az egyenjogúság. Mert IGEN, ma, a 21. században - ahogy a történelem során eddig mindig - társadalmi szinten még mindig hátrány éri a nőket pusztán amiatt, hogy nőnek születtek. És az a férfi, aki azzal érvel, hogy ugyan már, mégis hol, milyen formában történik ez meg, vagy - ami még szörnyűbb - közli, hogy az erőszakot elszenvedő nő maga tehet az őt ért sérelemről, no pláne akarta azt (ilyet is olvastam!), máris kimerítette a nők elleni erőszak fogalmát. Hogyan? Úgy, hogy egyszerűen semmisnek nyilvánította a saját világképébe kényelmetlenül nem illeszkedő erőszak tényét, amivel azonnal visszaküldte a nőt korábban kijelölt helyére, ahol hangtalanul kell tűrnie és játszania a patriarchális társadalom által rá kiszabott szerepet - és ezzel eleve alapértelmezettnek tekinti a nők alárendelt helyzetét.

Miközben nem csupán az a lényeg, hogy ez a szerep mit tartalmaz, hanem már maga a tény is, hogy a férfiak jelölik ki ezt a nők számára ahelyett, hogy a nők maguk választhatnának. Ez a bántalmazás alapja is: amikor valaki azt hiszi, hogy pusztán a nemi hovatartozás alapján rendelkezhet más élete, gondolatai, teste fölött .

Kettő. A női egyenjogúságért folyó küzdelem NEM (csak) a leszbikusok mozgalma. Miközben semmi sértőt nem találok abban, ha a meggyőződésem miatt "leleszbiznek", fontos, hogy ne keverjük vagy mossuk össze ezeket a fogalmakat. És nem azért, mert valahol belül mégiscsak sértő ez a megjelölés (nem az), hanem mert ez újra csak súlyos leegyszerűsítése a kérdésnek, sőt, egyenesen kitérés a felelősség elől. Hiszen ha a férfiak azt állítják, hogy csak a férfiak nélkül élni akaró nők azok, akik egyenjogúságért kampányolnak, akkor éppen a női-férfi párkapcsolati dinamikában olyan fontos egyenlőtlen helyzet, elnyomás és bántalmazás problémáját iktatják ki a képből egy könnyedén figyelmen kívül hagyott logikai bukfenccel. Nem, nem. Mi, nők, bármilyen szexuális irányultsággal, azt szeretnénk elérni, hogy a társadalomban és a családon belül egyaránt ugyanolyan tisztelettel bánjanak velünk, mint a férfiakkal; hogy elsősorban embernek tekintsenek minket, és munkánk vagy mindennapi életünk során történő megítélésünkben másodlagos legyen a biológiai meghatározottság. Mi, nők olyan férfiakkal szeretnénk párkapcsolatban élni, akik ugyanúgy felnéznek ránk, ahogy mi rájuk, akik nem tekintenek hülyének, akik tisztelnek bennünket, akik ha kell, megóvnak, de testi erőfölényükkel nem élnek vissza, és akik nem ijednek meg attól, hogy elismerjék a képességeinket, a tudásunkat, és nem érzik fenyegetve magukat, saját társadalmi megítélésüket pusztán amiatt, hogy - akár emberileg, akár szakmailag - egy nő is lehet kiemelkedő, vagy azt, hogy a kizárólagos észosztással szemben egy férfi is kaphat, tanulhat valamit a másik nem képviselőitől. Mert ha valaki ezt fenyegetőnek érzi, az bizony a saját problémájáról beszél, és nem arról, hogy a nőkkel van olyan baj, amiért el kell hallgattatni, láthatatlanságba kell kényszeríteni őket.

A másik oldalon ott áll az a hülyeség, hogy a mellrák elleni küzdelem is a patriarchális társadalom nőképét szolgálja, mert végső soron arról szól, hogy megmaradhassunk szexuális tárgynak, hogy ne veszítsük el azon tulajdonságainkat, amelyekkel a férfiak vágyait valós és virtuális formában kielégíthetjük. Ezt a baromságot! Lenne ennek a feltevésnek továbbgondolásra érdemes vetülete, ha éppen nem egy végzetes betegségről beszélnénk. Mintha a mellrákkal az lenne a legnagyobb baj, hogy valaki esetleg elveszítheti a szexuális szempontból tárgyiasító jellegét!?! Tény, hogy halottan senki sem olyan vonzó. De könyörgöm, legyünk észnél. Ne mossuk össze a potenciálisan halálos kórral kapcsolatos tudatosságnövelést valamiféle demagóg propagandával, a probléma nem itt kezdődik. Sokkal mélyebb, alapvetőbb, mélyen a társadalmi hagyományokban gyökerező berögződéseket kell átalakítani, ellenkezőjébe fordítani.

Egy olyan társadalomban, ahol a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésre a férfiak első válasza az, hogy csípőből visszatüzelnek védekező, és a nőket degradáló, a véleménynyilvánításuk miatt elítélő megjegyzésekkel, mielőtt egyáltalán elgondolkodnának azon, hogy mi az oka a megmozdulásnak, nagyon komoly feladatok várnak a változtatni akarókra.

Ehhez pedig elengedhetetlen a figyelemfelhívás, a bántalmazottakban saját helyzetük felismerésének tudatosítása, a lehetőség és a bátorság ahhoz, hogy kilépjenek az ördögi körből, és végül saját gyermekeiket is - lányaikat és fiaikat egyaránt - erőszakmentes módon neveljék fel, hogy a bántalmazó közegben felnövő emberek később ne termeljék újra az erőszaktevő szülők rétegét.

Ajánlom a Gyerekkönyek blogot minden olyan férfi figyelmébe, aki szerint az 1 milliárd nő tánca és a hasonló kezdeményezések mindössze a "feminista propaganda" részei - bármit értsenek is ezalatt. Innen világosan, kiderül, hogy milyen gyakori a nők elleni erőszak hazánkban, és hogy a gyermekeket érő bántalmazás milyen szoros következménye a terrorizált nők, anyák helyzetének.

Ha egy nő szabad döntést, szabad akaratot és szabad életet akar, elnyomástól, bántalmazástól, verbális és testi erőszaktól mentesen, mások által kijelölt szerepek helyett önálló választásokkal, és ehhez olyan társat szeretne, aki egyenrangúnak tekinti és úgy is bánik vele, nem nézi életképtelen, tehetetlen gyereknek vagy bizonyos viselkedésre szoktatandó háziállatnak, bízik az eszében, a lelkierejében, az állhatatosságában, akkor nem "femináci", hanem igenis természetesen elvárható életre vágyik. Hogy ettől azok a férfiak, akik erejüket kizárólag a status quóból merítik, leizzadnak és megremegnek, az ugyanennek a problémaéremnek a másik oldala, amelyre szintén megoldást kell találni. A nők elleni erőszak, a nők kiemelkedő tulajdonságainak, teljesítményének figyelmen kívül hagyása, elnyomása, elhallgattatása, sárba tiprása, látszólagos semmissé tétele azonban nem megoldás. A mesterségesen fenntartott hatalmi lufi előbb-utóbb kipukkad, és eljön az az idő, amelyben a valódi értékek számítanak. Akár férfi valaki, akár nő.

2013. február 14-én a Valentin nap a boldog párkapcsolatokról, a szeretetteljes családi életről, a férfiakat és nőket egyaránt kiteljesítő, szabad, erőszakmentes létezés lehetőségéről is szól. Én ezért táncolok.