Á-nak...

...mert az erőszaknak megannyi formája létezik. Ez a történet az egyikről szól, ám egyúttal minden erőszak metaforája is. Ezért igen, a világ bármely részén élő, és az erőszak bármely formáját elszenvedett emberek számára érvényes. Kiemelés nélkül, mert úgyis tudod, hol a lényeg.

Eve Ensler - Érző lelkek (részlet)

"Bukavuban élek, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, de azt hiszem, tanácsaimat akármelyik lány megfogadhatja a világ bármely pontján.

Sokszor faggatnak arról, hogyan éltem túl, amit átéltem. Nem mintha okosabb vagy akár erősebb lenék bárkinél. Nem is tudtam, mit csinálok. Egyszerűen csak volt bennem valami, ami miatt képtelen voltam beletörődni. A barátnőim, őket is velem együtt fogták el. Nem hiszem, hogy valaha is viszontlátjuk egymást.

Első számú szabály: felejtsd el, amit a lányok gondolni szoktak, hogy "ez velem nem történhet meg"!

Mert amikor megtörténik - és hidd el nekem, ezrekkel esik meg közülünk -, az ember nem hiszi el.

Azt gondolja: biztosan csak bolondoznak ezek a hóbortos katonák. Bizonyára unatkoznak, vagy ilyesmi. Nem árthatnak nekem, nem ragadhatják meg ilyen durván a kezemet, a lábamat, és nem hajíthatnak fel a teherautójukra. Az ember ilyeneket kezd gondolni. Némelyik az apám lehetne. Több eszük is lehetne ennél. Nos, az efféle gondolatok csak összezavarnak. Az ember hülyén érzi magát. Azt érzi, nem is a valóság, ami körüleszi. Úgy érzi, talán ő hibázott valahol.

A legjobb barátnőimre néztem: Alisa, Esther, Sowadi. Kirándulni voltunk. Együtt keltünk át hajón Bukavuból Gomába. Sokat viccelődtünk a tavon. A Kivu-tó. Óriási tó. Öt óra alatt lehet átkelni rajta. Fantát ittunk és Esther torzonborz hajáról gyártottunk vicceket. Úgy terveztük, úszunk egyet Gomában, aztán szétnéztünk a városban. Vásárolgattunk ezt-azt. Sowadi megvette ezt az aranyszínű cipőt. Emlékszem, én is szívesen vettem volna, de nem akartam, hogy azt higgye, őt utánzom.

Aztán kisétáltunk a boltból, ki, az utcára. Akkor történt. Nem is igazán fogtam fel. Javában vásárolgattunk, amikor ezek az őrült katonák... ezért is nem szaladtunk el. Én ugyan futni akartam, de nem akartam cserbenhagyni a többieket. Aztán amikor megpróbáltunk megszabadulni tőlük, akkor fordult komolyra a dolog. Az egyik, egy nagytestű állat, ütlegelni kezdte Alisát, ő meg sikoltozott. A legjobb barátnőim mind sikoltoztak és sírtak.

Én azonban csendben voltam. Igen. Nem akartam, hogy ezek a katonák bármit is megtudjanak rólam. 

Ez vezet el a következő ponthoz:

Kettes számú szabály: soha ne nézz a szemébe annak, aki megerőszakol!

A neveden fog szólítani, azon a reszelős, kéjvágyó hangon. Könyörög, hogy nézz rá. Maga felé fordítja a fejed a nagy, piszkos lapátkezével. De te ne nézz rá! Ha muszáj, csukd be a szemed! Nézd levegőnek! Hisz nincs is ott. Csak egy jelentéktelen porszem. Nem is létezik.

Hármas számú szabály: zárkózz magadba, vájj a lelkedben búvóhelyet, rejtőzz el!

Rád fog mászni. Öreg, az apád elhetne. Olyan szaga lesz, mint az erdőnek, a szesznek, a marihuánának. Befogja a szádat a kezével. Még szűz vagy. Csak tizenöt. Azt mondja majd, úgysem jön senki, hogy kiszabadítson.

Képzeld azt, hogy táncolsz! Gondolj a kedvenc dalodra! Gondolj arra, ahogy az anyukád a hajadat fonja! Idézd fel, milyen érzés, ahogy gyengéden fogja a tincseidet! Idézd fel, ahogy a neveden szólít: "Marta, Marta, Marta"!

Négyes számú szabály: soha ne nyílj meg előtte!

Ne egyél az ételből, amit eléd tesz! Ne edd meg a nyavalyás halat, amit ő hoz! Köpd le! Mondd neki, hogy a te családodban soha nem esztek vízből kifogott halat! Amikor emberek közé mentek, azt akarja majd, hogy mosolyogj, hogy tégy úgy, mint egy igazi feleség, holott olyan már van neki. El se mosolyodj! Vesd magad a földre a csúf és drága, méretre szabott pangéban, amit neked csináltatott! Ne nevess a viccein! Rád fog mászni, újra meg újra, napjában kétszer-háromszor. Az első húsz után már nem is fáj. A tested többé nem a tiéd. Néha bekölnizi magát. Vigyázz, mert ez vonzóvá teheti! Ne dőlj be neki! Idővel érezni kezdesz valamit iránta. Fél év után ez természetes, de csupán egy rossz szokás, semmi több. Véletlen. Semmi köze Claude-hoz. Mellesleg, soha ne szólítsd a nevén! Beszélj róla harmadik személyben! Soha ne mondd ki a nevét! Magázd! Menjen innen! Hagyjon békén!

Ötös számú szabály: semmi közöd ahhoz, ha rossz kedve van!

Néha olyan szomorúnak látszik. Hisz annyi rosszat látott és művelt. Megsajnálod. Átérzel mindent, amit érez vagy nem érez. Már majdnem két éve vagy a rabszolgája. Kezded azt hinni, nem is létezik más rajta kívül. Ez az életed. Ő az egyetlen, aki szeret. Amikor egyik reggel hányni kezdesz, azt hiszed, megmérgezett. Aztán a hányinger elmúlik, és rájössz, hogy az ő gyermekét várod. Azt mondja majd, ha csak gondolni mersz arra, hogy elhajtsd a gyereket, megöl. Jelentsd ki, hogy nem fogsz törődni a gyerekével!

Hatos számú szabály: nem számít, ha elfog menekülés közben! Inkább a halál, mint hogy meg se próbáld!

Ha alkalom adódik rá, szökj meg! Bízz a csodában! Ha menekülsz, vidd magaddal a gyermeked, hiszen a szíved mélyén tudod, hogy a tiéd! Vedd magadhoz a ruháit, de semmi mást!

Amikor futni kezdesz, a lábad olyan erős lesz, mint egy igazán erős ember lába. Gyorsabban és tisztábban gondolkozol, mint addig bármikor. Anyád hangját hallod, ahogy azt mondja: "Marta, fuss, fuss!" Éppen eléred a buszt. Nem nézel ki az ablakon, mert tudod, hogy a négy testőr, aki két éve tart szemmel, már ott van, de te már elrejtőztél magadba, senki nem láthat. A gyermekeddel együtt bújj el az unokatestvéred fallal körülvett, kertes házában, ahol nyaralni szoktál. Claude átkutatja majd a házat négy másik katonával, mindent feldúlnak és szétdobálnak. De a gyerek nem sír fel, te pedig láthatatlan maradsz. Másnap továbbszöksz a hajóhoz. Ahogy kifut a hajó, a lélegzeted is visszafojtod, mert látod őt meg az őröket a kikötőben; téged keresnek. Kérdezősködnek utánad, valaki a hajóra mutat. Már tudod, hogy rád találtak, hiába bújtál mélyen magadba. Hanem a kapitány hirtelen megáll melletted, és egyetlen kérdést tesz csak fel: "Hány éves vagy?" Mikor megszólalsz, olyan lesz a hangod, mintha rég nem használtad volna. Meglepődsz, milyen hangos és eszelős. "Tizenhét vagyok - mondod. - Tizenöt évesen fogott el. Napjában háromszor erőszakolt meg. Megbetegített, felcsinált. Ellopta a hazám kincseit és az életemet is. Ha maga most visszafordítja ezt a hajót, a vízbe ugrok. Inkább a halál, csak soha többé ne lássam. A gyermekét is magammal viszem."

Ekkor a kapitány a válladra teszi majd a kezét. A szemében megvillan valami, amit szánalomnak értelmezel, és nem fordul vissza a hajó.

Hetes számú szabály: ne érezz bűntudatot, mikor megörülsz a halálhírének!

Miután hat hónapot már otthon töltöttél szeretett Bukavudban, összeakadsz majd két katonával a táborból. Meglepődnek, milyen jól nézel ki. Elmondják, Claude-ot megölték. "Istennek hála" - mondod. Ebben a pillanatban tej csordul ki a melledből, és szeretni fogod a gyermekedet.

Két napra mentem el kirándulni.

Két évig nem jöttem haza.

Nyolcas számú szabály: senki nem veheti el tőled, amit önszántadból nem adsz oda!

Vagina monológok

Személyes, Eve Ensler által dedikált példányom. A szöveget azonban nem mutathatom meg, mert végtelenül személyes (annak ellenére, hogy általában mindenki ezt az üzenetet kapta...), és a legzseniálisabb dedikálás, amelyet valaha írtak - és valószínűleg írni fognak - nekem.

A nő egy csoda, és a példa arra, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, bármit - bármit - tegyenek is velünk még kiszolgáltatott gyerekként. Győzünk az erőszak és az elnyomás felett. És élünk, szabadon.

Mindig.

...

My very own copy signed by Eve Ensler. I can't, however, reveal the text for it is immensely personal (despite the fact that she wrote it for almost everyone...) and the most ingeniuous message I have - and most probably will - ever receive.

Eve is a miracle, the living proof of women being undefeatable, whatever - whatever - was done to us as vulnerable children. We will overcome violence and oppression. And live freely.
Every single time.

Everybigotshutup!

És akkor a megfelelő - feministának jelölt, véleményem szerint humanista - válasz Robin Thicke "Blurred Lines" című, a nők elleni nemi erőszak kultúráját hirdető dalára. "Defined Lines", 3 nő, és a lecke mindazoknak, akik még mindig nem értik, hogy miért is elfogadhatatlan az eredeti szöveg és klip.

“If you want to get nasty, just don’t harass me. You can’t just grab me.

That’s a sex crime. Yeah, we don’t want it, it’s chauvinistic.”

A rappelős rész alapos és nagy éleslátással megírt sorain kívül a fenti részt tartom a legfontosabbnak, mert tökélesen összefoglalja mindazt, ami miatt Robin Thicke - és az erőszak kultúrájában, a férfiak fizikai és intellektuális felsőbbrendűségének illúziójában élő társadalom - egyszerűen csak rettenetesen téved, amikor azt hiszi, hogy "ő tudja". Ezúton értesítem őket, hogy nem, valójában nem tudják - a Law Revue együttes tagjai viszont nagyon szívesen felvilágosítják arról, hogy is van valójában.

A legszomorúbb az, hogy megjelenésekor a YouTube felhasználóinak értékelése alapján "nem elfogadható tartalma" miatt betiltották a fenti videót. Ez önmagában megerősíti azt a kettős mércét, amellyel társadalmi szinten a férfiak és a nők szexualitáshoz való viszonyát szemléljük. Később a lányok fellebbeztek, így a videó visszakerült a YouTube-ra, de a többség sajnos továbbra sem érti, miért óriási probléma az, ha a férfiak kifinomult (és kevésbé kifinomult) erőszakot tartalmazó, "tudom, hogy akarod, akkor is, ha nem" retorikáját természetesnek tekintjük, miközben mindenki erkölcsrendészetet kiált, ha egy nő kezében megjelenik egy vibrátor, vagy a nemi aktusra utaló szavak hangzanak el a szájából - nem mellesleg az eredetihez képest sokszoros intelligenciahányadosról árulkodó dalszövegbe ágyazva. 

Mert a kifinomult - vagy akár egyértelmű - kritikát és szarkazmust tartalmazó szöveget a többség sajnos ugyanúgy nem érti, mint az alapjául szolgáló sorok felháborító erőszakosságát. Pedig nem olyan nehéz:

"I apologise
if you think my lines are crass,
tell me how it feels
to get verbally harrassed."

U.i.: a továbbiakban erre a verzióra szeretnék táncolni. Köszönöm.

Emancipáció, feminizmus, egyenjogúság, nőuralom, homoszexuailtás, feminácik és társaik

Az egymilliárd nő nők és gyermekek elleni erőszakkal szembeni világméretű megmozdulása kapcsán olvastam hajmeresztőbbnél hajmeresztőbben szélsőséges, és a józan gondolkodást nélkülöző félreértéseket a fenti fogalmakról, így képtelen vagyok megállni, hogy némileg korlátozott filozófiai és társadalomelméleti tanulmányaim, kicsit szerteágazóbb irodalomelméleti ismereteim, és legfőképp nagy mélységeket és magasságokat megjárt élettapasztalataim fényében írjak valami tisztázó jellegűt.

Nem filozófiai, hanem emberi dimenzióban. Mert ebben a témában minden elmélkedés végső lényege a gyakorlat.

Egy. A feminizmus alapvető törekvése nem a nőuralom létrehozása - azaz a férfiak kizárólagos hatalmának átruházása a nőkre -, hanem az egyenjogúság. Mert IGEN, ma, a 21. században - ahogy a történelem során eddig mindig - társadalmi szinten még mindig hátrány éri a nőket pusztán amiatt, hogy nőnek születtek. És az a férfi, aki azzal érvel, hogy ugyan már, mégis hol, milyen formában történik ez meg, vagy - ami még szörnyűbb - közli, hogy az erőszakot elszenvedő nő maga tehet az őt ért sérelemről, no pláne akarta azt (ilyet is olvastam!), máris kimerítette a nők elleni erőszak fogalmát. Hogyan? Úgy, hogy egyszerűen semmisnek nyilvánította a saját világképébe kényelmetlenül nem illeszkedő erőszak tényét, amivel azonnal visszaküldte a nőt korábban kijelölt helyére, ahol hangtalanul kell tűrnie és játszania a patriarchális társadalom által rá kiszabott szerepet - és ezzel eleve alapértelmezettnek tekinti a nők alárendelt helyzetét.

Miközben nem csupán az a lényeg, hogy ez a szerep mit tartalmaz, hanem már maga a tény is, hogy a férfiak jelölik ki ezt a nők számára ahelyett, hogy a nők maguk választhatnának. Ez a bántalmazás alapja is: amikor valaki azt hiszi, hogy pusztán a nemi hovatartozás alapján rendelkezhet más élete, gondolatai, teste fölött .

Kettő. A női egyenjogúságért folyó küzdelem NEM (csak) a leszbikusok mozgalma. Miközben semmi sértőt nem találok abban, ha a meggyőződésem miatt "leleszbiznek", fontos, hogy ne keverjük vagy mossuk össze ezeket a fogalmakat. És nem azért, mert valahol belül mégiscsak sértő ez a megjelölés (nem az), hanem mert ez újra csak súlyos leegyszerűsítése a kérdésnek, sőt, egyenesen kitérés a felelősség elől. Hiszen ha a férfiak azt állítják, hogy csak a férfiak nélkül élni akaró nők azok, akik egyenjogúságért kampányolnak, akkor éppen a női-férfi párkapcsolati dinamikában olyan fontos egyenlőtlen helyzet, elnyomás és bántalmazás problémáját iktatják ki a képből egy könnyedén figyelmen kívül hagyott logikai bukfenccel. Nem, nem. Mi, nők, bármilyen szexuális irányultsággal, azt szeretnénk elérni, hogy a társadalomban és a családon belül egyaránt ugyanolyan tisztelettel bánjanak velünk, mint a férfiakkal; hogy elsősorban embernek tekintsenek minket, és munkánk vagy mindennapi életünk során történő megítélésünkben másodlagos legyen a biológiai meghatározottság. Mi, nők olyan férfiakkal szeretnénk párkapcsolatban élni, akik ugyanúgy felnéznek ránk, ahogy mi rájuk, akik nem tekintenek hülyének, akik tisztelnek bennünket, akik ha kell, megóvnak, de testi erőfölényükkel nem élnek vissza, és akik nem ijednek meg attól, hogy elismerjék a képességeinket, a tudásunkat, és nem érzik fenyegetve magukat, saját társadalmi megítélésüket pusztán amiatt, hogy - akár emberileg, akár szakmailag - egy nő is lehet kiemelkedő, vagy azt, hogy a kizárólagos észosztással szemben egy férfi is kaphat, tanulhat valamit a másik nem képviselőitől. Mert ha valaki ezt fenyegetőnek érzi, az bizony a saját problémájáról beszél, és nem arról, hogy a nőkkel van olyan baj, amiért el kell hallgattatni, láthatatlanságba kell kényszeríteni őket.

A másik oldalon ott áll az a hülyeség, hogy a mellrák elleni küzdelem is a patriarchális társadalom nőképét szolgálja, mert végső soron arról szól, hogy megmaradhassunk szexuális tárgynak, hogy ne veszítsük el azon tulajdonságainkat, amelyekkel a férfiak vágyait valós és virtuális formában kielégíthetjük. Ezt a baromságot! Lenne ennek a feltevésnek továbbgondolásra érdemes vetülete, ha éppen nem egy végzetes betegségről beszélnénk. Mintha a mellrákkal az lenne a legnagyobb baj, hogy valaki esetleg elveszítheti a szexuális szempontból tárgyiasító jellegét!?! Tény, hogy halottan senki sem olyan vonzó. De könyörgöm, legyünk észnél. Ne mossuk össze a potenciálisan halálos kórral kapcsolatos tudatosságnövelést valamiféle demagóg propagandával, a probléma nem itt kezdődik. Sokkal mélyebb, alapvetőbb, mélyen a társadalmi hagyományokban gyökerező berögződéseket kell átalakítani, ellenkezőjébe fordítani.

Egy olyan társadalomban, ahol a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésre a férfiak első válasza az, hogy csípőből visszatüzelnek védekező, és a nőket degradáló, a véleménynyilvánításuk miatt elítélő megjegyzésekkel, mielőtt egyáltalán elgondolkodnának azon, hogy mi az oka a megmozdulásnak, nagyon komoly feladatok várnak a változtatni akarókra.

Ehhez pedig elengedhetetlen a figyelemfelhívás, a bántalmazottakban saját helyzetük felismerésének tudatosítása, a lehetőség és a bátorság ahhoz, hogy kilépjenek az ördögi körből, és végül saját gyermekeiket is - lányaikat és fiaikat egyaránt - erőszakmentes módon neveljék fel, hogy a bántalmazó közegben felnövő emberek később ne termeljék újra az erőszaktevő szülők rétegét.

Ajánlom a Gyerekkönyek blogot minden olyan férfi figyelmébe, aki szerint az 1 milliárd nő tánca és a hasonló kezdeményezések mindössze a "feminista propaganda" részei - bármit értsenek is ezalatt. Innen világosan, kiderül, hogy milyen gyakori a nők elleni erőszak hazánkban, és hogy a gyermekeket érő bántalmazás milyen szoros következménye a terrorizált nők, anyák helyzetének.

Ha egy nő szabad döntést, szabad akaratot és szabad életet akar, elnyomástól, bántalmazástól, verbális és testi erőszaktól mentesen, mások által kijelölt szerepek helyett önálló választásokkal, és ehhez olyan társat szeretne, aki egyenrangúnak tekinti és úgy is bánik vele, nem nézi életképtelen, tehetetlen gyereknek vagy bizonyos viselkedésre szoktatandó háziállatnak, bízik az eszében, a lelkierejében, az állhatatosságában, akkor nem "femináci", hanem igenis természetesen elvárható életre vágyik. Hogy ettől azok a férfiak, akik erejüket kizárólag a status quóból merítik, leizzadnak és megremegnek, az ugyanennek a problémaéremnek a másik oldala, amelyre szintén megoldást kell találni. A nők elleni erőszak, a nők kiemelkedő tulajdonságainak, teljesítményének figyelmen kívül hagyása, elnyomása, elhallgattatása, sárba tiprása, látszólagos semmissé tétele azonban nem megoldás. A mesterségesen fenntartott hatalmi lufi előbb-utóbb kipukkad, és eljön az az idő, amelyben a valódi értékek számítanak. Akár férfi valaki, akár nő.

2013. február 14-én a Valentin nap a boldog párkapcsolatokról, a szeretetteljes családi életről, a férfiakat és nőket egyaránt kiteljesítő, szabad, erőszakmentes létezés lehetőségéről is szól. Én ezért táncolok.