Amit mindenkinek értenie kellene

"Ma Magyarországon mindig kell nekünk valami árnyjáték, meg valami báb, akit a valós dolgaink helyett gyűlölhetünk. Minket általában a szüleink bántanak, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink. Ehelyett gyűlöljük a buzikat, meg a leszbiket, meg a cigányokat, meg a zsidókat, meg a politikát, meg az MSZP-t, meg a Viktorozást... és minden mást gyűlölünk, csak hogy ne kelljen szembenézni a saját félelmeinkkel és a saját problémáinkkal." 

Amikor életem egy sorsfordító pillanatában az apámnak szegeztem, hogy a problémái gyökerét a családfájában fölfelé kellene keresnie, kifakadt, hogy "most akkor hibáztassam az anyámat azért, hogy rossz volt nekem, és attól mi lesz jobb?" Na igen, csakhogy az egyáltalán nem tűnt problémának számára, hogy egész életében minden sérelmét rajtam, a gyerekén torolta meg. Az valahogy természetesnek tűnt. Természetesnek tűnt engem okolni azért, hogy megszülettem, holott erről ő tehetett, az ő felelőssége volt. Természetesnek tűnt a létezésemet hibáztatni azért, hogy egy boldogtalan házasság és élet lett a sorsa, holott erre közvetlenül a saját anyja kényszerítette. És ha annyira megnyomorították lelkileg, hogy felnőttként nem volt képes kiállni saját magáért, az még egy okkal több arra, hogy ott keresse a válaszokat elrontott élete miértjeire, ahol meg is találhatja azt.

Csak ugye továbbnyomni a saját szarunkat a nálunk kiszolgáltatottabbra, aki nem tud védekezni ellene, az könnyű. Szembenézni a valódi sérelmekkel, leszámolni a szüleinkről a fejünkben és a lelkünkben élő ideákkal és végzetesen árván maradni - azaz felnőni, valamint számon kérni a valódi felelősökön a bántalmazást ahelyett, hogy méregként ártatlanok életébe csatornázzuk, na az kurva nehéz. 

Igen, az, tanúsíthatom, hogy kurva nehéz. De ez az egyetlen módja annak, hogy a meddő nyavalygással leszámolva elinduljunk a valódi megoldás felé. Ettől nem kapjuk vissza azt, ami elveszett - ha röviden akarnám összefoglalni, az egészséges lelkülettel megélt, boldog gyerekkort és öntudatra ébredést. A katarzis nem abból fakad, hogy kiderül, mégis csodálatosan szerető szüleink vannak, akikkel lehetséges a békülés és felnőttként egy új alapokra épülő kapcsolat kialakítása. Biztos van ilyen is, és az nagyon szerencsés helyzet. Többnyire azonban nem számíthatunk belátásra; a lényeg az, hogy függetlenítsük magunkat a mérgező hatásoktól, bármilyen fájdalmasnak tűnik is elsőre. Egy felelősségteljes, de szabad, és a boldogság lehetőségét végre magában hordozó élet lesz a jutalmunk. Egy olyan élet, amelynek szereplői számunkra fontos emberek. És ha ezek között egyetlen családtag sincs, semmi gond. Ha ők voltak a hosszú évekig tartó szenvedés okozói, csupán természetes, hogy nem visszük tovább magunkkal őket az új életbe. Mert olykor szembe kell nézni azzal, hogy nem fognak megváltozni, enélkül pedig semmit nem lehet rendezni. Ilyenkor csak egy út van: előre.

Nem mindent lehet, és nem is kell mindent megjavítani. Ha vállaljuk, hogy kapcsolataink megmentése érdekében őszintén a mélyükre nézünk, vállalnunk kell azt is, hogy esetleg meglátjuk: nem lehet rajtuk segíteni. Hogy a megoldás olykor az, hogy vége, hiszen az, amire szükségünk lett volna, soha nem is volt. Fájdalmas, az igaz, de egyúttal felszabadító is. És pontosan azért, mert csak így lehetünk biztosak benne, hogy rendbe jövünk, és odafigyeléssel nem vetítjük tovább gyermekeinkre vagy valódi szeretteinkre megoldatlan sérelmeinket. Sem önkényesen kiválasztott társadalmi csoportokra, akiknek kevesebb köze nem is lehetne ahhoz, hogy mi miért érezzük nyomorultul magunkat a saját életünkben.

Mert minket általában a szüleink, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink bántanak...keressük hát a helyén a megoldást.

Amikor semmi nincs

Borbély Szilárd író halála - minden valószínűség szerint öngyilkossága -, az öngyilkosság keresztény szemszögű feldolgozásáról szóló jelenlegi fordításom és a Bafta-díjátadó együttállása elgondolkodtatott.

Történt ugyanis, hogy a díjátadón a legjobb elsőfilmesnek járó szobor végletekig meghatott, 30-as/40-es éveiben járó birtokosa a beszédében köszönetet mondott a szüleinek: "Köszönöm anyukámnak, aki gyerekkoromban leültetett Hitchcock-filmeket nézni, és apukámnak, aki 50 mérföldet buszozott velem, hogy elkísérjen a főiskolára. Ezek azok a pillanatok azok, amelyek miatt itt állhatok." Az angol eredetiben a "reason", vagyis az "ok" szó hangzik el, amit különösen fontosnak tartok, méghozzá egy mindannyiunk által ismert elképzelés miatt.

Szokás azt mondani, hogy felnőttként már nem jogos a szüleinket hibáztatni azért, ha az életünk nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, ha boldogtalanok vagyunk, ha nem tudtunk megszabadulni félelmeinktől, bizonytalanságunktól. Miközben a külső kontrollos viselkedés valóban nem visz előre, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy bizony vannak olyan esetek, nagy számban, amikor a szülő teszi tönkre a gyereke életét, akiből így - lássuk be, ez elég egyértelmű, és mégsem vesszük figyelembe - nem lehet teljesen egészséges lelkületű felnőtt. Ha valaki gyerekkorában súlyos betegség miatt maradandó károsodást szenved, például járványos gyermekbénulás miatt mozgáskorlátozott lesz, nem várjuk tőle, hogy felnőtt korára "kiheverje" csak azért, mert ez gyerekkori betegség. Ugyanez igaz a lélekre is; a súlyos, maradandó károsodások nem tűnnek el villámcsapásszerűen csak azért, mert eltelik néhány év.

Statisztikákból tudom, hogy a világon minden 3., Magyarországon elvileg minden 5. nőt bántalmaznak. Kíváncsi lennék a gyermekekre vonatkozó adatokra, amelyeket sajnos nem ismerek, de ha figyelembe vesszük, hogy egy bántalmazott anya gyereke automatikusan bántalmazás áldozata (agresszív, az anyát bántó apa + egy bántalmazott, kiszolgáltatott anya - elég egyértelmű, hogy ilyen környezetben semmilyen gyerek nem érezheti biztonságban magát, és a rá irányuló, közvetlen bántalmazásról akkor még nem is beszéltem), az arány legalább ugyanakkora. Mindemellett úgy gondolom, hogy a statisztikák nagyon sokmindent nem vesznek figyelembe - mert nem tudnak figyelembe venni. Ha csak abból indulok ki, hogy az én anyám is bántalmazásba halt bele, annak ellenére, hogy soha nem csattant el házastársi pofon az arcán, az talán rávilágít arra, miről beszélek. De ha azt feltételezzük is, hogy minden második embert bántalmaznak gyerekkorában - ami egy borzasztóan nagy szám -, akkor is jut minden egyes bántalmazottra egy nem bántalmazott, ami viszont nekem tűnik óriási számnak. Óriási, mert az pontosan 100%-kal több "nem bántalmazás", mint amiben nekem volt részem. Ez egy teljesen ismeretlen világ a számomra, ahol úgy nőhetsz fel és úgy élheted meg az öntudatra ébredésedet, hogy szeretnek, hogy támogatnak, vagy hogy a tartósan kiemelkedő teljesítményed nem csupán kötelező kompenzáció azért a soha helyre nem hozható hibáért, hogy létezel, hanem büszkeséggel tölti el szüleidet. Felnőtt fejjel tudom, hogy milyennek kellene lennie, látom másoknál, filmekben, de nem éltem át soha. Van, aminek a lehetősége örökre elvész. Biztos, hogy én soha nem leszek boldog gyerek; soha nem fogom átélni a tinédzserkori útkeresés izgalmát, soha nem fogom megtudni, milyen a megaláztatástól való debilizáló félelem nélkül, örök harmadik szem nélkül felnőni. Első önreflektív élményem kiscsoportból maradt meg - tudtam, hogy érzek valahogy, és bűntudatom volt amiatt, hogy nem tudok úgy érezni, ahogy kellene. Az csak jóval később vált világossá, hogy ha egy gyerek nem "szeret egyformán", annak mindig - mindig - a felnőttekben keresendő az oka - hogy a szülői szeretetet ki kell érdemelni, és az, aki megaláz és kárt tesz benned, vagy levegőnek néz és magadra hagy, aki számára nem létezel, vagy bárcsak ne léteznél, azt nem lehet, és nem is kell szeretni.

Borbély Szilárd súlyos terheket cipelt. Bevallom, korábban nem ismertem a munkásságát, de amit eddig a halálhíre okán olvastam róla, illetve tavaly megjelent, önéletrajzi ihletésű regényéről, a Nincstelenekről, abból több mint egyértelmű, hogy ő is pokolba született. Márpedig ezek az élmények alapvetően meghatározzák későbbi lehetőségeidet az önmegvalósításra. Az egyéni, velünk született potenciál sokat jelent, de a módszeres és menekülőút nélküli bántalmazást nem lehet megúszni. Az a legszörnyűbb benne, hogy magát az esélyt ássa alá arra, hogy kibontakoztathasd a saját személyiségedben rejlő - de még csak rejlő - lehetőségeket. Nem pusztán igazságtalanság történik, ami fáj, de ami ellen egészséges önbecsüléssel felvértezve védekezhetsz - az önbecsülésed, egészséges személyiséged kialakulását lehetetlenítik el, és ezzel súlyos akadályt gördítenek a későbbi normális élet elé.

Amikor semmi nincs. Mert van olyan, akkor is, ha te személyesen el sem tudod képzelni.

Ha azok a sikeres emberek, akik 30-40-50 éves korukra érik el az áttörést, mélyen tisztában vannak vele, hogy szüleik gyerekkorukban nyújtott szeretete és támogatása az oka annak, hogy eljuthattak idáig - hiszen nagyon sokan dolgoznak hozzájuk hasonlóan keményen, de sokaknak nem a sikerbe, hanem a túlélésbe kell fektetniük ezeket az energiákat -, akkor talán ideje lenne felülvizsgálni azt a kijelentést, miszerint nem hivatkozhatunk a szüleinkre, ha felnőttként nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Miért is gondoljuk, hogy ha a sikerek letéteményesei a szülők, akkor évtizedekig tartó, megváltás nélküli módszeres fizikai és lelki (!) bántalmazásuk megnyomorító hatásait egy mozdulattal le kellene tudni ráznunk magunkról?

Tény, hogy beleülni, dagonyázni ebben az információban örökké nem tanácsos, mert nem visz előre, de a gyógyulás azzal kezdődhet, ha elismerjük a valóságot. Márpedig ha gyerekként embertelen dolgokat műveltek valakivel, akkor a valóság egy végtelenül traumatizált lélek, ami a leghátrányosabb helyzet, amit ma a társadalomban ismerek.

Meg nem történtté tenni nem tudjuk az eseményeket; azt nem várhatjuk, hogy márpedig nekünk legyen boldog gyerekkorunk és a szüleink szeressenek - vagy szeressenek eléggé ahhoz, hogy ne nyomják ránk saját fájdalmukat, és ne minket hibáztassanak azért, hogy az életük nem úgy alakult, ahogy szerették volna - de ki kell mondani a felelősséget, és tisztában kell lennünk azzal, hogy - immár felnőttként - bizony ugyanez a felelősség terhel bennünket a világgal, és majd saját gyerekeinkkel szemben.

És ez az igazi fordulópont, ugyanis - szemben frusztrációnk világra való ráborításával - vannak valódi felelősök. De éppen velük nem merünk szembeszállni, mert akkor be kell vallanunk magunknak, hogy nem szerettek, és bántottak ők, a szüleink, akikben minden hitünk és reményünk volt. Ehhez nagyon erős lélekre van szükség, mert hatalmas fájdalmat és gyászt okoz ez a tudat, szinte elviselhetetlen. És nem véletlen, hogy a bántalmazottak többsége még felnőtt korában is képtelen megtenni ezt, hiszen nem alakult ki az az önálló személyiség, amely másoktól függetlenül bízik a maga erejében. A trauma pedig dolgozik, és mindenki megszenvedi - egyedül csak a valódi felelősöket nem vontjuk kérdőre. Azért kell tehát kimondani, hogy a szüleink bántalmazása nyomorított meg bennünket, és ilyen irányban elindulni a trauma feldolgozása felé, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ne a gyerekeinkre örökítsük tovább a bántalmazás hatásait. Augusztus Oklahomában, valaki? És ha bárki azt mondja, hogy de, majd én feláldozom magam a gyerekem boldogságáért, ha már nekem úgyis mindegy, de majd a gyerekem boldog lesz, csak azt mondhatom, hogy köszönöm, de már találkoztam a helyzettel, és a legfinomabban talán úgy fogalmazhatok, hogy nem jött be. Megkérdezném erről a másik érintetett is, de már nem lehet. Ennek elég meggyőzőnek kellene lennie.

Amit meg kell tenni...

Hatalmas küzdelem megpróbálni egész embert faragni magunkból, ha súlyos traumákat okoztak nekünk azok, akiknek egyedüliként az lett volna a kötelessége, hogy a világban kiszámíthatatlanul érő bántástól megóvjanak, amíg elég nagyok és így erősek leszünk ahhoz, hogy magunk nézzünk szembe az "élettel". A bántalmazott gyerek és felnőtt énje egy kontinuum, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Attól, hogy eltelnek az évek, nem tűnik el varázsütésre a kár, amit okoztak nekünk, így nem elvárható, hogy egy bántalmazott ember felnőttként ugyanolyan "normális" életet tudjon élni, mint az, aki szeretetben nőtt fel. Iszonyatos kemény harc, ha valaki felvállalja, hogy megpróbálja visszabontani a sérült személyiséget és újra felépíteni azt - immár valós önmagaként -, és tartsuk szem előtt, hogy a legtöbben bizony így teszünk. És azt is, hogy kívülről sikertelennek, vagy a reményeket be nem váltónak tűnő életünk, "megmagyarázhatatlan" szorongásunk, lemaradásunk, "felnőtthöz nem méltó" bizonytalanságunk és félelmeink nem a mi hibánk. Mi tehetünk ellenük, egyedül mi, ez nagyon fontos, de nem a mi hibánkból alakultak ki, és legfőképp nem velünk született, lényegi személyiségjegyek, amelyeken egyszerűen felül lehet emelkedni. Aki ebbe születik, az folyamatosan küzd a démonaival, és a sikert itt egész más mértékegységben mérik.

És ha valakinek végül nem sikerül győznie, az sem az ő hibája. A depresszió és az öngyilkosság nem az égből - akarom mondani, a pokolból - terem. Nem random szedi az áldozatait, hanem nagyon pontos, és sokszor nagyon nyilvánvaló okok állnak a hátterében - ha hajlandók vagyunk egészében szemlélni egy ember életét, nem lehasítva a számunkra értelmezhetetlen részeket. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy véletlenekről van szó, vagy valamiféle vaktában csapkodó ördögi tervről; és önzésről, vagy akár beszámítható döntésről sem. Nem "velünk", a túlélőkkel teszik ezt, hanem saját fájdalmuk válik szó szerint elviselhetetlenné. És soha ne feltételezzük, hogy tudhatjuk, milyen poklot járt meg a másik. Ha valaki azt gondolja, hogy vele ez nem történhet meg, az mindössze azt jelenti: nincs tisztában vele, hogy nem immunis a lélek megtörésére, csak szerencsés, mert nem került még - és főként gyerekként nem került - olyan helyzetbe, amely elég erősen pusztító lett volna ahhoz, hogy a kétségbeesés szélére sodorja őt.

Elismerésem minden harcosnak, aki szembenéz a démonaival. Minden nap győznek, a világnak pedig fontos tudnia, hogy a cél a boldogság, és odáig mindennapi győzelmekkel együtt is küzdelmes út vezet.

Anyák napja margójára

Nagyon örülök annak, hogy vannak, akik anyák napján őszintén köszönetet mondhatnak nagymamájuknak, keresztanyjuknak vagy a családon belül más anyafigurának mindazért, amit értük tettek. Én nem tudok, mert nem igazán kaptam semmit tőlük, amiért köszönettel tartozom nekik, mivel minden egyes elém tett ebédre jutott két megalázó megjegyzés arról, hogy túl sokat eszem, vagy hogy kövér vagyok, minden egyes nekem varrt ruhadarabra két becsmérlő kommentár a testemről vagy a külsőmről, vagy figyelmeztetés arról, hogy mennyire nem érdemlem meg az erőfeszítésüket, és ha el merem szakítani a ruhát, én leszek a legrosszabb ember a világon; a kitűnő bizonyítványommal a városban tett minden egyes diadalittas, képmutató körmenetükre két, az eredményeimet kisebbítő prédikáció arról, hogy tőlem a tökéletes eredmény természetes, az pedig, hogy ne hibázzak, egyenesen elvárás. Az unokatesóim iskolai motivációjuk és szorgalmuk hiánya miatti minden egyes kioktatására – az én kitűnő eredményeimmel való példálózás kíséretében – két kritika arról, hogy soha nem járok szórakozni, és hogy az állandó tanulás bizony nem egészséges, és egyáltalán nem tesz jót nekem.

Ha kiszámoljuk, hamar rájövünk, hogy amikor minden egyes adott dologért cserébe kettőt elvesznek tőled, óriási mínuszban találod magad. Óriásiban. Amikor kiszolgáltatott gyermeki lelked és életed az önbecsüléshiányos fel-nőttek (nem felnőttek, csak fel-nőttek) játszóteréül szolgál saját frusztrációjuk kiéléséhez, az állandó megaláztatások, becsmérlések, ítéletek, gúny és legjobb esetben közömbösség miatt csak kételkedni tudsz magadban, szégyelled magad és annál inkább próbálkozol, mert elhiszed, hogy a te hibád, hogy ahelyett, hogy szeretnének, mindössze bántani képesek téged. Így aztán kétségbeesetten szerethiányos leszel, de sehonnan nem kapod meg azt, amire vágysz. És ahogy ilyen énképpel lassan felnősz, rengeteg időre lesz szükséged ahhoz, hogy rájöjj, veled az égvilágon semmi gond nincs, ám velük annál inkább. És még annál is több idő kell majd ahhoz, hogy megyógyítsd magad és rendbejöjj. Tudom, miről beszélek. 17 éven keresztül olyan emberek között éltem, akik kihasználtak, akik bántottak, és soha nem számítottam nekik igazán. 13 éve arról szól az életem, hogy megtaláljam azt a szeretet magamban, amelyet soha nem kaptam meg azoktól, akiktől egy gyereknek ezt meg kell kapnia. Ez alatt a 13 év alatt újra és újra olyan helyzetekbe kerültem, amelyek ugyanúgy bántottak és megaláztak, mint azt korábban tették velem, hogy aztán végül felismerjem, hogy hogyan akadályozhatom meg, hogy azok az emberek, akik nem tesznek mást, csak a meglévő mínuszomat halmozzák, belépjenek az életembe. Most pedig végre azt mondhatom, hogy átléptem a napos oldalra.

Tehát hurrá minden nagymamának, keresztanyának és más anyafigurának a családban, akik megérdemlik az elismerést, és reméljük, hogy egyre több ember fogja megérteni, hogy egy gyermek megszülése nem azt jelenti, hogy végre korlátlan hatalmat kaptott egy másik emberi lény fölött, amellyel gátlástalanul visszaélhet, és hogy a gyermekedet soha nem hibáztathatod azért, hogy úgy döntöttél, életre hívod őt. A gyermekszülés nem jelent automatikusan életre szóló elismerést azért, mert "anya vagy". Ez egy állás, amelyben meg kell felelni, és amelyet kib***tt jól kell csinálni, mert annál kevesebb egyszerűen nem elég. Léteznie kell a szeretetednek, és át kell ültetned azt a gyakorlatba, valamint értékelned kell azt a tőled független másik életet, amelyet saját döntésednek köszönhetően létrehoztál – ezek nincsenek benne a kezdő csomagban, ez a te feladatod.

 

És meg kell értened azt is, hogy a saját életed feladása a gyermekeidért nem egyenlő a szeretettel. Egy gyermek számára óriási teher – ha tudattalanul is, de – megélni azt, hogy a szülei, édesanyja, nagymamája stb. boldogsága kizárólag az ő viselkedésétől, teljesítményétől és hangulatától függ. Ha egy gyermek sosem rosszalkodhat, ha nem hibázhat az iskolában vagy az életben, vagy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy rosszkedvű legyen, mert az elviselhetetlenül elszomorítaná a szüleit, akkor börtönbe van zárva. Az anyai szeretet valóban úgy ad, hogy nem kér érte cserébe semmit. Ha egy anya jól végzi a munkáját, gyermekéből józan és hálás felnőtt lesz, bármi történjék is. De sosem szabad felnőtt felelősséget elvárni egy gyermektől; ez egyszerűen természetellenes. Ha egy gyermek 5 évesen nem tud mindig viselkedni, az nem jelenti azt, hogy 25 évesen sem fog. A gyermekeknek az a dolguk, hogy feszegessék a határaikat, miközben felfedezik a világot. Gyermekként semmi más dolguk nincs, mint hogy kíváncsiak legyenek, miközben egyre jobban megismerik a világot és önmagukat. Az édesanyák és nagymamák és keresztanyák azonban felelősek azért, hogy szeressék a gyermeket, és engedjék, hogy azok feszegessék a határaikat, védelmet nyújtva számukra akkor, amikor túl messzire mennének (vagy mentek), miközben megtanítják őket arra, hogy legközelebb hogyan kerüljék el ezt a helyzetet. De sosem várhatják el a gyermektől azt, hogy előre tisztában legyen a következményeivel annak, amit éppen akkor tapasztal életében először.

Ha valaki a gyermek igényeit szem előtt tartva és biztosítva anya/nagymama/keresztanya, akkor megérdemli az anyák napi ünneplést. Ha csak megnyomorítja a saját gyermeke/unokája/keresztgyermeke életét, vagy egyszerűen nem érdekli az, akkor pedig nem. Ez ilyen egyszerű.

Emancipáció, feminizmus, egyenjogúság, nőuralom, homoszexuailtás, feminácik és társaik

Az egymilliárd nő nők és gyermekek elleni erőszakkal szembeni világméretű megmozdulása kapcsán olvastam hajmeresztőbbnél hajmeresztőbben szélsőséges, és a józan gondolkodást nélkülöző félreértéseket a fenti fogalmakról, így képtelen vagyok megállni, hogy némileg korlátozott filozófiai és társadalomelméleti tanulmányaim, kicsit szerteágazóbb irodalomelméleti ismereteim, és legfőképp nagy mélységeket és magasságokat megjárt élettapasztalataim fényében írjak valami tisztázó jellegűt.

Nem filozófiai, hanem emberi dimenzióban. Mert ebben a témában minden elmélkedés végső lényege a gyakorlat.

Egy. A feminizmus alapvető törekvése nem a nőuralom létrehozása - azaz a férfiak kizárólagos hatalmának átruházása a nőkre -, hanem az egyenjogúság. Mert IGEN, ma, a 21. században - ahogy a történelem során eddig mindig - társadalmi szinten még mindig hátrány éri a nőket pusztán amiatt, hogy nőnek születtek. És az a férfi, aki azzal érvel, hogy ugyan már, mégis hol, milyen formában történik ez meg, vagy - ami még szörnyűbb - közli, hogy az erőszakot elszenvedő nő maga tehet az őt ért sérelemről, no pláne akarta azt (ilyet is olvastam!), máris kimerítette a nők elleni erőszak fogalmát. Hogyan? Úgy, hogy egyszerűen semmisnek nyilvánította a saját világképébe kényelmetlenül nem illeszkedő erőszak tényét, amivel azonnal visszaküldte a nőt korábban kijelölt helyére, ahol hangtalanul kell tűrnie és játszania a patriarchális társadalom által rá kiszabott szerepet - és ezzel eleve alapértelmezettnek tekinti a nők alárendelt helyzetét.

Miközben nem csupán az a lényeg, hogy ez a szerep mit tartalmaz, hanem már maga a tény is, hogy a férfiak jelölik ki ezt a nők számára ahelyett, hogy a nők maguk választhatnának. Ez a bántalmazás alapja is: amikor valaki azt hiszi, hogy pusztán a nemi hovatartozás alapján rendelkezhet más élete, gondolatai, teste fölött .

Kettő. A női egyenjogúságért folyó küzdelem NEM (csak) a leszbikusok mozgalma. Miközben semmi sértőt nem találok abban, ha a meggyőződésem miatt "leleszbiznek", fontos, hogy ne keverjük vagy mossuk össze ezeket a fogalmakat. És nem azért, mert valahol belül mégiscsak sértő ez a megjelölés (nem az), hanem mert ez újra csak súlyos leegyszerűsítése a kérdésnek, sőt, egyenesen kitérés a felelősség elől. Hiszen ha a férfiak azt állítják, hogy csak a férfiak nélkül élni akaró nők azok, akik egyenjogúságért kampányolnak, akkor éppen a női-férfi párkapcsolati dinamikában olyan fontos egyenlőtlen helyzet, elnyomás és bántalmazás problémáját iktatják ki a képből egy könnyedén figyelmen kívül hagyott logikai bukfenccel. Nem, nem. Mi, nők, bármilyen szexuális irányultsággal, azt szeretnénk elérni, hogy a társadalomban és a családon belül egyaránt ugyanolyan tisztelettel bánjanak velünk, mint a férfiakkal; hogy elsősorban embernek tekintsenek minket, és munkánk vagy mindennapi életünk során történő megítélésünkben másodlagos legyen a biológiai meghatározottság. Mi, nők olyan férfiakkal szeretnénk párkapcsolatban élni, akik ugyanúgy felnéznek ránk, ahogy mi rájuk, akik nem tekintenek hülyének, akik tisztelnek bennünket, akik ha kell, megóvnak, de testi erőfölényükkel nem élnek vissza, és akik nem ijednek meg attól, hogy elismerjék a képességeinket, a tudásunkat, és nem érzik fenyegetve magukat, saját társadalmi megítélésüket pusztán amiatt, hogy - akár emberileg, akár szakmailag - egy nő is lehet kiemelkedő, vagy azt, hogy a kizárólagos észosztással szemben egy férfi is kaphat, tanulhat valamit a másik nem képviselőitől. Mert ha valaki ezt fenyegetőnek érzi, az bizony a saját problémájáról beszél, és nem arról, hogy a nőkkel van olyan baj, amiért el kell hallgattatni, láthatatlanságba kell kényszeríteni őket.

A másik oldalon ott áll az a hülyeség, hogy a mellrák elleni küzdelem is a patriarchális társadalom nőképét szolgálja, mert végső soron arról szól, hogy megmaradhassunk szexuális tárgynak, hogy ne veszítsük el azon tulajdonságainkat, amelyekkel a férfiak vágyait valós és virtuális formában kielégíthetjük. Ezt a baromságot! Lenne ennek a feltevésnek továbbgondolásra érdemes vetülete, ha éppen nem egy végzetes betegségről beszélnénk. Mintha a mellrákkal az lenne a legnagyobb baj, hogy valaki esetleg elveszítheti a szexuális szempontból tárgyiasító jellegét!?! Tény, hogy halottan senki sem olyan vonzó. De könyörgöm, legyünk észnél. Ne mossuk össze a potenciálisan halálos kórral kapcsolatos tudatosságnövelést valamiféle demagóg propagandával, a probléma nem itt kezdődik. Sokkal mélyebb, alapvetőbb, mélyen a társadalmi hagyományokban gyökerező berögződéseket kell átalakítani, ellenkezőjébe fordítani.

Egy olyan társadalomban, ahol a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésre a férfiak első válasza az, hogy csípőből visszatüzelnek védekező, és a nőket degradáló, a véleménynyilvánításuk miatt elítélő megjegyzésekkel, mielőtt egyáltalán elgondolkodnának azon, hogy mi az oka a megmozdulásnak, nagyon komoly feladatok várnak a változtatni akarókra.

Ehhez pedig elengedhetetlen a figyelemfelhívás, a bántalmazottakban saját helyzetük felismerésének tudatosítása, a lehetőség és a bátorság ahhoz, hogy kilépjenek az ördögi körből, és végül saját gyermekeiket is - lányaikat és fiaikat egyaránt - erőszakmentes módon neveljék fel, hogy a bántalmazó közegben felnövő emberek később ne termeljék újra az erőszaktevő szülők rétegét.

Ajánlom a Gyerekkönyek blogot minden olyan férfi figyelmébe, aki szerint az 1 milliárd nő tánca és a hasonló kezdeményezések mindössze a "feminista propaganda" részei - bármit értsenek is ezalatt. Innen világosan, kiderül, hogy milyen gyakori a nők elleni erőszak hazánkban, és hogy a gyermekeket érő bántalmazás milyen szoros következménye a terrorizált nők, anyák helyzetének.

Ha egy nő szabad döntést, szabad akaratot és szabad életet akar, elnyomástól, bántalmazástól, verbális és testi erőszaktól mentesen, mások által kijelölt szerepek helyett önálló választásokkal, és ehhez olyan társat szeretne, aki egyenrangúnak tekinti és úgy is bánik vele, nem nézi életképtelen, tehetetlen gyereknek vagy bizonyos viselkedésre szoktatandó háziállatnak, bízik az eszében, a lelkierejében, az állhatatosságában, akkor nem "femináci", hanem igenis természetesen elvárható életre vágyik. Hogy ettől azok a férfiak, akik erejüket kizárólag a status quóból merítik, leizzadnak és megremegnek, az ugyanennek a problémaéremnek a másik oldala, amelyre szintén megoldást kell találni. A nők elleni erőszak, a nők kiemelkedő tulajdonságainak, teljesítményének figyelmen kívül hagyása, elnyomása, elhallgattatása, sárba tiprása, látszólagos semmissé tétele azonban nem megoldás. A mesterségesen fenntartott hatalmi lufi előbb-utóbb kipukkad, és eljön az az idő, amelyben a valódi értékek számítanak. Akár férfi valaki, akár nő.

2013. február 14-én a Valentin nap a boldog párkapcsolatokról, a szeretetteljes családi életről, a férfiakat és nőket egyaránt kiteljesítő, szabad, erőszakmentes létezés lehetőségéről is szól. Én ezért táncolok.

KivonA.t

Avagy napi Nemcoelho. Ha már a tejcsokiban csalódnom kellett, a szellemi táplálék a várakozásoknak megfelelően nem feküdte meg a gyomromat.

Mindenáron megfelelni

Én és Mi

...ha valakit semmi vágy, remény, érzés vagy élmény nem köt össze más emberekkel, szinte elképzelhetetlen, hogy életben akarjon és tudjon maradni. Meglegyintett ennek a szele, és borzasztó volt. Vákuumban léteztem, mintha minden hang megszűnt volna, és a végtelen űrben lebegtem volna, mindenféle inger reményének hiányában. Pedig fontos volt, hogy meg tudtam élni; nagyon régi élmény ez számomra, de most tudtam csak farkasszemet nézni vele. Hogy ezt túléld, kell valami óriási energia. Mert épp az életben maradni akarás szűnik meg. Nem úgy, ahogy sokan el tudják képzelni - nem úgy, ahogy én el tudtam képzelni. Akarsz akarni életben maradni, de kiüresedtél. Korábban sosem értettem a napsütésben vagy az eső illatában rejlő élményekkel "vigasztalódást", persze, szerettem, értékeltem, de nem értettem, hogyan lehet ez elég ahhoz, hogy jól legyek, hogy értelmet találjak a létezésben. Ezúttal ráébredtem, hogy nem értelmet kell bennük találni, annál sokkal elemibb módon segítenek. Segítenek visszaadni ezt a kapcsot az létezéssel, az élettel, az emberiséggel. Még akkor is, ha továbbra is egyedül vagyok. Megérzem, hogy része vagyok az egésznek. Hallom, mekkora közhely ez, és mint ilyen, akkor tölti be funkcióját, amikor valóban átéli valaki. Akkor válik a közhelyből lényeg.

Tragikus, de sajnos közismert helyzet, hogy egy szülő testi-lelki-értelmi-érzelmi kapacitásai annyira korlátozottak, hogy ha csecsemője egy rossz pillanatban pl. túl hosszan, túl hangosan sír, esetleg súlyos bánalmazás fogja érni, netán az életébe kerül. ... a csecsemő ... tragédiáját pedig az okozza, hogy az őt körülvevő felnőttek önmaguk is olyannyira áldozatai saját szükségleteiknek, hogy képtelenek őhozzá alkalmazkodni. Végre feketén-fehéren a bántalmazás eredetéről. Olyan hamar bele lehet csúszni, ha olyat vállal valaki, amire nincs felkészülve. Filozófiai alapon talán egyetértek azzal, hogy élni mindenképpen jobb, mint nem létezni, a gyakorlatban azonban igenis van olyan élet, amelyben nincs katarzis, soha. És abból kiindulva, hogy az én életemnek voltak értékes pillanatai, miközben így is súlyosan húzzák a fájdalmas élmények a mérleg egyik serpenyőjét, el tudom képzelni, hogy az milyen lehet. Elfogadhatatlan számomra a gyermekbántalmazás valamennyi formája.

...így hamar megtanuljuk azt is, hogyan tudjuk biztosítani a magunk számára azt az odafordulást, amelyre másoktól szükségünk van. Ha szerencsénk van, akkor ehhez nem kell semmi különöset tennünk, mert a szüleink úgy szeretnek bennünket, ahogy vagyunk, és minden megnyilvánulásunk örömmel tölti el őket. Ha pedig segítségre van szükségünk, azonnal megadják. Vagyis alkalmazkodnak hozzánk. És azt is hozzánk alkalmazkodva tanítják meg nekünk, hogy nem várhatjuk el, hogy pl. a többi gyerek is mind hozzánk alkalmazkodjon. ... De csak akkor, ha nincs rá szükség, hogy alkalmazkodásunk első célja az önvédelem legyen! Ott a pont, és itt válik el alapvetően a bántalmazó és a nem bántalmazó környezetben felnőtt ember életútja. Döntő minőségi különbség jellemző rájuk, és a kettő közötti átjárás csak óriási erőfeszítések árán lehetséges - az időközben felnőtté váló, egykor bántalmazott gyermek erőfeszítései árán. Csakhogy nagyon fontos, hogy nem véletlenül nem lesznek teljes értékű felnőttek a bántalmazott gyerekekből, nem véletlenül nem tudnak természetes módon "felnőni" és ragadnak bele egy gyermeki lélek fejlettségi szintjének megfelelő mintákba. Pusztán attól, hogy elértek egy bizonyos kort, nem feltétlenül számon kérhető rajtuk, hogy hol tartanak az életben, még akkor sem, ha emellett az is igaz, hogy kizárólag ők oldhatják meg a problémát. Ez az óriási lehetőség, és a tragédia is egyben. Mert hogy sikerül-e, ráadásul időben ahhoz, hogy olyan életet élhessen valaki, amilyet hivatott lett volna, ha csecsemőkorától nem védekeznie kell, amikor még épphogy csak világra jött, az egyáltalán nem egyértelmű. A küzdés lehet az, és láttam iszonyatos harcosokat, óriási lelkeket, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha a cél megvalósul. A küzdelem, bár talán erény, de nem boldogít. Márpedig a cél a boldogság, bármilyen messziről is indult el felé valaki.

Ha azonban túl gyakran leszidnak vagy megaláznak, ha megvonják a szeretetüket - vagy ha egyszerűen csak mindig szomorúak, idegesek, fáradtak, gondterheltek, boldogtalanok -, akkor mit tanulunk meg? Hogy örömünket és biztonságunkat valóban veszély fenyegeti, ráadásul azoktól, akikben elvileg a leginkább megbízhatnánk. Hogy ne a gyengébbek, hanem a nálunk erősebbek érzelmeire figyeljünk inkább, mert tőlük időnként joggal félhetük. Hogy az ő érzéseikért mi vagyunk a felelősek, a mieink viszont csak másod-harmadrangúak. Hogy minket le lehet szidni és meg lehet verni, ezért első szempontunk az önvédelem legyen. ... Hogy lényegesen kevesebb konfliktusra kellene számítanunk, ha már eleve nem is akarnánk semmit. Hogy talán job lenne, ha egyáltalán nem is léteznénk. És ha valaki teljes világában ez a rendező elv, azt nagyon nehéz a négy sarkából kifordítani. Mert hogy erre kell vállalkozni, ha változtatni akarunk. Igazán, tényleg kilépni, és átlépni oda, ami nagyon is valóság, csak ebben a rendszerben tűnik illúziónak. A szégyenből a szeretetbe, ahogy azt mások már megmondták.

 ...az ember legalapvetőbb, legmélyebb, "primér" fájdalma az, amikor kisgyermek korában megérti, hogy választania kell: vagy szeretik, vagy az lehet, aki ő valójában. És hogy a kettő egyszerre nem lehetséges. Vagyis vagy feladja önmagát, és megpróbál azzá/olyanná válni, akit-amit a környezete elvár és elfogad, vagy nem fogják szeretni, elutasítják, ... egyedül marad. Mivel azonban életünk első leckéit a gyermeki kiszolgáltatottság, tehetetlenség és függés állapotában tanuljuk meg, komoly következményei vannak, ha élményeink nagyon kedvezőtlenek, vagy ha túlságosan beragadnak, és felnőtt korunkra is állandósulnak. Ha olyannyira elriadunk a függés állapotától, hogy a kötődés és a kölcsönös egymásra utaltság is félelmetessé válik. Ha ... a másokhoz tartozás csak önmagunk feladása árán történhet meg. Ha önmagunk komolyan vétele kirekesztést, bántást, szeretetmegvonást, megalázást von maga után. Ha csak mások árnyékában meghúzódva, mások akaratának alárendelődve, mások elvárásainak megfelelve van jogunk élni, és önző, rossz embernek érezzük magunkat, ha a "mi vezérünk bensőnkből vezérel" bennünket. Ha az "én" és a "mi" nem is-is, hanem vagy-vagy alapon jelenik meg a lelkünkben. És ezzel nem lehet megalkudni, senki nem köteles elfogadni ezt.

Többféle módon reagálhatunk, de az alapvetés mindenképpen az lesz, hogy nem saját belső természetünk és törvényeink szerint fejlődünk, ill. élünk: a mérce, a referenciapont mindig kívül lesz. Lehet, hogy mindenben alárendeljük magunkat az elvárásoknak, és próbálunk megfelelni, beilleszkedni. Lehet, hogy feladjuk a vágyainkat, és a minden mindegy motiválatlanságával unatkozunk, sodródunk. Lehet, hogy szép csöndben megbetegszünk. Lehet, hogy függetlenítjük magunkat mindenkitől, és lelkünk mélyén egy lakatlan sziget magányába vonulunk vissza, ahol senki nem bánthat, senki nem uralhat minket. Lehet, hogy elfogadjuk néhány erősebb, dominánsabb ember - házastárs, főnök stb. - irányítását és általuk, rajtuk keresztül csenünk el ezt-azt az élet asztaláról. ... Lehet, hogy egész életünkben frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldog embereket - mert irigyeljük őket -, és frusztrált gyűlölettel utáljuk a boldogtalanokat - mert tükröt tartanak nekünk.

Az alapvető tény, amit ilyenkor el szoktunk felejteni: hogy közben felnőttünk. Hogy bármi vált is identitásunkká, bármit gondolunk is magunkról és a felénk irányuló elvárásokról - ezek mind tanult, az életünk során begyűjtött dolgok, így bármikor megváltoztathatók! Az lehet, hogy nem lesz könnyű, de azért lettünk felnőttek, hogy döntéseket hozzunk magunkról, és felelősséget vállaljunk az életünkért. Ez így igaz, csakhogy már önmagában az hatalmas nehézségekbe ütközik, hogy tudjunk nem megfélemlített kisgyerekként tekinteni magunkra. És ezen az évek száma csak részben képes segíteni. Felismerni, hogy mi az, ami hibásan tanult része a személyiségemnek, és hol vagyok én - ha van egyáltalán kialakult saját  énem a többé vagy kevésbé önkéntelen "maszk" mögött -, az az óriási feladat. És még onnantól is, hogy tudom, egy rossz, nem énazonos beidegződés irányít, amikor így vagy úgy reagálok adott élethelyzetekben, nagyon sok a teendő addig, hogy ezeket a programokat felül lehessen írni. Mert lefutnak, mielőtt még gondolkodhatnál. Ezért olyan pusztítók. De nem lehetetlen beavatkozni, és ha sikerül, akkor lényegileg változtathatsz. Az tényleg mindent megér. Ez az, amiért érdemes küzdeni.

Bármilyen - akár konkrétan is kimondott, akár csak a levegőben vibráló, de annál erőteljesebben érezhető - elvárások vettek is körül bennünket életünk korai szakaszaiban, akkor tényleg ki voltunk szolgáltatva környezetünknek. ... Talán nem arról van szó, hogy anyukánk nem szeretett minket, csak boldogtalan volt, mert nem ahhoz ment férjhez, akihez szeretett volna, és mindezt a legragyogóbb csillagos ötösünkkel sem tudjuk már helyrehozni. Most már biztos, hogy A. tényleg a való életből veszi a példáit.

És lehet, hogy félreértés volt azt hinni, hogy ha "jók" vagyunk, anyukánk, apukánk boldogabb lesz. ... Bármi égett is be az idegrendszerünkbe automatikusan lefutó érzelemként, gondolatként, meggyőződésként, önazonosságként, ha tudatosítjuk magunkban, meg is tudjuk változtatni. Hja...13 év alatt... De megérte, nagyon-nagyon megérte, ráadásul ez egy jócskán nehezített pálya volt, szóval kellett az idő. És azért lássuk be - ismétlem magam -, hogy felismerni a különbséget aközött, ami "önazonosságként belénk égett", és az önazonos élmények között, az azért nem kispálya. És bizony, van különbség, bizony, nem minden az, aminek érződik, látszik, hisszük. A hiperérzékeny radarjaimnak köszönhetően mindig is észleltem a valódi énemet, amely azonban egyrészt kizárólag belül létezett - na meg a színpadon, bár arra csak később jöttem rá, hogy milyen hatalmas mértékben így volt ez -, másrészt csak azt érzékeltem, hogy az a belső én alapvetően különbözik attól, akiként élek, akiként reagálok (amit szerettem volna, és ami sikerült, az köszönőviszonyban sem volt egymással), de csak a felszínét láttam, a mélységei - és ezzel további önazonosnak hitt, kényszerűségből megtanult berögződések problémás voltának felismerése - csak fokozatosan tárultak elém. Ezért kellett felkészülni bármire, fenntartások nélkül. Vállalni, hogy kemény lesz, és nagyon fog fájni, de ha cserébe képes leszek akként élni, aki belül mindig is voltam, de akinek csupán töredékét sikerült megvalósítani, akkor nincs kérdés. Eszembe sem jutott visszanézni, mert minden perc, amelyet korábbi önmagamként kellett volna leélnem, a változás reménye nélkül, maga lett volna a halál. Mert úgy még egy percig sem lett volna értelme folytatni. 13 év után értem el igazi áttörést, és a végső cél még mindig várat magára, de nem, nem kérdés, hogy ha adhattam magamnak egy esélyt arra, hogy az "én" és a "mi" egymást kiteljesítve és boldogítva létezzen az életemben, akkor csak arra haladhattam tovább.

Nagy kérdés persze, hogy akarjuk-e. Mert lehet ugyan, hogy mindig másoknak felelünk meg, így viszont soha nem terhel bennünket valódi felelősség. Lehet, hogy csak unatkozunk, és sodródunk az életben, így viszont nem ütközünk bele saját határainkba, és kudarcainkat sem kell felvállalni. ... És lehet, hogy mindezt csak fájdalomcsillapításból tesszük, mert túl korán kibillentünk saját életünk kerékvágásából, és azóta sem találtunk vissza, de így legalább nem érezzük, hogy fáj, és az erőfeszítést is megspórolhatjuk magunknak, hogy megkeressük, ami elveszett, vagy létrehozzuk azt, ami meg sem született. Én mindig akartam, keményen küzdöttem, és így is hatalmas harc folyt a bennem dúló önsorsrontó erőkkel, amíg végre felül tudtam kerekedni. Ezért vált ki belőlem őszinte megdöbbenést az, amikor látom, ha valaki, aki nemhogy nem küzd, de inkább kerüli a változtatás felelősségét, mégis előre tud lépni. Ez a jelenség még megfejtésre vár számomra. Egyébként pedig nem tudom, hogy csinálja az, akinek ez a félélet nem fáj, mert én borzasztóan szenvedtem tőle. Ha képes lettem volna elaltatni a fájdalmat, szinte biztos, hogy én is a könnyebb(nek tűnő) utat választom, de annál, hogy semmit sem én irányítok az életemben, nincs kiszolgáltatottabb és gyötrőbb érzés. Ez a fájdalmas út is lehet kevésbé fájó, ha csak azáltal is, hogy legalább ígéri a változás lehetőségét.

Pedig a szabad élet nem az "én vagy te", hanem az "én is, te is", még inkább azonban a "mi" dimenziójában zajlik. Sőt: az "én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is" dimenziójában. ... szerencsére van erre egy egyszerű szavunk, a szeretet. Szabad élet ott van, ahol úgy szeretjük önmagunkat, mint felebarátunkat - és vice versa. Aki önmagát nem szereti, aki önmagával nem azonos, aki önmagára nem tud igent mondani, az mást sem tud szeretni. Mert ilyenkor nem valaki mást szeret, hanem más életét próbálja élni a sajátja helyett, ennek az árát pedig valaki előbb agy utóbb meg fogja fizetni. Az "önmagunk szeretete a legfontosabb" közhely üres pufogtatása helyett kézzelfogható magyarázat. Hát ezért A. Ezért mindig és újra A.

Az "én és a "mi" között valójában nincs ellentmondás, talán még különbség sem. Ha a saját életünket nem teljesítjük ki, másoknak is kárt okozunk, hiszen az élet nem egyes vagy többes számú, és nem is ragozható első-második-vagy-harmadik személyben. Az élet van. És bármely részét takarjuk ki, a veszteséget az egész megérzi. Ez az, amit megtapasztaltam, és ha én, az "én" és "mi" teljes hasításából érkezve megtapasztaltam, az már jelent valamit. Egyszer egy számomra nagyon fontos személy azt mondta nekem, hogy végső soron mindig egyedül vagyunk, és ez nagyon rosszul esett, fájt, elszomorított, megrendítette a hitemet. Ma olvastam egy Feldmár-idézetet, amely szerint sosem vagyunk egyedül, mert folyamatosan a mindenség részeiként létezünk, egyek vagyunk a mindenséggel. A legsötétebb, legvégtelenebbnek tűnő vákuumból visszakapaszkodva most értettem meg, hogy ez az az élmény, ami megszületett bennem, az "én" és a "mi" helyre kerülése, egybeolvadása; a korábban olyan félelmetes és valóban kínzó élményeket hozó, de érvényes formájában nagyon is hiányzó kötődés, a valahová tartozás; a hangtalan-világtalan űrben lebegés helyett az mindenben jelen levés - akkor is ha éppen egyedül vagyok. Önmagunk szeretete - és próbálom nem közhelyesen fogalmazni - ...nem csodákra képes... egyszerűen csak a minden. Minden innen indul. Itt kezdődik. Persze lehetne alapértelmezett - annak kellene lennie -, de évtizedek alatt kiküzdve is éppen ugyanannyira hatékony. Soha semmi nem működött még így az életemben. Ettől érzem-értem a napsütésnek, az eső illatának, az apró véletleneknek a jelentőségét. Nem csak gondolattalanul megmosolygom őket, nyugtázva, hogy ettől most jobban kellene lennem, hanem minden sejtem visszaigazolja bennük a létezést, és annak örömét. Furcsa módon ezeken keresztül kezdem érezni, hogy élek.

(Részletek: Elixír magazin, 2012. október, "Én és mi", a világ egyik legbölcsebb emberének és utazásom nélkülözhetetlen segítőjének tollából.)

Gyarlóság, tudatlanság a neved

Politikusaink ismét szegénységi bizonyítványt állítottak ki magukról. Persze a legfájdalmasabb a dologban az, hogy miközben irtó okosnak és éleslátónak próbálnak tűnni, alapvető és súlyos logikai bukfenceket hánynak, ami részben már ki is zárja a mondandójuk tartalma mögött feltételezhető két dolog egyikét, a szándékos rosszindulatot.

A másik azonban egyértelműen a veszélyesebb. Közveszélyes tudatlanságnak hívom. Felelős pozícióban ugyanis nem lehet akármit nyilatkozni. Például azt, hogy a családon belüli erőszak kérdése nem kellően nagy probléma ahhoz, hogy önálló jogi tényállás legyen, és hogy a férfiakat veszélyeztető visszaélések lehetősége miatt inkább nem iktatjuk törvénybe. Ugye, már ez a kijelentés is több sebből vérzik. A családon belüli erőszaknak ugyanis - noha nagyrészt a nőket érinti - akár a férfiak is áldozatul eshetnek (de erről még kevésbé lehet társadalmi szinten beszélni, mert a férfi egyenesen megszűnik férfi lenni, ha egy nő erőszakot alkalmazhat rajta), és elfelejtjük, hogy a bántalmazott nők, pontosabban az anyák mellett a gyermeküket is éri az erőszak. Sőt, sokszor a gyerek lesz az egyetemes céltáblája a szülők problémáik miatti frusztrációja kiélésének.

Majd egy mondatban eljutunk odáig, hogy az általuk elszenvedett erőszakról egyenesen maguk a nők tehetnek. Mert az emancipáció miatt elfelejtenek gyereket szülni, márpedig ha otthon maradnának és gyereket szülnének, mint „régen”, nem lenne semmi gond – nem lenne többé verés, ordítozás, lehülyézés, lekurvázás, megerőszakolás. Mert „régen” ugye nem létezett családon belüli erőszak. Ahogy igazából ma sem létezik, de ha a nők visszatérnének az anyagép szerepébe, még kevésbé létezne (bukfenc, bukfenc). Mert tudjuk, hogy csak a gyermektelen családokban fordul elő erőszak, és ilyenkor is kizárólag a férfi veri a nőt, és persze az erőszak kizárólag az asszony kék-zöld-lila foltokkal, csonttöréssel, sérüléssel járó verését takarja. Gyermekbántalmazásról pedig még csak nem is hallottunk.

Fogalmi zavarok sokaságával terheltek ezek a kijelentések. Először is, a családon belüli erőszak és a női egyenjogúság kérdését ne mossuk egybe mondvacsinált összefüggések magyarázásával. Az emancipáció ugyanis nem nőuralom, hanem egyenjogúság. Továbbá, már az, hogy egy férfi kijelenti, hogy a nőnek azt kell tennie, ami szerinte üdvözítő – legyen az 4-5 gyerek szülése avagy banánültetvény-művelés napi 15 órában, vagy éppen a kirakatfeleség szerepe –, és mindezt társadalmi szinten, általános érvénnyel teszi, önmagában kimeríti az erőszak fogalmát. Ami nem azonos kizárólag a veréssel (és a köztudatban is ide sorolt szexuális erőszakkal), sőt, a legkifinomultabb formái azok, amelyekről nem állapítható meg első ránézésre, hogy erőszak történik: tehát a verbális terror, a fizikai erőszakkal való folyamatos fenyegetőzés, az alkoholizmus miatti önkívület kiszámíthatatlansága - az, hogy egy alkoholista, a mindennapi létezésből rendszeresen magát kivonó emberre nem lehet számítani, nem lehet megbízni benne, nem lehet tisztelni; a pszichés labilitás vagy betegségek, függőségek és különösen a (leginkább gyermekek esetében, főleg alkoholizmus, függőségek és pszichés problémák miatt történő) elhanyagolás szintén ide tartozik.

Tehát a családon belüli erőszak mindenhol és sokkal nagyobb mértékben jelen van a társadalomban, mint gondolnánk, de sokan nem ismerik fel, még a nyilvánvalóbb formáit sem. És nem csak a kívülállók, hanem az elszenvedői sem. Persze az, hogy konkrétan belehalnak nők és gyerekek a családtagjaik által elkövetett fizikai bántalmazásba, és a nem tisztelt, XY kromoszómájú képviselők (mert uraknak nem nevezhetők) szerint ez nem elég súlyos ahhoz, hogy ki kelljen lépniük az anális, frusztrált, az ezer éves nemi szerepekbe tíz körömmel kapaszkodó komfortzónájukból, és bűncselekménnyé nyilvánítsák, lesújtó. Mindezt miért? A férfiak (!) rovására elkövetett lehetséges jövőbeni visszaélések miatt. Mert egyébként gyilkossággal nem vádolnak ám meg ártatlan embereket, és csak ez az oka annak, hogy anno törvénybe iktatták az emberölés büntethetőségét... (Igen, kedves XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselő, ez irónia volt). Ezzel a potenciális visszaéléssel szemben azonban a – hibás alapértelmezés szerint csak – nők és a gyerekek rovására elkövetett családon belüli erőszak valós áldozatai nem indokolják kellően a családon belüli erőszak jogi tényállásának bevezetését. Bukfenc, nagy bukfenc. Erkölcsi, logikai és mindenbukfenc. Választási bukfenc. Narancsos bukta.

Ez a sarokba állítós politika a büntető pedagógia analógiája; hiába távolodott a világ nagyon messzire ettől a megkövült módszertől, kormánypárti képviselőinknél még mindig ez a valóság. Már Umbridge Rózsa miniszter asszony esetében meggyőződhettünk arról, hogy taknyos gyerekként kezelik a társadalmat - és itt jön a svédcsavar, hogy ezúttal sem pusztán a nőket, de a férfiakat is -, amelyet szabályozni és elnyomni kell, megmondani, mit tehet és mit nem, hogy biztosan ne támadjon jobb ötlete a helyzet megoldására annál, mint amihez ők, az őskövületek esetleg képtelenek lennének alkalmazkodni.

Fogalmi zavarok 2.0. A női emancipáció épp az ilyen hatalmukat féltő, patriarchális beállítódású férfiak számára egyet jelent a nőuralommal. Tessék kérem szépen filozófiát, szociológiát, irodalomelméletet tanulni, vagy egyszerűbb stratégiaként elővenni egy értelmező szótárat, és máris kiderül, hogy nem kell annyira előreszaladni, "csupán" egyenjogúságról van szó. Az, hogy a szülőgép és az őket igába hajtó amazon/hárpia/sárkány között ezek a férfiak nem tudnak árnyaltabb női szerepeket elképzelni, nagyon szomorú. És talán 3-4 évtizeddel ezelőtt még meg is értettem volna őket, de azóta eltelt 30-40 év, és ha valaki figyelt… Tehát igen, léteznek árnyaltabb helyzetek, és ez a férfiak szerepére is igaz. A nemi alapú egyenjogúságot megteremtő (vagyis szándékozó, mert úgy tűnik, mi még mindig nem tartunk ott) emancipációs mozgalmak legfőbb eredménye az volt, hogy a civilizált társadalmak rájöttek, elsősorban emberek vagyunk, és csak másodsorban férfiak és nők. Ez az, amit észre kellett volna venni. Hogy vannak a biológiai meghatározottságon túlmutató emberi értékek, amelyekkel érdemes rendelkezni akár férfiként, akár nőként, ha embernek akarja tudni magát valaki. Ezek egyike számomra a másik ember tisztelete, egyenrangú partnerként kezelése, és a vele folytatott erőszakmentes kommunikáció.

Ha előírjuk a nők számára, hogy hogyan kellene élniük és ebben még jól is érezni magukat, az önmagában erőszak. Mert ebben a gondolatban megvalósul az az előfeltevés, hogy a férfinak joga van kijelölni a nő számára, mit kell tennie, és mit nem tehet. Tehát eleve alárendelt szerepbe kényszeríti, egyenjogúságról szó sincs, és ezzel már erőszakot követ el, mert megfosztja a döntési szabadságától, ami minden embert nemtől függetlenül megillet. Tehát ha ellenkezem is a fent említett kijelentések ellen, az sem feltétlenül azt jelenti, hogy nem akarok gyereket szülni, akár többet is, de XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőtársaink bizonyára ezt sem értik. Csupán az ellen tiltakozom, hogy megszabják, mit kell tennem; hogy helyettem döntsenek. Ez a magánéletem, és a saját lehetőségeimet figyelembe véve, azzal az egyetlen (esetemben) férfivel szeretnék dönteni róla, akit érint; a jövendő gyermeke(i)m érdekeit is szem előtt tartva.

Mert beszéljünk akkor konkrétumokról, hogy lássuk, még a kormánypárti képviselők saját univerzumában is abszurdum mindaz, amiről beszélnek. Ha a családon belüli erőszakért a nők döntési szabadsága felelős, megelőzésének záloga pedig az, ha az asszony visszatér a családi tűzhelyhez és otthon marad a 3-4-5 gyerekkel, akkor legyen. Sőt, tegyük fel, hogy nőként minden vágyam a főállású anyaság, hát nézzük. Hogyan gondolják a képviselő urak megoldani azt, hogy ma Magyarországon egyetlen fizetésből tartósan megéljen egy 5-6-7 fős család? Gyanítom, erre a kérdésre nem kapnék választ, de őszintén kíváncsi vagyok a reakcióra. Talán családi pótlékból lehetne a folyamatosan emelkedő árak és ellehetetlenülő körülmények között ezt megvalósítani? Mert olyan bért és fizetést nem tud garantálni az állam, ami ezt lehetővé tenné.

És ha már családokról beszélünk, ugyan miért feltételezik, hogy teljes elhallgattatásuk közben a gyerekstopot persze mindig kizárólag a nők mondják ki, és az ellen a sok-sok gyereket akaró apukáknak (?!) nincs apelláta? Nem fordulhat elő esetleg, hogy talán egy férfinek sincs kedve belegebedni a munkába, és a szülőgép mellett eltartógépet játszani egész életében a tisztes magyar társadalom javára? Netalántán esetleg, egészen véletlenül ez is benne lehet a pakliban. És ezért gondolom úgy, hogy a férfiakat is éppúgy bábként kezeli a politika, mert őket sem kérdezték meg, hogy kellene-e ez nekik. Kellene-e ez a nyomás, hogy csak akkor vagy igazi férfi, ha el tudsz tartani egy 5-6-7 fős családot. Én megkérdezném, hogy van-e értelme ezt erőltetni a mai Magyarországon. És legfőképp az foglalkoztat, hogy ilyen esetben vajon kevésbé lennének-e feszültek a sodrukból olykor kijövő férfiemberek, és kevésbé vezetnék-e le a feszültséget azokon, akik miatt ebbe a helyzetbe kényszerülnek. Mert nem mindenki él képviselői fizetésből, bizony szempont az, hogy hány gyerek számára tudok minőségi életet biztosítani, és ma, Magyarországon ez elsődleges szempont.

(Arról nem is beszélve, hogy bár a nőknek ebben a rendszerben nincs joga lázadni, de a négy fal közé kényszerítettség érzése is olyan elégedetlenség forrása, amelyből a gyermekbántalmazás számtalan formája származik, és annak is a családon belüli erőszak megelőzésével kapcsolatos társadalmi felelősség részét kellene képeznie, hogy nem kényszerítjük lehetetlen, embertelen körülmények közé a szülőket - legyen az nő vagy férfi.)

Lehet, hogy ha valóban meg mernék hallgatni a nőket, olyasmiket mondanának, amiket az XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőknek kényelmetlen lenne hallania. Hogy nem csak a szülési hajlandósággal van itt a gond, sokkal inkább a körülményekkel. Gyakorlati és elméleti síkon egyaránt. Én például ebben a pillanatban erősen gondolkodóba estem, hogy szeretnék-e egy ilyen erkölcsi állásfoglalást egyetemesítő politika által vezetett társadalomba gyereket szülni. És arra jutottam, hogy nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem akarok vagy fogok gyereket szülni, de a kormánypárti képviselők áldásos tevékenységének köszönhetően egyre kevésbé valószínű, hogy ennek a társadalomnak a létszámát fogom gyarapítani velük. Igen, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, többen lesznek. És olyan családba fognak születni, amelyik férfi és nő egymás iránti őszinte tiszteletére és szeretetére épül, ahol apuka sem riad meg majd attól, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, ha nekem van jelenésem valahol, és berakja a mosást vagy kiveszi a fakanalat a kezemből, ha éppen másik száz végtagra lenne szükségem, hogy mindent meg tudjak oldani egy időben, miközben én sem fogok tanácstalanul állni a feladat előtt, hogy az első pár év után fizető munkát vállaljak, vagy adott esetben én legyek a kereső fél, ha éppen úgy alakul. És emiatt senki nem lesz frusztrált, nem fogja a másikat okolni a hagyományos nemi szerepekkel nem összeegyeztethető helyzetekért – hiszen ezek a szerepek már nem életszerűek –, hanem erőszakmentesen és őszintén átbeszélünk mindent, és közösen döntünk, a lehetőségeinket mérlegelve. Kényszer nélkül, mindannyiunk boldogságára.

Tehát még egyszer a lényeg: az általuk elszenvedett erőszakért a nőket felelőssé tenni, és a megoldás zálogaként az elnyomásba való visszatérésüket hirdetni önmagában kimeríti az erőszak tényét. Ami itt történt, az társadalmi szinten legitimizálja a nők (és közvetve gyermekeik) alárendelt, kiszolgáltatott szerepét, aminek köszönhetően a családon belüli erőszaknak is könnyebben esnek áldozatául, ráadásul esélyük sem marad arra, hogy törvényes segítséget kérjenek vagy kapjanak. Az erőszak tényének tagadása, szőnyeg alá söprése erőszak. Magukra hagyni az áldozatokat erőszak. Verbálisan alacsonyabb rendűnek titulálni egy adott társadalmi csoport tagjait erőszak.

A közveszélyes tudatlansággal pont az a baj, mint a szándékos rosszindulattal - nem lehet érvelési alap. Amíg tehát a kormánypolitika erőszakos retorikával érvel, addig valóban nehéz elképzelni, hogy az igazságszolgáltatás megvédi majd az annak leginkább kiszolgáltatottakat a családon belüli erőszaktól. De ilyen felháborító módon ignorálni azt egyenesen bűn. Ez nem maradhat ennyiben. Remélem, egyszer lesz igazi, civilizált, 21. századi alternatíva a választásban, mert egyelőre nem biztatók a társadalmi kilátások.