Az Upworthy ismét megtekintésre érdemes bejegyzést tett közzé, amely a közelmúltbeli magyarországi események - egy kétgyermekes édesanya több elkövető általi vélhető megerőszakolása és brutális meggyilkolása esti futás közben - és az ennek kapcsán elindult társadalmi párbeszéd szélsőséges fröcsögés, áldozathibáztatás (megérdemelte, mert felelőtlen volt, amikor sötétben ment futni, és hogy tehette ezt a férjével (!) és a gyerekeivel - What. The. Fuck.?!) és okoskodás fényében igen aktuális.
Egy két fiúgyermekes anyukával folytatott eszmecserénkből is úgy érzem, hogy sokan nem hisznek a változás lehetőségében, pedig a baj éppen az, hogy belekényelmesedtünk a közömbösségbe, elfogadjuk a nézetet, miszerint "úgyis neked kell megvédened magad". Igenis lehet, és kell is változtatni. Azoknak a gondolkodásán is, akikből a meggondolatlanságból vastagon felbugyogó áldozathibáztatás olyan, minden mögött alapvetően meghúzódó, még a meggyőződés tudatossági szintjét is megelőző beállítódásról árulkodik, amely egyértelműen nem is veszi számításba az elkövető előzetes (!) felelősségét, az erőszak nem elkövetésének elvárhatóságát, valamint gyermekeink, az éppen most felnőttekké növő generáció gondolkodásán - különös tekintettel a fiúkra -, hogy később ne kelljen az öntudatlanul rájuk örökített gátlástalanságuktól félelemben élni.
Épp az eset nyomán felkerült posztok között olvastam Curt Cobain szavait: "A nemi erőszak az egyik lehető legborzalmasabb bűncselekmény a világon, és néhány percenként megtörténik. A nemi erőszakkal foglakozó csoportokkal az a baj, hogy a nőket tanítják önvédelemre. Márpedig valójában arra van szükség, hogy megtanítsuk a férfiaknak, hogy ne kövessenek el nemi erőszakot. A probléma gyökerét kell feltárni, és ott kell kezdeni a megoldását."
Tehát mindezekkel összefüggésben néztem meg a felvételt. Bár itt más jellegű erőszakról van szó, a kiszolgáltatottság és az áldozathibáztatás közös pont. Mindig érnek meglepetések, hiszen Patrick Stewart kálváriáját sem ismertem, és őszintén örülök, hogy férfiként kiáll a családon belüli erőszak ellen. Ezeknek a szavaknak a férfiak szájából kell elhangozniuk, hiszen a változás mindannyiunk érdeke - az ő érdekük is. Stewart apjának és családjának története csak egy példa arra a jelenségre, hogy a férfiakra kényszerített hagyományos "férifas" szerepek, a problémáik elhallgatására ösztönzés és az erőszak kultúrájának elfogadása hogyan nyomorítja meg a felnőtt férfiakat is - és teszi pokollá ezáltal nők ezreinek és gyermekeiknek az életét.
Egy két fiúgyermekes anyukával folytatott eszmecserénkből is úgy érzem, hogy sokan nem hisznek a változás lehetőségében, pedig a baj éppen az, hogy belekényelmesedtünk a közömbösségbe, elfogadjuk a nézetet, miszerint "úgyis neked kell megvédened magad". Igenis lehet, és kell is változtatni. Azoknak a gondolkodásán is, akikből a meggondolatlanságból vastagon felbugyogó áldozathibáztatás olyan, minden mögött alapvetően meghúzódó, még a meggyőződés tudatossági szintjét is megelőző beállítódásról árulkodik, amely egyértelműen nem is veszi számításba az elkövető előzetes (!) felelősségét, az erőszak nem elkövetésének elvárhatóságát, valamint gyermekeink, az éppen most felnőttekké növő generáció gondolkodásán - különös tekintettel a fiúkra -, hogy később ne kelljen az öntudatlanul rájuk örökített gátlástalanságuktól félelemben élni.
Épp az eset nyomán felkerült posztok között olvastam Curt Cobain szavait: "A nemi erőszak az egyik lehető legborzalmasabb bűncselekmény a világon, és néhány percenként megtörténik. A nemi erőszakkal foglakozó csoportokkal az a baj, hogy a nőket tanítják önvédelemre. Márpedig valójában arra van szükség, hogy megtanítsuk a férfiaknak, hogy ne kövessenek el nemi erőszakot. A probléma gyökerét kell feltárni, és ott kell kezdeni a megoldását."
Tehát mindezekkel összefüggésben néztem meg a felvételt. Bár itt más jellegű erőszakról van szó, a kiszolgáltatottság és az áldozathibáztatás közös pont. Mindig érnek meglepetések, hiszen Patrick Stewart kálváriáját sem ismertem, és őszintén örülök, hogy férfiként kiáll a családon belüli erőszak ellen. Ezeknek a szavaknak a férfiak szájából kell elhangozniuk, hiszen a változás mindannyiunk érdeke - az ő érdekük is. Stewart apjának és családjának története csak egy példa arra a jelenségre, hogy a férfiakra kényszerített hagyományos "férifas" szerepek, a problémáik elhallgatására ösztönzés és az erőszak kultúrájának elfogadása hogyan nyomorítja meg a felnőtt férfiakat is - és teszi pokollá ezáltal nők ezreinek és gyermekeiknek az életét.
"Azok, akik a legtöbbet tehetik megannyi nő és gyermek helyzetének javításáért, valójában a férfiak. Mi vagyunk felelősek a nők elleni erőszak megállításáért. Tehát amit teszek, azt édesanyám nevében teszem, mert akkoriban nem tudtam segíteni neki. Most tudok. ... Tavaly azonban megtudtam valamit apámról, amiről korábban nem volt tudomásom, ... mégpedig azt, hogy 1940-ben, a Brit Expedíciós Haderővel Franciaországban átélt élményei hatására az apám az akkor gránátnyomásnak hívott betegségben szenvedett. ... Ma ezt poszttraumás stressz szindrómaként ismerjük. ... Ma már tudjuk, hogy mi ez, és azt is, hogyan kell kezelni. 1940-ben azonban csak gránátnyomás volt. A katonáknak pedig csak annyit mondtak: szedd össze magad, uralkodj magadon, áll talpra és légy férfi! Egy szakértő ... azt mondta nekem: "Mivel nem kezelték, az apád 1940-ben jelentkező betegsége soha nem múlt el. A gyerekkorodban tapasztalt állapotok, amelyekről beszéltél, tipikus tünetei az ebben a súlyos pszichés és fizikai betegségben szenvedő veteránoknak." Tehát a Refuge-nál anyámért, a Combat Stress-nél pedig apámért dolgozom, és mindkettő egyformán fontos."
"Gyerekként hallottam, ahogy orvosok és mentősök a saját otthonomban azt mondják: "Mrs. Stewart, biztosan csinált valamit, amivel provokálta a férjét. Mrs. Stewart, egy vitához két ember kell." Nem igaz. NEM IGAZ! Az anyám nem tett semmit, amivel ezt kiprovokálta volna, és még ha tett volna is, az erőszak soha nem lehet érvényes választás a férfiak számára!"
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése