KivonA.t

Avagy napi Nemcoelho. Ha már a tejcsokiban csalódnom kellett, a szellemi táplálék a várakozásoknak megfelelően nem feküdte meg a gyomromat.

Mindenáron megfelelni

Én és Mi

...ha valakit semmi vágy, remény, érzés vagy élmény nem köt össze más emberekkel, szinte elképzelhetetlen, hogy életben akarjon és tudjon maradni. Meglegyintett ennek a szele, és borzasztó volt. Vákuumban léteztem, mintha minden hang megszűnt volna, és a végtelen űrben lebegtem volna, mindenféle inger reményének hiányában. Pedig fontos volt, hogy meg tudtam élni; nagyon régi élmény ez számomra, de most tudtam csak farkasszemet nézni vele. Hogy ezt túléld, kell valami óriási energia. Mert épp az életben maradni akarás szűnik meg. Nem úgy, ahogy sokan el tudják képzelni - nem úgy, ahogy én el tudtam képzelni. Akarsz akarni életben maradni, de kiüresedtél. Korábban sosem értettem a napsütésben vagy az eső illatában rejlő élményekkel "vigasztalódást", persze, szerettem, értékeltem, de nem értettem, hogyan lehet ez elég ahhoz, hogy jól legyek, hogy értelmet találjak a létezésben. Ezúttal ráébredtem, hogy nem értelmet kell bennük találni, annál sokkal elemibb módon segítenek. Segítenek visszaadni ezt a kapcsot az létezéssel, az élettel, az emberiséggel. Még akkor is, ha továbbra is egyedül vagyok. Megérzem, hogy része vagyok az egésznek. Hallom, mekkora közhely ez, és mint ilyen, akkor tölti be funkcióját, amikor valóban átéli valaki. Akkor válik a közhelyből lényeg.

Tragikus, de sajnos közismert helyzet, hogy egy szülő testi-lelki-értelmi-érzelmi kapacitásai annyira korlátozottak, hogy ha csecsemője egy rossz pillanatban pl. túl hosszan, túl hangosan sír, esetleg súlyos bánalmazás fogja érni, netán az életébe kerül. ... a csecsemő ... tragédiáját pedig az okozza, hogy az őt körülvevő felnőttek önmaguk is olyannyira áldozatai saját szükségleteiknek, hogy képtelenek őhozzá alkalmazkodni. Végre feketén-fehéren a bántalmazás eredetéről. Olyan hamar bele lehet csúszni, ha olyat vállal valaki, amire nincs felkészülve. Filozófiai alapon talán egyetértek azzal, hogy élni mindenképpen jobb, mint nem létezni, a gyakorlatban azonban igenis van olyan élet, amelyben nincs katarzis, soha. És abból kiindulva, hogy az én életemnek voltak értékes pillanatai, miközben így is súlyosan húzzák a fájdalmas élmények a mérleg egyik serpenyőjét, el tudom képzelni, hogy az milyen lehet. Elfogadhatatlan számomra a gyermekbántalmazás valamennyi formája.

...így hamar megtanuljuk azt is, hogyan tudjuk biztosítani a magunk számára azt az odafordulást, amelyre másoktól szükségünk van. Ha szerencsénk van, akkor ehhez nem kell semmi különöset tennünk, mert a szüleink úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, és minden megnyilvánulásunk örömmel tölti el őket. Ha pedig segítségre van szükségünk, azonnal megadják. Vagyis alkalmazkodnak hozzánk. És azt is hozzánk alkalmazkodva tanítják meg nekünk, hogy nem várhatjuk el, hogy pl. a többi gyerek is mind hozzánk alkalmazkodjon. ... De csak akkor, ha nincs rá szükség, hogy alkalmazkodásunk első célja az önvédelem legyen! Ott a pont, és itt válik el alapvetően a bántalmazó és a nem bántalmazó környezetben felnőtt ember életútja. Döntő minőségi különbség jellemző rájuk, és a kettő közötti átjárás csak óriási erőfeszítések árán lehetséges - az időközben felnőtté váló, egykor bántalmazott gyermek erőfeszítései árán. Csakhogy nagyon fontos, hogy nem véletlenül nem lesznek teljes értékű felnőttek a bántalmazott gyerekekből, nem véletlenül nem tudnak természetes módon "felnőni" és ragadnak bele egy gyermeki lélek fejlettségi szintjének megfelelő mintákba. Pusztán attól, hogy elértek egy bizonyos kort, nem feltétlenül számon kérhető rajtuk, hogy hol tartanak az életben, még akkor sem, ha emellett az is igaz, hogy kizárólag ők oldhatják meg a problémát. Ez az óriási lehetőség, és a tragédia is egyben. Mert hogy sikerül-e, ráadásul időben ahhoz, hogy olyan életet élhessen valaki, amilyet hivatott lett volna, ha csecsemőkorától nem védekeznie kell, amikor még épphogy csak világra jött, az egyáltalán nem egyértelmű. A küzdés lehet az, és láttam iszonyatos harcosokat, óriási lelkeket, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha a cél megvalósul. A küzdelem, bár talán erény, de nem boldogít. Márpedig a cél a boldogság, bármilyen messziről is indult el felé valaki.

Ha azonban túl gyakran leszidnak vagy megaláznak, ha megvonják a szeretetüket - vagy ha egyszerűen csak mindig szomorúak, idegesek, fáradtak, gondterheltek, boldogtalanok -, akkor mit tanulunk meg? Hogy örömünket és biztonságunkat valóban veszély fenyegeti, ráadásul azoktól, akikben elvileg a leginkább megbízhatnánk. Hogy ne a gyengébbek, hanem a nálunk erősebbek érzelmeire figyeljünk inkább, mert tőlük időnként joggal félhetük. Hogy az ő érzéseikért mi vagyunk a felelősek, a mieink viszont csak másod-harmadrangúak. Hogy minket le lehet szidni és meg lehet verni, ezért első szempontunk az önvédelem legyen. ... Hogy lényegesen kevesebb konfliktusra kellene számítanunk, ha már eleve nem is akarnánk semmit. Hogy talán job lenne, ha egyáltalán nem is léteznénk. És ha valaki teljes világában ez a rendező elv, azt nagyon nehéz a négy sarkából kifordítani. Mert hogy erre kell vállalkozni, ha változtatni akarunk. Igazán, tényleg kilépni, és átlépni oda, ami nagyon is valóság, csak ebben a rendszerben tűnik illúziónak. A szégyenből a szeretetbe, ahogy azt mások már megmondták.

 ...az ember legalapvetőbb, legmélyebb, "primér" fájdalma az, amikor kisgyermek korában megérti, hogy választania kell: vagy szeretik, vagy az lehet, aki ő valójában. És hogy a kettő egyszerre nem lehetséges. Vagyis vagy feladja önmagát, és megpróbál azzá/olyanná válni, akit-amit a környezete elvár és elfogad, vagy nem fogják szeretni, elutasítják, ... egyedül marad. Mivel azonban életünk első leckéit a gyermeki kiszolgáltatottság, tehetetlenség és függés állapotában tanuljuk meg, komoly következményei vannak, ha élményeink nagyon kedvezőtlenek, vagy ha túlságosan beragadnak, és felnőtt korunkra is állandósulnak. Ha olyannyira elriadunk a függés állapotától, hogy a kötődés és a kölcsönös egymásra utaltság is félelmetessé válik. Ha ... a másokhoz tartozás csak önmagunk feladása árán történhet meg. Ha önmagunk komolyan vétele kirekesztést, bántást, szeretetmegvonást, megalázást von maga után. Ha csak mások árnyékában meghúzódva, mások akaratának alárendelődve, mások elvárásainak megfelelve van jogunk élni, és önző, rossz embernek érezzük magunkat, ha a "mi vezérünk bensőnkből vezérel" bennünket. Ha az "én" és a "mi" nem is-is, hanem vagy-vagy alapon jelenik meg a lelkünkben. És ezzel nem lehet megalkudni, senki nem köteles elfogadni ezt.

Többféle módon reagálhatunk, de az alapvetés mindenképpen az lesz, hogy nem saját belső természetünk és törvényeink szerint fejlődünk, ill. élünk: a mérce, a referenciapont mindig kívül lesz. Lehet, hogy mindenben alárendeljük magunkat az elvárásoknak, és próbálunk megfelelni, beilleszkedni. Lehet, hogy feladjuk a vágyainkat, és a minden mindegy motiválatlanságával unatkozunk, sodródunk. Lehet, hogy szép csöndben megbetegszünk. Lehet, hogy függetlenítjük magunkat mindenkitől, és lelkünk mélyén egy lakatlan sziget magányába vonulunk vissza, ahol senki nem bánthat, senki nem uralhat minket. Lehet, hogy elfogadjuk néhány erősebb, dominánsabb ember - házastárs, főnök stb. - irányítását és általuk, rajtuk keresztül csenünk el ezt-azt az élet asztaláról. ... Lehet, hogy egész életünkben frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldog embereket - mert irigyeljük őket -, és frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldogtalanokat - mert tükröt tartanak nekünk.

Az alapvető tény, amit ilyenkor el szoktunk felejteni: hogy közben felnőttünk. Hogy bármi vált is identitásunkká, bármit gondolunk is magunkról és a felénk irányuló elvárásokról - ezek mind tanult, az életünk során begyűjtött dolgok, így bármikor megváltoztathatók! Az lehet, hogy nem lesz könnyű, de azért lettünk felnőttek, hogy döntéseket hozzunk magunkról, és felelősséget vállaljunk az életünkért. Ez így igaz, csakhogy már önmagában az hatalmas nehézségekbe ütközik, hogy tudjunk nem megfélemlített kisgyerekként tekinteni magunkra. És ezen az évek száma csak részben képes segíteni. Felismerni, hogy mi az, ami hibásan tanult része a személyiségemnek, és hol vagyok én - ha van egyáltalán kialakult saját  énem a többé vagy kevésbé önkéntelen "maszk" mögött -, az az óriási feladat. És még onnantól is, hogy tudom, egy rossz, nem énazonos beidegződés irányít, amikor így vagy úgy reagálok adott élethelyzetekben, nagyon sok a teendő addig, hogy ezeket a programokat felül lehessen írni. Mert lefutnak, mielőtt még gondolkodhatnál. Ezért olyan pusztítók. De nem lehetetlen beavatkozni, és ha sikerül, akkor lényegileg változtathatsz. Az tényleg mindent megér. Ez az, amiért érdemes küzdeni.

Bármilyen - akár konkrétan is kimondott, akár csak a levegőben vibráló, de annál erőteljesebben érezhető - elvárások vettek is körül bennünket életünk korai szakaszaiban, akkor tényleg ki voltunk szolgáltatva környezetünknek. ... Talán nem arról van szó, hogy anyukánk nem szeretett minket, csak boldogtalan volt, mert nem ahhoz ment férjhez, akihez szeretett volna, és mindezt a legragyogóbb csillagos ötösünkkel sem tudjuk már helyrehozni. Most már biztos, hogy A. tényleg a való életből veszi a példáit.

És lehet, hogy félreértés volt azt hinni, hogy ha "jók" vagyunk, anyukánk, apukánk boldogabb lesz. ... Bármi égett is be az idegrendszerünkbe automatikusan lefutó érzelemként, gondolatként, meggyőződésként, önazonosságként, ha tudatosítjuk magunkban, meg is tudjuk változtatni. Hja...13 év alatt... De megérte, nagyon-nagyon megérte, ráadásul ez egy jócskán nehezített pálya volt, szóval kellett az idő. És azért lássuk be - ismétlem magam -, hogy felismerni a különbséget aközött, ami "önazonosságként belénk égett", és az önazonos élmények között, az azért nem kispálya. És bizony, van különbség, bizony, nem minden az, aminek érződik, látszik, hisszük. A hiperérzékeny radarjaimnak köszönhetően mindig is észleltem a valódi énemet, amely azonban egyrészt kizárólag belül létezett - na meg a színpadon, bár arra csak később jöttem rá, hogy milyen hatalmas mértékben így volt ez -, másrészt csak azt érzékeltem, hogy az a belső én alapvetően különbözik attól, akiként élek, akiként reagálok (amit szerettem volna, és ami sikerült, az köszönőviszonyban sem volt egymással), de csak a felszínét láttam, a mélységei - és ezzel további önazonosnak hitt, kényszerűségből megtanult berögződések problémás voltának felismerése - csak fokozatosan tárultak elém. Ezért kellett felkészülni bármire, fenntartások nélkül. Vállalni, hogy kemény lesz, és nagyon fog fájni, de ha cserébe képes leszek akként élni, aki belül mindig is voltam, de akinek csupán töredékét sikerült megvalósítani, akkor nincs kérdés. Eszembe sem jutott visszanézni, mert minden perc, amelyet korábbi önmagamként kellett volna leélnem, a változás reménye nélkül, maga lett volna a halál. Mert úgy még egy percig sem lett volna értelme folytatni. 13 év után értem el igazi áttörést, és a végső cél még mindig várat magára, de nem, nem kérdés, hogy ha adhattam magamnak egy esélyt arra, hogy az "én" és a "mi" egymást kiteljesítve és boldogítva létezzen az életemben, akkor csak arra haladhattam tovább.

Nagy kérdés persze, hogy akarjuk-e. Mert lehet ugyan, hogy mindig másoknak felelünk meg, így viszont soha nem terhel bennünket valódi felelősség. Lehet, hogy csak unatkozunk, és sodródunk az életben, így viszont nem ütközünk bele saját határainkba, és kudarcainkat sem kell felvállalni. ... És lehet, hogy mindezt csak fájdalomcsillapításból tesszük, mert túl korán kibillentünk saját életünk kerékvágásából, és azóta sem találtunk vissza, de így legalább nem érezzük, hogy fáj, és az erőfeszítést is megspórolhatjuk magunknak, hogy megkeressük, ami elveszett, vagy létrehozzuk azt, ami meg sem született. Én mindig akartam, keményen küzdöttem, és így is hatalmas harc folyt a bennem dúló önsorsrontó erőkkel, amíg végre felül tudtam kerekedni. Ezért vált ki belőlem őszinte megdöbbenést az, amikor látom, ha valaki, aki nemhogy nem küzd, de inkább kerüli a változtatás felelősségét, mégis előre tud lépni. Ez a jelenség még megfejtésre vár számomra. Egyébként pedig nem tudom, hogy csinálja az, akinek ez a félélet nem fáj, mert én borzasztóan szenvedtem tőle. Ha képes lettem volna elaltatni a fájdalmat, szinte biztos, hogy én is a könnyebb(nek tűnő) utat választom, de annál, hogy semmit sem én irányítok az életemben, nincs kiszolgáltatottabb és gyötrőbb érzés. Ez a fájdalmas út is lehet kevésbé fájó, ha csak azáltal is, hogy legalább ígéri a változás lehetőségét.

Pedig a szabad élet nem az "én vagy te", hanem az "én is, te is", még inkább azonban a "mi" dimenziójában zajlik. Sőt: az "én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is" dimenziójában. ... szerencsére van erre egy egyszerű szavunk, a szeretet. Szabad élet ott van, ahol úgy szeretjük önmagunkat, mint felebarátunkat - és vice versa. Aki önmagát nem szereti, aki önmagával nem azonos, aki önmagára nem tud igent mondani, az mást sem tud szeretni. Mert ilyenkor nem valaki mást szeret, hanem más életét próbálja élni a sajátja helyett, ennek az árát pedig valaki előbb agy utóbb meg fogja fizetni. Az "önmagunk szeretete a legfontosabb" közhely üres pufogtatása helyett kézzelfogható magyarázat. Hát ezért A. Ezért mindig és újra A.

Az "én és a "mi" között valójában nincs ellentmondás, talán még különbség sem. Ha a saját életünket nem teljesítjük ki, másoknak is kárt okozunk, hiszen az élet nem egyes vagy többes számú, és nem is ragozható első-második-vagy-harmadik személyben. Az élet van. És bármely részét takarjuk ki, a veszteséget az egész megérzi. Ez az, amit megtapasztaltam, és ha én, az "én" és "mi" teljes hasításából érkezve megtapasztaltam, az már jelent valamit. Egyszer egy számomra nagyon fontos személy azt mondta nekem, hogy végső soron mindig egyedül vagyunk, és ez nagyon rosszul esett, fájt, elszomorított, megrendítette a hitemet. Ma olvastam egy Feldmár-idézetet, amely szerint sosem vagyunk egyedül, mert folyamatosan a mindenség részeiként létezünk, egyek vagyunk a mindenséggel. A legsötétebb, legvégtelenebbnek tűnő vákuumból visszakapaszkodva most értettem meg, hogy ez az az élmény, ami megszületett bennem, az "én" és a "mi" helyre kerülése, egybeolvadása; a korábban olyan félelmetes és valóban kínzó élményeket hozó, de érvényes formájában nagyon is hiányzó kötődés, a valahová tartozás; a hangtalan-világtalan űrben lebegés helyett az mindenben jelen levés - akkor is ha éppen egyedül vagyok. Önmagunk szeretete - és próbálom nem közhelyesen fogalmazni - ...nem csodákra képes... egyszerűen csak a minden. Minden innen indul. Itt kezdődik. Persze lehetne alapértelmezett - annak kellene lennie -, de évtizedek alatt kiküzdve is éppen ugyanannyira hatékony. Soha semmi nem működött még így az életemben. Ettől érzem-értem a napsütésnek, az eső illatának, az apró véletleneknek a jelentőségét. Nem csak gondolattalanul megmosolygom őket, nyugtázva, hogy ettől most jobban kellene lennem, hanem minden sejtem visszaigazolja bennük a létezést, és annak örömét. Furcsa módon ezeken keresztül kezdem érezni, hogy élek.

(Részletek: Elixír magazin, 2012. október, "Én és mi", a világ egyik legbölcsebb emberének és utazásom nélkülözhetetlen segítőjének tollából.)